Ibrahim Pecsevi

Ibrahim Pecsevi, a Pécsen született török krónikás szobra Pécsen.

A pécsi belváros nyugati szélén van a XVI. század második felében épült Jakováli Hasszán pasa dzsámi. Mekka felé tájolt. Megmaradt a minaretje is. A dzsámi alapszintje kissé alacsonyabban van az utcaszintnél, kissé hátrább van beszorítva a Megyei Kórház épületei közé. Az így kialakult kis térre helyezték el Ibrahim Pecsevi egészalakos bronzszobrát.

Pécs, 1574 – Buda, 1650
oszmán történetíró
A “Tarih-i Pecevi”
című műve a 16-17. század
egyik legfontosabb
történeti forrása.

Jakob Fugger – A Jagelló-kor Soros Györgye

“a magyarok országa meglátja, hová jut így”

A tizenötödik században Európában véget ért a középkor és kezdetét vette az újkor. A pénz kora. A lovagság eszméje hanyatlásnak indult és katedrálisok helyett inkább kastélyok épültek. A reneszánsz a külsőségek és nem a szakralitás dominált. A pápai széket a pénzen vásárolt szavazatokért adták, csakúgy, mint a birodalmi császári címet.
Velence, egy városállam a kereskedelem révén befolyásosabb lett, mint sok más nagy területű királyság. Portugália, majd Spanyolország pedig távoli földrészek kifosztásába kezdett.
Európában a királyi címek és az egyházi méltóságok ugyan megmaradtak, de a döntő szó sokszor már a bankároké és a pénzembereké lett. Az egyik leggazdagabb és ezáltal leghatalmasabb pénzembert Jakob Fuggernek hívták.
Idézet Perjés Gézától:
“Az esemény, ami szorosan hozzátartozik Mohács előzményeihez, tulajdonképpen belpolitikai és gazdasági volt, de jóval túlnőve ezen, végül is európai üggyé vált. A szóban forgó esemény előzményei még 1495-re nyúlnak vissza.
Ekkor kötött ugyanis szerződést Thurzó János a Fuggerekkel Besztercebánya és környékének, az ország leggazdagabb rézlelőhelyeinek kiaknázására. Ebben a közös vállalkozásban azonban hallgatólagosan benne foglaltatott az ezüst kitermelésében és a pénzverésben való részvétel is. Nos ennek a “közös üzletnek” vetett véget – egy időre – az 1525 nyarán megtartott Rákosi országgyűlés, mely egyrészt kimondta az 1521-ben bevezetett, név értékénél csekélyebb bel értékű „nova moneta” verésének megszüntetését, amellett vádat emelt – egyébként teljesen alaptalanul – a kikeresztelkedett zsidó Szerencsés Imre ellen állítólagos csalásai miatt. a Fuggerekkel, vagy ahogyan Magyarországon hívták őket a Fukarokkal pedig felmondták a bányák művelésére vonatkozó szerződést, sőt kártérítésre kötelezték őket. De még ennél is tovább mentek, mert a vélhetően mesterségesen felizgatott tömeg, a korabeli jelentés szerint a magyar urak és párthíveik, miután kifosztotta Szerencsés házát, a Budai raktárak ellen is támadást intézett, lefoglalva az ott talált pénzeket, köztük a Burgio által letétbe helyezett pápai segély pénzeket is. Néhány hét múlva azonban a köznemesség hatvani országgyűlésén az eddig vádlott Szerencsés Imre már vádlóként lépett fel, és teljesen légből kapott összegeket említve felsorolta, hogy milyen károkat is okoztak a Fuggerek az országnak. Szerencsés mögött maga a királyi udvar és valószínűleg a Fuggerekkel konkurens külföldi vállalkozók álltak. Így történt azután, hogy a Fuggerek fogságban tartott Budai megbízottjával kötelezvény írattak alá arról, hogy a gazdája okozta kárt a magyar kormánynak meg fogják téríteni. A Fugger ház, közelebbről Jakob fugger, persze nem hagyta annyiban a dolgot. Először megcáfolta Szerencsés állításait, majd így írt krakkói megbízottjának: „Követelni fogom, hogy mindazt amit elvettek tőlem, adják nekem vissza, térítsék meg a király tartozását, és azt is amit a szerződés alapján fizettem a magyaroknak, és hogy helyezzenek vissza az üzletbe.” Majd így folytatta: „Azt már elértem, hogy az ausztriai országokon át nem engednek magyar rezet, és azon leszek, és remélhetőleg sikerülni is fog, hogy német földön sehol semmi réz ne juthasson át… Amennyire képes vagy rá, akadályozd meg, hogy ólmot szállítsanak Magyarországba… Az aranybányákban nemsokára felhagynak a termeléssel, mi már elrendeltük, hogy a mieink művelését hagyják abba. Az ezüst bányák szemmel láthatóan a korábbi felénél nem sokkal többet termelnek, így aztán napról napra jobban fog a mi üzletünk hiányozni, és a magyarok országa meglátja, hová jut így.”
De a politikai nyomást is igénybe vette Jakob Fugger. Úgyszólván nem volt európai udvar, melytől ne kért volna erkölcsi támogatást, amit meg is kapott. A német fejedelmektől a pápáig mindenki porondra lépett, V. Károly pedig azzal fenyegetőzött, hogy egész birodalmát mozgósítja a magyarok ellen. A pápa így intette Lajost: “Erősen szorgalmazza és követelje, hogy a Fuggereknek igazságot szolgáltassanak.”
Még Habsburg Ferdinánd is felelősségre vonta sógorát, Lajost. Végül is a magyar kormány hátrálni kényszerült. A Fuggerek jogait visszaállították, és kártalanították őket, viszont a kormány 50000 forint kölcsönt kapott.”
Idézzük Hermann Zsuzsa erről az 50000 Ft os kölcsönről be számolva jegyzi meg Dernschwamm (ti. a fuggerek embere):”Ilyen kevés pénzzel kellett Lajos királynak a török elleni védelemre felkészülnie.” A szerződés megkötésének másnapján indult útnak Isztambulból Szulejmán serege.”

