Ronin

A rendőrautó eget verő szirénázással száguldott keresztül Tokió utcáin, a kanyarokban a gumik hangos csikorgással fejezték ki tiltakozásukat a megterhelés miatt. A Vörös Kristály nevű bár előtt aztán a járőrkocsi erőset fékezett és megállt, egy méternyire a bejárat előtt sorba állított gyorsasági motorok mellett. A fekete motorok tankjaira vörös festékkel a Tagawa klán jele volt pingálva.
– Még csak mi vagyunk itt – mondta a járőrautó vezetője a társának, aki az övét kicsatolva éppen ki akart szállni.
– Nem számít, bemegyünk. Majd érkezik az erősítés is – felelte amaz elszántan.
– Ne, Ayato, ezek nagyon kemény fickók, hagyjuk őket a kommandósokra!
Ayato pisztolya már a kezében volt. Nem is nézett a társára, úgy felelte:
– Nem várhatok.
Ayato kipattant a kocsiból, a másik rendőr, Kabuto mérgében hangosan sziszegett és követte.
Nem volt rá szükség, hogy belépjenek a bárba, a Tagawák ugyanis kijöttek elébük. Három férfi, harmincas éveik elején, szintúgy, mint a most érkezett rendőrök. Széles vállúak és szikárak, lerítt róluk, hogy harcosok, akárcsak a két zsaru. Viszont Ayatoval és társával ellentétben kezükben nem pisztolyt, hanem wakizashit, japán rövid kardot markoltak.
Kabutot a fegyverzetből fakadó előny azonban cseppet sem tette magabiztosabbá, mert a gengsztereken látszott, hogy kardjaikat akár a lőfegyverek ellenében is hajlandóak – és az alapján, amit ezidáig hallott róluk – tudják is használni.
– Dobjátok el a kardot! – kiáltott rájuk Ayato és megcélozta a középen álló klántagot. – Satoshi, beviszlek.
A megszólított a fejét ingatta és vicsorgott. Keze megmozdult, egy centivel feljebb emelte a kardot, mire lövés dörrent.
Kabuto szíve majdnem megállt a döbbenettől. A bal füle csengett, a kocsi másik oldalán álló Ayato fegyverének csöve füstölgött, Satoshi pedig átlőtt fejjel omlott a földre, fekete vére szétterült a betonon. Ayato lelőtte! Kabuto hirtelen nem is tudta mit gondoljon és mit tegyen. A Satoshi két oldalán álló klántagok némileg hamarabb tértek magukhoz az esemény okozta fagyottságból. Egyikük felkiáltott és magasba emelt karddal Kabutora rontott. A rendőr tüzelt, kétszer lőtte mellbe a gengsztert, aki hanyatt esett, és kardja csengve hullott az úttestre.
– Banzai! – kiáltott a harmadik gengszter, és az ő kezében már nem csak kard volt. Kabuto rémülten állapította meg, hogy egy kézigránátot szorongatva rohan feléjük.
Nem tudni, hogy a rendőrök ismételten tüzet nyitottak-e, mert a gránát robbanása minden más zajt elnyomott, és hatása alatt minden más tett lényegtelenné vált. A rövid összecsapásnak öt áldozata volt, három jakuza tag és két tokiói rendőr.

Ayato felült a matracon és körülnézett. A szoba egy kórházban vagy szanatóriumban lehetett. Úgy tűnt, nem halt meg, valahogy túlélte a robbanást, pedig már elkészült a halálra, és érezte is, hogy az az utolsó pillanata. Ezek szerint mégsem. Nem ért véget a vetítés, csupán egy filmszakadás volt. Végignézett magán, makulátlanul fehér pizsamát viselt. Fájdalmat egyáltalán nem érzett, ami azért volt furcsa, mert meg kellett, hogy sérüljön. Végigtapogatta magát, felhúzta magán a ruhát, hogy megszemlélje a testét. Semmi új sérülés, csak régi hegek, amik már a robbanás előtt is rajta voltak. Különös, nagyon sokáig lehetett kómában, ha a sebei – amiket minden bizonnyal szerzett – begyógyultak. Biztosra vette, hogy egy szanatóriumban van, vagy… Vagy meghalt és ez a túlvilág.
Sok merész gondolat futott át az agyán, köztük az is, hogy felébredt a Mátrixon kívül. De mielőtt teljesen elmélyedt volna a vadabbnál vadabb feltételezésekben, kinyílt a szoba ajtaja és belépett egy ismeretlen férfi.
– Üdvözlöm! Aaron vagyok, jól érzi magát? – tisztán beszélt, de mégis volt valami zavaró benne.
– Igen, jól. Én Ayato vagyok. Hol vagyok?
– Insuale Oppidumban.
– Hol? Sosem hallottam róla.
– Ezt rögtön tisztázni fogjuk. Ahogy azt is, hogy mikor van.
– Igen, milyen nap is van? Sokáig lehettem eszméletlen.
– Valójában nem olyan sokáig, a saját idejét tekintve mindössze pár órát aludt – mondta Aaron, akinek az ajkai nagyon különösen mozogtak. Ayato arra gondolt, hogy ez valamilyen gyógyszer mellékhatása lehet, a hangokat a látványhoz képest talán késve érzékeli az agya.
– Kérem, próbálja meg higgadtan fogadni és végiggondolni, amit hamarosan elmondok – szólt Aaron, miután közelebb jött és leült egy sámlira Ayato matraca mellett.
– A társamról van szó? – Ayato komoran nézett a férfi szürke szemeibe. Várta a sokkoló hírt, amiről máris eldöntötte, hogy nem fogja felkészületlenül érni.
