A Tokaji csata

Részlet a végvári krónikák következő, még készülő könyvéből

1527.
Magyarország

A kapitány hűen szolgálta a koronát. Még akkor is igyekezett hű szolga lenni, mikor az már egyszerre két fejet is ékesített, és e két megkoronázott fejedelem egymást kívánta kiszorítani a korona uralma alá tartozó országrészekből.
Egy évvel korábban Lajos, az ifjú király halálát lelte a királyság védelmében Mohács mellett. A csata után a török feldúlta az országot, majd elvonult, és ezt követően a magyar rendek – szinte egyöntetűen – az ország legnagyobb birtokosát, az erdélyi vajda címét viselő Zápolya Jánost választották királyukká. De hiába illette fejét a Szent Korona, mégsem tekinthette magát teljes jogú uralkodónak, mert az ország nádora és az elesett király özvegye az ausztriai főherceget, Habsburg Ferdinándot kívánták a trónon látni, és őt nevezték meg királynak.
Ezen egyenlőtlenség belháborúhoz vezetett.
A kapitány, mivel korábban is Zápolya szervitorának számított, megmaradt az elsőnek megkoronázott János király hűségén és bátran harcolt annak érdekeiért. Más magyar urak azonban Ferdinándot szolgálták, és annak német zsoldoshadát támogatták. János király kiszorult Budáról és Ferdinánd király nyugatról kelet felé masírozó hadai elől Erdély felé vonult vissza. Hatezer főre fogyatkozott seregében ott voltak Bakics Pál, Czibak Imre és Erdődy püspök katonái is.
Bodó Ferenc kapitány akkor is híven követte és kardjával védelmezte. Egészen Tokajig vele tartott, amely szapolyai birtok volt, és ahol a két folyó összefolyásánál épült vár vigyázta a folyami átkelőket. Itt kívánták bevárni az Erdélyből érkező erősítést, de az ellenség már jóval előbb megközelítette őket, mindössze egyetlen hegy maradt a két párt táborai között. János király Bodó kapitányt nevezte ki a sereg fővezérének, aki nem habozott, és éjszakai rajtaütést vezényelt a németek tarcali tábora ellen.
Nem ez volt az első ilyen alkalom, a Fedinánd-párti sereget, melyet egy kitűnő katona, az idős, félkarú Salm gróf vezetett, már nem egy meglepetésszerű támadást volt kénytelen elszenvedni a huszároktól. János király utóvédje ellehetetlenítette az ellátásukat, lecsapott az élelmiszer-utánpótlásukra és elorozta előlük, amit útközben találhattak volna. A nyugati had kimerülten és elkeseredetten jutott el idáig. Ám ezúttal Salm gróf is készült valamire. Ő kivitte katonái nagy részét a táborból, hogy az éj leple alatt közelítsék meg János király tokaji várát, a rajtaütés tehát, bármily jól sült is el, a majdnem üres tábort érte.
A magyar huszárok levágták az őröket és feldúlták a tábort, és hogy a ravasz Salm a gyalogsága hadmozdulatát leplezze, akkor a lovasságát küldte ellenük. Bodó csapata megmérkőzött velük és győzött is felettük, ám addigra a német gyalogság is felvonult és hadrendbe állt ellenük. Rájuk sütötték muskétáikat, az ezernyi torkolattűz bevilágította az éjszakát. A huszároknak vissza kellett vonulniuk a gyilkos tűz elől. Salm gróf a sötétség miatt nem adott parancsot az üldözésükre.
Lengyel Sebestyén – immár negyedik esztendeje – Bodó alatt szolgált. A tarcali ütközetben is ott volt, nem úgy mint megannyi bajtársa, akik egymás után estek el a török elleni harcok során. Sebastian, bár nem volt honfitársuk, mindüket szerette. Sajnálták, hogy ezúttal nem a pogányokkal kell fegyvereiket összemérniük, hanem keresztényekkel, köztük olyanokkal is, akikkel lehet, hogy korábban egy oldalon harcoltak. Azonban nem tehettek semmit, ahol a kapitányuk állt, ott álltak ők is, akit ő ellenségnek tartott, az az ő ellenségük is volt.