„A Fuggerek megérdemlik, hogy a kurtizánok fejedelmének nevezzék őket. […] Felállították piaci standjukat, és amit megvásárolnak a pápától, azt később jóval drágábban adják tovább, nem csak egyházi javadalmakat, hanem tartós kegyeket is; bullákat árulnak, diszpenziumok mennek át bankjukon, és ha a Fuggerek barátaid, mi sem könnyebb annál, mint hogy papi hivatalhoz juss.”
(Ulrich von Hutten)

Levél Brodarics Istvánnak, a római követnek 1524-ben

1524-ben (vagy 1525-ben) így tájékoztatja Brodarics püspököt, Magyarország római követét a királyi tanács:
„Osztrovica oda veszett, s még több is fog utána veszni; a baj mindig súlyosabbá válik. Magyarország csekély jövedelmei nem elégségesek ilyen terjedelmes végvári vonal védelmére. Boszniából nagy jövedelmei voltak a koronának; Horvátországból és Dalmáciából is még Mátyás idején nagy adó érkezett a kincstárba; az alsó részek: Temes, Szerém, Pozsega és Valkó, ekkor még épségben voltak, s az ellenség ereje sokkal kisebb volt; most az említett országrész pusztulásra jutott, olyannyira, hogy az ott elszórt s még kezünkben levő erősségek védelmére iszonyatos költségek szükségesek. Horvátország bánjainak fizetésére és várainak ellátására békés időben is évenként 32000 arany kell; az ellenségtől mindenünnen körülvett Jajcában eleség és hadiszer csak erős had oltalma alatt vihető be, ezért majdnem ugyanennyibe kerül; Temesvár, Szörény s az utóbbi időben Pétervárad és Titel hihetetlen összegeket nyel el évenként. Ha mindezt tekintetbe vesszük, látnivaló, hogy Osztrovica s a korábban elveszett várak nem hanyagságunk, hanem szegénységünk miatt estek el. Írod, hogy Őszentsége jobb indulattal lesz irántunk, ha az ország állapotáról jobb híreket fog hallani. Bárcsak írhatnánk neki jószerencséről a jövőben! De ismervén helyzetünket, attól tartunk, hogy leveleink egyre gyászosabb tartalmúak lesznek, hacsak Őszentsége és a keresztény fejedelmek tettekkel és nem szavakkal fognak bennünket megsegíteni.”