– A társáról nincs tudomásom. Sem senki másról, aki érintett volt az eseményben – felelte Aaron nyugodt hangon. Teljesen mozdulatlan volt, a kezeit az ölében pihentette, nem hadonászott velük, rövid szakállát sem simogatta az ujjaival, mint ahogy azt a gondolataikat kereső emberek szokták. Mondhatni, a szeme sem rebbent. Ayatonak ekkor tűnt fel, hogy nem is japán. Aaron egy európai férfi volt, vagy esetleg észak-amerikai. „Kaukázusi típus” – jutott eszébe a megfelelő meghatározás. De ők mégis japánul beszélgettek.
– Ayato – folytatta Aaron – ön már nem a saját korában van. Ötszáz év telt el azóta.
Ayato ajka megmozdult, hogy mondjon valamit, de aztán semmiféle hirtelen kérdés nem csúszott ki a száján. Aaron kérte rá, hogy higgadtan és meggondoltan fogadja a hallottakat. Ayato elhatározta, hogy így is fog tenni. A fantasztikus bejelentés különös módon inkább megnyugtatta, mintsem felkavarta, hiszen pár perccel ezelőtt már a túlvilágról meg egyéb lehetséges magyarázatokról gondolkodott. Szóval a jövőben van, na ez is egy lehetőség. Biccentett, jelezve, hogy felfogta.
Aaron, bár nem látszott rajta, nyilván türelmetlenül figyelte a reakcióját és azon gondolkodhatott, hogyan is folytassa.
– Áthoztuk önt az időn.
– Gondolom nem azért, hogy megmentsenek…
– Nem, vagyis igen, azért is. Szükségünk van önre, és meg is mentettük a biztos halálból.
– Fair alkunak tűnik, elsőre – felelte Ayato, majd mielőtt Aaron szólhatott volna, folytatta: – Ön ugye nem japánul beszél hozzám?
– Nem. Angolul, de a fordítógépem lecseréli a mondataimat japánra és a saját hangomat modulálva ekhózza azt.
– Értem – felelte Ayato tömören, és értette is. Nem tette fel a nyilvánvaló kérdést, hogy miért van rá szükségük Aaronéknak vagy akárkinek ötszáz év távlatából. Aaron előbb-utóbb úgy is el fogja ezt neki mondani.
Nem is kellett csalódnia, Aaron mögött hirtelen megelevenedett a fal és képernyővé változva képek jelentek meg rajta.
– Itt vagyunk most – kommentálta a látottakat. – Egy szigeten az Óceánon, nem messze az európai partoktól. Sőt annyira közel, hogy út is vezet innen a szárazföldre. Nem feladatom önnel az elmúlt fél évezred történelmét megismertetni, de annyit szükséges elmondanom, hogy borzasztó dolgok történtek, nevezhetjük akár apokalipszisnek, melynek következtében őseink, városunk alapítói ezen a szigeten kerestek menedéket és biztosították azt a külvilágból jövő fenyegetések ellen. A felépített védelmi rendszer olyan jól bevált, hogy egy generáció elteltével már csak belülről jövő veszéllyel kellett komolyabban számolni. A város populációjának szokásait, az itt élők habitusát és a teljes társadalmi berendezkedést olyan pacifista irányba módosítottuk, amely a remények szerint gátat vetett annak, hogy olyasféle erőszakos hajlam, akarat, vagy akár csak képesség keletkezzen a mindentől óvó falakon belül, amely a közösség belső békéjét megbonthatná. Nem is volt ez annyira nehéz, mint ahogy hangzik, ugyanis mindenki okult a múltból és nem vágyott rá, hogy az bármilyen formában is megismétlődjék.
Ayato Aaron szavait hallgatta és közben a szigetről és az azon épült, fallal körülvett városról készült légi felvételt nézte. Az, hogy mi történt a múltban, egyelőre még csak utalás szintjén sem jelent meg a kivetítőn.
– A közösség karhatalmi ereje nem hogy visszafejlődött, de még csak ki sem alakult – folytatta Aaron. A kép ekkor váltott és a békés tájképek helyett a városi utcákról készült felvételek jelentek meg. Az utcákon tömeg hömpölygött, amely cseppet sem volt békésnek nevezhető; randalíroztak, üvöltöztek, törtek-zúztak és gyújtogattak. – Ezek a közelmúlt képei. Az alapítók utáni negyedik nemzedék bár pacifista szellemben nőtt fel, már nem látszik visszariadni az erőszak alkalmazásától.
– Miért teszik?
– Mert alantas vagy rossz szándékú elmék megtévesztették őket. Mert a szűkös erőforrások elosztásának módjával nem értenek egyet és azt hiszik, a rombolás bármire is megoldás lehet. Ismerünk ilyet a történelemből, még az ön ideje előttről is bőséggel. Nagyon veszedelmes dolog.
– Főleg, ha az uralkodó osztály nem rendelkezik saját erőszakszervezettel, amely az ilyetén megmozdulásokat képes lenne kordában tartani – szúrta közbe Ayato.
– Látom érti a lényeget – helyeselt Aaron. – Annyit azonban szükséges megjegyezni, hogy városunkban nincs uralkodó osztály, csak irányítók. A MIT, a Megfontolt Irányítók Tanácsa számára valóban nem áll rendelkezésére az állami erőszak alkalmazásának képessége. Azonban más eszközök igen. A BIRMA szerint azonban a jelen helyzetben nincs más ésszerű megoldás, csakis az erőszak átmeneti használata. Erre pedig a BIRMA két javaslattal állt a MIT elé.
– Szükséges lehet tudnom, hogy mi az a BIRMA? – kérdezett közbe Ayato.
