A majdnem pápa tragikus sorsú keresztes hadjárata

1514. április 9-én hirdette ki Bakócz Tamás esztergomi érsek X. Leó pápa bulláját, melyben az egyházfő a török elleni keresztes hadjáratra hívta fel a magyarokat. A következő hetekben meg is kezdődött a sereg toborzása, a szervezkedés azonban tragédiába, a Dózsa György vezette parasztháborúba torkollott.

Miután II. Gyula pápa 1513 februárjában elhunyt, Bakócz Tamás révén először nyílt arra lehetőség, hogy egy magyar bíboros vegye át az egyház irányítását. Az esztergomi érsek befolyását mutatja, hogy a pápaválasztás idején ő volt az Egyházi Állam egyik kormányzója, a tiara elnyerésében azonban éppen származása gátolta meg: a konklávéban túlnyomó többséggel rendelkező olasz bíborosok ugyanis idegenkedtek egy Itálián kívül született pápa megválasztásától, és – X. Leó néven – inkább Giovanni Medicit emelték trónra. Az új egyházfő természetesen igyekezett megszabadulni korábbi riválisától, ezért Magyarországra küldte Bakóczot, hogy szervezzen egy keresztes hadjáratot az oszmánok ellen.

X. Leó pápa (eredeti nevén: Giovanni di Lorenzo de’ Medici; Firenze, 1475. december 11. – Róma, 1521. december 1.) a 217. római pápa 1513-tól haláláig.

A firenzei Medici-család sarjaként, később annak fejeként hatalmas befolyással rendelkezett már jóval egyházfővé választása előtt is. Leó pontifikátusát a történelem mindenképpen sorsfordítóként jegyzi, hiszen az ő idején érte el a reneszánsz pápaság hatalmának delelőjét. A hosszú évtizedek óta húzódó egyházi reformok terve 1517-ben végleg megpecsételte a katolikus egyház egységét, és a dőzsölő, elvilágiasodott, világi hatalomra törő pápák ellen, Luther Márton vezetésével, kezdetét vette a reformáció. X. Leóra jellemző volt, hogy a korszak legjelentősebb európai eseményének kezdetét átmeneti zavarként fogta fel, és nem is tett többet, mint hogy néhány bullában rendelkezett az új mozgalom megszüntetéséről.

X. Leó azonban nem csak azért támogatta a Balkán-félsziget felszabadítására irányuló törekvéseket, hogy távol tudja Rómától a befolyásos érseket: a pápát ennél nagyobb nyugtalansággal töltötte el, hogy a II. Ulászló (ur. 1490-1516) idején decentralizálódó Magyarország szemmel látható módon rengeteget veszített erejéből. Intő jel volt, hogy 1512 során a törökök meghódították a Szreberniki bánságot, melyet aztán a végvári erők eredménytelenül próbáltak visszafoglalni. Másfelől viszont a következő évek mégis alkalmasnak tűntek egy keresztes hadjárathoz, hiszen a fiatal I. Szelim szultán (ur. 1512-1520) nem Európában, hanem a Közel-Keleten igyekezett kiterjeszteni birodalma határait, az 1514-es esztendőben például éppen Perzsia ellen háborúzott.

Bakócz Tamás 1514 márciusában tért haza Magyarországra, és rögtön jelentette Ulászlónak, hogy X. Leótól milyen megbízást kapott, az udvari tanácsban azonban megoszlottak a vélemények a háborúval kapcsolatban. A krónikák szerint a főurak többsége támogatta a keresztes hadjárat megszervezését, azonban akadtak, akik veszélyesnek tartották a jobbágyok felfegyverzését és a munkaerő elvonását.

Bakócz az ellenvélemények dacára április 9-én kihirdette X. Leó pápa bulláját, és helynököket nevezett ki az egyházmegyékbe, akik a hadszervezést irányították. Az érsek hamarosan a fővezért is kijelölte: választása Dózsa Györgyre esett, akit azért tartott alkalmasnak erre a feladatra, mert alacsonyabb sorból, székely lófői családból származott, és egy török vitézzel vívott párviadala nyomán komoly hírnévre tett szert a végvidéken.


(Dálnok, 1470 körül – Temesvár, 1514. július 20. körül)
Nándorfehérvár erődje a középkori Magyarország kulcsának számított. Aki ezt a várat birtokolta, az szabadon hatolhatott be Magyarország területére. Nem csoda, hogy a török a XV. század kezdete óta többször is próbálkozott a vár megszerzésével. 1456 után évtizedekig nem indult újabb komoly támadás, de a szomszédos török várak védőserege álladóan próbára tette a nándorfehérváriak harckészségét. 1514. február 28-án Ali szendrői bég hívta ki párviadalra a magyarok legjobb vitézét. Ali félelmetes bajvívó hírében állt, s a magyar végváriak csak rágták a bajszukat, el merjék-e fogadni a kihívást. Végül a dálnoki székely Dózsa György kapitány állt ki Ali ellen. A párviadal rövid volt, de heves. Dózsa már az első összecsapásnál egy suhintással levágta ellenfele jobb karját, majd végzett Alival. A győzelem híre eljutott Budára is, s az uralkodó, II. Ulászló címeradományban részesítette a győztes vitézt.

A hadjárat szervezése tehát már 1514 áprilisában megkezdődött, a jelentkezők létszáma azonban messze felülmúlta az előzetes várakozásokat: akadnak olyan történelmi munkák, melyek szerint májusig 100 000 jobbágy vette fel a keresztet, de az óvatosabb becslések is 40 000 fővel számolnak. A sereg gyarapodásával a tiltakozó hangok is megerősödtek, ugyanis a bűnbocsánat, vagyon és szabadság reményében hadra kelő jobbágyok éppen a legfontosabb mezőgazdasági munkák előtt léptek ki a földesúri szolgálatból, a gyors szervezés során pedig nem fordult kellő figyelem a katonák féken tartására.

1514 májusában mind több helyen panaszkodtak arról, hogy a keresztesek kereskedőket fosztottak ki, udvarházakat dúltak fel, a jobbágyokat pedig egyre jobban felingerelte, hogy sokakat erőszakkal tartottak vissza a kereszt felvételétől. Az ellentétek hamarosan robbanásig feszültek, II. Ulászló pedig a mezőtúri incidens hatására a hadjárat leállítására utasította Bakóczot, aminek eredményeként véres felkelés kezdődött.

A Lőrinc pap és Dózsa György vezette hadtestek „casus bellije” lényegében megegyezett: a seregben szolgáló obszerváns ferences szerzetesek és szegényebb plébánosok tüzes prédikációi nyomán a keresztesek között elterjedt az a nézet, hogy a hadjáratot megszakító nemesek önző érdekből vonták meg tőlük a bűnbocsánat lehetőségét, amit a török elleni harcban nyerhettek volna el. Ez a gondolat aztán odáig radikalizálódott, hogy a bárók valójában az oszmánokkal szövetkeztek, ezért a pogányok elleni küzdelem előtt őket kell megsemmisíteni. Dózsa György annyiban mégis kivételt jelentett, hogy ő egy ideig Bakócz tiltó rendelkezése ellenére is eredeti útján haladt, mert bízott Szapolyai János vajda támogatásában.

Dózsa azonban rosszul számított, ugyanis a nemesek által toborzott erők az ő megállítását tűzték ki célul, és 1514. május 23-án, Apátfalvánál súlyos vereséget is mértek a paraszthadak előőrsére. Szabályos háború kezdődött, mely július végéig több tízezer életét követelte, tragikus csapást jelentett a gyenge államhatalom számára, az általa okozott trauma pedig még több évszázadon át kísértett Magyarországon.

Források:
http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1514_aprilis_9_bakocz_tamas_keresztes_hadjaratot_hirdet_a_torok_ellen
https://hu.wikipedia.org/wiki/X._Le%C3%B3_p%C3%A1pa
https://www.adontes.hu/alkotasok/magyar-hosok-arckepcsarnoka/dozsa-gyorgy

Az utolsó haditanács

Az Úr 1526-ik esztendejében, kisasszony havában, Keresztelő Szent János feje vételének napja előtt egy héttel a magyar haderő Budától kilenc mérőföldre délre, a Duna mellett gyülekezett Lajos király hívására azzal a céllal, hogy az országra törő veszedelemnek, az oszmánok félelmetes seregének útját állja.

A sok ezer katona, nemesi felkelő és hadba hívott jobbágy két táborban oszlott el. Az egyikben a déli országrészek által kiállított csapatok voltak a temesi ispán és a kalocsai érsek parancsnoksága alatt, a másikban meg mind a többiek, akik szerte Magyarországból, meg azon túlról is, oda érkeztek.

Az érsek, Tomori Pál, éjszakába nyúló megbeszélést folytatott a lengyel tábormesterrel, Gvnoienszkyval arról, hogyan is lehetne a táborokat úgy átszervezni és megerősíteni, hogy azok a legvédhetőbbek legyenek. Gvnoienszky az udvari szokásoknak megfelelően nyugatias öltözetet viselt, amihez illő fekete fejfedője, egy tollas barett is volt rajta. Ezzel szemben Tomori – magas méltóságához egyáltalán nem mérhetően – csak egyszerű szerzetesi csuháját hordta. Az érsek valaha katona volt, várnagyi rangot viselt, aztán beállt a legszegényesebb életet élő rendbe, a ferencesek közé. Onnan csak a pápa határozott utasítására volt hajlandó visszatérni a világba és ismét kardot kötni az oldalára a kereszténység védelmében. A királyi udvar ugyanis három esztendővel azelőtt úgy találta, hogy ő az egyetlen vezér, aki képes lehet rendet tenni a déli határon elhatalmasodó fejetlenségben, amely Nándorfehérvár elvesztése után alakult ki.

A sátorba, ahol éppen gyertyafénynél tanácskoztak, váratlanul berontott Perényi Péter, a temesi ispán, aki ugyancsak feldúltnak tűnt. Tomori és Gvnoienszky feléje fordították szakállas arcukat, és kérdő tekintettel néztek rá.

– Teringettét! – dohogta az ispán köszönés helyett.

Perényi lihegve az asztalon álló boroskancsó után nyúlt. Töltött magának, kiitta, majd így szólt:

– A kancellár őfelsége megbízásából járja a másik tábort, és igyekszik meggyőzni az urakat, hogy… – nem fejezte be, hanem lecsapta a kupáját, és levetette magát egy üres karszékbe.

– Gondolom arról, hogy a sereg vonuljon hátrébb – egészítette ki az elhangzottakat Tomori.

– Úgy van, teringettét!

Tomori sóhajtott, és a fejét rázta.

– Egyetlen esélyünk, ha itt mérkőzünk a törökkel.

A másik két katonaember egyetértően bólogatott. Tapasztalt hadfiak voltak, ismerték a török erejét és a saját embereik képességeit is. A szultán hada a nyár folyamán elfoglalta már a Nándorfehérvár után következő végvárakat: Péterváradot, Újlakot, és mind a kisebb erősségeket a Száva és a Duna-Dráva vonal között. Azon az estén pedig Podmaniczky Mihály hozta a hírt a királynak, hogy a törökök Eszéknél átkeltek a Dráván, tehát már az ország belső vidékein jártak.

Eszéktől a magyar táborig csupán öt napi menet volt a távolság. Rendezetten hátrébb vonulni egy nagy létszámú, gyakorlatlan hadsereggel, mikor a török száguldó lovassága bármikor a nyakukon lehetett, istenkísértés lett volna. Szétzilálták volna őket, miközben az ellenség felprédálta volna a fél országot. Ezt a három katona azonnal belátta. Reményüket csak abba vethették, ha ők választhatják ki a helyet, ahol csatát vállalnak. Bár ők ezt így látták, mindenki mást még meg kellett róla győzniük.

Másnap ült össze a haditanács Mohács közelében, abban a házban, amelyet a pécsi püspök bocsátott a király rendelkezésére. Sokan jelen voltak a főurak és a hivatalt vagy méltóságot viselő emberek közül. Legalább hárman azonban, akiknek a szava nagyon is számított volna, még nem érkeztek meg a táborba: Szapolyai, az erdélyi vajda, Batthyány, a horvát bán, és a neves zsoldosvezér, Frangepán. Őfelsége, a húsz éves Lajos király viszont ott volt, és felkérte az esztergomi érseket, hogy imájával nyissa meg a tanácskozást.

Az urak felálltak, kivéve a nádor Báthori Istvánt, akinek köszvényes lába és hajlott kora miatt elnézték, hogy ülve maradt. Majd’ minden résztvevő mögött ott állt egy-egy apród, lesve ura kívánságait. A nádort viszont kettő is elkísérte mindenhova, akik nem csak bort töltöttek neki, hanem a mozgásban is segítségére voltak.

A felettébb testes Szalkai, az esztergomi prímás rövid imát mondott, melynek végeztével a szót visszaadta a királynak. Őfelsége pedig rögtön Tomorihoz fordult, és így szólt:

– Pál főkapitány mekkorára teszi hadseregünk létszámát?

Tomori, akinek aszketikus megjelenése szöges ellentéte volt a másik érseknek, felállt, és válaszolt:

– Úgy számítom felség, hogy a táborokban összesen mintegy húszezer fegyverese van felségednek.

A nádor köhintett, majd rekedtesen, de jól hallhatóan Tomorihoz intézett egy kérdést:

– Nagyságod miért nem egyesíti a délről hozott katonák táborát a király hadával? Miért vagynak két külön helyen? Talán ragály ütötte-e fel fejét a kegyelmed emberei között?

– Nincs tudomásom fertőző megbetegedésekről – felelte Tomori. – A két tábor egyesítését magam is szükségesnek látom, azonban éppen fordított módon. A királyi tábort vinném a déli megyék és végváriak közös seregéhez, azt a helyet ugyanis alkalmasabbnak találom, mivel az a Karasica átkelőihez közelebb helyezkedik el.

– Mohácsnál viszont könnyebben csatlakozhatnak hozzánk a még érkező csapataink – ellenkezett a másik fővezér, Szapolyai György. – Szlavóniából, Horvátországból és a csehektől még legalább tízezer harcos van ide úton, az erdélyi vajda pedig még ennél is számosabb és igen jó katonaságot hoz őfelsége megsegítésére.

– Pál főkapitány – szólalt meg ismét a király, – egy jelentésedben azt tudattad velünk, hogy több százezer fős az a török sereg, amellyel a mi húszezrünknek csatát kellene vállalnia.

Lajos király szavai tőrként hatoltak Tomori lelkébe. Őfelsége ugyanis láthatóan a létszámok felemlegetésével kívánta őt kellemetlen helyzetbe hozni, és színvallásra kényszeríteni. A puszta számok ugyanis egyértelműen ellenük szóltak, viszont azok nyilvánosságra hozatalával pont egyetlen erősségüket, a katonák lobogó harci kedvét olthatták volna el. Az érsek elsápadt, nyelt egyet, majd válaszolt:

– A török császár talán háromszázezer emberrel igyekszik erre, felség.