A Tokaji csata

Tokaj vára

Részlet a végvári krónikák következő, még készülő könyvéből

1527.
Magyarország

A kapitány hűen szolgálta a koronát. Még akkor is igyekezett hű szolga lenni, mikor az már egyszerre két fejet is ékesített, és e két megkoronázott fejedelem egymást kívánta kiszorítani a korona uralma alá tartozó országrészekből.
Egy évvel korábban Lajos, az ifjú király halálát lelte a királyság védelmében Mohács mellett. A csata után a török feldúlta az országot, majd elvonult, és ezt követően a magyar rendek – szinte egyöntetűen – az ország legnagyobb birtokosát, az erdélyi vajda címét viselő Zápolya Jánost választották királyukká. De hiába illette fejét a Szent Korona, mégsem tekinthette magát teljes jogú uralkodónak, mert az ország nádora és az elesett király özvegye az ausztriai főherceget, Habsburg Ferdinándot kívánták a trónon látni, és őt nevezték meg királynak.
Ezen egyenlőtlenség belháborúhoz vezetett.
A kapitány, mivel korábban is Zápolya szervitorának számított, megmaradt az elsőnek megkoronázott János király hűségén és bátran harcolt annak érdekeiért. Más magyar urak azonban Ferdinándot szolgálták, és annak német zsoldoshadát támogatták. János király kiszorult Budáról és Ferdinánd király nyugatról kelet felé masírozó hadai elől Erdély felé vonult vissza. Hatezer főre fogyatkozott seregében ott voltak Bakics Pál, Czibak Imre és Erdődy püspök katonái is.
Bodó Ferenc kapitány akkor is híven követte és kardjával védelmezte. Egészen Tokajig vele tartott, amely szapolyai birtok volt, és ahol a két folyó összefolyásánál épült vár vigyázta a folyami átkelőket. Itt kívánták bevárni az Erdélyből érkező erősítést, de az ellenség már jóval előbb megközelítette őket, mindössze egyetlen hegy maradt a két párt táborai között. János király Bodó kapitányt nevezte ki a sereg fővezérének, aki nem habozott, és éjszakai rajtaütést vezényelt a németek tarcali tábora ellen.
Nem ez volt az első ilyen alkalom, a Fedinánd-párti sereget, melyet egy kitűnő katona, az idős, félkarú Salm gróf vezetett, már nem egy meglepetésszerű támadást volt kénytelen elszenvedni a huszároktól. János király utóvédje ellehetetlenítette az ellátásukat, lecsapott az élelmiszer-utánpótlásukra és elorozta előlük, amit útközben találhattak volna. A nyugati had kimerülten és elkeseredetten jutott el idáig. Ám ezúttal Salm gróf is készült valamire. Ő kivitte katonái nagy részét a táborból, hogy az éj leple alatt közelítsék meg János király tokaji várát, a rajtaütés tehát, bármily jól sült is el, a majdnem üres tábort érte.
A magyar huszárok levágták az őröket és feldúlták a tábort, és hogy a ravasz Salm a gyalogsága hadmozdulatát leplezze, akkor a lovasságát küldte ellenük. Bodó csapata megmérkőzött velük és győzött is felettük, ám addigra a német gyalogság is felvonult és hadrendbe állt ellenük. Rájuk sütötték muskétáikat, az ezernyi torkolattűz bevilágította az éjszakát. A huszároknak vissza kellett vonulniuk a gyilkos tűz elől. Salm gróf a sötétség miatt nem adott parancsot az üldözésükre.
Lengyel Sebestyén – immár negyedik esztendeje – Bodó alatt szolgált. A tarcali ütközetben is ott volt, nem úgy mint megannyi bajtársa, akik egymás után estek el a török elleni harcok során. Sebastian, bár nem volt honfitársuk, mindüket szerette. Sajnálták, hogy ezúttal nem a pogányokkal kell fegyvereiket összemérniük, hanem keresztényekkel, köztük olyanokkal is, akikkel lehet, hogy korábban egy oldalon harcoltak. Azonban nem tehettek semmit, ahol a kapitányuk állt, ott álltak ők is, akit ő ellenségnek tartott, az az ő ellenségük is volt.
A szeptember végi reggel későn jött el, a nap vonakodott meleg fényét a földre önteni. Még alig lehetett valamit fáklyák nélkül látni, de Bodó már ismét csatarendbe állította őket. Mellettük a táborban teljes volt a zűrzavar, mindenki kapkodva szedelőzködött, fegyverkezett, sebeit kötötte vagy éppen javait mentette.
Mögöttük a Tisza széles folyama hömpölygött, rajta ladikokra épített híd vezetett át, melyet a sereg átkelésére szántak, ha a szükség úgy hozná. A folyón feljebb, egy szigeten állt a vár, János király állítólag odabent volt, de ezt sem lehetett biztosan tudni.
Bodó kapitány végiglovagolt emberei sora előtt. Sisakján ferdén állt az orrvas, az éjszaka egy ütés hajlíthatta el. Lova prüszkölt, orrából pára gomolygott. A kapitány végignézett harcedzett emberein, akik tegnap este óta folyamatosan nyeregben voltak, küzdöttek és nyargaltak, sebet kaptak és véreztek, sorakoztak és dideregtek. Tudta, hogy fáradtak, de azt is tudta, hogy ez nem akadály. Amíg meg tudják ülni a lovat, teljesítik a parancsot, amíg lélegezni tudnak harcolnak, sőt talán még az után is. Végvári vitézek voltak mindahányan.
A kapitány nem kívánta meggyőzni, vagy biztatni őket, csupán tájékoztatni:
– Vitézek! A sereg átkel a Tiszán, mi és Bakics kapitány csapata fedezzük az átkelést.
Néhány fej a híd felé fordult. Valakik éppen felmálházott lovakat vezettek át rajta. A szekerekkel meg sem próbálkoztak.
– Úgy vonulnak el, mint akiket megvertek – jegyezte meg az egyik huszár.
Egy másik csak köpött egyet.
– Remélem ma majd német vért is itathatok a szablyámmal – röhögött fel az egyik.
– Nagyon híg az, kevés lesz az neki, ha török vérhez szokott.
– Csak magyar ne jöjjön ellenünk, mert azt nem szívesen vágnám!