– Igen, persze, elnézést, de mi már olyan természetességgel utalunk bizonyos dolgokra, hogy bele sem gondolunk abba, hogy egy kívülálló ezekkel nincs tisztában. A BIRMA a Bőséges Ismeretekkel Rendelkező Mesterséges Agy, mely a város működtetésében és védelmében nyújt nagy segítséget a MIT-nek. Az Agy első körben robotrendőrök bevetését javasolta, másodsorban pedig, hogy hozzunk olyan embereket, akik alkalmasak a feladatra. A MIT, okulva a múltból, nem akart gépeket küldeni a lakosság ellen. Viszont birtokunkban van egy szerkezet, amellyel bizonyos fokig lehetséges utazni az időben, vagyis csak a múltba menni. Ezidáig csak egyszer használták, mert a MIT nagyon megfontolt és nem akart kiszámíthatatlan módon belenyúlni a történelembe. Most azonban nem maradt más lehetőség. Kiválasztották a megfelelő korszakot és társadalmat, ahol egy jól irányítható erőszakszervezet állt a kormány rendelkezésére. Mivel a lőfegyverek bevetésétől, akárcsak a robotokétól, a történelmi előképek miatt ódzkodtak, ezért a tűzfegyverek megjelenése előtti korokban keresgéltek. Fontos szempont volt az is, hogy a professzionális rendteremtő képesség mellett a szervezet tagjainak saját lázadó hajlama minimális legyen. A római légiók, illetve a pretoriánusok vagy a bizánci testőrség ezért kerültek elvetésre. Nem egyszer önös érdekük miatt képesek voltak saját uraik ellen is fellépni. Hosszas vizsgálódások és megfontolások után a MIT a középkori szamurájok mellett döntött.
– Szamurájokat hoztak át az időn?
– Igen, mint említettem, kiváló és engedelmes katonák kellettek. A dolog azonban mégsem sikerült, az eredmény katasztrofális lett. A nélkül, hogy mindent részleteznék, azt a következtetést kellett levonni, hogy ezer éves kulturális különbséget képtelenség áthidalni egy szervezeten belül. Ez talán csak az egyháznak sikerülne, de nekünk nem papokra, hanem hidegfegyverekkel profin bánó, parancskövető harcosokra van szükségünk. A MIT ezért úgy döntött, hogy a harcosok operatív vezetésére olyan személy szükségeltetik, aki alkalmas a kulturális szakadékon átívelő híd szerepének betöltésére. Valaki, akitől nem idegen az állami erőszak, viszont már fel tudja fogni az időutazást.
– Itt jövök a képbe én.
– Igen. Ön rendőr, japán és egy technokrata kor szülötte. Ráadásul a saját korában az élete is véget ért, ezért hiába is vágyna oda vissza. Nálunk azonban kap egy új esélyt. Persze ezért önnek is tennie kell. El kell érnie, hogy a szamurájok valahogy elfogadják önt vezetőjüknek.
– Azt mégis hogy képzelik megvalósítani? Azok a harcosok csak a hűbéruruknak és a mesterüknek voltak hajlandóak engedelmeskedni és a hagyományokon kívül csak az erőt tisztelték.
– Tudomásunk szerint élete jó részében harcművészetekkel is foglalkozott. Itt az ideje felhasználni a tanultakat.
Basszus… gondolta elkeseredetten Ayato. Előző életének lángja azért hunyt ki tragikus hirtelenséggel, mert elvakult jakuza bűnözökkel kellett szembenéznie. Erre most azt várják tőle, hogy az új életét éppen azzal kezdje, hogy a jakuzák gengsztereinél is fanatikusabb, konokabb és gyilkosabb középkori szamurájokkal szemben bizonyítson. Ha lehetett volna választani, akkor időugrás helyett élete végén inkább a reinkarnációra voksolt volna, ki tudja, talán egy békésebb sorsú emberként, pékként vagy órásként születhetett volna újra. Kétségei hangoztatása helyett azonban inkább ezt mondta:
– Értem. Elsőrendű, hogy a vendég jól felkészüljön a látogatásra, és előzetesen feltérképezze a társaságot.
Aaron kérdő tekintetét látva megmagyarázta:
– A Hagakuréből idéztem, a szamurájok kódexéből. Arra utalva, hogy szeretnék többet megtudni azokról a szamurájokról, akiknek el kell nyernem a bizalmát.
– Látja, ön a mi emberünk – mosolygott Aaron. – A tizenötödik század végéről származnak, ötvenen vannak.
– Mi történt velük az első próbálkozás során, mielőtt még a MIT úgy döntött, hogy hoznak egy magamfajta személyt?
– Meglehetősen véres események történtek. Egyrészt a mieink közül veszítettünk el sokakat, másrészt pedig azok a szamurájok rituális öngyilkosságot követtek el.
– Szeppukut? És ötvenen megmaradtak?
– Nem, mind meghaltak. Ez a második csoport.
Ayato úgy érezte, eldobja az agyát. A megfontoltaknak nevezett társaság döntése vérfürdőbe torkollik, ami után aztán nem hogy letennének a szándékukról, hanem megpróbálják még egyszer, kicsit módosítva. Az emberiség akkor cselekszik logikusan, ha már minden más megoldást kipróbált. A gond itt csak az, hogy ő az a jelentéktelen változó, ami a második próbálkozásnál a módosított értéket tartalmazza.
– Több információra van szükségem. Pontosan honnan hozták őket, ki volt a hűbéruruk, mind szamurájok-e?
– Mindannyian középkori japán harcosok, hogy érti, hogy szamurájok-e?
– Nem minden fegyverforgató, és még csak nem is minden katona volt szamuráj. Csak a szamuráj kasztba születettek, az elit viselhette ezt a megnevezést.
– Minden rendelkezésre álló információnak utána járok, és meg fogja kapni a találkozó előtt. Addig is tisztálkodhat és étkezhet.

