A majdnem pápa tragikus sorsú keresztes hadjárata

1514. április 9-én hirdette ki Bakócz Tamás esztergomi érsek X. Leó pápa bulláját, melyben az egyházfő a török elleni keresztes hadjáratra hívta fel a magyarokat. A következő hetekben meg is kezdődött a sereg toborzása, a szervezkedés azonban tragédiába, a Dózsa György vezette parasztháborúba torkollott.

Miután II. Gyula pápa 1513 februárjában elhunyt, Bakócz Tamás révén először nyílt arra lehetőség, hogy egy magyar bíboros vegye át az egyház irányítását. Az esztergomi érsek befolyását mutatja, hogy a pápaválasztás idején ő volt az Egyházi Állam egyik kormányzója, a tiara elnyerésében azonban éppen származása gátolta meg: a konklávéban túlnyomó többséggel rendelkező olasz bíborosok ugyanis idegenkedtek egy Itálián kívül született pápa megválasztásától, és – X. Leó néven – inkább Giovanni Medicit emelték trónra. Az új egyházfő természetesen igyekezett megszabadulni korábbi riválisától, ezért Magyarországra küldte Bakóczot, hogy szervezzen egy keresztes hadjáratot az oszmánok ellen.

X. Leó pápa (eredeti nevén: Giovanni di Lorenzo de’ Medici; Firenze, 1475. december 11. – Róma, 1521. december 1.) a 217. római pápa 1513-tól haláláig.

A firenzei Medici-család sarjaként, később annak fejeként hatalmas befolyással rendelkezett már jóval egyházfővé választása előtt is. Leó pontifikátusát a történelem mindenképpen sorsfordítóként jegyzi, hiszen az ő idején érte el a reneszánsz pápaság hatalmának delelőjét. A hosszú évtizedek óta húzódó egyházi reformok terve 1517-ben végleg megpecsételte a katolikus egyház egységét, és a dőzsölő, elvilágiasodott, világi hatalomra törő pápák ellen, Luther Márton vezetésével, kezdetét vette a reformáció. X. Leóra jellemző volt, hogy a korszak legjelentősebb európai eseményének kezdetét átmeneti zavarként fogta fel, és nem is tett többet, mint hogy néhány bullában rendelkezett az új mozgalom megszüntetéséről.

X. Leó azonban nem csak azért támogatta a Balkán-félsziget felszabadítására irányuló törekvéseket, hogy távol tudja Rómától a befolyásos érseket: a pápát ennél nagyobb nyugtalansággal töltötte el, hogy a II. Ulászló (ur. 1490-1516) idején decentralizálódó Magyarország szemmel látható módon rengeteget veszített erejéből. Intő jel volt, hogy 1512 során a törökök meghódították a Szreberniki bánságot, melyet aztán a végvári erők eredménytelenül próbáltak visszafoglalni. Másfelől viszont a következő évek mégis alkalmasnak tűntek egy keresztes hadjárathoz, hiszen a fiatal I. Szelim szultán (ur. 1512-1520) nem Európában, hanem a Közel-Keleten igyekezett kiterjeszteni birodalma határait, az 1514-es esztendőben például éppen Perzsia ellen háborúzott.

Bakócz Tamás 1514 márciusában tért haza Magyarországra, és rögtön jelentette Ulászlónak, hogy X. Leótól milyen megbízást kapott, az udvari tanácsban azonban megoszlottak a vélemények a háborúval kapcsolatban. A krónikák szerint a főurak többsége támogatta a keresztes hadjárat megszervezését, azonban akadtak, akik veszélyesnek tartották a jobbágyok felfegyverzését és a munkaerő elvonását.

Bakócz az ellenvélemények dacára április 9-én kihirdette X. Leó pápa bulláját, és helynököket nevezett ki az egyházmegyékbe, akik a hadszervezést irányították. Az érsek hamarosan a fővezért is kijelölte: választása Dózsa Györgyre esett, akit azért tartott alkalmasnak erre a feladatra, mert alacsonyabb sorból, székely lófői családból származott, és egy török vitézzel vívott párviadala nyomán komoly hírnévre tett szert a végvidéken.