Erre aztán nagy hangzavar támadt az urak között. Voltak, akik sokallták a számot, mások meg helyben hagyták, mindenesetre szinte mindenkinek volt valami megjegyzése hozzá. Végül a nádor tett csendet, és így a király ismét szólhatott:

– Nagyságod tehát olyan nagyra tartja katonáink vitézségét, és oly biztosnak gondolod az Úr segedelmét, hogy úgy véled, ilyen arányok mellett is mérkőzhetünk Szolimánnal? Vagy talán valami más az, ami ekkora merészségre alapot adhat?

– Némelyek azt állítják, hogy a janicsárok legvitézebb része már elhullott az utóbbi évek háborúiban, és így ez a testület, mely a török császár erejének gerincét adja, elvérzett. De a Péterváradnál tapasztaltak eme következtetésre nem adnak okot, felség. Viszont számítok a török hadsereg egy másik fontos részére, a tüzérségre, amelyben leginkább keresztény pattantyúsok szolgálnak, és feltételezem, hogy a részben pápai támogatásból felállított seregünkre, és felségedre, ki jó keresztény király hírében áll, nem fognak a csatatéren tüzet nyitni.

Az egyik jelenlévő, a váradi püspök, aki igen ifjún nyerte el címét, tiszteletlenül és cinikusan felnevetett. Néhányan rosszallóan fordultak felé.

– Ferenc püspök úr talán más véleményen van? – kérdezte erre a koros Drágffy János, az ország bírája.

– Megbocsássatok nekem, amiért Pál érsek uram e feltételezésében kételkedem, de én úgy vélem, hogy a Szolimánnál szolgáló pattantyúsokat, bármilyen hitűek is legyenek, leginkább csak az arany motiválja. Ha ez nem így lenne, akkor bizonnyal sem Nándorfehérvárt, sem Rodoszt, sem most Péterváradot nem lőtték volna olyan buzgalommal rommá, mint ahogy azt a török vezírek parancsára nyilvánvalóan megtették.

– Várvívásnál sokat nyomhatnak latba a tarackok, de nyílt mezőn már kevésbé számítanak. Ott a lovasság dönti el az ütközet kimenetelét – osztotta meg véleményét hallgatóságával a nádor.

– Mégis hány ágyúval tart erre a török? – kérdezett közbe Brodarics kancellár.

– Csak a nagyobb és közepes fajtákból háromszáznál is többet hoznak – felelte a jól értesült Tomori.

– Értem, főkapitány. Na és mekkora lehet az a hadra fogható lovasság, amellyel a nádor szerint igazán számolnunk kellene?

– Úgy hatvanezer lehet a harcolni képes lovas, és mintegy tízezer a gyalogos janicsár.

Az érsek ismét nagy számokat mondott, az arányok nyilvánvalóan nem a magyaroknak kedveztek. Mielőtt azonban mindenki számokkal kezdett volna el dobálózni, a nagy tekintélyű temesi ispán, Perényi Péter vette magához a szót:

– A Drávától idáig Pál érsek mellett lovagoltam, és folyamatosan harcoltunk a törökkel. Katonáink vitézek, lelkesek, és bizton állíthatom, meg tudják verni a törököt.

Ekkor váratlan esemény zavarta meg a tanácskozást, odakintről zajongás hallatszott. Egy küldöttség érkezett a végvári katonáktól, akik követelték, hogy a királlyal beszélhessenek. Tomori már azon volt, hogy kimegy hozzájuk, és megfegyelmezi őket, de Perényi ispán cinkosan a szemébe nézett, és egy fejmozdulattal eltérítette ebbéli szándékától.

Lajos félrevonult a katonák követeivel, és külön, titokban beszélt velük, aztán ismét megjelent a tanácsteremben a végváriak kíséretében. Miután a király helyet foglalt, az egyik újonnan érkezett vitéz szólt:

– A katonák testvériségének üzenetét hoztam: Urak! Jól gondoljátok meg, mit tanácsoltok őfelségének, mert ha nem akartok a törökkel harcolni, akkor velünk fogtok!

A döbbenetes bejelentés mindenkit meghökkentett, talán csak az elégedetten mosolygó Perényit nem. A döntés az ütközet megvívásáról hamarosan megszületett, és a tanácskozás befejezettnek nyilváníttatott. A merészséget, hogy a szultán hadával szembe akarnak szállni, a váradi püspök így kommentálta Lajosnak:

– Felséged jól tenné, ha a kancellár urat már most Rómába küldené, és általa őszentségét fölkérné, hogy a csata napját húszezer magyar vértanú ünnepévé nyilvánítsa.

 

Palánkvárak


A filmen jól látszik a török-kori erődítések egyik jellemző technológiája, a palánk, valamint az ágyúdomb.
“A palánk fából és földből készült. Legerősebb volt a tőtött vagy bélelt palánk. Ennél két párhuzamos sorban vastag fatörzsszerű oszlopokat ástak a földbe. Az oszlopok vagy sűrűn egymás mellett álltak, vagy hézagosan. Az utóbbi esetben a hézagokat fonással töltötték ki. Tulajdonképpen két kerítést készítettek, amelyek közé földet döngöltek. Az így kialakított vastag fal mindkét oldalát betapasztották.”(Magyar néprajzi lexikon, Takáts Sándor nyomán)
Az ilyen módon felépített falak a 16. szd. folyamán egyre hatásosabbá váló ágyúzásnak is többnyire tovább ellenállhattak, mint a középkorból megmaradt kőfalak.
Gyakori volt az is, hogy a kővár, mint mag köré készítettek még palánkvárat külső vár gyanánt, ezzel megnövelve az erőd területét és az ostromlók elé plusz akadályt állítva, illetve előfordult az is, hogy csupán egyszeres cölöpkerítést készítettek, amit latorkertnek hívtak, és a vár körül így kialakított részt nevezték huszárvárnak is.

Naszádosok

Egy részlet a készülő regényből:

1526. augusztus 29.
Magyarország

Balkai Demeter naszádos vajda aggodalmasan nézett végig a flotta maradványain. Nyolc jól megépített, gyors járású folyami naszád állt bevont vitorlákkal és evezőkkel a part mellett kikötve. Az utolsó nyolc naszád a magyar király dunai hajóhadából. Nyár eleje óta sokat harcoltak és egyre csak fogyatkoztak, hajóban, emberben egyaránt.
Szalánkemén, Pétervárad és Mohács. Ahogy a török szárazföldi hadsereg nyomult előre, előtte ott járt a Dunán az Oszmánok vízi hada – több száz gálya és sajka – melyek arányaiban még jobban felülmúlták a magyar erőket, mint ahogy az a gyalogság és a lovasság viszonylatában volt.
A legutóbbi összeütközés után a magyarok Dunaföldvárig húzódtak vissza, és ott kötöttek ki. A legénység tagjai nagyrészt a parton voltak, komoran hallgattak, csak néha vetettek sötét pillantásokat egymásra, vagy éppen dél felé, ahol a mezei csata dúlhatott. A hajóhad főparancsnoka, Bosics fővajda nem volt velük. Miután kikötöttek, ő lóra kapott, és kíséretével a szárazföldön Mohácsnak indult azért, hogy a király mellett lehessen, a flotta maradékának parancsnokságát pedig Balkai vajdára bízta.
Az első menekülők késő délután érkeztek. Csatakos lovakon, szemükben rémülettel, és arról beszéltek, hogy a török elfoglalta a tábort.
– A király is ott volt? – kérdezte tőlük Balkai.
– Nem, Lajos király és a hadsereg a tábortól egy mérföldre délre állt fel, és csatarendben nézett farkasszemet a nagyvezír csapataival.
A menekülők tovább mentek a budai úton, közülük egynek sem állt szándékában maradni. De nem is katonák, hanem csak egyházi és udvari emberek voltak. Az égen, valahol Mohács fölött fekete felhők gyülekeztek, vihar készülődött. Rájuk azonban még sütött a nyugati felhők közé alábukni készülő nyári nap.
– Ma estig eldől a sorsunk – jegyezte meg az egyik hajó parancsnoka.
Ezt a többiek is így gondolhatták, ahogy nyilván a vajda is ekképpen vélekedett. De ő nem hagyta tovább aggodalmaskodni a legénységet, mindenkinek feladatokat osztott:
– Egy hajónak vízre kell szállni, és lejjebb ereszkedni a folyón.
A tisztek nem szóltak, figyelmesen hallgattak. Balkai folytatta:
– A létszámunk hiányos, de egy naszádot feltöltött állománnyal teljes harckészültségbe helyezhetünk. Amennyiben így teszünk, további három hajót tudunk még mozgatni. Az egyikkel a mi sebesültjeinket fogjuk szállítani, a másik kettő készen kell álljon arra, hogy menekülőket vagy más sebesülteket vegyen a fedélzetére. A harcra kész naszádnak kell számukra a fedezetet biztosítania, ezt magam fogom irányítani.
– Igenis – felelték a parancsnokok.
Balkai azután még utasított egy tizedest, hogy vegyen maga mellé két embert, és váltsa le a parti őröket. Lejjebb a folyam mellett ugyanis egy figyelőpontot állítottak fel, ahol három naszádos kürttel őrködött, készen arra, hogy jelezzenek, ha a vízen török hajók bukkannának fel.
– Mi lesz a maradék négy naszáddal, vajda uram? – kérdezte Csolnoki, az egyik vicevajda.
– Nem juthatnak török kézre.
– Tűzzel?
Balkai bólintott.
– A használható felszerelést és minden vasat át kell rakni a tovább induló naszádokra.
Megvizsgálták a hajókat, és kiválasztották a négy legjobb állapotban lévőt, a többit pedig elkezdték leszerelni. Már alkonyodott, amikor a településen áthaladt a menekülők egy újabb csoportja.
– A csata elveszett! – kiáltozták.
– Itt a vég!
A helyiek kétségbeestek, de a naszádosok nem pánikoltak. Két hónap alatt háromszor is szembeszálltak már a törökkel. Ha a pogányok győztek, és feléjük tartottak volna, akkor legfeljebb még egyszer megütköztek volna velük. Bár létszámban a magyarok szinte mindig hátrányban voltak a támadó kontyosokkal szemben, a folyami ütközetekben azonban általában előnyösebb pozícióból vehették fel velük a harcot, mégpedig azon okból kifolyólag, hogy a törököknek árral szemben kellett haladniuk.
Már egészen besötétedett, mikoron újabb lovasok érkeztek, ezúttal a naszádos fővajda hírnökei. Serényi vajda és Ivancsics vicevajda voltak azok.
– A fővajda úr parancsa, hogy ahány naszáddal csak lehet, menjünk fel Budára – közölte vele Serényi.
– Ott vesszük fel a harcot? – kérdezte Balkai.
– Ahogy azt magad is tudod, vajda uram, Budáig nincs más erősség a Duna mentén. Csakis így lehet – felelte Serényi Tamás.
– Akkor hát Buda – bólintott Balkai.
Négy hajóval a tervek szerint útnak indultak, négyet pedig hátrahagytak. A lángoló naszádok jó ideig bevilágították a Dunát Földvárnál.