A szamurájok mind ugyanabban a teremben, a padlón térden ülve várták. Ayato egy látszatra fából és rizspapírból készült, feltehetően azonban műanyag ajtón keresztül lépett be hozzájuk. Tradicionális japán öltözetet viselt, akárcsak ők, és kard volt nála, amivel azonban amazok nem rendelkeztek, a megfontoltak egyelőre nem adtak nekik fegyvereket. Ez persze az adott körülmények között nem biztosított helyzeti előnyt Ayatonak, mert ha éppenséggel rosszra fordulnának a dolgok és harcra kerülne sor, a busidó halált megvető követői akár puszta kézzel is rátámadhatnak, és könnyedén legyűrhetik. Ayatonak nem voltak illúziói azzal kapcsolatban, mi lenne a küzdelem végkimenetele.
Miután belépett, megállt az ajtó előtt és meghajtotta a fejét. A tekintetek felé fordultak. A hideg rázta ki az ezer évvel ezelőtt született harcosok pillantásától, de tartotta magát és nem mutatott félelmet. Akkor mindennek vége lett volna, mint mikor az idomár belép a ketrecbe, ha a vadállatok nem őt látják dominánsnak, széttépik.
A szamurájok egyike, a legelöl térdeplő felállt és biccentett neki. A kard tehette, magas rangúnak képzelhette, aki olyan helyen visel kardot, ahol az senki másnak sem megengedett. Jó kezdet, Ayato éppen így tervezte.
– Harcosok – szólt hozzájuk, – Ayato vagyok, az erőd parancsnoka – blöffölt egy nagyot.
A vele szemben álló ember szemeiben érdeklődés tükröződött és az illemet tartva ő is bemutatkozott:
– Hirotaka vagyok, Micusige nagyúr csatlósa.
– Hány szamuráj van közöttetek?
A csoportnak majdnem a fele felállt.
– Bizonyára kíváncsiak vagytok, hova kerültetek és kik élnek itt.
– Ossz – felelt Hirotaka, a többiek nem szóltak. Nyilván ő lehetett a rangidős, vagy a kinevezett szószóló.
Ayato fennhangon folytatta, hogy minden jelen lévő jól hallhassa. Igyekezett harából, a levegőt a rekeszizmaiból kipréselve beszélni, ahogy azt egy valamikori szamuráj is tenné. Ezt idejövetele előtt külön gyakorolta:
– Büszke harcosok! Varázslat jóvoltából kerültetek e távoli helyre, amelyet Oppidumnak hívnak. Uratok, Micusige nagyúr bőkezű ellentételezést, hasznos varázstárgyakat kapott értetek, ezért egyezett bele abba, hogy elhozzanak benneteket a szolgálatából. Ezt ne érezze senki se szégyennek, mert a távozása, ha itt életben marad, nem örökre szól. A szolgálat végeztével visszatérhettek uratokhoz és családjaitokhoz. Persze csak ha jól végzitek a dolgotokat és életben maradtok.
Ayato szünetet tartott a hazugságáradatban és végig nézett a férfiakon. Még mindig csak a szamurájok álltak. Fekete hajú, alacsony, szikár emberek. Rezzenéstelen tekintettel hallgatták, úgy, ahogy ő biztosan nem lenne képes egy ilyen hírt fogadni. Magában elismerő véleményt fogalmazott meg róluk: Rohadt kemény fickók, tökösebbek bármelyik jakuza gengszternél.
A térden maradottak közül viszont az egyik sírva fakadt. Néhány másodpercig csak az ő hangos szipogását lehetett hallani, aztán rákezdett még egy.
– Te ott! – szólt rá Ayato az elsőként jajongóra: – Miért sírsz? Öröm vagy bánat fakasztott-e könnyekre?
A kérdezett a földre vetette magát és úgy felelte:
– Beteg anyám miatt és asszonyom miatt sírok, akikről gondoskodnom kell.
– Nem gondolod-e, hogy urad méltóképpen gondoskodik róluk, amíg te itt őt szolgálod?
– Uram – szólalt meg ekkor Hirotaka, – Micusige úr miért nem mondta ezt el nekünk?
– Az idő az oka. Időzavar – felelte Ayato rejtélyesen.
– Nem értem, uram. De így honnan tudhatnánk, hogy ez valóban az ő akarata?
Ayato a tőle telhető legsötétebb pillantást vetette Hirotakára. Azután kihúzta övéből a gi-je szárát és szabaddá tette a köldökét. Elővonta tőrét és maga felé fordította, majd tekintetét Hirotakáéba fúrva ezt kérdezte:
– Kívánod-e Hirotaka, hogy igaz szavaimnak kiontott véremmel és életem elvetésével adjak bizonyságot?
Hirotaka gondolkodni látszott. Basszus, ez a seggfej a végén még azt fogja mondani, hogy vágjam fel neki a hasamat. – fordult meg Ayato fejében a riadt gondolat. Ha így lesz, akkor előbb az ő torkát vágom el.
Hirotaka végül mégis nemet intett a fejével.
– Jó – biccentett gyorsan Ayato. Eltette a tőrét és maga elé emelte a katanát. – Vedd el, Hirotaka! Én most elmegyek, és rád bízom az embereidet. Mire visszajövök, legyen egységes álláspontotok a rátok váró szolgálatról. Aki nem örömében hullat könnyeket, azt büntesd meg!
Hirotaka átvette tőle a kardot, Ayato pedig kihátrált a teremből. Isten tudja miért, de nem akart hátat fordítani nekik. Mikor kiért a látóterükből térdre rogyott. Egész testében remegett és mellkasa úgy szorult össze, mintha zokogás készülne kitörni belőle.
– Banzai! – szűrte a fogai között a szót, és fejét a falnak szorította.

Ayato szemügyre vette a várost. Az ő szemének nem tűnt valami nagynak, de hát ő Tokióban élt, egy óriási metropoliszban, embermilliók között. Nem is olyan régen, úgy öt évszázaddal ezelőtt… De ami neki aprócskának tűnt, az középkori mércével megint csak nagyváros lehetne, a méretek viszonylagosak, akárcsak az idő.