A szeptember végi reggel későn jött el, a nap vonakodott meleg fényét a földre önteni. Még alig lehetett valamit fáklyák nélkül látni, de Bodó már ismét csatarendbe állította őket. Mellettük a táborban teljes volt a zűrzavar, mindenki kapkodva szedelőzködött, fegyverkezett, sebeit kötötte vagy éppen javait mentette.
Mögöttük a Tisza széles folyama hömpölygött, rajta ladikokra épített híd vezetett át, melyet a sereg átkelésére szántak, ha a szükség úgy hozná. A folyón feljebb, egy szigeten állt a vár, János király állítólag odabent volt, de ezt sem lehetett biztosan tudni.
Bodó kapitány végiglovagolt emberei sora előtt. Sisakján ferdén állt az orrvas, az éjszaka egy ütés hajlíthatta el. Lova prüszkölt, orrából pára gomolygott. A kapitány végignézett harcedzett emberein, akik tegnap este óta folyamatosan nyeregben voltak, küzdöttek és nyargaltak, sebet kaptak és véreztek, sorakoztak és dideregtek. Tudta, hogy fáradtak, de azt is tudta, hogy ez nem akadály. Amíg meg tudják ülni a lovat, teljesítik a parancsot, amíg lélegezni tudnak harcolnak, sőt talán még az után is. Végvári vitézek voltak mindahányan.
A kapitány nem kívánta meggyőzni, vagy biztatni őket, csupán tájékoztatni:
– Vitézek! A sereg átkel a Tiszán, mi és Bakics kapitány csapata fedezzük az átkelést.
Néhány fej a híd felé fordult. Valakik éppen felmálházott lovakat vezettek át rajta. A szekerekkel meg sem próbálkoztak.
– Úgy vonulnak el, mint akiket megvertek – jegyezte meg az egyik huszár.
Egy másik csak köpött egyet.
– Remélem ma majd német vért is itathatok a szablyámmal – röhögött fel az egyik.
– Nagyon híg az, kevés lesz az neki, ha török vérhez szokott.
– Csak magyar ne jöjjön ellenünk, mert azt nem szívesen vágnám!
Lassan pirkadt már, egyre világosabb lett, a Bodó huszárok vonalba álltak a tábor mellett, a hídon folyt a málha átszállítása, Erdődy és Czibak magyarjai a híd ezen oldalán gyülekeztek, ott készülődtek a védelemre. A híd nem a meder alján támaszkodott, hanem egymáshoz kötözött ladikokra fektetett deszkákból állt. Frissen készült, épp azért, hogy egy többezres sereg a felszerelésével és ellátmányával átkelhessen rajta. Északabbra, a Bodrog folyó jobb oldalán a gyalogság állt fel, ők az ottani, a vár felé vezető átkelőt voltak hivatva fedezni. Jórészt lengyel zsoldosok voltak, jó hírű katonák, affélék, akik Mohácsnál is a végsőkig kitartottak.
– Hol vannak a rácok? – kérdezte Sebestyén mellett az egyik huszár.
– Nem látom Bakics zászlaját – forgatta a fejét egy másik bajtársa.
Sebestyén arra figyelt fel, hogy az ágyúkkal nem foglalkozik senki. Sem a hídra nem vontatták fel őket, sem a tábor védelmére nem állt fel a tüzérség. A saját csapatán kívül mások láthatóan nem égtek a harci vágytól, így aztán a rájuk váró ütközettől nem sok jót várhattak.
– Szűzanyám, segíts meg – suttogta maga elé, és levonta sisakrostélyát.
A szemközti emelkedőn ekkor lovasok tűntek fel, alighanem az ellenség elővédje. Azután dobszó hallatszott. Ütemes katonai ritmus, amit hadba vonuláskor szoktak játszani a gyalogságnak. Salm teljes serege közeledett.