A lovasság gyorsabb, mint az evezve, árral szemben haladó hajók a Dunán. A törökök mégsem előzték meg őket, mivel a győztes Szulejmán Mohácsnál az első éjszaka még abban sem volt biztos, hogy hadai egyáltalán győzelmet arattak-e. A törökök lovaik mellett, harckészültségben, átázva, dideregve várták a csata utáni reggelt. Egy sereg ilyen állapotban aznap persze már nem volt hadra fogható. A szultán az azt követő napon is csak portyázókat küldött ki, fő erejét a táborban tartotta.
Budán erről azonban nem tudhattak, oda az ütközet rémült túlélői vitték meg a csata hírét, és azt koránt sem tárgyilagosan adták a városlakók tudtára, így nem csoda, hogy a polgárság berkeiben a pánik lett az úr.
A négy naszád is csak jóval később érkezhetett meg. Balkai egyenesen a vár alá kormányozta őket.
A pesti és budai oldal között, a vár tövében kiépített zárólánc nem volt zárva, áthaladhattak fölötte. Ami még hanyagabb és bosszantóbb volt, hogy a csörlőház tornyában még őrség sem posztolt.
– Olyan, mintha már Buda is elesett volna – jegyezte meg Csolnoki.
A hajók kikötöttek, és Balkai a legrövidebb úton, a várba vezető vízhordó lépcsőn felrohant a várba, névleg azért, hogy a prefektusnál jelentkezzen, valójában inkább a kíváncsisága okán. A vár egy mészkőhegyre épült, remek kilátással a folyamra, a városra és az átellenben fekvő pesti oldalra is. Odafent, a falak között aggasztóan kevés embert talált, katonát pedig még elvétve sem. Megtudta, hogy a vészhírre Mária királyné Szalaházy Tamás veszprémi püspökkel, kancellárjával, Thurzó Elek tárnokmesterrel és Bornemisza János budai várnaggyal és pozsonyi főispánnal elmenekült Budáról. A vár védelmére láthatóan senki még csak nem is gondolt. Ilyen formán pedig a városéra sem igen. A lakosság nagy részét adó német polgárok részint már elmentek, részint még értékeiket pakolták. A magyarok zavarodottak voltak, némelyek fosztogattak, mások örvendtek a németek távozásának, megint mások a királyt gyászolták. A zsidók állítólag reménykedve várták a szultánt, szerintük a török őket, mivel nem keresztények, nem akarta bántani.
Balkai izzadtan, kimerülten, lázas tekintettel, zavarodott fejjel érkezett vissza a naszádokhoz. Amit megtudott, közölte a legénységgel.
– Ottan még elég nagy mozgolódás van – mutatott Csolnoki a távolabbi rakpart felé.
Amott több hajó is állt kikötve, az embereinek, amíg Balkaira várakoztak, volt idejük megszemlélni őket, és látták, hogy ide-oda járnak az emberek a hajók és a város között. Balkai elrendelte, hogy menjenek oda hozzájuk.
Sok bárkát találtak ott, melyek induláshoz készülődtek. A rakpartról szorgalmas emberek mindenféle bálákat, ládákat és hordókat rakodtak be rájuk.
– Kegyelmetek meg kinek a megbízásából ügyködnek itten? – kérdezte Balkai a vezetőjüknek látszó alaktól.
A férfi fekete köpenyt és fácántollal ékes kalpagot viselt. Végignézett a naszádos vajdán és közölte vele, hogy a kincstartó bízta meg őket a várbeli értékek elszállításával. Gyorsan pecsétes iratot is mutatott, nehogy még holmi rablónak tartsa őt a vitéz úr. Azután pedig Bornemisza várnagy írott parancsát is elővette, mely szerint minden hajónak el kell hagynia a várost, a beérkező királyi katonáknak pedig Pozsonyba kell menniük a királynő védelmére.
– Ez kegyelmeteknek is szól – tette hozzá a rakodás felügyelője. – Ami számunkra igen kedvező hír, hiszen így kegyelmetek hadihajói kíséretet biztosítanak a kincstári szállítmánynak.
Balkai végignézett a kikötött hajókon. Tucatnyit látott félig vagy egészen megpakolva már.
– Nem is gondoltam volna, hogy ilyen gazdag kincstár van Budán.
– Nem csak a király és királynő, de Thurzó uram vagyona is itt van – mondta a felügyelő, majd lehalkított hangon hozzátette: – Ha nem tévedek, az nagyobb is, mint az udvaré. A tárnokmester úr pedig nem lesz szűkmarkú azokkal, akik segítenek mindezt a török és a fosztogató pórnép elől biztonságba helyezni.
Mintegy szavai megerősítéseként fegyveres csapat tűnt fel a rakpartra vezető úton, akik egy társzekeret kísértek. Nem tűntek várkatonáknak, inkább felbérelt kardforgatók lehettek.
– Mindent értek – mondta Balkai. – Még beszélünk.
Otthagyta a rakodókat és visszatért naszádjaihoz. Összehívta a tiszteket, hogy megtanácskozzák a lehetőségeiket. Közben az a hír is elért hozzájuk, hogy a Morvaországból érkező zsoldoshad, melyet a török ellen gyűjtöttek, akkor valahol Győr környékén járhatott. Mohácsra, de még Budára sem érhettek el időben a csatáig, de azóta a nádor, vagy valamelyik főúr Felső-Magyarországból még az élükre állhatott volna. Annak a hadnak pedig, ha a Duna mentén akart volna Budára vonulni, naszádosokra is szüksége lehetett volna. Az, hogy velük egyesítse kicsiny csapatát, még mindig jobb elképzelésnek tűnt Balkai előtt, mint hogy tétlenül várakozzanak a parancsnok nélkül maradt budai vár alatt.
Végül a tanács arra jutott, hogy Serényi egy hajóval Budán marad, hogy bevárja a még beérkező magyar katonákat, köztük akár Bosics fővajdát is, Balkai meg három naszáddal a Pozsony felé tartó karaván kíséretéül szegődik.
A konvoj parancsnoka nem akart késlekedni, és bár a naszádok evezősei csak néhány órát pihenhettek, Balkai még is beleegyezett az elindulásba. Úgy gondolta, alkonyatra elérhetik Visegrádot, másnap Esztergomot is, és ott a törökök vagy a fosztogatók jelentette fenyegetéstől már nem kell tartaniuk, nyugodtan megpihenhetnek. Volt néhány ellátásra szoruló sebesültjük is, akik Mohács óta a fedélzeten hevertek. Őket is mielőbb egy ispotályban kellett volna elhelyezni, és erre Esztergomban jó lehetőség kínálkozhatott.
A tárnokmester felügyelőjének hajója haladt elöl, öt bárka – melyből kettőt az evezőkkel rendelkezők vontattak – sorjázott mögötte, a konvojt pedig a három naszád zárta.
A flotta jól felszerelt hajói voltak az övéik, mind Balkaién, mind Csolnokién és Ivancsicsén is voltak lövegek. Csolnoki megsimogatta a cerbottanának hívott, kis űrméretű ágyúcskát, mely a naszád orrából meredt előre. Merengve szemlélte az előttük úszó, mélyre merülő bárkákat. Dugig lehettek rakva, vélhetően igen nehéz és felettébb értékes holmikkal.
– Vajon mi lehet rajtuk? – dünnyögte a vajda félhangosan.
Elhaladtak a Szent-Margit sziget mellett, majd betértek a Szent-Endrei-szigetnél két ágra szakadó folyam szélesebbik ágába. Vácnál a Duna jókora kanyart vett és nyugatról déli irányra váltott, és ha az ember folyással szemben haladt, mint akkor ők, hát érdemes volt a jobb part közelében hajóznia, a túloldalon ugyanis erősebb volt a sodrás, ráadásul megannyi homokzátonyt épített ott a természet. Mikorra odáig értek, már rájuk esteledett.
Balkai naszádján két felépítmény is magasodott, a hátsó a kormányállást, az első a két falkonettát védte az időjárás viszontagságaitól. A vajda felmászott az elülső tetejére, és egy égő lámpással jelzett az élen haladó hajók felé, hogy kössenek ki. A bárkák megálltak, de nem indultak a part felé. Az elöl haladó „vezérhajóról” visszajeleztek, hogy beszélni akarnak velük.
Balkai naszádja leelőzte a teherhajókat, és az élen álló mellé úszott. A tárnokmester felügyelője ott állt a kormányállásnál, a sötétben már csak a lámpája fénye látszott, és onnan kiabált át Balkainak:
– Lehorgonyzunk, de nem megyünk a parthoz.
– Miért nem? – kérdezte a vajda.
– A vízen éjszakázunk. Itt biztonságosabb.
– De be vannak ezek rezelve – morogta az egyik naszádos a vajda mögött.
– Na hallod, több mázsa arany lehet alattuk – szólt vissza egy másik.
Balkai maga nem hitte, hogy temérdek kincs lenne azokon a bárkákon, hiszen nyílt titok volt, hogy a kincstár kongott az ürességtől, a király volt talán a legszegényebb birtokos az egész országban. Ha valami értékes lehetett ott, azok inkább iratok és kódexek, semmint aranyhalmok formájában léteztek.
– Rendben – felelte vissza a vajda. – Mink kikötünk és hajnalban majd megint vízre szállunk.
A naszádosoknak kellett a pihenés, hiszen hetek óta minden nap hajóztak már. A part felé fordultak, ott kikötöttek, és a Szent-Endrei-szigeten tábort vertek.
Másnap, ahogy a vajda ígérte, ismét fedélzetre szálltak, és a karaván mehetett tovább. Azon a napon elhajóztak Visegrád mellett, ahol már hegyek között jártak, egyik oldalon a Börzsöny, másikon a Visegrádi-hegység magasodott föléjük. Azon hegy tetején látszott a büszke fellegvár, ahol jó ideig a koronát is őrizték volt. Lentebb, közel a vízhez állt Mátyás király csodálatos palotakomplexuma, templomával, reneszánsz kertjeivel és… és sehol egy lelket sem láttak. Az emberekhez eljuthatott már a veszedelem híre és vagy a Pilisbe, vagy a Duna másik oldalára menekültek, remélvén, hogy ott nem találják elő őket a törökök.
Megcsodálták a vízről a palotát és tovább hajóztak a sodrással szemben. A Duna újabb jókora kanyart vett, és következett a Dömösi rév, ahol több másik bárkával is találkoztak. A bárkákkal és a komppal egész családok, talán egész falvak igyekeztek átjutni az északi oldalra, ahol a biztonságot remélték. Balkai jelzett a tárnokmester felügyelőjének, hogy haladjanak tovább, ő maga egyetlen naszádját a révhez kormányozta. Ha valaki jól értesült lehet, hát az a révész, úgyhogy onnan igyekezett híreket szerezni.
A török állítólag már Budánál járt, úgy tűnt, ők még éppen jókor hagyták el a fővárost. A pogány portyázók megjelentek a Pilisben és feldúltak egy monostort. A nép menekült előlük, némelyek a túlpartra igyekeztek, mások meg nyugatnak. Állítólag Maróton tábort építettek és védekezésre készültek.
– A cseh-morva seregről van hír? – kérdezte reménykedve a vajda.
A révész semmilyen nyugati seregről nem tudott.
– Na és mi a helyzet Esztergomban?
– Onnan még senki nem jött erre. Akinek van esze, az inkább megy el innen. De úgy hallottam, ott a katonaság tartani akarja a várat, még akkor is, ha az érsek Mohácson maradt. Mert azt beszélik, hogy Szalkai érsek úr mártírrá lett a csatatéren – a révész keresztet vetett. – Nyugodjék békében.
– Sebesültjeink is vannak, Esztergomban az ispotályba visszük őket. Azt tudja-e kegyelmed, ki parancsnokol most az esztergomi várban?
– Orbánczi András, úgy hírlik.
– Nem ismerem.
– Addig van az jól, amíg nem ösmeri az ember – mondta a révész.
– Miért?
A révész sóhajtott egyet, láthatóan nem akarta elmondani, amit gondolt. Balkai meg nem erőltette, inkább bort, szalonnát meg kenyeret vásárolt még a legénység számára a szekeres parasztoktól, aztán visszatért a naszádjára.
– Gyerünk tovább, fiúk! Érjük utol a többieket!
Evezőseinek könnyen tartható ütemet diktált, bár egy órás lemaradásba kerültek, mégis úgy ítélte meg, hogy hamar utolérhetik a lomha bárkákból álló, lassan haladó konvojt. Emberei komoran ültek a padokon és hallgatagon maguk elé meredve markolták az evezőlapátokat. A hír, hogy a törökök már a Pilisben jártak, elkeserítette őket. „Ilyen gyenge lenne az ország és ennyire erős a pogányság?” – gondolták. Balkai is nehezen hitte volna, hogy egyetlen csatában összeomolhatott a magyar véderő. Főleg, hogy olyan csapatok is voltak még, melyek nem is vettek részt a mohácsi összecsapásban. Frangepán Kristóf seregteste, az erdélyi vajda hadai, a cseh segélyhad… Vajon hol lehettek mindazok? Vajon hol lehetett akkor éppen a naszádosok maradéka, élükön Bosics fővajdával?
Erős reményeket fűzött hozzá, hogy nem kell elmenniük Győrig vagy Pozsonyig, talán már Esztergomban is talál olyan katonaságot, amely képes és hajlandó ellenállni az ellenségnek.
A méltósággal hömpölygő nagy folyam újabb kanyart vett, és ők az áramlat legkisebb ellenállását keresve utaztak tovább a hátán. Elérték az Ipoly torkolatát, majd több kisebb sziget esett útjukba. Többségük fákkal dúsan benőtt, vad és rejtelmes liget, némelyiken azonban emberi tevékenység nyomai, épületek vagy partra húzott csónakok látszottak. Közeledtek a Garam torkolatához, és onnan, az utolsó sziget mögül kiérve már látszottak az esztergomi várban álló székesegyház tornyai. A vízen pedig megpillantották Csolnoki és Ivancsics naszádjait, előttük pedig a tárnokmester teherhajóit.
Balkai ismét az orrfelépítményhez ment, hogy onnan jelezzen nekik, forduljanak a parthoz. Már éppen le akarta adni a zászlójelet, mikor dörrenést hallott. Nem égdörgés, hanem ágyúdörej volt, ezt egy magafajta katonaember minden kétséget kizáróan meg tudta állapítani. Onnan, ahol voltak, már a vár falai is látszottak a tornyok tövében, és ahogy meg tudta ítélni, onnan szállt fel egy fehér füstfelhő, lőporfüst. A várból köszönthették őket.
Újabb lövés dördült és kiáltozások foszlányai jutottak el hozzá.
– Mi ez? – hökkent meg a vajda. Ennyi üdvözlés már nem járja, vajon mi történhetett?
A két naszád ott elöl gyorsabb ütemre váltott, igyekeztek leelőzni a bárkákat, mintha védeni akarnák őket.
– Gyorsabban, legények! Harckészültség!
Az evezősök megkétszerezték tempójukat, akik pedig éppen nem eveztek, azok elővették viaszos vászonnal fedett helyükről puskáikat és lőporos szaruikat.
Balkai maga is lőporos hordót vett elő a falkonetta otthonául szolgáló kabinból és a mérőkanálba töltötte a port. Beleszórta a csőbe, vasgolyót tett rá, majd kócból fojtást készített és azt is beletömködte a csőbe. Azután levette a gyújtónyílást védő bőrdarabot és port szórt a gyújtónyílásba is. Felnézett, és attól amit látott, görcsbe rándult a gyomra. Az egyik naszád árboca lassan oldalra dőlt, majd, alig néhány másodperc alatt az egész hajó megbillent, és a vízbe borult.
– Átkozott… – szűrte fogai között, de elakadt a szitkozódása, mert hirtelen nem is tudta, kit is szidjon. Ki támadt rájuk? Úgy tűnt, a várfalról ágyúzták őket, de mégis miért? Talán már elfoglalták a törökök a várat? Sok kérdés, és a válaszok még odébb voltak, kétszáz ölnél is távolabb.
A vár és a hajók egyre nagyobbak lettek. A hajósok kiáltásait már teljesen jól lehetett érteni, Balkai látta az embereket a bárkákon és a naszádosait a vízben. Csolnoki naszádja volt az, amelyik felborult. De Ivancsics naszádja nem sietett a segítségére, mert más gondjai akadtak. Az mellett is becsapódott egy lövedék – egy újabb ágyúgolyó a várfalról – a vízsugár jelezte, hogy éppen csak elkerülte a hajótestet. Ráadásul a vár tövéből is csónakok indultak el feléjük, tömve fegyveresekkel, akik semmiképpen sem segíteni akartak, hanem épphogy az elveszejtésükre törtek.
– Kutyafattya haramiák, kalózok – szitkozódott Balkai, most már megtalálva a szavakat.
Célzott a falkonettával és az izzó végű kanócbotot az ágyú gyújtónyílásához érintette. A löveg eldördült és a visszahatásába az egész naszád beleremegett. A golyóbis szemmel követhetetlen gyorsasággal szelte át a levegőt a víz fölött, és becsapódott az ismeretlen támadók legelöl haladó csónakjába. Két embert is elsodort, az egyiknek lyukat ütött a mellkasába, a másiknak a vállát szakította le, a közelükben tartózkodókat pedig beterítette a vérükkel. A csónakban levők rémülten kapták fejüket az újonnan érkező ellenség irányába.
Közben a várfalon ismét eldördült egy ágyú. Piszok jó helyzetben voltak odafönt a pattantyúsok. A Duna egy jókora szakaszát teljes széllességében belőhették és a naszádok ágyúi nem nagyon tudtak nekik megfelelni. A hajóknak ugyanis az orrban elhelyezett lövegekkel merőlegesen kellett volna a sodrásnak fordulniuk és a csöveket olyan magasra irányozniuk, amire képtelenek lettek volna. Viszont a csónakos támadók aggódhattak, mert vízi harcban a naszádosok felettébb kemény ellenfelek voltak.
A vajda hét csónakot számolt, amiken összesen vagy ötven ember lehetett. Nem jelentettek volna nagy gondot, ha nem támogatták volna őket a várágyúk. Így viszont a konvojnak esélye sem lehetett.
– A közelükbe kell férkőznünk, húzzátok gyorsabban!
Az egyetlen reményük az volt, ha a csónakok közé vegyülnek, ott talán nem lövik őket a várból, ráadásul még az is lehet, hogy lebeszélheti a támadókat szándékukról. Ez utóbbiban azért bizakodott, mert meglátása szerint nem törökök voltak. Ahogy elnézte, magyarok, talán éppen a várkatonák támadtak rájuk.
Legényei keményen nekifeszültek az evezőknek, ő maga pedig nekilátott a falkonetta újratöltésének. Az egyik csónakon torkolattüzek lobbantak, majd a ladik fölött lőporfüst emelkedett fel. A vajda feje mellett egy ólomgolyó csapódott a deszkába. A naszádosok sem várattak magukra a válasszal. Ketten is puskát emeltek a vállukhoz, és a naszád tizedesének vezényszavára elsütötték fegyvereiket. A lövések közel durrantak, Balkai füle csengett, de ő folytatta az ágyútöltés műveletét.
Elhaladtak a felborult naszád mellett, melyet sodort visszafelé az áramlat arra, ahonnan jöttek. Balkai látta az embereiket a vízben, de nem fordulhattak oda, hogy segítsenek nekik. Ha így tettek volna, az ő naszádjukat is minden bizonnyal elsüllyesztette volna az ágyútűz. A vajda összeszorította ajkát, és nem adott parancsot a mentésre.
Azalatt Ivancsics naszádja is bajba került, legalább kétszer eltalálták már. A csónakos támadók nem is törődtek a sérült naszáddal, azt a várágyúkra bízták, az ő céljuk a bárkák elérése volt. Rablótámadás… ez egyre nyilvánvalóbbá vált.
A vezérhajón közben elvágták a vontatókötelet, a tárnokmester felügyelője menekülni akart a maga bárkáján, a lassabbat, mely csak hátráltatta, hátra akarta hagyni.
– Tizedes! – szólt hátra Balkai. – Zászlókkal jelezz a várnak, hogy hagyják abba a tüzelést!
– Igenis!
– Elvégre mégis csak a király katonái vagyunk.
A tizedes integetett a zászlóval, a várfalon azonban ismét eldördült az egyik ágyú. A kilőtt golyó süvített a magasban, majd az egyik bárkát találta. Úgy tűnt, amazok lőttek már mindenkire, aki a vízen volt.
– Istenem, segíts meg minket! – fohászkodott Balkai, majd ismét elsütötte a hajóágyút.