Insulae Oppidum egy szigeten terült el, amelyet egy vagy két sávos út – nem lehetett pontosan látni – kötött össze a távolban, a keleti horizont előtt kéklő szárazfölddel, az európai kontinenssel. A település nagy része szinte a lábai előtt hevert, mert a szigeten emelkedő egyetlen hegyen álló épületkomplexum keleti szárnyának egyik erkélyén állt. Az épületegyüttes úgy helyezkedett el, és uralkodott a város fölött, mint valami várkastély. Hasonló szerepet is töltött be, mint a középkori várak a maguk idejében, ugyanis ez adott otthont Oppidum legfontosabb intézményeinek, itt volt a bürokratikus központ. A sokat emlegetett MIT is itt tanyázott és Ayato sejtése szerint a titokzatos BIRMA is valahol erre kaphatott helyet.
Oppidumot masszív betonfal kerítette körbe, azon belül helyezkedtek el zsúfoltan a lapos, néhány emeletes, tokiói szemmel nézve megint csak aprócskának tűnő házak, ahonnan néha füstszag, máskor meg különös, idegen illatok szálltak fel hozzá, de csak pillanatokra érezhette őket, mikor az óceáni szél ereje valamelyest alábbhagyott.
Aaron lépett ki az erkélyre és köszöntötte őt.
– Szép napunk van ma – mondta Aaron.
Ayato felsandított a mocskos szürke felhőkre, amelyek még csak sejteni sem engedték, merre járhat a Nap az égen.
– Milyen itt egy ronda nap?
– Olyankor radioaktív hamu vagy eső hullik ránk.
– Sokáig Japán volt az egyetlen ország a Földön, mely atomcsapást szenvedett el.
– Változnak az idők – bölcselkedett Aaron.
– Vannak még egyáltalán országok?
– A közelünkben nincsenek – felelte Aaron, aztán hirtelen témát váltott: – Egyedien kezelte a helyzetet a középkori szamurájoknál. Látszólag bevált, a MIT elégedett önnel.
– Beszélni akarok a Tanáccsal.
Aaron bólintott.
– Továbbítani fogom a kérését, ahogy most a MIT elismerését és további utasításait is elhoztam. A harcosokat egységbe és alegységekbe kell szervezni, felszerelni és felkészíteni őket a bevetésre, mivel a MIT-nek készülődő zavargásokról vannak információi.
Ayato tudomásul vette, hogy ismét szembe kell néznie azokkal a rettenetes emberekkel, akikben akár a saját őseit is láthatná… De valamiért nem látta bennük, inkább érezte őket idegeneknek, mint bármiféle módon is hozzá kapcsolódóknak. Bármikor megölhetik, igaz ugyan, hogy ettől meg nem kellett volna idegenkednie, hiszen az ő élete már mind fizikailag, mind pedig az ő személyes világát jelentő élete – a barátaihoz, családjához, lakhelyéhez fűződő kapcsolatok alkotta világ is – egyszer már véget értek.
– A Busidó a halálban gyökerezik.
– Hogy mondja? – kérdezte Aaron.
– Csak egy idézet – felelte, és csak magában folytatta: Ha dönteni kell élet és halál között, az embernek habozás nélkül a halált kell választania. Ez nem különösebben nehéz, csak légy eltökélt, és törj előre. – Menjünk!
Elindultak az épület azon része felé, ahol azok az emberek vártak rá, akiknek már a csontjaiknak is el kellett volna porladniuk, akárcsak Ayatonak. Az ő világuk sem létezett már, nekik sem szabadott volna.
A második találkozó a szamurájokkal végül is jobban sikerült. A harcosok tisztelettel kezelték és engedelmeskedtek neki. Láthatóan elfogadták felettesüknek, ami egyértelműen legutóbbi szereplésének volt köszönhető. A bátorságot ugyanis ezek az emberek mindennél, talán még a hűségnél is többre becsülték.
Ayato Aaron segítségével megkezdte velük a munkát. Összeismerkedtek, kiosztották nekik a felszerelésüket és a MIT kívánságának megfelelően igyekeztek bevethető egységet szervezni a csapatból. Ayato nem tudta pontosan, mire is kellene felkészítenie őket, ezért elővette a rendőriskolában tanultakat: tömegoszlatás, hangadók kiemelése, ilyesmik. Olyan dolgok, amik szerinte szükségesek lehettek zavargások leveréséhez, illetve rendteremtéshez. Egyvalami már a kezdetektől fogva nyilvánvaló volt: a közelharcot nem kellett nekik oktatni, a szamurájok e tekintetben ugyanis az ő tudása fölött álltak.

Két nap múlva eljött az ideje, hogy elhagyják a fellegvárat. Ayato egy létrán mászott fel az egyik városi ház tetejére, hogy onnan kísérje figyelemmel az eseményeket. Kényelmes és praktikus fekete bevetési öltözetet viselt, amely az érzékeny helyeken műanyag protektorokkal volt megerősítve. Bakancsa elképesztően kényelmes volt, járás közben úgy érezte, mintha egy nagymacska ruganyosságával mozogna. A középkori emberek nyilván hasonlóan ledöbbentek volna az ő korában viselt lábbeli, például a sportcipők felpróbálásakor.
A tető szélére érve lenézett a térre, ahol az emberek gyülekeztek. A csődületet a fején viselt elektronikus látáserősítő nélkül is jól szemügyre tudta venni, az arcokra nem kívánt ráközelíteni, hiszen úgysem ismerhetett közülük senkit.