Lassan pirkadt már, egyre világosabb lett, a Bodó huszárok vonalba álltak a tábor mellett, a hídon folyt a málha átszállítása, Erdődy és Czibak magyarjai a híd ezen oldalán gyülekeztek, ott készülődtek a védelemre. A híd nem a meder alján támaszkodott, hanem egymáshoz kötözött ladikokra fektetett deszkákból állt. Frissen készült, épp azért, hogy egy többezres sereg a felszerelésével és ellátmányával átkelhessen rajta. Északabbra, a Bodrog folyó jobb oldalán a gyalogság állt fel, ők az ottani, a vár felé vezető átkelőt voltak hivatva fedezni. Jórészt lengyel zsoldosok voltak, jó hírű katonák, affélék, akik Mohácsnál is a végsőkig kitartottak.
– Hol vannak a rácok? – kérdezte Sebestyén mellett az egyik huszár.
– Nem látom Bakics zászlaját – forgatta a fejét egy másik bajtársa.
Sebestyén arra figyelt fel, hogy az ágyúkkal nem foglalkozik senki. Sem a hídra nem vontatták fel őket, sem a tábor védelmére nem állt fel a tüzérség. A saját csapatán kívül mások láthatóan nem égtek a harci vágytól, így aztán a rájuk váró ütközettől nem sok jót várhattak.
– Szűzanyám, segíts meg – suttogta maga elé, és levonta sisakrostélyát.
A szemközti emelkedőn ekkor lovasok tűntek fel, alighanem az ellenség elővédje. Azután dobszó hallatszott. Ütemes katonai ritmus, amit hadba vonuláskor szoktak játszani a gyalogságnak. Salm teljes serege közeledett.
– Készüljetek! – vezényelt Bodó.
A huszárok felkapták kopjáikat. Tapasztalt lovaik is megérezték a csata közeledtét, megrázták fejüket, horkantottak és izgatottan kapálták a földet.
– Hol van Bakics csapata?
– Hol vannak a rácok? – hallatszottak ismét a kérdések.
– Elvonultak – jegyezte meg valaki szenvedélytelen hangon.
– A gyávák, a hitszegők magunkra hagytak minket!
Sebestyén nem törődött a baljós felkiáltásokkal. Ha túlerő ellen kell harcolniuk, hát úgy fognak harcolni. Istennek hála nem ő vezényel, ez miatt tehát nem neki kell aggódnia. Csak azzal kell foglalkoznia, hogy mi kerül a kopjája hegye elé.
Az ellenséges gyalogságnak előbb a lándzsái, majd az első sor fejei is megjelentek a domb tetején. Aztán csak jöttek tovább, már csatarendbe szerveződve vonultak ellenük.
– Kompanie, halt! – hallatszottak a kiáltások és a németek egy zörrenéssel megálltak.
A stájer nehézlovasok és a magyar könnyűlovasság tovább közeledett.
– Magyarország királyáért! – kiáltotta Bodó, és magasba emelte szablyáját.
– Éljen János királyunk! – üvöltötték a vitézek.
Szemben nem hangzott fel Habsburg Ferdinánd éltetése, hanem Jézust kiáltottak a lovasok és úgy indultak meg ellenük.
– Kopját szegezz! – vezényelte Bodó. – Előre!
– Gib feuer! – hallatszott a gyalogság felől, és eldördült a muskéták sortüze.
A két, szemben álló magyar lovasság fergetegként rontott egymásra. Az első sorok kopjahegyei könyörtelenül megcélozták egymást, és a lovasok vakmerően vágtattak előre. Paták dübörögtek és férfiak üvöltöttek, majd szörnyű zajjal, mintha ezernyi kalapács csapna az üllőre, összecsattantak.
Mindkét oldalon huszárok zuhantak ki a nyeregből, kopjafák és pajzsok törtek el, láncing hasadt és bordák recsegtek. A szerencsések átjutottak az ellenség első során, aztán összeütköztek a másodikkal. A roham itt már lefékeződött, az eszeveszett nyargalás hirtelen állóharccá változott. A kopják helyét átvették a közelharci fegyverek, a csákányok, bárdok és szablyák.
Sebestyén lovának oldalról nekirohant egy másik. A vitézek olyan közel kerültek egymáshoz a nyeregben, hogy szablyáik pengéit már hiába is emelték volna egymásra. Sebestyén markolattal ütött hát ellenfele arcába. Aztán elsodródtak egymástól, nem tudta, végül is kiütötte-e a nyeregből.
Lovak, fém, vér és félelem szaga érződött mindenütt, a kavarodás és a zaj óriási volt. Egy újabb lovas bárdot emelt rá, de ő megelőzte, karcsú pengéjének hegye az ellenség hóna alá talált.
Miközben a két lovasság egymás ellen vívta harcát, a német gyalogság is megindult előre. Célja a Bodrog átkelőjét védelmező gyalogcsapat volt, amely több száz lengyel zsoldosból állt össze. A lengyelek nem rettentek a túlerő láttán, védelmi alakzatba rendeződve eltökélt higgadtsággal várták a nyugatiakat. Vagy magukban bíztak hallatlanul, vagy a lovasság, esetleg a várbeliek segítségében reménykedtek.
Lőtávolba érve a németek is megálltak, pikás soraik közül előjöttek a muskétások és célra tartották fegyvereiket. A két szemben álló gyalogság egymásra puskázott. Sokan elhulltak a sortüzektől, de a sorok egyik oldalon sem bomlottak fel. A németek ismét előreszegezték két öl hosszúságú lándzsáikat és nyomultak előre. A lengyel puskások visszavonultak embermagas gyalogsági pajzsaik, és az azok mögött álló teljes vértezetet viselő szálfegyveres bajtársaik mögé. A németek kimért léptekkel, szinte menetben közeledtek, fegyelmezetten tartva csapatuk alakzatát. Aztán mikor lándzsáik hegye elérte a lengyeleket, erőteljes döfésekkel azon igyekeztek, hogy azok sorait viszont megbonthassák.
Sebastian nem látta, hogy Salm serege hogyan morzsolja fel honfitársainak keményen helytálló csapatát, és hogyan csap át a küzdelem mészárlásba, mert az ő csapattestének sem volt könnyebb dolga. A túlerő a huszárokat is visszaszorította a folyóhoz. De ők még ott is vitézül verekedtek, noha közben az egész seregre kiható tragédia történt.