– Készüljetek! – vezényelt Bodó.
A huszárok felkapták kopjáikat. Tapasztalt lovaik is megérezték a csata közeledtét, megrázták fejüket, horkantottak és izgatottan kapálták a földet.
– Hol van Bakics csapata?
– Hol vannak a rácok? – hallatszottak ismét a kérdések.
– Elvonultak – jegyezte meg valaki szenvedélytelen hangon.
– A gyávák, a hitszegők magunkra hagytak minket!
Sebestyén nem törődött a baljós felkiáltásokkal. Ha túlerő ellen kell harcolniuk, hát úgy fognak harcolni. Istennek hála nem ő vezényel, ez miatt tehát nem neki kell aggódnia. Csak azzal kell foglalkoznia, hogy mi kerül a kopjája hegye elé.
Az ellenséges gyalogságnak előbb a lándzsái, majd az első sor fejei is megjelentek a domb tetején. Aztán csak jöttek tovább, már csatarendbe szerveződve vonultak ellenük.
– Kompanie, halt! – hallatszottak a kiáltások és a németek egy zörrenéssel megálltak.
A stájer nehézlovasok és a magyar könnyűlovasság tovább közeledett.
– Magyarország királyáért! – kiáltotta Bodó, és magasba emelte szablyáját.
– Éljen János királyunk! – üvöltötték a vitézek.
Szemben nem hangzott fel Habsburg Ferdinánd éltetése, hanem Jézust kiáltottak a lovasok és úgy indultak meg ellenük.
– Kopját szegezz! – vezényelte Bodó. – Előre!
– Gib feuer! – hallatszott a gyalogság felől, és eldördült a muskéták sortüze.
A két, szemben álló magyar lovasság fergetegként rontott egymásra. Az első sorok kopjahegyei könyörtelenül megcélozták egymást, és a lovasok vakmerően vágtattak előre. Paták dübörögtek és férfiak üvöltöttek, majd szörnyű zajjal, mintha ezernyi kalapács csapna az üllőre, összecsattantak.
Mindkét oldalon huszárok zuhantak ki a nyeregből, kopjafák és pajzsok törtek el, láncing hasadt és bordák recsegtek. A szerencsések átjutottak az ellenség első során, aztán összeütköztek a másodikkal. A roham itt már lefékeződött, az eszeveszett nyargalás hirtelen állóharccá változott. A kopják helyét átvették a közelharci fegyverek, a csákányok, bárdok és szablyák.
Sebestyén lovának oldalról nekirohant egy másik. A vitézek olyan közel kerültek egymáshoz a nyeregben, hogy szablyáik pengéit már hiába is emelték volna egymásra. Sebestyén markolattal ütött hát ellenfele arcába. Aztán elsodródtak egymástól, nem tudta, végül is kiütötte-e a nyeregből.
Lovak, fém, vér és félelem szaga érződött mindenütt, a kavarodás és a zaj óriási volt. Egy újabb lovas bárdot emelt rá, de ő megelőzte, karcsú pengéjének hegye az ellenség hóna alá talált.
Miközben a két lovasság egymás ellen vívta harcát, a német gyalogság is megindult előre. Célja a Bodrog átkelőjét védelmező gyalogcsapat volt, amely több száz lengyel zsoldosból állt össze. A lengyelek nem rettentek a túlerő láttán, védelmi alakzatba rendeződve eltökélt higgadtsággal várták a nyugatiakat. Vagy magukban bíztak hallatlanul, vagy a lovasság, esetleg a várbeliek segítségében reménykedtek.