(Dálnok, 1470 körül – Temesvár, 1514. július 20. körül)
Nándorfehérvár erődje a középkori Magyarország kulcsának számított. Aki ezt a várat birtokolta, az szabadon hatolhatott be Magyarország területére. Nem csoda, hogy a török a XV. század kezdete óta többször is próbálkozott a vár megszerzésével. 1456 után évtizedekig nem indult újabb komoly támadás, de a szomszédos török várak védőserege álladóan próbára tette a nándorfehérváriak harckészségét. 1514. február 28-án Ali szendrői bég hívta ki párviadalra a magyarok legjobb vitézét. Ali félelmetes bajvívó hírében állt, s a magyar végváriak csak rágták a bajszukat, el merjék-e fogadni a kihívást. Végül a dálnoki székely Dózsa György kapitány állt ki Ali ellen. A párviadal rövid volt, de heves. Dózsa már az első összecsapásnál egy suhintással levágta ellenfele jobb karját, majd végzett Alival. A győzelem híre eljutott Budára is, s az uralkodó, II. Ulászló címeradományban részesítette a győztes vitézt.

A hadjárat szervezése tehát már 1514 áprilisában megkezdődött, a jelentkezők létszáma azonban messze felülmúlta az előzetes várakozásokat: akadnak olyan történelmi munkák, melyek szerint májusig 100 000 jobbágy vette fel a keresztet, de az óvatosabb becslések is 40 000 fővel számolnak. A sereg gyarapodásával a tiltakozó hangok is megerősödtek, ugyanis a bűnbocsánat, vagyon és szabadság reményében hadra kelő jobbágyok éppen a legfontosabb mezőgazdasági munkák előtt léptek ki a földesúri szolgálatból, a gyors szervezés során pedig nem fordult kellő figyelem a katonák féken tartására.

1514 májusában mind több helyen panaszkodtak arról, hogy a keresztesek kereskedőket fosztottak ki, udvarházakat dúltak fel, a jobbágyokat pedig egyre jobban felingerelte, hogy sokakat erőszakkal tartottak vissza a kereszt felvételétől. Az ellentétek hamarosan robbanásig feszültek, II. Ulászló pedig a mezőtúri incidens hatására a hadjárat leállítására utasította Bakóczot, aminek eredményeként véres felkelés kezdődött.

A Lőrinc pap és Dózsa György vezette hadtestek „casus bellije” lényegében megegyezett: a seregben szolgáló obszerváns ferences szerzetesek és szegényebb plébánosok tüzes prédikációi nyomán a keresztesek között elterjedt az a nézet, hogy a hadjáratot megszakító nemesek önző érdekből vonták meg tőlük a bűnbocsánat lehetőségét, amit a török elleni harcban nyerhettek volna el. Ez a gondolat aztán odáig radikalizálódott, hogy a bárók valójában az oszmánokkal szövetkeztek, ezért a pogányok elleni küzdelem előtt őket kell megsemmisíteni. Dózsa György annyiban mégis kivételt jelentett, hogy ő egy ideig Bakócz tiltó rendelkezése ellenére is eredeti útján haladt, mert bízott Szapolyai János vajda támogatásában.

Dózsa azonban rosszul számított, ugyanis a nemesek által toborzott erők az ő megállítását tűzték ki célul, és 1514. május 23-án, Apátfalvánál súlyos vereséget is mértek a paraszthadak előőrsére. Szabályos háború kezdődött, mely július végéig több tízezer életét követelte, tragikus csapást jelentett a gyenge államhatalom számára, az általa okozott trauma pedig még több évszázadon át kísértett Magyarországon.

Források:
http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1514_aprilis_9_bakocz_tamas_keresztes_hadjaratot_hirdet_a_torok_ellen
https://hu.wikipedia.org/wiki/X._Le%C3%B3_p%C3%A1pa
https://www.adontes.hu/alkotasok/magyar-hosok-arckepcsarnoka/dozsa-gyorgy