(Folytatása a regényben lesz olvasható)

Ibrahim Pecsevi

Ibrahim Pecsevi, a Pécsen született török krónikás szobra Pécsen.

A pécsi belváros nyugati szélén van a XVI. század második felében épült Jakováli Hasszán pasa dzsámi. Mekka felé tájolt. Megmaradt a minaretje is. A dzsámi alapszintje kissé alacsonyabban van az utcaszintnél, kissé hátrább van beszorítva a Megyei Kórház épületei közé. Az így kialakult kis térre helyezték el Ibrahim Pecsevi egészalakos bronzszobrát.

Pécs, 1574 – Buda, 1650
oszmán történetíró
A “Tarih-i Pecevi”
című műve a 16-17. század
egyik legfontosabb
történeti forrása.

Jakob Fugger – A Jagelló-kor Soros Györgye

“a magyarok országa meglátja, hová jut így”

A tizenötödik században Európában véget ért a középkor és kezdetét vette az újkor. A pénz kora. A lovagság eszméje hanyatlásnak indult és katedrálisok helyett inkább kastélyok épültek. A reneszánsz a külsőségek és nem a szakralitás dominált. A pápai széket a pénzen vásárolt szavazatokért adták, csakúgy, mint a birodalmi császári címet.
Velence, egy városállam a kereskedelem révén befolyásosabb lett, mint sok más nagy területű királyság. Portugália, majd Spanyolország pedig távoli földrészek kifosztásába kezdett.
Európában a királyi címek és az egyházi méltóságok ugyan megmaradtak, de a döntő szó sokszor már a bankároké és a pénzembereké lett. Az egyik leggazdagabb és ezáltal leghatalmasabb pénzembert Jakob Fuggernek hívták.
Idézet Perjés Gézától:
“Az esemény, ami szorosan hozzátartozik Mohács előzményeihez, tulajdonképpen belpolitikai és gazdasági volt, de jóval túlnőve ezen, végül is európai üggyé vált. A szóban forgó esemény előzményei még 1495-re nyúlnak vissza.
Ekkor kötött ugyanis szerződést Thurzó János a Fuggerekkel Besztercebánya és környékének, az ország leggazdagabb rézlelőhelyeinek kiaknázására. Ebben a közös vállalkozásban azonban hallgatólagosan benne foglaltatott az ezüst kitermelésében és a pénzverésben való részvétel is. Nos ennek a “közös üzletnek” vetett véget – egy időre – az 1525 nyarán megtartott Rákosi országgyűlés, mely egyrészt kimondta az 1521-ben bevezetett, név értékénél csekélyebb bel értékű „nova moneta” verésének megszüntetését, amellett vádat emelt – egyébként teljesen alaptalanul – a kikeresztelkedett zsidó Szerencsés Imre ellen állítólagos csalásai miatt. a Fuggerekkel, vagy ahogyan Magyarországon hívták őket a Fukarokkal pedig felmondták a bányák művelésére vonatkozó szerződést, sőt kártérítésre kötelezték őket. De még ennél is tovább mentek, mert a vélhetően mesterségesen felizgatott tömeg, a korabeli jelentés szerint a magyar urak és párthíveik, miután kifosztotta Szerencsés házát, a Budai raktárak ellen is támadást intézett, lefoglalva az ott talált pénzeket, köztük a Burgio által letétbe helyezett pápai segély pénzeket is. Néhány hét múlva azonban a köznemesség hatvani országgyűlésén az eddig vádlott Szerencsés Imre már vádlóként lépett fel, és teljesen légből kapott összegeket említve felsorolta, hogy milyen károkat is okoztak a Fuggerek az országnak. Szerencsés mögött maga a királyi udvar és valószínűleg a Fuggerekkel konkurens külföldi vállalkozók álltak. Így történt azután, hogy a Fuggerek fogságban tartott Budai megbízottjával kötelezvény írattak alá arról, hogy a gazdája okozta kárt a magyar kormánynak meg fogják téríteni. A Fugger ház, közelebbről Jakob fugger, persze nem hagyta annyiban a dolgot. Először megcáfolta Szerencsés állításait, majd így írt krakkói megbízottjának: „Követelni fogom, hogy mindazt amit elvettek tőlem, adják nekem vissza, térítsék meg a király tartozását, és azt is amit a szerződés alapján fizettem a magyaroknak, és hogy helyezzenek vissza az üzletbe.” Majd így folytatta: „Azt már elértem, hogy az ausztriai országokon át nem engednek magyar rezet, és azon leszek, és remélhetőleg sikerülni is fog, hogy német földön sehol semmi réz ne juthasson át… Amennyire képes vagy rá, akadályozd meg, hogy ólmot szállítsanak Magyarországba… Az aranybányákban nemsokára felhagynak a termeléssel, mi már elrendeltük, hogy a mieink művelését hagyják abba. Az ezüst bányák szemmel láthatóan a korábbi felénél nem sokkal többet termelnek, így aztán napról napra jobban fog a mi üzletünk hiányozni, és a magyarok országa meglátja, hová jut így.”
De a politikai nyomást is igénybe vette Jakob Fugger. Úgyszólván nem volt európai udvar, melytől ne kért volna erkölcsi támogatást, amit meg is kapott. A német fejedelmektől a pápáig mindenki porondra lépett, V. Károly pedig azzal fenyegetőzött, hogy egész birodalmát mozgósítja a magyarok ellen. A pápa így intette Lajost: “Erősen szorgalmazza és követelje, hogy a Fuggereknek igazságot szolgáltassanak.”
Még Habsburg Ferdinánd is felelősségre vonta sógorát, Lajost. Végül is a magyar kormány hátrálni kényszerült. A Fuggerek jogait visszaállították, és kártalanították őket, viszont a kormány 50000 forint kölcsönt kapott.”
Idézzük Hermann Zsuzsa erről az 50000 Ft os kölcsönről be számolva jegyzi meg Dernschwamm (ti. a fuggerek embere):”Ilyen kevés pénzzel kellett Lajos királynak a török elleni védelemre felkészülnie.” A szerződés megkötésének másnapján indult útnak Isztambulból Szulejmán serege.”

„A Fuggerek megérdemlik, hogy a kurtizánok fejedelmének nevezzék őket. […] Felállították piaci standjukat, és amit megvásárolnak a pápától, azt később jóval drágábban adják tovább, nem csak egyházi javadalmakat, hanem tartós kegyeket is; bullákat árulnak, diszpenziumok mennek át bankjukon, és ha a Fuggerek barátaid, mi sem könnyebb annál, mint hogy papi hivatalhoz juss.”
(Ulrich von Hutten)

Levél Brodarics Istvánnak, a római követnek 1524-ben

1524-ben (vagy 1525-ben) így tájékoztatja Brodarics püspököt, Magyarország római követét a királyi tanács:
„Osztrovica oda veszett, s még több is fog utána veszni; a baj mindig súlyosabbá válik. Magyarország csekély jövedelmei nem elégségesek ilyen terjedelmes végvári vonal védelmére. Boszniából nagy jövedelmei voltak a koronának; Horvátországból és Dalmáciából is még Mátyás idején nagy adó érkezett a kincstárba; az alsó részek: Temes, Szerém, Pozsega és Valkó, ekkor még épségben voltak, s az ellenség ereje sokkal kisebb volt; most az említett országrész pusztulásra jutott, olyannyira, hogy az ott elszórt s még kezünkben levő erősségek védelmére iszonyatos költségek szükségesek. Horvátország bánjainak fizetésére és várainak ellátására békés időben is évenként 32000 arany kell; az ellenségtől mindenünnen körülvett Jajcában eleség és hadiszer csak erős had oltalma alatt vihető be, ezért majdnem ugyanennyibe kerül; Temesvár, Szörény s az utóbbi időben Pétervárad és Titel hihetetlen összegeket nyel el évenként. Ha mindezt tekintetbe vesszük, látnivaló, hogy Osztrovica s a korábban elveszett várak nem hanyagságunk, hanem szegénységünk miatt estek el. Írod, hogy Őszentsége jobb indulattal lesz irántunk, ha az ország állapotáról jobb híreket fog hallani. Bárcsak írhatnánk neki jószerencséről a jövőben! De ismervén helyzetünket, attól tartunk, hogy leveleink egyre gyászosabb tartalmúak lesznek, hacsak Őszentsége és a keresztény fejedelmek tettekkel és nem szavakkal fognak bennünket megsegíteni.”

Ronin

A rendőrautó eget verő szirénázással száguldott keresztül Tokió utcáin, a kanyarokban a gumik hangos csikorgással fejezték ki tiltakozásukat a megterhelés miatt. A Vörös Kristály nevű bár előtt aztán a járőrkocsi erőset fékezett és megállt, egy méternyire a bejárat előtt sorba állított gyorsasági motorok mellett. A fekete motorok tankjaira vörös festékkel a Tagawa klán jele volt pingálva.
– Még csak mi vagyunk itt – mondta a járőrautó vezetője a társának, aki az övét kicsatolva éppen ki akart szállni.
– Nem számít, bemegyünk. Majd érkezik az erősítés is – felelte amaz elszántan.
– Ne, Ayato, ezek nagyon kemény fickók, hagyjuk őket a kommandósokra!
Ayato pisztolya már a kezében volt. Nem is nézett a társára, úgy felelte:
– Nem várhatok.
Ayato kipattant a kocsiból, a másik rendőr, Kabuto mérgében hangosan sziszegett és követte.
Nem volt rá szükség, hogy belépjenek a bárba, a Tagawák ugyanis kijöttek elébük. Három férfi, harmincas éveik elején, szintúgy, mint a most érkezett rendőrök. Széles vállúak és szikárak, lerítt róluk, hogy harcosok, akárcsak a két zsaru. Viszont Ayatoval és társával ellentétben kezükben nem pisztolyt, hanem wakizashit, japán rövid kardot markoltak.
Kabutot a fegyverzetből fakadó előny azonban cseppet sem tette magabiztosabbá, mert a gengsztereken látszott, hogy kardjaikat akár a lőfegyverek ellenében is hajlandóak – és az alapján, amit ezidáig hallott róluk – tudják is használni.
– Dobjátok el a kardot! – kiáltott rájuk Ayato és megcélozta a középen álló klántagot. – Satoshi, beviszlek.
A megszólított a fejét ingatta és vicsorgott. Keze megmozdult, egy centivel feljebb emelte a kardot, mire lövés dörrent.
Kabuto szíve majdnem megállt a döbbenettől. A bal füle csengett, a kocsi másik oldalán álló Ayato fegyverének csöve füstölgött, Satoshi pedig átlőtt fejjel omlott a földre, fekete vére szétterült a betonon. Ayato lelőtte! Kabuto hirtelen nem is tudta mit gondoljon és mit tegyen. A Satoshi két oldalán álló klántagok némileg hamarabb tértek magukhoz az esemény okozta fagyottságból. Egyikük felkiáltott és magasba emelt karddal Kabutora rontott. A rendőr tüzelt, kétszer lőtte mellbe a gengsztert, aki hanyatt esett, és kardja csengve hullott az úttestre.
– Banzai! – kiáltott a harmadik gengszter, és az ő kezében már nem csak kard volt. Kabuto rémülten állapította meg, hogy egy kézigránátot szorongatva rohan feléjük.
Nem tudni, hogy a rendőrök ismételten tüzet nyitottak-e, mert a gránát robbanása minden más zajt elnyomott, és hatása alatt minden más tett lényegtelenné vált. A rövid összecsapásnak öt áldozata volt, három jakuza tag és két tokiói rendőr.