A tiszai hajóhíd ugyanis váratlanul szétszakadt! Tele volt emberekkel, mikor középtájon valamiért az egyik bárka süllyedni kezdett, ezzel megbontva a hajókra fektetett pallók egyenes vonalát. A deszkák recsegtek-ropogtak, a rögzítő láncok elpattantak, egy szekér megbillent és lassan a víz felé csúszott. A szekér elé fogott ökrök vadul bőgtek, ahogy a súly megindult hátrafelé és húzta őket. Az emberek egy része káromkodott és átkozódott, mások meg kétségbeesve kiáltoztak és fohászkodtak. Néhány ló megbokrosodott, felágaskodott és ki akart törni a sorból.
A sodrás az elmerült hajónál átszakította a hidat és hirtelen a két part felé tolta azt. A szekér belefordult a vízbe és az ökrökkel együtt alámerült. Akik a jobb parthoz közelebbi híddarabon maradtak jajongani kezdtek és vagy a vízbe vetették magukat, vagy csak kapaszkodtak, a másik oldaliak pedig igyekeztek mielőbb átérni, mert az alattuk elmozduló híd kezdett még több darabra szakadozni.
A romlás híre az utóvédharcot vívó lovasokhoz is eljutott.
– Szétszakad a híd! – kiáltozták a baljós hírt, amely az ő végzetüket is jelentette. Körülöttük ádáz ellenség, mögöttük a könyörtelen folyam.
– Kapitány úr! – szólították Bodó Ferencet, hogy ő mutasson kiutat nekik.
Bodó azonban nem felelhetett. Lova nyakára dőlve öntudatlanul ült a nyeregben, elfolyó vére vörösre festette az állat szügyét. Egy stájer vértes meglátta a sebesültet, aki könnyű prédának, aranyozott lószerszámos hátasa pedig kívánatos zsákmánynak ígérkezett. Kardját emelte rá, de lesújtani már nem tudott, mert egy magyar dárda a fejét találta. Sisakos feje oldalra bicsaklott, karja lehanyatlott és kizuhant a nyeregből.
Sebastian látta, hogy egy bajtársa megmentette Bodót, de azt is, hogy a kapitány még mindig tehetetlen. Odaugratott hozzá és elkapta lova kantárát. Azután a folyó felé fordult és mindkét lóval a vízbe gázolt.
Már többen is erre menekültek, egyre kevesebben harcoltak, a küzdelem reménytelennek látszott.
– Pista! Segíts! – szólított oda egy másik vitézt. – Tartsd a kapitány urat!
– Él még? – kérdezte amaz, miközben a Tisza vizét magasra fröcskölve odavágtatott.
– Majd odaát meglátjuk – felelte Sebastian.
Sisakját elhajította, levette Bodóét is, és elindult a folyó közepe felé.
Arra már nem maradt idő, hogy sondronyvértjétől is megszabaduljon, így aztán páncélban kellett megküzdenie az árral. Csak abban bízhatott, hogy a lovak nem merültek ki teljesen a harcban és bírni fogják megterhelve is az úszást.
Sebastian úszott elöl, lova nyakába kapaszkodva, kezében tartva Bodó lovának kantárszárát. A kapitány mellett úszott a maga lovával Piros István, aki igyekezett Bodó fejét is a víz fölött tartani.
A hideg víz magához térítette aléltságából a kapitányt, aki kinyitotta a szemét és kapkodó lélegzettel igyekezett felfogni, hogy mi is történik vele.
– Át kell kelnünk a Tiszán – közölte vele István vitéz.
– A híd – hörögte Bodó.
– Szétszakadt.
A folyó közepét elérve szerencsétlen lovaknak keményen meg kellett küzdeniük a sodrással. Jó fajta, edzett állatok voltak. A huszárlovak igen ellenálló jószágok, ugyan nem olyan erősek, mint a nehézvértesek lovai, de egyszerre nagyon fürgék és kitartóak is. Azonban a teherrel, melyet vinniük kellett, még így is kétséges volt az átjutásuk. Szerencséjükre azonban kis idő múlva baráti csónak közelítette meg őket, és felvették magukhoz a sebesültet.
Sebastian megkapaszkodott a csónak peremében és hagyta magát vontatni, míg Piros István az immár valamelyest megkönnyebbült lovakkal átúsztatott a túloldalra, és két, ágait a vízbe lógató fűzfa között kicaplatott a partra.
Nagyon szerencsétlen nap volt az a János-pártiakra nézve. Miután a folyó jobb oldalán győzelmet arattak és a visszavonuló sereget is sikeresen kettévágták, Ferdinánd király katonái a tokaji várhoz vonultak. Salm felállíttatta az ágyúkat és lövetni kezdte a várat, amelynek védői ellenállásra készültek. Ám mindkét felet meglepte, mikor iszonyú robbanás rázta meg a földet és az egyik torony óriási robajjal összeomlott. A védők lőpora gyulladt be és borította tűzbe az épületeket, a lángok mintha az égboltot érintették volna. Akik a várban voltak, vagy négyszázan, azok közül egyeseket a torony, másokat az összeomló épületek lángoló gerendái temettek be. Salm ezzel Eger után Tokajt is birtokba vette.
Sebastianhoz mások is csatlakoztak egységéből, túlélők, akik valamilyen módon átjutottak a folyó azon oldalára. Közösen vitték kapitányukat Rakamazra, ahol János király is volt. Az emberek megkönnyebbüléssel vették tudomásul, hogy a király nem volt a tokaji várban az ostrom idején. Az eget beborító füstfelleget sokan nézték akkor ijedten és elkeseredetten.
A végvári vitézeknek, akik vérük hullatásával éveken át védelmezték az ország határait a délről jövő ellenséggel szemben, most azzal kellett szembesülniük, hogy a harc immár a határokon belül folyik.
Rakamazon tábort vertek, épp csak annyi időre, hogy bevárják az elkóborolt csapattesteket és egyéneket, majd a király seregével Nagyvárad felé indult.
Az, hogy Salm a Tiszán átkelve is kövesse, nem tűnt valószínűnek, a nyugatiak ereje is véges volt, inkább arra lehetett számítani, hogy a területfoglalások által Ferdinánd párthíveinek száma fog gyarapodni. Ez pedig egy hosszabb polgárháború fenyegető árnyát vetítette Magyarországra.
Mint később kiderült, Bodó Ferenc sebe nem volt halálos, a kapitány már Nagyváradon belefogott a következő hadjárat szervezésébe. János király Erdélybe szándékozott tovább vonulni, ő mint egykori erdélyi vajda, abban bizakodott, hogy az ottani területekről tud hadat gyűjteni Ferdinánd ellen.