A csőcseléknek titulált tömeg több száz emberből verődött össze, akik mind egy irányba, a tér déli részén álló emelvény felé néztek, ahol egy férfi szónokolt. Hangosítást nem használt, hanem egyszerűen csak üvöltött. Éppen végzett, az emberek megtapsolták, majd a helyére más valaki érkezett, akit ha nem is üdvrivalgással, de éljenzéssel és biztató fütyüléssel fogadtak. Egy nő volt az. Fekete haját egyszerűen lófarokba összefogva viselte, szürke kabát és nadrág volt rajta, karjáról pedig színes szalagok lógtak.
– Ő az egyik főprovokátor – hallotta Ayato Aaron hangját a fülén viselt hallgatón át.
Aaron valahonnan messzebbről, távcsővel követte az eseményeket.
A nő is szónokolni kezdett, erős hangja bekiabálta a teret. Ayato nem értette mit mond, egyrészt ő jóval távolabb volt, másrészt a fordítógépe sem volt a külső beszédre hangolva, csak a hallgatón át, Aaron szavai jutottak el japánul hozzá.
Ő ugyan nem értette, miket mond a provokátor, de a lenti hallgatóság láthatóan egyetértett vele, minden mondata végén magasba emelték öklüket és üvöltöttek.
Ennyi elég lesz – vélte Ayato, és beleszólt a kommunikátorába:
– Indulás, mutassátok meg magatokat!
Két sötét színű teherautó közeledett a térhez, majd annak széléhez érve megálltak, és fekete ruhát és sisakot viselő emberek ugráltak ki belőlük. Felsorakoztak a járművek mellett, arccal a gyülekezet felé fordulva.
A tömeg szélén állók döbbenten figyelték őket, az emelvényhez közelebb lévő emberek azonban észre sem vették az érkezőket.
– Hirotaka, emeld fel a hangosítót! – szólt Ayato a kommunikátorba.
A fekete ruhás csoport élén álló szamuráj felemelte a kezében tartott hangszórót.
– Most felszólíthatja őket – mondta Ayato Aaronnak.
Hirotaka kezében megszólalt Aaron hangja, aki távozásra szólította fel az embereket. Az emelvényen álló nő a karhatalmat képviselő szamurájsorfal felé mutatott és lázasan kiáltozott valamit. Az emberek reakciójából azt lehetett kivenni, hogy nem a menekülést javasolta, hanem inkább ellenállásra buzdított.
Ayato ajkán gonosz mosoly jelent meg.
– Válasszátok ketté a tömeget, és ha lehet, fogjátok el a szónoknőt.
A szamurájok két sorba fejlődtek és megindultak. Hirotaka haladt középen, tőle jobbra és balra a csapat fele-fele, tizenöt-tizenöt ember – Ayato nem vetett be mindenkit, tartalékot is képezett. A tömeg létszámához képest nem tűntek soknak, és még komolyabb fegyverek sem voltak náluk, csupán botokkal voltak felszerelve.
Hirotakával az élen, ékként nyomultak be az embertengerbe, mint valami ókori nehézlovasság a gyalogosok tömegébe. Csak mentek előre és kezükben folyamatosan jártak a botok, zuhogtak az ütések. Mint kés a vajon, mentek át a csőcseléken. A népnek szerencséje volt, hogy nem katana, hanem csak bot volt náluk, de így is elképesztően hatékonyak voltak és nagy riadalmat okoztak. Pillanatok alatt kettészakították a csődületet, középen véres és jajgató testeket, két oldalt pedig pánikba esetten rohanó tömeget hátrahagyva. Az emelvényen álló szónoknő az utolsó pillanatig kitartott, aztán mikor Hirotaka már csak pár lépésnyire volt tőle, hirtelen hátat fordított és leugrott a túloldalon.
A szamuráj, mint egy tigris vetette utána magát. Felugrott az emelvényre, majd levetődött a másik oldalán. Botjával levert két fickót, két másikat testtel döntött fel, majd beérte a nőt. Megragadta, gáncsot vetett neki, és mikor a földre került, rátérdelt. Nézni is fájt.
Ayato végül úgy döntött, eleget szemlélődött, és eljött az ideje, hogy közelebb menjen. Elhagyta a tetőt és elsétált a térre. Mire odaért, már a mentők is megérkeztek, a levert emberek között szamurájok és orvosok válogattak, volt, akire bilincs került, másokat hordágyra tettek. A rendfenntartó alakulat alaposan rendet vágott a tömegben. Ebből tanulniuk kellett, nem egyhamar adják megint zendülésre a fejüket – gondolta Ayato.
Megnézte magának Hirotaka fogját, a hangadót. A földön ült, a többiektől kissé távolabb, hátrabilincselt kezekkel, és mikor Ayato odaért hozzá, dühösen nézett rá zilált fekete hajfürtjei alól. Nem volt már tinédzser, de Ayatonál fiatalabb lehetett. Emlékezett rá, hogy Aaron főprovokátornak nevezte.
Valamit hadoválni kezdett, és bár Ayato értette és beszélte az ötszáz évvel ezelőtti angolt, de az új angol idegenül csengett a fülének. A nő arckifejezéséből és a hanghordozásából ítélve egyébként nem mondhatott kedves dolgokat, ezért Ayato nem is vette a fáradságot arra, hogy bekapcsolja a fordítógépét.
– Veszteség? – fordult oda az alparancsnoknak kinevezett Hirotakához.
– Nincs, uram.
Ayato bólintott.
– A foglyokat tegyétek be a járművekbe, kivéve ezt. Őt külön szállítjuk be.
– Hai.
Hirotaka intézkedni kezdett, Ayato pedig benyúlt a földön ülő nő karja alá és talpra segítette.
– Miss főprovokátor – mondta neki. – Engem Ayatonak hívnak.
Miss főprovokátor ránézett, alighanem megértette, annyit még az angol sem változott fél évezred alatt, hogy ez ne sikerüljön.