Ayato felült a matracon és körülnézett. A szoba egy kórházban vagy szanatóriumban lehetett. Úgy tűnt, nem halt meg, valahogy túlélte a robbanást, pedig már elkészült a halálra, és érezte is, hogy az az utolsó pillanata. Ezek szerint mégsem. Nem ért véget a vetítés, csupán egy filmszakadás volt. Végignézett magán, makulátlanul fehér pizsamát viselt. Fájdalmat egyáltalán nem érzett, ami azért volt furcsa, mert meg kellett, hogy sérüljön. Végigtapogatta magát, felhúzta magán a ruhát, hogy megszemlélje a testét. Semmi új sérülés, csak régi hegek, amik már a robbanás előtt is rajta voltak. Különös, nagyon sokáig lehetett kómában, ha a sebei – amiket minden bizonnyal szerzett – begyógyultak. Biztosra vette, hogy egy szanatóriumban van, vagy… Vagy meghalt és ez a túlvilág.
Sok merész gondolat futott át az agyán, köztük az is, hogy felébredt a Mátrixon kívül. De mielőtt teljesen elmélyedt volna a vadabbnál vadabb feltételezésekben, kinyílt a szoba ajtaja és belépett egy ismeretlen férfi.
– Üdvözlöm! Aaron vagyok, jól érzi magát? – tisztán beszélt, de mégis volt valami zavaró benne.
– Igen, jól. Én Ayato vagyok. Hol vagyok?
– Insuale Oppidumban.
– Hol? Sosem hallottam róla.
– Ezt rögtön tisztázni fogjuk. Ahogy azt is, hogy mikor van.
– Igen, milyen nap is van? Sokáig lehettem eszméletlen.
– Valójában nem olyan sokáig, a saját idejét tekintve mindössze pár órát aludt – mondta Aaron, akinek az ajkai nagyon különösen mozogtak. Ayato arra gondolt, hogy ez valamilyen gyógyszer mellékhatása lehet, a hangokat a látványhoz képest talán késve érzékeli az agya.
– Kérem, próbálja meg higgadtan fogadni és végiggondolni, amit hamarosan elmondok – szólt Aaron, miután közelebb jött és leült egy sámlira Ayato matraca mellett.
– A társamról van szó? – Ayato komoran nézett a férfi szürke szemeibe. Várta a sokkoló hírt, amiről máris eldöntötte, hogy nem fogja felkészületlenül érni.
– A társáról nincs tudomásom. Sem senki másról, aki érintett volt az eseményben – felelte Aaron nyugodt hangon. Teljesen mozdulatlan volt, a kezeit az ölében pihentette, nem hadonászott velük, rövid szakállát sem simogatta az ujjaival, mint ahogy azt a gondolataikat kereső emberek szokták. Mondhatni, a szeme sem rebbent. Ayatonak ekkor tűnt fel, hogy nem is japán. Aaron egy európai férfi volt, vagy esetleg észak-amerikai. „Kaukázusi típus” – jutott eszébe a megfelelő meghatározás. De ők mégis japánul beszélgettek.
– Ayato – folytatta Aaron – ön már nem a saját korában van. Ötszáz év telt el azóta.
Ayato ajka megmozdult, hogy mondjon valamit, de aztán semmiféle hirtelen kérdés nem csúszott ki a száján. Aaron kérte rá, hogy higgadtan és meggondoltan fogadja a hallottakat. Ayato elhatározta, hogy így is fog tenni. A fantasztikus bejelentés különös módon inkább megnyugtatta, mintsem felkavarta, hiszen pár perccel ezelőtt már a túlvilágról meg egyéb lehetséges magyarázatokról gondolkodott. Szóval a jövőben van, na ez is egy lehetőség. Biccentett, jelezve, hogy felfogta.
Aaron, bár nem látszott rajta, nyilván türelmetlenül figyelte a reakcióját és azon gondolkodhatott, hogyan is folytassa.
– Áthoztuk önt az időn.
– Gondolom nem azért, hogy megmentsenek…
– Nem, vagyis igen, azért is. Szükségünk van önre, és meg is mentettük a biztos halálból.
– Fair alkunak tűnik, elsőre – felelte Ayato, majd mielőtt Aaron szólhatott volna, folytatta: – Ön ugye nem japánul beszél hozzám?
– Nem. Angolul, de a fordítógépem lecseréli a mondataimat japánra és a saját hangomat modulálva ekhózza azt.
– Értem – felelte Ayato tömören, és értette is. Nem tette fel a nyilvánvaló kérdést, hogy miért van rá szükségük Aaronéknak vagy akárkinek ötszáz év távlatából. Aaron előbb-utóbb úgy is el fogja ezt neki mondani.
Nem is kellett csalódnia, Aaron mögött hirtelen megelevenedett a fal és képernyővé változva képek jelentek meg rajta.
– Itt vagyunk most – kommentálta a látottakat. – Egy szigeten az Óceánon, nem messze az európai partoktól. Sőt annyira közel, hogy út is vezet innen a szárazföldre. Nem feladatom önnel az elmúlt fél évezred történelmét megismertetni, de annyit szükséges elmondanom, hogy borzasztó dolgok történtek, nevezhetjük akár apokalipszisnek, melynek következtében őseink, városunk alapítói ezen a szigeten kerestek menedéket és biztosították azt a külvilágból jövő fenyegetések ellen. A felépített védelmi rendszer olyan jól bevált, hogy egy generáció elteltével már csak belülről jövő veszéllyel kellett komolyabban számolni. A város populációjának szokásait, az itt élők habitusát és a teljes társadalmi berendezkedést olyan pacifista irányba módosítottuk, amely a remények szerint gátat vetett annak, hogy olyasféle erőszakos hajlam, akarat, vagy akár csak képesség keletkezzen a mindentől óvó falakon belül, amely a közösség belső békéjét megbonthatná. Nem is volt ez annyira nehéz, mint ahogy hangzik, ugyanis mindenki okult a múltból és nem vágyott rá, hogy az bármilyen formában is megismétlődjék.
Ayato Aaron szavait hallgatta és közben a szigetről és az azon épült, fallal körülvett városról készült légi felvételt nézte. Az, hogy mi történt a múltban, egyelőre még csak utalás szintjén sem jelent meg a kivetítőn.
– A közösség karhatalmi ereje nem hogy visszafejlődött, de még csak ki sem alakult – folytatta Aaron. A kép ekkor váltott és a békés tájképek helyett a városi utcákról készült felvételek jelentek meg. Az utcákon tömeg hömpölygött, amely cseppet sem volt békésnek nevezhető; randalíroztak, üvöltöztek, törtek-zúztak és gyújtogattak. – Ezek a közelmúlt képei. Az alapítók utáni negyedik nemzedék bár pacifista szellemben nőtt fel, már nem látszik visszariadni az erőszak alkalmazásától.
– Miért teszik?
– Mert alantas vagy rossz szándékú elmék megtévesztették őket. Mert a szűkös erőforrások elosztásának módjával nem értenek egyet és azt hiszik, a rombolás bármire is megoldás lehet. Ismerünk ilyet a történelemből, még az ön ideje előttről is bőséggel. Nagyon veszedelmes dolog.
– Főleg, ha az uralkodó osztály nem rendelkezik saját erőszakszervezettel, amely az ilyetén megmozdulásokat képes lenne kordában tartani – szúrta közbe Ayato.
– Látom érti a lényeget – helyeselt Aaron. – Annyit azonban szükséges megjegyezni, hogy városunkban nincs uralkodó osztály, csak irányítók. A MIT, a Megfontolt Irányítók Tanácsa számára valóban nem áll rendelkezésére az állami erőszak alkalmazásának képessége. Azonban más eszközök igen. A BIRMA szerint azonban a jelen helyzetben nincs más ésszerű megoldás, csakis az erőszak átmeneti használata. Erre pedig a BIRMA két javaslattal állt a MIT elé.
– Szükséges lehet tudnom, hogy mi az a BIRMA? – kérdezett közbe Ayato.
– Igen, persze, elnézést, de mi már olyan természetességgel utalunk bizonyos dolgokra, hogy bele sem gondolunk abba, hogy egy kívülálló ezekkel nincs tisztában. A BIRMA a Bőséges Ismeretekkel Rendelkező Mesterséges Agy, mely a város működtetésében és védelmében nyújt nagy segítséget a MIT-nek. Az Agy első körben robotrendőrök bevetését javasolta, másodsorban pedig, hogy hozzunk olyan embereket, akik alkalmasak a feladatra. A MIT, okulva a múltból, nem akart gépeket küldeni a lakosság ellen. Viszont birtokunkban van egy szerkezet, amellyel bizonyos fokig lehetséges utazni az időben, vagyis csak a múltba menni. Ezidáig csak egyszer használták, mert a MIT nagyon megfontolt és nem akart kiszámíthatatlan módon belenyúlni a történelembe. Most azonban nem maradt más lehetőség. Kiválasztották a megfelelő korszakot és társadalmat, ahol egy jól irányítható erőszakszervezet állt a kormány rendelkezésére. Mivel a lőfegyverek bevetésétől, akárcsak a robotokétól, a történelmi előképek miatt ódzkodtak, ezért a tűzfegyverek megjelenése előtti korokban keresgéltek. Fontos szempont volt az is, hogy a professzionális rendteremtő képesség mellett a szervezet tagjainak saját lázadó hajlama minimális legyen. A római légiók, illetve a pretoriánusok vagy a bizánci testőrség ezért kerültek elvetésre. Nem egyszer önös érdekük miatt képesek voltak saját uraik ellen is fellépni. Hosszas vizsgálódások és megfontolások után a MIT a középkori szamurájok mellett döntött.
– Szamurájokat hoztak át az időn?
– Igen, mint említettem, kiváló és engedelmes katonák kellettek. A dolog azonban mégsem sikerült, az eredmény katasztrofális lett. A nélkül, hogy mindent részleteznék, azt a következtetést kellett levonni, hogy ezer éves kulturális különbséget képtelenség áthidalni egy szervezeten belül. Ez talán csak az egyháznak sikerülne, de nekünk nem papokra, hanem hidegfegyverekkel profin bánó, parancskövető harcosokra van szükségünk. A MIT ezért úgy döntött, hogy a harcosok operatív vezetésére olyan személy szükségeltetik, aki alkalmas a kulturális szakadékon átívelő híd szerepének betöltésére. Valaki, akitől nem idegen az állami erőszak, viszont már fel tudja fogni az időutazást.
– Itt jövök a képbe én.
– Igen. Ön rendőr, japán és egy technokrata kor szülötte. Ráadásul a saját korában az élete is véget ért, ezért hiába is vágyna oda vissza. Nálunk azonban kap egy új esélyt. Persze ezért önnek is tennie kell. El kell érnie, hogy a szamurájok valahogy elfogadják önt vezetőjüknek.
– Azt mégis hogy képzelik megvalósítani? Azok a harcosok csak a hűbéruruknak és a mesterüknek voltak hajlandóak engedelmeskedni és a hagyományokon kívül csak az erőt tisztelték.
– Tudomásunk szerint élete jó részében harcművészetekkel is foglalkozott. Itt az ideje felhasználni a tanultakat.
Basszus… gondolta elkeseredetten Ayato. Előző életének lángja azért hunyt ki tragikus hirtelenséggel, mert elvakult jakuza bűnözökkel kellett szembenéznie. Erre most azt várják tőle, hogy az új életét éppen azzal kezdje, hogy a jakuzák gengsztereinél is fanatikusabb, konokabb és gyilkosabb középkori szamurájokkal szemben bizonyítson. Ha lehetett volna választani, akkor időugrás helyett élete végén inkább a reinkarnációra voksolt volna, ki tudja, talán egy békésebb sorsú emberként, pékként vagy órásként születhetett volna újra. Kétségei hangoztatása helyett azonban inkább ezt mondta:
– Értem. Elsőrendű, hogy a vendég jól felkészüljön a látogatásra, és előzetesen feltérképezze a társaságot.
Aaron kérdő tekintetét látva megmagyarázta:
– A Hagakuréből idéztem, a szamurájok kódexéből. Arra utalva, hogy szeretnék többet megtudni azokról a szamurájokról, akiknek el kell nyernem a bizalmát.
– Látja, ön a mi emberünk – mosolygott Aaron. – A tizenötödik század végéről származnak, ötvenen vannak.
– Mi történt velük az első próbálkozás során, mielőtt még a MIT úgy döntött, hogy hoznak egy magamfajta személyt?
– Meglehetősen véres események történtek. Egyrészt a mieink közül veszítettünk el sokakat, másrészt pedig azok a szamurájok rituális öngyilkosságot követtek el.
– Szeppukut? És ötvenen megmaradtak?
– Nem, mind meghaltak. Ez a második csoport.
Ayato úgy érezte, eldobja az agyát. A megfontoltaknak nevezett társaság döntése vérfürdőbe torkollik, ami után aztán nem hogy letennének a szándékukról, hanem megpróbálják még egyszer, kicsit módosítva. Az emberiség akkor cselekszik logikusan, ha már minden más megoldást kipróbált. A gond itt csak az, hogy ő az a jelentéktelen változó, ami a második próbálkozásnál a módosított értéket tartalmazza.
– Több információra van szükségem. Pontosan honnan hozták őket, ki volt a hűbéruruk, mind szamurájok-e?
– Mindannyian középkori japán harcosok, hogy érti, hogy szamurájok-e?
– Nem minden fegyverforgató, és még csak nem is minden katona volt szamuráj. Csak a szamuráj kasztba születettek, az elit viselhette ezt a megnevezést.
– Minden rendelkezésre álló információnak utána járok, és meg fogja kapni a találkozó előtt. Addig is tisztálkodhat és étkezhet.

A szamurájok mind ugyanabban a teremben, a padlón térden ülve várták. Ayato egy látszatra fából és rizspapírból készült, feltehetően azonban műanyag ajtón keresztül lépett be hozzájuk. Tradicionális japán öltözetet viselt, akárcsak ők, és kard volt nála, amivel azonban amazok nem rendelkeztek, a megfontoltak egyelőre nem adtak nekik fegyvereket. Ez persze az adott körülmények között nem biztosított helyzeti előnyt Ayatonak, mert ha éppenséggel rosszra fordulnának a dolgok és harcra kerülne sor, a busidó halált megvető követői akár puszta kézzel is rátámadhatnak, és könnyedén legyűrhetik. Ayatonak nem voltak illúziói azzal kapcsolatban, mi lenne a küzdelem végkimenetele.
Miután belépett, megállt az ajtó előtt és meghajtotta a fejét. A tekintetek felé fordultak. A hideg rázta ki az ezer évvel ezelőtt született harcosok pillantásától, de tartotta magát és nem mutatott félelmet. Akkor mindennek vége lett volna, mint mikor az idomár belép a ketrecbe, ha a vadállatok nem őt látják dominánsnak, széttépik.
A szamurájok egyike, a legelöl térdeplő felállt és biccentett neki. A kard tehette, magas rangúnak képzelhette, aki olyan helyen visel kardot, ahol az senki másnak sem megengedett. Jó kezdet, Ayato éppen így tervezte.
– Harcosok – szólt hozzájuk, – Ayato vagyok, az erőd parancsnoka – blöffölt egy nagyot.
A vele szemben álló ember szemeiben érdeklődés tükröződött és az illemet tartva ő is bemutatkozott:
– Hirotaka vagyok, Micusige nagyúr csatlósa.
– Hány szamuráj van közöttetek?
A csoportnak majdnem a fele felállt.
– Bizonyára kíváncsiak vagytok, hova kerültetek és kik élnek itt.
– Ossz – felelt Hirotaka, a többiek nem szóltak. Nyilván ő lehetett a rangidős, vagy a kinevezett szószóló.
Ayato fennhangon folytatta, hogy minden jelen lévő jól hallhassa. Igyekezett harából, a levegőt a rekeszizmaiból kipréselve beszélni, ahogy azt egy valamikori szamuráj is tenné. Ezt idejövetele előtt külön gyakorolta:
– Büszke harcosok! Varázslat jóvoltából kerültetek e távoli helyre, amelyet Oppidumnak hívnak. Uratok, Micusige nagyúr bőkezű ellentételezést, hasznos varázstárgyakat kapott értetek, ezért egyezett bele abba, hogy elhozzanak benneteket a szolgálatából. Ezt ne érezze senki se szégyennek, mert a távozása, ha itt életben marad, nem örökre szól. A szolgálat végeztével visszatérhettek uratokhoz és családjaitokhoz. Persze csak ha jól végzitek a dolgotokat és életben maradtok.
Ayato szünetet tartott a hazugságáradatban és végig nézett a férfiakon. Még mindig csak a szamurájok álltak. Fekete hajú, alacsony, szikár emberek. Rezzenéstelen tekintettel hallgatták, úgy, ahogy ő biztosan nem lenne képes egy ilyen hírt fogadni. Magában elismerő véleményt fogalmazott meg róluk: Rohadt kemény fickók, tökösebbek bármelyik jakuza gengszternél.
A térden maradottak közül viszont az egyik sírva fakadt. Néhány másodpercig csak az ő hangos szipogását lehetett hallani, aztán rákezdett még egy.
– Te ott! – szólt rá Ayato az elsőként jajongóra: – Miért sírsz? Öröm vagy bánat fakasztott-e könnyekre?
A kérdezett a földre vetette magát és úgy felelte:
– Beteg anyám miatt és asszonyom miatt sírok, akikről gondoskodnom kell.
– Nem gondolod-e, hogy urad méltóképpen gondoskodik róluk, amíg te itt őt szolgálod?
– Uram – szólalt meg ekkor Hirotaka, – Micusige úr miért nem mondta ezt el nekünk?
– Az idő az oka. Időzavar – felelte Ayato rejtélyesen.
– Nem értem, uram. De így honnan tudhatnánk, hogy ez valóban az ő akarata?
Ayato a tőle telhető legsötétebb pillantást vetette Hirotakára. Azután kihúzta övéből a gi-je szárát és szabaddá tette a köldökét. Elővonta tőrét és maga felé fordította, majd tekintetét Hirotakáéba fúrva ezt kérdezte:
– Kívánod-e Hirotaka, hogy igaz szavaimnak kiontott véremmel és életem elvetésével adjak bizonyságot?
Hirotaka gondolkodni látszott. Basszus, ez a seggfej a végén még azt fogja mondani, hogy vágjam fel neki a hasamat. – fordult meg Ayato fejében a riadt gondolat. Ha így lesz, akkor előbb az ő torkát vágom el.
Hirotaka végül mégis nemet intett a fejével.
– Jó – biccentett gyorsan Ayato. Eltette a tőrét és maga elé emelte a katanát. – Vedd el, Hirotaka! Én most elmegyek, és rád bízom az embereidet. Mire visszajövök, legyen egységes álláspontotok a rátok váró szolgálatról. Aki nem örömében hullat könnyeket, azt büntesd meg!
Hirotaka átvette tőle a kardot, Ayato pedig kihátrált a teremből. Isten tudja miért, de nem akart hátat fordítani nekik. Mikor kiért a látóterükből térdre rogyott. Egész testében remegett és mellkasa úgy szorult össze, mintha zokogás készülne kitörni belőle.
– Banzai! – szűrte a fogai között a szót, és fejét a falnak szorította.