Szapolyai_János_fametszet
Szapolyai_János_fametszet
landsknechtek
landsknechtek
Szapolyai_János_királyi_aranypecsétje
Szapolyai_János_királyi_aranypecsétje

Pétervárad ostroma

Részlet Gondos László: „Erődítmények és jelentőségük a Duna mentén 1526-ban” című írásából

…1521 után a Magyar Királyság vezetői Nándorfehérvár kulcsszerepét a déli határvédelemben Péterváradra ruházták át. Azonban a vár megfelelő szintre való kiépítése az idő rövidsége és az anyagiak szűkössége miatt nem volt lehetséges. Arról nem is beszélve, hogy a kalocsai érsekséghez tartozó egykori ciszterci kolostorból erősséggé fejlesztett épületegyüttes stratégiai fekvése nem ért fel Nándorfehérváréval. Bár átépítése a 15. század második felében, leginkább Várdai István idején, az érsekség anyagi forrásainak megfelelően folyamatosan zajlott, a 16. század hadászati színvonalát sajnos nem sikerült elérni. 1523-ban Pétervárad élére, mint az alsó részek főkapitányát (supremus capitaneus partium regni Hungariae inferiorum) Tomori Pált nevezték ki. Az új kapitány július elején érkezett meg állomáshelyére. Az országgyűlési határozatok szerint 1000 gyalogosnak, 1400 lovasnak és 2000 naszádosnak kellett volna a rendelkezésére állni, de az előirányzott létszámnak csak alig a fele került felállításra. Így vette fel augusztusban a harcot Ferhád boszniai pasával, aki Rednek várát vette ostrom alá 12 000 katonájával. Az augusztus 6-7-én, a Nagyolaszi- Rednek-Szávaszentdemeter térségében lezajlott ütközetben Tomorinak sikerült szétvernie a támadókat. A következő másfél évben minden lehetséges jövedelmét a szerémségi várak erősítésére fordította. Mégis, 1526-ban Pétervárad – több forrás egyező véleménye szerint is – gyenge és alacsony falakkal várta az elkerülhetetlen ostromot.
Bár a középkori erősség a későbbi jelentős átépítések miatt mára szinte nyomtalanul eltűnt, annyi azért bizonyos, hogy a vár külső és belső erődítménnyel rendelkezett, melyeket lekerekedő formában fal kötött össze. A belsővár a hajdani kolostorépület és a templom szabályos négyszögéből alakult ki, melyet a falak hosszában négyzetes tornyok erősítettek, kaputornya a déli oldalon nyílott és itt két sokszögletes saroktorony is emelkedett. A külső erődítések a meredek löszkiemelkedés platójának vonalát követték, szilárd szerkezetű kapuja a nyugati oldalon nyílott.
Az ottomán hadsereg Ibrahim nagyvezér által vezetett előhada, a ruméliai hadtest (megerősítve 2000 janicsárral, 150 löveggel és a hajóhaddal) július 13-án kezdte meg Pétervárad körülzárását. A felderítést végző Bali bég jelentésében 1000 fő körülre tette az őrség létszámát, mely élelmiszerekkel és tűzfegyverrel viszonylag jól fel volt szerelve. Ugyanezt támasztják alá a pápai követ, Burgio beszámolói is. A vár kapitánya Alapi György volt, aki elszántan vetette magát a küzdelembe. Tomori nagyjából 2000 fős seregével a vár közelében táborozott, hogy alkalomadtán segítséget nyújthasson az ostromlottaknak, ám erre sajnos nem volt lehetősége.
„A külső erődítmények – melyeknek falai ámbár fából valának, de azért olyan erősek és szilárdak voltak, mintha kőből épültek volna – még azon nap elfoglaltattak…” – írja Kemálpasazáde 13-ról. Az őrség feltehetően komolyabb harc nélkül vonult vissza a kőfalak közé. A következő két hétben az 1520-ban Rodoszt, 1521-ben Nándorfehérvárt bevevő, a várostromok eszköztárát kiválóan ismerő oszmán katonai vezetésnek tudása teljes kelléktárára szüksége volt, hogy a keményen védekező őrséget le tudja győzni. Bevezetésként „A füstöt okádó ágyúk kezdték megrombolni a vár falát…”, s miközben a falak pusztítása megindult a szárazföldről és Duna vizéről, „Az aknászok aknákat nyitván, a vár alá hatoltak s ennek szilárd alapjait acélkalapácsaikkal lerombolván, erejében megrendítették. Miután a bástyák alját kivájták s alájok erős gerendákat fektettek, akkor a gerendák közét lőporral töltötték meg, hogy annak meggyújtásával a bástyákat fölrobbantsák s a hegyhez hasonló szilárdságú várat a levegőbe röpítsék, mint a könnyű szalmát.”…

1526 július 12-én a ruméliai hadtest megérkezik Péterváradhoz

1526 július 12-én a ruméliai hadtest megérkezik Péterváradhoz

Pétervárad ostroma
Az 1526-os esztendő török-magyar háborújának legjelentősebb harci cselekménye kétségtelenül a mohácsi csata volt, amelynek tragikus következményei a
király halála és az azt követő polgárháború lettek. Ám Nagy Szulejmán ezen hadjárata alatt korántsem ez volt az egyetlen hadi esemény. A kortársak szemében 
a mohácsi csatához hasonló jelentőséggel bírt Pétervárad ostroma is. Fraknói Vilmos ezt így fogalmazta meg: „Az egész ország, sőt mondhatni a kereszténység
szemei e helyre voltak irányozva. Általános volt az a meggyőződés, hogyPétervárad eleste Magyarország elvesztét fogja maga után vonni.”
A Végvári krónikák harmadik kötetének cselekményében ezen ostrom története is szerepet kap.
Bár Pétervárad fontos helyen áll a 16-ik századi magyar történelemben, a vár 1526-os képének és az ostrom menetének rekonstruálásához mégis igen kevés
forrás áll csak rendelkezésünkre. A forráshiány a regényíráskor egyrészt előnyt is jelenthet azért, mert sok teret hagy a fantázia számára, másrészt azonban
megnehezíti a történetben a történelmi valószínűség megőrzését. (Szándékosan nem írtam történelmi hitelességet, egyrészt mert a hitelesség kritériuma néha
még a forrásmunkák esetében sem feltétlenül teljesül, másrészt pedig, mert egy íróbarátom megfogalmazása szerint az irodalomban olyan kategória, hogy hiteles
történelmi regény, nem létezik.)
Az egyik képen az látható, hogyan próbálom meg a vár (egyébként több formában is fennmaradt) alaprajzai, a térképek, és az ostrom leírása alapján a helyszínt a
regény számára megrajzolni.