Lőtávolba érve a németek is megálltak, pikás soraik közül előjöttek a muskétások és célra tartották fegyvereiket. A két szemben álló gyalogság egymásra puskázott. Sokan elhulltak a sortüzektől, de a sorok egyik oldalon sem bomlottak fel. A németek ismét előreszegezték két öl hosszúságú lándzsáikat és nyomultak előre. A lengyel puskások visszavonultak embermagas gyalogsági pajzsaik, és az azok mögött álló teljes vértezetet viselő szálfegyveres bajtársaik mögé. A németek kimért léptekkel, szinte menetben közeledtek, fegyelmezetten tartva csapatuk alakzatát. Aztán mikor lándzsáik hegye elérte a lengyeleket, erőteljes döfésekkel azon igyekeztek, hogy azok sorait viszont megbonthassák.
Sebastian nem látta, hogy Salm serege hogyan morzsolja fel honfitársainak keményen helytálló csapatát, és hogyan csap át a küzdelem mészárlásba, mert az ő csapattestének sem volt könnyebb dolga. A túlerő a huszárokat is visszaszorította a folyóhoz. De ők még ott is vitézül verekedtek, noha közben az egész seregre kiható tragédia történt.
A tiszai hajóhíd ugyanis váratlanul szétszakadt! Tele volt emberekkel, mikor középtájon valamiért az egyik bárka süllyedni kezdett, ezzel megbontva a hajókra fektetett pallók egyenes vonalát. A deszkák recsegtek-ropogtak, a rögzítő láncok elpattantak, egy szekér megbillent és lassan a víz felé csúszott. A szekér elé fogott ökrök vadul bőgtek, ahogy a súly megindult hátrafelé és húzta őket. Az emberek egy része káromkodott és átkozódott, mások meg kétségbeesve kiáltoztak és fohászkodtak. Néhány ló megbokrosodott, felágaskodott és ki akart törni a sorból.
A sodrás az elmerült hajónál átszakította a hidat és hirtelen a két part felé tolta azt. A szekér belefordult a vízbe és az ökrökkel együtt alámerült. Akik a jobb parthoz közelebbi híddarabon maradtak jajongani kezdtek és vagy a vízbe vetették magukat, vagy csak kapaszkodtak, a másik oldaliak pedig igyekeztek mielőbb átérni, mert az alattuk elmozduló híd kezdett még több darabra szakadozni.
A romlás híre az utóvédharcot vívó lovasokhoz is eljutott.
– Szétszakad a híd! – kiáltozták a baljós hírt, amely az ő végzetüket is jelentette. Körülöttük ádáz ellenség, mögöttük a könyörtelen folyam.
– Kapitány úr! – szólították Bodó Ferencet, hogy ő mutasson kiutat nekik.
Bodó azonban nem felelhetett. Lova nyakára dőlve öntudatlanul ült a nyeregben, elfolyó vére vörösre festette az állat szügyét. Egy stájer vértes meglátta a sebesültet, aki könnyű prédának, aranyozott lószerszámos hátasa pedig kívánatos zsákmánynak ígérkezett. Kardját emelte rá, de lesújtani már nem tudott, mert egy magyar dárda a fejét találta. Sisakos feje oldalra bicsaklott, karja lehanyatlott és kizuhant a nyeregből.
Sebastian látta, hogy egy bajtársa megmentette Bodót, de azt is, hogy a kapitány még mindig tehetetlen. Odaugratott hozzá és elkapta lova kantárát. Azután a folyó felé fordult és mindkét lóval a vízbe gázolt.
Már többen is erre menekültek, egyre kevesebben harcoltak, a küzdelem reménytelennek látszott.
– Pista! Segíts! – szólított oda egy másik vitézt. – Tartsd a kapitány urat!
– Él még? – kérdezte amaz, miközben a Tisza vizét magasra fröcskölve odavágtatott.
– Majd odaát meglátjuk – felelte Sebastian.
Sisakját elhajította, levette Bodóét is, és elindult a folyó közepe felé.
Arra már nem maradt idő, hogy sondronyvértjétől is megszabaduljon, így aztán páncélban kellett megküzdenie az árral. Csak abban bízhatott, hogy a lovak nem merültek ki teljesen a harcban és bírni fogják megterhelve is az úszást.