Ayato szemügyre vette a várost. Az ő szemének nem tűnt valami nagynak, de hát ő Tokióban élt, egy óriási metropoliszban, embermilliók között. Nem is olyan régen, úgy öt évszázaddal ezelőtt… De ami neki aprócskának tűnt, az középkori mércével megint csak nagyváros lehetne, a méretek viszonylagosak, akárcsak az idő.
Insulae Oppidum egy szigeten terült el, amelyet egy vagy két sávos út – nem lehetett pontosan látni – kötött össze a távolban, a keleti horizont előtt kéklő szárazfölddel, az európai kontinenssel. A település nagy része szinte a lábai előtt hevert, mert a szigeten emelkedő egyetlen hegyen álló épületkomplexum keleti szárnyának egyik erkélyén állt. Az épületegyüttes úgy helyezkedett el, és uralkodott a város fölött, mint valami várkastély. Hasonló szerepet is töltött be, mint a középkori várak a maguk idejében, ugyanis ez adott otthont Oppidum legfontosabb intézményeinek, itt volt a bürokratikus központ. A sokat emlegetett MIT is itt tanyázott és Ayato sejtése szerint a titokzatos BIRMA is valahol erre kaphatott helyet.
Oppidumot masszív betonfal kerítette körbe, azon belül helyezkedtek el zsúfoltan a lapos, néhány emeletes, tokiói szemmel nézve megint csak aprócskának tűnő házak, ahonnan néha füstszag, máskor meg különös, idegen illatok szálltak fel hozzá, de csak pillanatokra érezhette őket, mikor az óceáni szél ereje valamelyest alábbhagyott.
Aaron lépett ki az erkélyre és köszöntötte őt.
– Szép napunk van ma – mondta Aaron.
Ayato felsandított a mocskos szürke felhőkre, amelyek még csak sejteni sem engedték, merre járhat a Nap az égen.
– Milyen itt egy ronda nap?
– Olyankor radioaktív hamu vagy eső hullik ránk.
– Sokáig Japán volt az egyetlen ország a Földön, mely atomcsapást szenvedett el.
– Változnak az idők – bölcselkedett Aaron.
– Vannak még egyáltalán országok?
– A közelünkben nincsenek – felelte Aaron, aztán hirtelen témát váltott: – Egyedien kezelte a helyzetet a középkori szamurájoknál. Látszólag bevált, a MIT elégedett önnel.
– Beszélni akarok a Tanáccsal.
Aaron bólintott.
– Továbbítani fogom a kérését, ahogy most a MIT elismerését és további utasításait is elhoztam. A harcosokat egységbe és alegységekbe kell szervezni, felszerelni és felkészíteni őket a bevetésre, mivel a MIT-nek készülődő zavargásokról vannak információi.
Ayato tudomásul vette, hogy ismét szembe kell néznie azokkal a rettenetes emberekkel, akikben akár a saját őseit is láthatná… De valamiért nem látta bennük, inkább érezte őket idegeneknek, mint bármiféle módon is hozzá kapcsolódóknak. Bármikor megölhetik, igaz ugyan, hogy ettől meg nem kellett volna idegenkednie, hiszen az ő élete már mind fizikailag, mind pedig az ő személyes világát jelentő élete – a barátaihoz, családjához, lakhelyéhez fűződő kapcsolatok alkotta világ is – egyszer már véget értek.
– A Busidó a halálban gyökerezik.
– Hogy mondja? – kérdezte Aaron.
– Csak egy idézet – felelte, és csak magában folytatta: Ha dönteni kell élet és halál között, az embernek habozás nélkül a halált kell választania. Ez nem különösebben nehéz, csak légy eltökélt, és törj előre. – Menjünk!
Elindultak az épület azon része felé, ahol azok az emberek vártak rá, akiknek már a csontjaiknak is el kellett volna porladniuk, akárcsak Ayatonak. Az ő világuk sem létezett már, nekik sem szabadott volna.
A második találkozó a szamurájokkal végül is jobban sikerült. A harcosok tisztelettel kezelték és engedelmeskedtek neki. Láthatóan elfogadták felettesüknek, ami egyértelműen legutóbbi szereplésének volt köszönhető. A bátorságot ugyanis ezek az emberek mindennél, talán még a hűségnél is többre becsülték.
Ayato Aaron segítségével megkezdte velük a munkát. Összeismerkedtek, kiosztották nekik a felszerelésüket és a MIT kívánságának megfelelően igyekeztek bevethető egységet szervezni a csapatból. Ayato nem tudta pontosan, mire is kellene felkészítenie őket, ezért elővette a rendőriskolában tanultakat: tömegoszlatás, hangadók kiemelése, ilyesmik. Olyan dolgok, amik szerinte szükségesek lehettek zavargások leveréséhez, illetve rendteremtéshez. Egyvalami már a kezdetektől fogva nyilvánvaló volt: a közelharcot nem kellett nekik oktatni, a szamurájok e tekintetben ugyanis az ő tudása fölött álltak.

Két nap múlva eljött az ideje, hogy elhagyják a fellegvárat. Ayato egy létrán mászott fel az egyik városi ház tetejére, hogy onnan kísérje figyelemmel az eseményeket. Kényelmes és praktikus fekete bevetési öltözetet viselt, amely az érzékeny helyeken műanyag protektorokkal volt megerősítve. Bakancsa elképesztően kényelmes volt, járás közben úgy érezte, mintha egy nagymacska ruganyosságával mozogna. A középkori emberek nyilván hasonlóan ledöbbentek volna az ő korában viselt lábbeli, például a sportcipők felpróbálásakor.
A tető szélére érve lenézett a térre, ahol az emberek gyülekeztek. A csődületet a fején viselt elektronikus látáserősítő nélkül is jól szemügyre tudta venni, az arcokra nem kívánt ráközelíteni, hiszen úgysem ismerhetett közülük senkit.
A csőcseléknek titulált tömeg több száz emberből verődött össze, akik mind egy irányba, a tér déli részén álló emelvény felé néztek, ahol egy férfi szónokolt. Hangosítást nem használt, hanem egyszerűen csak üvöltött. Éppen végzett, az emberek megtapsolták, majd a helyére más valaki érkezett, akit ha nem is üdvrivalgással, de éljenzéssel és biztató fütyüléssel fogadtak. Egy nő volt az. Fekete haját egyszerűen lófarokba összefogva viselte, szürke kabát és nadrág volt rajta, karjáról pedig színes szalagok lógtak.
– Ő az egyik főprovokátor – hallotta Ayato Aaron hangját a fülén viselt hallgatón át.
Aaron valahonnan messzebbről, távcsővel követte az eseményeket.
A nő is szónokolni kezdett, erős hangja bekiabálta a teret. Ayato nem értette mit mond, egyrészt ő jóval távolabb volt, másrészt a fordítógépe sem volt a külső beszédre hangolva, csak a hallgatón át, Aaron szavai jutottak el japánul hozzá.
Ő ugyan nem értette, miket mond a provokátor, de a lenti hallgatóság láthatóan egyetértett vele, minden mondata végén magasba emelték öklüket és üvöltöttek.
Ennyi elég lesz – vélte Ayato, és beleszólt a kommunikátorába:
– Indulás, mutassátok meg magatokat!
Két sötét színű teherautó közeledett a térhez, majd annak széléhez érve megálltak, és fekete ruhát és sisakot viselő emberek ugráltak ki belőlük. Felsorakoztak a járművek mellett, arccal a gyülekezet felé fordulva.
A tömeg szélén állók döbbenten figyelték őket, az emelvényhez közelebb lévő emberek azonban észre sem vették az érkezőket.
– Hirotaka, emeld fel a hangosítót! – szólt Ayato a kommunikátorba.
A fekete ruhás csoport élén álló szamuráj felemelte a kezében tartott hangszórót.
– Most felszólíthatja őket – mondta Ayato Aaronnak.
Hirotaka kezében megszólalt Aaron hangja, aki távozásra szólította fel az embereket. Az emelvényen álló nő a karhatalmat képviselő szamurájsorfal felé mutatott és lázasan kiáltozott valamit. Az emberek reakciójából azt lehetett kivenni, hogy nem a menekülést javasolta, hanem inkább ellenállásra buzdított.
Ayato ajkán gonosz mosoly jelent meg.
– Válasszátok ketté a tömeget, és ha lehet, fogjátok el a szónoknőt.
A szamurájok két sorba fejlődtek és megindultak. Hirotaka haladt középen, tőle jobbra és balra a csapat fele-fele, tizenöt-tizenöt ember – Ayato nem vetett be mindenkit, tartalékot is képezett. A tömeg létszámához képest nem tűntek soknak, és még komolyabb fegyverek sem voltak náluk, csupán botokkal voltak felszerelve.
Hirotakával az élen, ékként nyomultak be az embertengerbe, mint valami ókori nehézlovasság a gyalogosok tömegébe. Csak mentek előre és kezükben folyamatosan jártak a botok, zuhogtak az ütések. Mint kés a vajon, mentek át a csőcseléken. A népnek szerencséje volt, hogy nem katana, hanem csak bot volt náluk, de így is elképesztően hatékonyak voltak és nagy riadalmat okoztak. Pillanatok alatt kettészakították a csődületet, középen véres és jajgató testeket, két oldalt pedig pánikba esetten rohanó tömeget hátrahagyva. Az emelvényen álló szónoknő az utolsó pillanatig kitartott, aztán mikor Hirotaka már csak pár lépésnyire volt tőle, hirtelen hátat fordított és leugrott a túloldalon.
A szamuráj, mint egy tigris vetette utána magát. Felugrott az emelvényre, majd levetődött a másik oldalán. Botjával levert két fickót, két másikat testtel döntött fel, majd beérte a nőt. Megragadta, gáncsot vetett neki, és mikor a földre került, rátérdelt. Nézni is fájt.
Ayato végül úgy döntött, eleget szemlélődött, és eljött az ideje, hogy közelebb menjen. Elhagyta a tetőt és elsétált a térre. Mire odaért, már a mentők is megérkeztek, a levert emberek között szamurájok és orvosok válogattak, volt, akire bilincs került, másokat hordágyra tettek. A rendfenntartó alakulat alaposan rendet vágott a tömegben. Ebből tanulniuk kellett, nem egyhamar adják megint zendülésre a fejüket – gondolta Ayato.
Megnézte magának Hirotaka fogját, a hangadót. A földön ült, a többiektől kissé távolabb, hátrabilincselt kezekkel, és mikor Ayato odaért hozzá, dühösen nézett rá zilált fekete hajfürtjei alól. Nem volt már tinédzser, de Ayatonál fiatalabb lehetett. Emlékezett rá, hogy Aaron főprovokátornak nevezte.
Valamit hadoválni kezdett, és bár Ayato értette és beszélte az ötszáz évvel ezelőtti angolt, de az új angol idegenül csengett a fülének. A nő arckifejezéséből és a hanghordozásából ítélve egyébként nem mondhatott kedves dolgokat, ezért Ayato nem is vette a fáradságot arra, hogy bekapcsolja a fordítógépét.
– Veszteség? – fordult oda az alparancsnoknak kinevezett Hirotakához.
– Nincs, uram.
Ayato bólintott.
– A foglyokat tegyétek be a járművekbe, kivéve ezt. Őt külön szállítjuk be.
– Hai.
Hirotaka intézkedni kezdett, Ayato pedig benyúlt a földön ülő nő karja alá és talpra segítette.
– Miss főprovokátor – mondta neki. – Engem Ayatonak hívnak.
Miss főprovokátor ránézett, alighanem megértette, annyit még az angol sem változott fél évezred alatt, hogy ez ne sikerüljön.
– Melanie vagyok – felelte.
Ayato elindult vele az egyik jármű felé, amely nemrég érkezett. A járgány nem a szamurájokat szállító egyik teherautó, hanem egy kisebb kocsi volt. Ayato intett a sofőrnek, hogy nyissa ki az ajtót. Az engedelmeskedett, bár nem az ő emberei közé tartozott. Eleddig meg sem kísérelte, hogy gépjármű volánja mögé ültessen egyet az áthozottak közül, hiszem már az is nagy eredmény volt, hogy egyáltalán beszálltak a démoni szekerekbe.
Miss főprovokátor beült hátra, Ayato pedig melléje. Végül úgy döntött, hogy mégiscsak bekapcsolja a fordítógépet, mert néhány komolyabb kérdést is fel szándékozott tenni, mielőtt még átadná a nőt a központbelieknek.
– Idegen vagyok itt a városban, ez bizonyára feltűnt önnek – kezdte Ayato.
– Akkor meg miért szolgál a MIT-nek?
– Így alakult. Nem volt más választásom. Mi ez az egész? Miért tüntetnek?
– Miért micsoda? Nem büntetünk, mi leszünk megbüntetve, mi ez a hülyeség?
A tüntetés fogalmát láthatóan nem ismerte, ezért Ayatonak másképp kellett fogalmaznia:
– Miért vonulnak az emberek az utcára? Mi ellen lázadoztok?
– A megfelelőségi pontokon alapuló rendszer miatt, az igazságtalan pontkiszabások és a lehetetlen elosztási módszerek miatt hátrányba kerülők érdekében.
Ayato homlokán összeszaladtak a ráncok a koncentrációtól, ahogy megpróbálta követni Melanie mondandóját, aki még folytatta az ismeretlen fogalmak miatti panaszkodást. Nem hiába állt nemrég az emelvényen, hallhatóan szeretett szónokolni.
Az autó közben elindult velük vissza a fellegvárba. A nő még beszélt, azoknak a vehemenciájával, akik úgy érzik, hogy az ő oldalukon az igazság, és sorsuk elviselhetetlenségének legfőbb oka a társadalmi helyzetük, amibe önhibájukon kívül beleszülettek. Ayato nem hallgattatta el, de nem is csüngött figyelemmel a szavain. Közben még Aaron is megszólalt a fülében:
– Ayato, hova megy?
– Beviszek egy foglyot a fellegvárba.
Melanie észrevette, hogy mással beszél, ezért megakasztotta a szónoklatát és inkább kérdezett:
– A MIT elé visz?
– Merem remélni – felelte.
A MIT eddig nem akarta fogadni, halogatták a személyes találkozást. Ayato azonban úgy gondolta, ha kezében az egyik főprovokátor, akkor nem fogják tovább várakoztatni. Ha a Tanácsnak annyira fontos volt a zendülés leverése, hogy őt és a szamurájokat áthozták miatta az időn, akkor bizonyára szívesen szemügyre vennék az elégedetlenkedők egyik fő hangadóját.