– Melanie vagyok – felelte.
Ayato elindult vele az egyik jármű felé, amely nemrég érkezett. A járgány nem a szamurájokat szállító egyik teherautó, hanem egy kisebb kocsi volt. Ayato intett a sofőrnek, hogy nyissa ki az ajtót. Az engedelmeskedett, bár nem az ő emberei közé tartozott. Eleddig meg sem kísérelte, hogy gépjármű volánja mögé ültessen egyet az áthozottak közül, hiszem már az is nagy eredmény volt, hogy egyáltalán beszálltak a démoni szekerekbe.
Miss főprovokátor beült hátra, Ayato pedig melléje. Végül úgy döntött, hogy mégiscsak bekapcsolja a fordítógépet, mert néhány komolyabb kérdést is fel szándékozott tenni, mielőtt még átadná a nőt a központbelieknek.
– Idegen vagyok itt a városban, ez bizonyára feltűnt önnek – kezdte Ayato.
– Akkor meg miért szolgál a MIT-nek?
– Így alakult. Nem volt más választásom. Mi ez az egész? Miért tüntetnek?
– Miért micsoda? Nem büntetünk, mi leszünk megbüntetve, mi ez a hülyeség?
A tüntetés fogalmát láthatóan nem ismerte, ezért Ayatonak másképp kellett fogalmaznia:
– Miért vonulnak az emberek az utcára? Mi ellen lázadoztok?
– A megfelelőségi pontokon alapuló rendszer miatt, az igazságtalan pontkiszabások és a lehetetlen elosztási módszerek miatt hátrányba kerülők érdekében.
Ayato homlokán összeszaladtak a ráncok a koncentrációtól, ahogy megpróbálta követni Melanie mondandóját, aki még folytatta az ismeretlen fogalmak miatti panaszkodást. Nem hiába állt nemrég az emelvényen, hallhatóan szeretett szónokolni.
Az autó közben elindult velük vissza a fellegvárba. A nő még beszélt, azoknak a vehemenciájával, akik úgy érzik, hogy az ő oldalukon az igazság, és sorsuk elviselhetetlenségének legfőbb oka a társadalmi helyzetük, amibe önhibájukon kívül beleszülettek. Ayato nem hallgattatta el, de nem is csüngött figyelemmel a szavain. Közben még Aaron is megszólalt a fülében:
– Ayato, hova megy?
– Beviszek egy foglyot a fellegvárba.
Melanie észrevette, hogy mással beszél, ezért megakasztotta a szónoklatát és inkább kérdezett:
– A MIT elé visz?
– Merem remélni – felelte.
A MIT eddig nem akarta fogadni, halogatták a személyes találkozást. Ayato azonban úgy gondolta, ha kezében az egyik főprovokátor, akkor nem fogják tovább várakoztatni. Ha a Tanácsnak annyira fontos volt a zendülés leverése, hogy őt és a szamurájokat áthozták miatta az időn, akkor bizonyára szívesen szemügyre vennék az elégedetlenkedők egyik fő hangadóját.

Aaronnak rengeteg dolga akadt, a MIT számára ő volt az időutazókkal való kapcsolattartás felelőse és a rendfenntartó erők személyi állományának fő ügyintézője. Ehhez jött még a rabosítottak ügye is, azok a városlakók, akiket a szamurájok elfogtak és őrizet alatt tartottak. A foglyok elhelyezésével és kezelésével kapcsolatban utasításokat kellett továbbítania a szamurájok felé, és Ayatot éppen akkor lehetetlen volt megtalálni, sőt egy idő után elérni is. Aaron pedig nem szívesen tartózkodott egy helyiségben a középkori harcosokkal. A hideg rázta ki a nézésüktől és elborzadt a gondolatra, hogy mi mindent képesek művelni embertársaikkal, hogy különféle fémeszközökkel trancsírozzák szét őket.
Aaron a gyülekezés szétverése utáni éjszakán lótott-futott, intézkedett, tolmácsolt, közvetített, mindent csinált, csak éppen nem pihent. Hajnalig talpon volt, aztán mikor végre nyugalma adódott, az éjszaka során elfogyasztott koffeintabletták és serkentőszerek hosszan tartó hatása miatt képtelen volt lehunyni a szemét. Vagy két órán át éberen hevert az ágyán, majd, mivel már amúgy is megvirradt, felkelt és megpróbálta ismét elérni Ayatot.
Hiába kereste a szállásán és a szamurájok épületszárnyában is. Végül az egyik szolgálattevőtől megtudta, hogy Ayato parancsnokot a fogdáknál látták.
– Még ott van? – kérdezte a kommunikátorán keresztül.
– Nem, már eltávozott.
– Egyedül?
– Vele volt jó néhány az emberei közül és elvitték az egyik foglyot is, egy nőt – jött a készséges felelet.
Aaron sorba kérdezte az épületkomplexum ügyeleteseit, hogy kik és merre látták azon a reggelen Ayato parancsnokot és a rendfenntartókat. Végül kiderítette, hogy a H épülethez mentek.
– Minek mentek oda? – tette fel magának a kérdést.
A tanácscsarnok van ott, Ayatot kérette a MIT és én nem tudtam erről? – futott végig agyán a gondolat. Aaron úgy érezte, hogy kimarad valamiből, hogy nem tudja tisztán követni az eseményeket. Talán a túl sok koffein és az éjszakai megterhelés az oka.
Sietett, már-már futott a H épülethez. A csarnokhoz vezető úton hirtelen, szinte a semmiből lépett elő az egyik szamuráj. Szamuráj volt, mert bár modern fekete bevetési öltözetét viselte, Aaronnak szemet szúrt, hogy kard van nála. Mi az ördög, ezt meg ki adhatta neki?