I. (Habsburg) Ferdinándról szubjektíven

Ferdinánd volt az az uralkodó, aki annyira vágyott a magyar trónra, hogy azért képes volt mindent bevetni és a jogra hivatkozván minden erkölcsi normán túllépni.
Apja I. Fülöp kasztíliai király, anyja II. Johanna kasztíliai királynő.
Ferdinánd akkor született a Habsburg-családba, mikor az a 16. században a hatalmának csúcspontján állt. Testvérei között volt V. Károly német-római császár, Habsburg Eleonóra francia királyné, Habsburg Izabella dán királyné, Habsburg Mária magyar és cseh királyné valamint Habsburg Katalin portugál királyné.
Talán a pedigréje tette, hogy azt képzelte, neki pedig minden jár. Az 1506-os bécsújhelyi szerződés, melyet Ulászló király kötött Habsburg Miksa császárral, többek között arról szólt, hogy a magyar király halála esetén, ha annak nincs törvényes fiú gyermeke, a magyar rendek a “szabad” királyválasztáson csakis a Habsburg házból választhatnak maguk fölé uralkodót. Ulászló fia, Lajos király pedig úgy halt meg a mohácsi csatában, hogy nem hagyott hátra örököst.
A magyar rendek ugyan inkább Szapolyai Jánost látták volna szívesebben Magyarország trónján, a nádor Pozsonyban mégis Ferdinándnak adta azt oda. Úgy esett hát, hogy egyszerre két királya is lett az országnak.
Szapolyai pozíciói tűntek jobbnak, ő és hívei hatalmas területeket birtokoltak az országból (amely ekkor még nem volt teljesen megcsonkítva, három részre szakadásról és török hódoltságról ekkoriban még nem beszélhettünk. A török csak a Dráva-Száva közötti területen ült benn).
Ferdinánd azonban bízott bátyjában és a kiterjedt Habsburg összefogásban, és fogcsikorgatva készült Buda elfoglalására.
A nemzetközi helyzet ekkoriban úgy alakult, hogy a Habsburgok először legyőzték Itáliában a franciákat, még a királyt (I. Ferenc) is fogságba ejtették, aztán meg a pápát is befenyítették, mert katonáik még Rómát is feldúlták (igen, azt a várost, amelyet a hunok békén hagytak, a Habsburgok főként német zsoldosai kifosztották). A török letakarította a színről a magyar királyt és visszahúzódott a Dráva mögé, Velence meg éppen azon dolgozott, hogy se a törököt, se a Habsburgokat ne bosszantsa fel.


Ferdinánd tehát úgy ítélte meg, hogy léphet. Serege átlépte a Lajtát, végigvonult a Duna jobb partján Esztergomig, majd bement Budára is, ahonnan (Szapolyai) János király sietve eltávozott. A Habsburg had nem állt meg Budán, követte őt keletre, Eger irányába. Ferdinánd ugyanis azt a feladatot adta hadvezérének, Salm Miklósnak, hogy fogja el Jánost. Igen, a Habsburgok látszólag azt a szokást követték, hogy nem feltétlenül tárgyalnak, hanem inkább kézre kerítik a velük szemben álló koronás főket.
Ferdinánd ezzel a lépéssel Szulejmán szultánt is sikeresen felbosszantotta. A török császár ugyanis úgy vélekedett, hogy mivel ő győzte le a magyar királyt és utána még Budát is elfoglalta, így ő az, aki meghatározhatja, ki viselheti fején a magyar koronát. A török annyira berágott, hogy nekikészült egy Bécs elleni hadjáratnak.
Azt Ferdinánd diplomáciája is látta, hogy a török beleegyezése nélkül nehéz lesz Magyarországot uralni, ezért gyorsan követséget menesztett Isztambulba, hogy foglalásaihoz megszerezze a porta jóváhagyását. A követség elutasító választ kapott. Ferdinándnak el is ment a kedve a diplomaták szokásos játszadozásától, és az egyik követét, Habardaneczet azzal bízta meg, hogy diplomata menetlevele mellé vegyen egy tőrt is magához, és tegye el lába alól a francia követet, aki akkoriban (illegitim) János magyar királlyal folytatott tárgyalásokat egy esetleges szövetségről. A francia követ szerencséjére nem találkozott Habardanecz-cel.
Aztán 1529-ben Szulejmán ismét Magyarországra érkezett, seregével felvonult Budáig, ahol a Ferdinánd által nem megfelelően motivált német zsoldosok átadták neki a várat. A törökök, mivel Budát már látták és nem találtak ott Habsburgot, tovább indultak Bécs irányába. A menetgyorsaság fokozása miatt azonban a távoli Isztambulból nem hozták magukkal a nehézkes ostromágyúkat, így aztán az alatt a nem egészen három hét alatt, amit Bécs falai előtt tölthettek, nem sikerült bevenniük a várost.