Sebastian úszott elöl, lova nyakába kapaszkodva, kezében tartva Bodó lovának kantárszárát. A kapitány mellett úszott a maga lovával Piros István, aki igyekezett Bodó fejét is a víz fölött tartani.
A hideg víz magához térítette aléltságából a kapitányt, aki kinyitotta a szemét és kapkodó lélegzettel igyekezett felfogni, hogy mi is történik vele.
– Át kell kelnünk a Tiszán – közölte vele István vitéz.
– A híd – hörögte Bodó.
– Szétszakadt.
A folyó közepét elérve szerencsétlen lovaknak keményen meg kellett küzdeniük a sodrással. Jó fajta, edzett állatok voltak. A huszárlovak igen ellenálló jószágok, ugyan nem olyan erősek, mint a nehézvértesek lovai, de egyszerre nagyon fürgék és kitartóak is. Azonban a teherrel, melyet vinniük kellett, még így is kétséges volt az átjutásuk. Szerencséjükre azonban kis idő múlva baráti csónak közelítette meg őket, és felvették magukhoz a sebesültet.
Sebastian megkapaszkodott a csónak peremében és hagyta magát vontatni, míg Piros István az immár valamelyest megkönnyebbült lovakkal átúsztatott a túloldalra, és két, ágait a vízbe lógató fűzfa között kicaplatott a partra.
Nagyon szerencsétlen nap volt az a János-pártiakra nézve. Miután a folyó jobb oldalán győzelmet arattak és a visszavonuló sereget is sikeresen kettévágták, Ferdinánd király katonái a tokaji várhoz vonultak. Salm felállíttatta az ágyúkat és lövetni kezdte a várat, amelynek védői ellenállásra készültek. Ám mindkét felet meglepte, mikor iszonyú robbanás rázta meg a földet és az egyik torony óriási robajjal összeomlott. A védők lőpora gyulladt be és borította tűzbe az épületeket, a lángok mintha az égboltot érintették volna. Akik a várban voltak, vagy négyszázan, azok közül egyeseket a torony, másokat az összeomló épületek lángoló gerendái temettek be. Salm ezzel Eger után Tokajt is birtokba vette.
Sebastianhoz mások is csatlakoztak egységéből, túlélők, akik valamilyen módon átjutottak a folyó azon oldalára. Közösen vitték kapitányukat Rakamazra, ahol János király is volt. Az emberek megkönnyebbüléssel vették tudomásul, hogy a király nem volt a tokaji várban az ostrom idején. Az eget beborító füstfelleget sokan nézték akkor ijedten és elkeseredetten.
A végvári vitézeknek, akik vérük hullatásával éveken át védelmezték az ország határait a délről jövő ellenséggel szemben, most azzal kellett szembesülniük, hogy a harc immár a határokon belül folyik.
Rakamazon tábort vertek, épp csak annyi időre, hogy bevárják az elkóborolt csapattesteket és egyéneket, majd a király seregével Nagyvárad felé indult.
Az, hogy Salm a Tiszán átkelve is kövesse, nem tűnt valószínűnek, a nyugatiak ereje is véges volt, inkább arra lehetett számítani, hogy a területfoglalások által Ferdinánd párthíveinek száma fog gyarapodni. Ez pedig egy hosszabb polgárháború fenyegető árnyát vetítette Magyarországra.
Mint később kiderült, Bodó Ferenc sebe nem volt halálos, a kapitány már Nagyváradon belefogott a következő hadjárat szervezésébe. János király Erdélybe szándékozott tovább vonulni, ő mint egykori erdélyi vajda, abban bizakodott, hogy az ottani területekről tud hadat gyűjteni Ferdinánd ellen.

Szapolyai_János_fametszet
Szapolyai_János_fametszet
landsknechtek
landsknechtek
Szapolyai_János_királyi_aranypecsétje
Szapolyai_János_királyi_aranypecsétje

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.