Aaronnak rengeteg dolga akadt, a MIT számára ő volt az időutazókkal való kapcsolattartás felelőse és a rendfenntartó erők személyi állományának fő ügyintézője. Ehhez jött még a rabosítottak ügye is, azok a városlakók, akiket a szamurájok elfogtak és őrizet alatt tartottak. A foglyok elhelyezésével és kezelésével kapcsolatban utasításokat kellett továbbítania a szamurájok felé, és Ayatot éppen akkor lehetetlen volt megtalálni, sőt egy idő után elérni is. Aaron pedig nem szívesen tartózkodott egy helyiségben a középkori harcosokkal. A hideg rázta ki a nézésüktől és elborzadt a gondolatra, hogy mi mindent képesek művelni embertársaikkal, hogy különféle fémeszközökkel trancsírozzák szét őket.
Aaron a gyülekezés szétverése utáni éjszakán lótott-futott, intézkedett, tolmácsolt, közvetített, mindent csinált, csak éppen nem pihent. Hajnalig talpon volt, aztán mikor végre nyugalma adódott, az éjszaka során elfogyasztott koffeintabletták és serkentőszerek hosszan tartó hatása miatt képtelen volt lehunyni a szemét. Vagy két órán át éberen hevert az ágyán, majd, mivel már amúgy is megvirradt, felkelt és megpróbálta ismét elérni Ayatot.
Hiába kereste a szállásán és a szamurájok épületszárnyában is. Végül az egyik szolgálattevőtől megtudta, hogy Ayato parancsnokot a fogdáknál látták.
– Még ott van? – kérdezte a kommunikátorán keresztül.
– Nem, már eltávozott.
– Egyedül?
– Vele volt jó néhány az emberei közül és elvitték az egyik foglyot is, egy nőt – jött a készséges felelet.
Aaron sorba kérdezte az épületkomplexum ügyeleteseit, hogy kik és merre látták azon a reggelen Ayato parancsnokot és a rendfenntartókat. Végül kiderítette, hogy a H épülethez mentek.
– Minek mentek oda? – tette fel magának a kérdést.
A tanácscsarnok van ott, Ayatot kérette a MIT és én nem tudtam erről? – futott végig agyán a gondolat. Aaron úgy érezte, hogy kimarad valamiből, hogy nem tudja tisztán követni az eseményeket. Talán a túl sok koffein és az éjszakai megterhelés az oka.
Sietett, már-már futott a H épülethez. A csarnokhoz vezető úton hirtelen, szinte a semmiből lépett elő az egyik szamuráj. Szamuráj volt, mert bár modern fekete bevetési öltözetét viselte, Aaronnak szemet szúrt, hogy kard van nála. Mi az ördög, ezt meg ki adhatta neki?
– Üdvözlet! Aaron vagyok, bizonyára felismer – rebegte neki. – Ayato parancsnok ugye a csarnokban van? Arra, ugye? – mutatta az irányt tovább a folyosón, aztán visszahúzta a karját, ki tudja, nem-e fenyegetésnek vagy illetlenségnek veszi ez az antik gyilkológép.
– Hai – válaszolta amaz tömören.
– Továbbmehetek?
– Hai – felelte az emberforma gyilkológép, és utat engedett neki.
– Köszönöm – mondta Aaron, esetlenül fejet hajtott és sietett tovább.
A csarnokhoz közeledve valami megmagyarázhatatlan, rossz érzés kerítette hatalmába. Vajon miért aggódom?
A tanácscsarnok kétszárnyú ajtaja nyitva volt. Aaron odáig futott, majd megtorpant, és óvatosan, félve, belépett. Odabent Ayatot pillantotta meg – amint azt remélte is – azonban egyáltalán nem olyanformán, ahogyan azt elképzelte.

A huszonegyedik századi Japánból áthozott rendőr egy karosszékben ült, és a belépő Aaronra mosolygott. A mosolya több volt, mint életveszélyes. Az ölében ugyanis egy katana nyugodott, amely tiszta volt ugyan, de alatta a padlót vércseppek szennyezték.
– Ayato, de hát… – hebegte Aaron.
Ayato teátrális mozdulattal körbemutatott, és Aaron tekintetével követte a kezével jelzett irányt. A csarnokban ott voltak a fekete gyakorlóba öltözött szamurájok, mindannyian kardokkal felfegyverkezve. Ott volt a fekete hajú nő is, az elfogott rebellis, azonban fegyvertelenül. Ott voltak sokan mások is, ám ők az eddigiekkel ellentétben már nem éltek. A tanácstagok, a MIT oszlopos fői holtan, saját vérükben hevertek a csarnok padlóján.
– Aaron, üdv neked! – köszöntötte Ayato. – Történelmet írtak a történelemből jöttek. Köszöntelek egy új Rend, egy új világ kezdetén. Érezd magad megtisztelve, hogy jelen lehetsz, méghozzá sértetlenül!
– De hát miért? Nem értem – mondta Aaron, miután döbbenten körülnézett.
– Tesszük amit kellett, amiért áthoztatok. Vagyis amiért áthozattak minket ezek az arrogáns gazemberek, akik isteneknek képzelték magukat.
– Ők a Megfontolt Irányítók Tanácsa… – nyögte Aaron, aki nehezen tért magához.
– Talán jobban is megfontolhatták volna mit tesznek, mielőtt belenyúlnak a történelembe, mielőtt mások életével játszanak.
Az Ayato mellett álló nő, a provokátor helyeslően bólintott.
– Mielőtt olyan erőket mozgatnak meg, melyeket ésszel fel nem érhetnek – folytatta Ayato. – Sajnállak, Aaron, mert te jó szolga vagy, és most talán úgy érzed, hogy csalódást okoztál, de nem így van. Ez egy törvényszerűség, melyet nem tagadhatunk meg, melyet ember nem írhat felül. A bölcs vezetőknek ezt tudniuk kellett volna.
– Miféle törvényszerűség?
– Olyan embereket akartak felhasználni elpuhult, gyenge személyek, akik csak az erő nyelvén értenek. Akik csak a harcosokat tisztelik.
– Ezt tudtuk már az első, félresikerült kísérlet óta, de pont ezért kellett ön is, Ayato parancsnok, hogy az elképzelés működhessen, hogy legyen valaki, aki szót ért ezekkel az emberekkel.
– Az elképzelés egyik része működött is. Azt hiszem, sikerült szót értenem Micusige nagyúr harcosaival. Viszont a másik része, amely a személyemet illeti, láthatóan nem.
– Ön a törvény őre volt, aki életét adta a rendért.
Ayato sóhajtott.
– Azt hiszem, Aaron, a MIT vagy a BIRMA, vagy akárki Oppidumban, ezzel kapcsolatban rosszul informálódott. Az igaz, hogy rendőr voltam, és hogy bevetésen estem el, vagyis estem volna el. De az igazsághoz tartozik az is, hogy ez nem lett volna szükségszerű. Nem azért vállaltam az élethalálharcot a gengszterekkel, mert a törvényt védtem, hanem mert meg akartam ölni az egyiküket.
– Miért?
– Mert megzsarolt. Mert ellenem vallott volna. Volt egy közös ügyletem vele, amely, ha kitudódik, igen rossz fényt vetett volna rám a testületben, ezért el kellett hallgattatnom. Azért mentem oda a bár elé azon a végzetes éjszakán, hogy elvegyem az életét. Aaron, a te mestereid egy gyilkost, egy becstelen rendőrt hoztak át az időn.
Aaron hallgatott, nem tudott szóhoz jutni. Ayato pedig folytatta:
– A MIT pedig, akárcsak az a jakuza gengszter a múltban, nem hagyott nekem más választást. Az életemmel játszottak, de én nem bábu vagyok, és nem szeretem a játékosokat.
– Akkor mi ön, Ayato úr?
– Ronin, tudod mit jelent ez a szó, Aaron?
– Igen, gazdátlan szamuráj, ahogy azok a katonák, akiket Micusige nagyúr hadseregéből áthoztak.
– Ez közös bennem velük, igen. De tudod-e, mi a Ronin szó szerinti jelentése?
Aaron a fejét rázta.
– Azt jelenti, elsodort ember. Ez vagyok én, akit az időn át sodort mások kénye, akarata. De mint mondtam, én nem szeretem a bábosokat, mert én egy irányító vagyok, Aaron. Én vagyok Ayato parancsnok, és mától fogva enyém a hatalom.