– Üdvözlet! Aaron vagyok, bizonyára felismer – rebegte neki. – Ayato parancsnok ugye a csarnokban van? Arra, ugye? – mutatta az irányt tovább a folyosón, aztán visszahúzta a karját, ki tudja, nem-e fenyegetésnek vagy illetlenségnek veszi ez az antik gyilkológép.
– Hai – válaszolta amaz tömören.
– Továbbmehetek?
– Hai – felelte az emberforma gyilkológép, és utat engedett neki.
– Köszönöm – mondta Aaron, esetlenül fejet hajtott és sietett tovább.
A csarnokhoz közeledve valami megmagyarázhatatlan, rossz érzés kerítette hatalmába. Vajon miért aggódom?
A tanácscsarnok kétszárnyú ajtaja nyitva volt. Aaron odáig futott, majd megtorpant, és óvatosan, félve, belépett. Odabent Ayatot pillantotta meg – amint azt remélte is – azonban egyáltalán nem olyanformán, ahogyan azt elképzelte.

A huszonegyedik századi Japánból áthozott rendőr egy karosszékben ült, és a belépő Aaronra mosolygott. A mosolya több volt, mint életveszélyes. Az ölében ugyanis egy katana nyugodott, amely tiszta volt ugyan, de alatta a padlót vércseppek szennyezték.
– Ayato, de hát… – hebegte Aaron.
Ayato teátrális mozdulattal körbemutatott, és Aaron tekintetével követte a kezével jelzett irányt. A csarnokban ott voltak a fekete gyakorlóba öltözött szamurájok, mindannyian kardokkal felfegyverkezve. Ott volt a fekete hajú nő is, az elfogott rebellis, azonban fegyvertelenül. Ott voltak sokan mások is, ám ők az eddigiekkel ellentétben már nem éltek. A tanácstagok, a MIT oszlopos fői holtan, saját vérükben hevertek a csarnok padlóján.
– Aaron, üdv neked! – köszöntötte Ayato. – Történelmet írtak a történelemből jöttek. Köszöntelek egy új Rend, egy új világ kezdetén. Érezd magad megtisztelve, hogy jelen lehetsz, méghozzá sértetlenül!
– De hát miért? Nem értem – mondta Aaron, miután döbbenten körülnézett.
– Tesszük amit kellett, amiért áthoztatok. Vagyis amiért áthozattak minket ezek az arrogáns gazemberek, akik isteneknek képzelték magukat.
– Ők a Megfontolt Irányítók Tanácsa… – nyögte Aaron, aki nehezen tért magához.
– Talán jobban is megfontolhatták volna mit tesznek, mielőtt belenyúlnak a történelembe, mielőtt mások életével játszanak.
Az Ayato mellett álló nő, a provokátor helyeslően bólintott.
– Mielőtt olyan erőket mozgatnak meg, melyeket ésszel fel nem érhetnek – folytatta Ayato. – Sajnállak, Aaron, mert te jó szolga vagy, és most talán úgy érzed, hogy csalódást okoztál, de nem így van. Ez egy törvényszerűség, melyet nem tagadhatunk meg, melyet ember nem írhat felül. A bölcs vezetőknek ezt tudniuk kellett volna.
– Miféle törvényszerűség?
– Olyan embereket akartak felhasználni elpuhult, gyenge személyek, akik csak az erő nyelvén értenek. Akik csak a harcosokat tisztelik.
– Ezt tudtuk már az első, félresikerült kísérlet óta, de pont ezért kellett ön is, Ayato parancsnok, hogy az elképzelés működhessen, hogy legyen valaki, aki szót ért ezekkel az emberekkel.
– Az elképzelés egyik része működött is. Azt hiszem, sikerült szót értenem Micusige nagyúr harcosaival. Viszont a másik része, amely a személyemet illeti, láthatóan nem.
– Ön a törvény őre volt, aki életét adta a rendért.
Ayato sóhajtott.
– Azt hiszem, Aaron, a MIT vagy a BIRMA, vagy akárki Oppidumban, ezzel kapcsolatban rosszul informálódott. Az igaz, hogy rendőr voltam, és hogy bevetésen estem el, vagyis estem volna el. De az igazsághoz tartozik az is, hogy ez nem lett volna szükségszerű. Nem azért vállaltam az élethalálharcot a gengszterekkel, mert a törvényt védtem, hanem mert meg akartam ölni az egyiküket.
– Miért?
– Mert megzsarolt. Mert ellenem vallott volna. Volt egy közös ügyletem vele, amely, ha kitudódik, igen rossz fényt vetett volna rám a testületben, ezért el kellett hallgattatnom. Azért mentem oda a bár elé azon a végzetes éjszakán, hogy elvegyem az életét. Aaron, a te mestereid egy gyilkost, egy becstelen rendőrt hoztak át az időn.
Aaron hallgatott, nem tudott szóhoz jutni. Ayato pedig folytatta:
– A MIT pedig, akárcsak az a jakuza gengszter a múltban, nem hagyott nekem más választást. Az életemmel játszottak, de én nem bábu vagyok, és nem szeretem a játékosokat.
– Akkor mi ön, Ayato úr?
– Ronin, tudod mit jelent ez a szó, Aaron?
– Igen, gazdátlan szamuráj, ahogy azok a katonák, akiket Micusige nagyúr hadseregéből áthoztak.
– Ez közös bennem velük, igen. De tudod-e, mi a Ronin szó szerinti jelentése?
Aaron a fejét rázta.
– Azt jelenti, elsodort ember. Ez vagyok én, akit az időn át sodort mások kénye, akarata. De mint mondtam, én nem szeretem a bábosokat, mert én egy irányító vagyok, Aaron. Én vagyok Ayato parancsnok, és mától fogva enyém a hatalom.

Vége

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.