Vége

A Tokaji csata

Tokaj vára

Részlet a végvári krónikák következő, még készülő könyvéből

1527.
Magyarország

A kapitány hűen szolgálta a koronát. Még akkor is igyekezett hű szolga lenni, mikor az már egyszerre két fejet is ékesített, és e két megkoronázott fejedelem egymást kívánta kiszorítani a korona uralma alá tartozó országrészekből.
Egy évvel korábban Lajos, az ifjú király halálát lelte a királyság védelmében Mohács mellett. A csata után a török feldúlta az országot, majd elvonult, és ezt követően a magyar rendek – szinte egyöntetűen – az ország legnagyobb birtokosát, az erdélyi vajda címét viselő Zápolya Jánost választották királyukká. De hiába illette fejét a Szent Korona, mégsem tekinthette magát teljes jogú uralkodónak, mert az ország nádora és az elesett király özvegye az ausztriai főherceget, Habsburg Ferdinándot kívánták a trónon látni, és őt nevezték meg királynak.
Ezen egyenlőtlenség belháborúhoz vezetett.
A kapitány, mivel korábban is Zápolya szervitorának számított, megmaradt az elsőnek megkoronázott János király hűségén és bátran harcolt annak érdekeiért. Más magyar urak azonban Ferdinándot szolgálták, és annak német zsoldoshadát támogatták. János király kiszorult Budáról és Ferdinánd király nyugatról kelet felé masírozó hadai elől Erdély felé vonult vissza. Hatezer főre fogyatkozott seregében ott voltak Bakics Pál, Czibak Imre és Erdődy püspök katonái is.
Bodó Ferenc kapitány akkor is híven követte és kardjával védelmezte. Egészen Tokajig vele tartott, amely szapolyai birtok volt, és ahol a két folyó összefolyásánál épült vár vigyázta a folyami átkelőket. Itt kívánták bevárni az Erdélyből érkező erősítést, de az ellenség már jóval előbb megközelítette őket, mindössze egyetlen hegy maradt a két párt táborai között. János király Bodó kapitányt nevezte ki a sereg fővezérének, aki nem habozott, és éjszakai rajtaütést vezényelt a németek tarcali tábora ellen.
Nem ez volt az első ilyen alkalom, a Fedinánd-párti sereget, melyet egy kitűnő katona, az idős, félkarú Salm gróf vezetett, már nem egy meglepetésszerű támadást volt kénytelen elszenvedni a huszároktól. János király utóvédje ellehetetlenítette az ellátásukat, lecsapott az élelmiszer-utánpótlásukra és elorozta előlük, amit útközben találhattak volna. A nyugati had kimerülten és elkeseredetten jutott el idáig. Ám ezúttal Salm gróf is készült valamire. Ő kivitte katonái nagy részét a táborból, hogy az éj leple alatt közelítsék meg János király tokaji várát, a rajtaütés tehát, bármily jól sült is el, a majdnem üres tábort érte.
A magyar huszárok levágták az őröket és feldúlták a tábort, és hogy a ravasz Salm a gyalogsága hadmozdulatát leplezze, akkor a lovasságát küldte ellenük. Bodó csapata megmérkőzött velük és győzött is felettük, ám addigra a német gyalogság is felvonult és hadrendbe állt ellenük. Rájuk sütötték muskétáikat, az ezernyi torkolattűz bevilágította az éjszakát. A huszároknak vissza kellett vonulniuk a gyilkos tűz elől. Salm gróf a sötétség miatt nem adott parancsot az üldözésükre.
Lengyel Sebestyén – immár negyedik esztendeje – Bodó alatt szolgált. A tarcali ütközetben is ott volt, nem úgy mint megannyi bajtársa, akik egymás után estek el a török elleni harcok során. Sebastian, bár nem volt honfitársuk, mindüket szerette. Sajnálták, hogy ezúttal nem a pogányokkal kell fegyvereiket összemérniük, hanem keresztényekkel, köztük olyanokkal is, akikkel lehet, hogy korábban egy oldalon harcoltak. Azonban nem tehettek semmit, ahol a kapitányuk állt, ott álltak ők is, akit ő ellenségnek tartott, az az ő ellenségük is volt.
A szeptember végi reggel későn jött el, a nap vonakodott meleg fényét a földre önteni. Még alig lehetett valamit fáklyák nélkül látni, de Bodó már ismét csatarendbe állította őket. Mellettük a táborban teljes volt a zűrzavar, mindenki kapkodva szedelőzködött, fegyverkezett, sebeit kötötte vagy éppen javait mentette.
Mögöttük a Tisza széles folyama hömpölygött, rajta ladikokra épített híd vezetett át, melyet a sereg átkelésére szántak, ha a szükség úgy hozná. A folyón feljebb, egy szigeten állt a vár, János király állítólag odabent volt, de ezt sem lehetett biztosan tudni.
Bodó kapitány végiglovagolt emberei sora előtt. Sisakján ferdén állt az orrvas, az éjszaka egy ütés hajlíthatta el. Lova prüszkölt, orrából pára gomolygott. A kapitány végignézett harcedzett emberein, akik tegnap este óta folyamatosan nyeregben voltak, küzdöttek és nyargaltak, sebet kaptak és véreztek, sorakoztak és dideregtek. Tudta, hogy fáradtak, de azt is tudta, hogy ez nem akadály. Amíg meg tudják ülni a lovat, teljesítik a parancsot, amíg lélegezni tudnak harcolnak, sőt talán még az után is. Végvári vitézek voltak mindahányan.
A kapitány nem kívánta meggyőzni, vagy biztatni őket, csupán tájékoztatni:
– Vitézek! A sereg átkel a Tiszán, mi és Bakics kapitány csapata fedezzük az átkelést.
Néhány fej a híd felé fordult. Valakik éppen felmálházott lovakat vezettek át rajta. A szekerekkel meg sem próbálkoztak.
– Úgy vonulnak el, mint akiket megvertek – jegyezte meg az egyik huszár.
Egy másik csak köpött egyet.
– Remélem ma majd német vért is itathatok a szablyámmal – röhögött fel az egyik.
– Nagyon híg az, kevés lesz az neki, ha török vérhez szokott.
– Csak magyar ne jöjjön ellenünk, mert azt nem szívesen vágnám!
Lassan pirkadt már, egyre világosabb lett, a Bodó huszárok vonalba álltak a tábor mellett, a hídon folyt a málha átszállítása, Erdődy és Czibak magyarjai a híd ezen oldalán gyülekeztek, ott készülődtek a védelemre. A híd nem a meder alján támaszkodott, hanem egymáshoz kötözött ladikokra fektetett deszkákból állt. Frissen készült, épp azért, hogy egy többezres sereg a felszerelésével és ellátmányával átkelhessen rajta. Északabbra, a Bodrog folyó jobb oldalán a gyalogság állt fel, ők az ottani, a vár felé vezető átkelőt voltak hivatva fedezni. Jórészt lengyel zsoldosok voltak, jó hírű katonák, affélék, akik Mohácsnál is a végsőkig kitartottak.
– Hol vannak a rácok? – kérdezte Sebestyén mellett az egyik huszár.
– Nem látom Bakics zászlaját – forgatta a fejét egy másik bajtársa.
Sebestyén arra figyelt fel, hogy az ágyúkkal nem foglalkozik senki. Sem a hídra nem vontatták fel őket, sem a tábor védelmére nem állt fel a tüzérség. A saját csapatán kívül mások láthatóan nem égtek a harci vágytól, így aztán a rájuk váró ütközettől nem sok jót várhattak.
– Szűzanyám, segíts meg – suttogta maga elé, és levonta sisakrostélyát.
A szemközti emelkedőn ekkor lovasok tűntek fel, alighanem az ellenség elővédje. Azután dobszó hallatszott. Ütemes katonai ritmus, amit hadba vonuláskor szoktak játszani a gyalogságnak. Salm teljes serege közeledett.
– Készüljetek! – vezényelt Bodó.
A huszárok felkapták kopjáikat. Tapasztalt lovaik is megérezték a csata közeledtét, megrázták fejüket, horkantottak és izgatottan kapálták a földet.
– Hol van Bakics csapata?
– Hol vannak a rácok? – hallatszottak ismét a kérdések.
– Elvonultak – jegyezte meg valaki szenvedélytelen hangon.
– A gyávák, a hitszegők magunkra hagytak minket!
Sebestyén nem törődött a baljós felkiáltásokkal. Ha túlerő ellen kell harcolniuk, hát úgy fognak harcolni. Istennek hála nem ő vezényel, ez miatt tehát nem neki kell aggódnia. Csak azzal kell foglalkoznia, hogy mi kerül a kopjája hegye elé.
Az ellenséges gyalogságnak előbb a lándzsái, majd az első sor fejei is megjelentek a domb tetején. Aztán csak jöttek tovább, már csatarendbe szerveződve vonultak ellenük.
– Kompanie, halt! – hallatszottak a kiáltások és a németek egy zörrenéssel megálltak.
A stájer nehézlovasok és a magyar könnyűlovasság tovább közeledett.
– Magyarország királyáért! – kiáltotta Bodó, és magasba emelte szablyáját.
– Éljen János királyunk! – üvöltötték a vitézek.
Szemben nem hangzott fel Habsburg Ferdinánd éltetése, hanem Jézust kiáltottak a lovasok és úgy indultak meg ellenük.
– Kopját szegezz! – vezényelte Bodó. – Előre!
– Gib feuer! – hallatszott a gyalogság felől, és eldördült a muskéták sortüze.
A két, szemben álló magyar lovasság fergetegként rontott egymásra. Az első sorok kopjahegyei könyörtelenül megcélozták egymást, és a lovasok vakmerően vágtattak előre. Paták dübörögtek és férfiak üvöltöttek, majd szörnyű zajjal, mintha ezernyi kalapács csapna az üllőre, összecsattantak.
Mindkét oldalon huszárok zuhantak ki a nyeregből, kopjafák és pajzsok törtek el, láncing hasadt és bordák recsegtek. A szerencsések átjutottak az ellenség első során, aztán összeütköztek a másodikkal. A roham itt már lefékeződött, az eszeveszett nyargalás hirtelen állóharccá változott. A kopják helyét átvették a közelharci fegyverek, a csákányok, bárdok és szablyák.
Sebestyén lovának oldalról nekirohant egy másik. A vitézek olyan közel kerültek egymáshoz a nyeregben, hogy szablyáik pengéit már hiába is emelték volna egymásra. Sebestyén markolattal ütött hát ellenfele arcába. Aztán elsodródtak egymástól, nem tudta, végül is kiütötte-e a nyeregből.
Lovak, fém, vér és félelem szaga érződött mindenütt, a kavarodás és a zaj óriási volt. Egy újabb lovas bárdot emelt rá, de ő megelőzte, karcsú pengéjének hegye az ellenség hóna alá talált.
Miközben a két lovasság egymás ellen vívta harcát, a német gyalogság is megindult előre. Célja a Bodrog átkelőjét védelmező gyalogcsapat volt, amely több száz lengyel zsoldosból állt össze. A lengyelek nem rettentek a túlerő láttán, védelmi alakzatba rendeződve eltökélt higgadtsággal várták a nyugatiakat. Vagy magukban bíztak hallatlanul, vagy a lovasság, esetleg a várbeliek segítségében reménykedtek.
Lőtávolba érve a németek is megálltak, pikás soraik közül előjöttek a muskétások és célra tartották fegyvereiket. A két szemben álló gyalogság egymásra puskázott. Sokan elhulltak a sortüzektől, de a sorok egyik oldalon sem bomlottak fel. A németek ismét előreszegezték két öl hosszúságú lándzsáikat és nyomultak előre. A lengyel puskások visszavonultak embermagas gyalogsági pajzsaik, és az azok mögött álló teljes vértezetet viselő szálfegyveres bajtársaik mögé. A németek kimért léptekkel, szinte menetben közeledtek, fegyelmezetten tartva csapatuk alakzatát. Aztán mikor lándzsáik hegye elérte a lengyeleket, erőteljes döfésekkel azon igyekeztek, hogy azok sorait viszont megbonthassák.
Sebastian nem látta, hogy Salm serege hogyan morzsolja fel honfitársainak keményen helytálló csapatát, és hogyan csap át a küzdelem mészárlásba, mert az ő csapattestének sem volt könnyebb dolga. A túlerő a huszárokat is visszaszorította a folyóhoz. De ők még ott is vitézül verekedtek, noha közben az egész seregre kiható tragédia történt.
A tiszai hajóhíd ugyanis váratlanul szétszakadt! Tele volt emberekkel, mikor középtájon valamiért az egyik bárka süllyedni kezdett, ezzel megbontva a hajókra fektetett pallók egyenes vonalát. A deszkák recsegtek-ropogtak, a rögzítő láncok elpattantak, egy szekér megbillent és lassan a víz felé csúszott. A szekér elé fogott ökrök vadul bőgtek, ahogy a súly megindult hátrafelé és húzta őket. Az emberek egy része káromkodott és átkozódott, mások meg kétségbeesve kiáltoztak és fohászkodtak. Néhány ló megbokrosodott, felágaskodott és ki akart törni a sorból.
A sodrás az elmerült hajónál átszakította a hidat és hirtelen a két part felé tolta azt. A szekér belefordult a vízbe és az ökrökkel együtt alámerült. Akik a jobb parthoz közelebbi híddarabon maradtak jajongani kezdtek és vagy a vízbe vetették magukat, vagy csak kapaszkodtak, a másik oldaliak pedig igyekeztek mielőbb átérni, mert az alattuk elmozduló híd kezdett még több darabra szakadozni.
A romlás híre az utóvédharcot vívó lovasokhoz is eljutott.
– Szétszakad a híd! – kiáltozták a baljós hírt, amely az ő végzetüket is jelentette. Körülöttük ádáz ellenség, mögöttük a könyörtelen folyam.
– Kapitány úr! – szólították Bodó Ferencet, hogy ő mutasson kiutat nekik.
Bodó azonban nem felelhetett. Lova nyakára dőlve öntudatlanul ült a nyeregben, elfolyó vére vörösre festette az állat szügyét. Egy stájer vértes meglátta a sebesültet, aki könnyű prédának, aranyozott lószerszámos hátasa pedig kívánatos zsákmánynak ígérkezett. Kardját emelte rá, de lesújtani már nem tudott, mert egy magyar dárda a fejét találta. Sisakos feje oldalra bicsaklott, karja lehanyatlott és kizuhant a nyeregből.
Sebastian látta, hogy egy bajtársa megmentette Bodót, de azt is, hogy a kapitány még mindig tehetetlen. Odaugratott hozzá és elkapta lova kantárát. Azután a folyó felé fordult és mindkét lóval a vízbe gázolt.
Már többen is erre menekültek, egyre kevesebben harcoltak, a küzdelem reménytelennek látszott.
– Pista! Segíts! – szólított oda egy másik vitézt. – Tartsd a kapitány urat!
– Él még? – kérdezte amaz, miközben a Tisza vizét magasra fröcskölve odavágtatott.
– Majd odaát meglátjuk – felelte Sebastian.
Sisakját elhajította, levette Bodóét is, és elindult a folyó közepe felé.
Arra már nem maradt idő, hogy sondronyvértjétől is megszabaduljon, így aztán páncélban kellett megküzdenie az árral. Csak abban bízhatott, hogy a lovak nem merültek ki teljesen a harcban és bírni fogják megterhelve is az úszást.
Sebastian úszott elöl, lova nyakába kapaszkodva, kezében tartva Bodó lovának kantárszárát. A kapitány mellett úszott a maga lovával Piros István, aki igyekezett Bodó fejét is a víz fölött tartani.
A hideg víz magához térítette aléltságából a kapitányt, aki kinyitotta a szemét és kapkodó lélegzettel igyekezett felfogni, hogy mi is történik vele.
– Át kell kelnünk a Tiszán – közölte vele István vitéz.
– A híd – hörögte Bodó.
– Szétszakadt.
A folyó közepét elérve szerencsétlen lovaknak keményen meg kellett küzdeniük a sodrással. Jó fajta, edzett állatok voltak. A huszárlovak igen ellenálló jószágok, ugyan nem olyan erősek, mint a nehézvértesek lovai, de egyszerre nagyon fürgék és kitartóak is. Azonban a teherrel, melyet vinniük kellett, még így is kétséges volt az átjutásuk. Szerencséjükre azonban kis idő múlva baráti csónak közelítette meg őket, és felvették magukhoz a sebesültet.
Sebastian megkapaszkodott a csónak peremében és hagyta magát vontatni, míg Piros István az immár valamelyest megkönnyebbült lovakkal átúsztatott a túloldalra, és két, ágait a vízbe lógató fűzfa között kicaplatott a partra.
Nagyon szerencsétlen nap volt az a János-pártiakra nézve. Miután a folyó jobb oldalán győzelmet arattak és a visszavonuló sereget is sikeresen kettévágták, Ferdinánd király katonái a tokaji várhoz vonultak. Salm felállíttatta az ágyúkat és lövetni kezdte a várat, amelynek védői ellenállásra készültek. Ám mindkét felet meglepte, mikor iszonyú robbanás rázta meg a földet és az egyik torony óriási robajjal összeomlott. A védők lőpora gyulladt be és borította tűzbe az épületeket, a lángok mintha az égboltot érintették volna. Akik a várban voltak, vagy négyszázan, azok közül egyeseket a torony, másokat az összeomló épületek lángoló gerendái temettek be. Salm ezzel Eger után Tokajt is birtokba vette.
Sebastianhoz mások is csatlakoztak egységéből, túlélők, akik valamilyen módon átjutottak a folyó azon oldalára. Közösen vitték kapitányukat Rakamazra, ahol János király is volt. Az emberek megkönnyebbüléssel vették tudomásul, hogy a király nem volt a tokaji várban az ostrom idején. Az eget beborító füstfelleget sokan nézték akkor ijedten és elkeseredetten.
A végvári vitézeknek, akik vérük hullatásával éveken át védelmezték az ország határait a délről jövő ellenséggel szemben, most azzal kellett szembesülniük, hogy a harc immár a határokon belül folyik.
Rakamazon tábort vertek, épp csak annyi időre, hogy bevárják az elkóborolt csapattesteket és egyéneket, majd a király seregével Nagyvárad felé indult.
Az, hogy Salm a Tiszán átkelve is kövesse, nem tűnt valószínűnek, a nyugatiak ereje is véges volt, inkább arra lehetett számítani, hogy a területfoglalások által Ferdinánd párthíveinek száma fog gyarapodni. Ez pedig egy hosszabb polgárháború fenyegető árnyát vetítette Magyarországra.
Mint később kiderült, Bodó Ferenc sebe nem volt halálos, a kapitány már Nagyváradon belefogott a következő hadjárat szervezésébe. János király Erdélybe szándékozott tovább vonulni, ő mint egykori erdélyi vajda, abban bizakodott, hogy az ottani területekről tud hadat gyűjteni Ferdinánd ellen.

Szapolyai_János_fametszet
Szapolyai_János_fametszet
landsknechtek
landsknechtek
Szapolyai_János_királyi_aranypecsétje
Szapolyai_János_királyi_aranypecsétje