Ezek után váltakozó eredményekkel folytak harcok Magyarország területén, amit Ferdinánd nem akart feladni, János nem bírt birtokba venni, a törökök meg némi kelletlenséggel jártak ide. Végül odáig fajult a helyzet, hogy 1541-ben Szulejmán, hogy a Habsburg fennhatóságot kiiktassa, megszállta Budát, és a török katonai jelenlétet állandósította.
Mivel ekkorra már János király elhalálozott, az addig János-párti magyar politikusok is belátták, hogy az országegyesítésre most már csak Habsburg fennhatóság alatt van esély, Fráter György igyekezett is azt megvalósítani. Ferdinánd azonban nem díjazta György barát hintapolitikáját, és a bevett Habsburg diplomáciai gyakorlathoz, az orgyilkossághoz folyamodott. Az Erdélyben tartózkodó Castaldo tábornokot utasította a politikus megölésére.
Ferdinánd ezzel megint merészet és nem túl bölcset húzott, mert Fráter György ekkor már bíboros is volt, és így pápai átkot is magára vont. Ez még nem is fájna nekünk, de az a különös helyzet állt elő, hogy a katolikus egyházfő mellett a muszlim világ fejét, Szulejmánt is sikerült (ismételten) magára haragítania, és ezért 1552-ben török bosszúhadjárat zúdult a Habsburg kézen lévő magyar vidékekre.
Ferdinánd egyébként nem csak Magyarországra, de a német területekre is kiterjesztette áldásos tevékenységét. Csapatai részt vettek a protestánsok elleni háborúban (igen, talán azok is, akik korábban Rómát dúlták, meg a végvárakból elvont magyarok is), és bátyja, V. Károly lemondása után a császári címet is elnyerhette.
Mikor Ferdinánd 1564-ben elhalálozott, Szulejmán állítólag méltatta uralkodását, de a szultán mindig is jó politikus volt, tehát az ő általa adott utólagos dícséret inkább lehetett polkorrekt nyilatkozat, mintsem szívből jövő véleménynyilvánítás.

Arany Sas Díj, történelmi novellapályázat III. helyezés

Vadász Szilárd – Otranto krónikása

A történetet 1481-ben Pietro barát, a Santa Chiara kolostor szerzetese tollával „írja” a szerző. Elmeséli az Európára támadó török hódítók embertelen pusztítását Otrantoban. A nápolyi király hiába kér a nyugati keresztény uralkodóktól segítséget, végül törökverő vejétől, a magyar Mátyás királytól kapja meg azt. Az otrantoi ostromhoz érkező Magyar Balázs kétezer fős seregéből ezernél több vitéz elvérzett, mire legyőzték az iszlám hódítókat.
A szerzetes egy napjainkban is érvényes megállapítással zárja krónikáját: A Nyugat biztonságban érzi magát, mert van egy Magyarország és egy „Mátyás király” aki őrt áll és védelmezi álmukat a beözönlő hordáktól.

A novella a Magyar irodalmi lap oldalán

Buda a török-korban

“E vár az egész keresztény nemzetnek szemében van.”

Buda város és Budavár birtoklása kiemelt jelentőséggel bírt az ország szempontjából. Aki Budát bírja, névleg az uralkodik Magyarországon. Ezért aztán nem meglepő, hogy a török-korban is sokszor megharcoltak érte. Azt, hogy a török-magyar, illetve török-Habsburg háborúk idején hányszor is vették Budát ostrom alá, igyekeztem összefoglalni:

1526: támadó: török védő: magyar eredmény: a török simán bevonul (de nem tartja meg)
1529: támadó: török védő: német eredmény: a németek feladják a védelmet
1530: támadó: német-magyar védő: török-magyar eredmény: sikertelen ostrom
1540: támadó: német-(magyar sedédcsapatokkal) védő: magyar eredmény: sikertelen ostrom
1541: támadó: német védő: magyar eredmény: sikertelen ostrom
1541: támadó: török védő: magyar eredmény: a török bevonul (csellel)
1542: támadó: német védő: török eredmény: sikertelen ostrom
1598: támadó: német-magyar védő: török eredmény: sikertelen ostrom
1602: támadó: német-magyar védő: török eredmény: sikertelen ostrom
1603: támadó: német-magyar védő: török eredmény: sikertelen ostrom
1684: támadó: német-magyar védő: török eredmény: sikertelen ostrom
1686: támadó: német-magyar védő: török eredmény: sikeres ostrom, Buda felszabadul

Hogyan is látták a török-kori Budát a kortársak? Igen eltérően. Összehasonlításként egy török és egy magyar krónikás leírása ugyanarról a városról:
1605 Bocatius János:
“Bemegyek Budára, mindenfelé belek, dögök, piszok, ganéj, mocsok.
– Üdvözlégy Buda! Te, ki valamikor a magyarok királyi városa voltál, most fájdalmuk és betegségük oka vagy, s már bejáratodnál is látszik, hogy mocsokkal és sárral kell barátkoznod.”
Bocatius végigjárja a várost és mindenütt pusztulást és leépülést talál, az egykori királyi székhely becstelen tönkretételéről tudósít.
“Ballagok felfelé az úton a hegyre, felemelem a fejemet, megnézem a házakat: vagy csak szegényesen fedettek, vagy éppen fedél sincs rajtuk, az ablakok sárral betapasztva, téglával, szalmával berakva. Mintha Trója Pergamosát látnám magam előtt, úgy nézem a legkeserűbb érzéssel ezeket a formájukból kivetkőztetett, penésszel, füsttel szennyel megbecstelenített épületeket.”

1663 Evlia Cselebi török utazó:
“Belül tekintélyes házak és paloták vannak, és pedig 1060 öt-hatemeletes, erős építésű, festett, bámulatot keltő frenk ízlés szerint készült szép ház. Néhányszor az ostrom és nagy tűzvészek következtében megromlottak, de újra kijavították őket.”
A török utazó egy keletiesen pompázó, mesés iszlám várost látott dzsámikkal, minaretekkel, fürdőkkel és pezsgő élettel. Az utcák, kapuk, bástyák török neveket viselnek, a lakosság többségét bosnyáknak tartja, és a helyiek török nyelven beszélnek, magyarok, németek, horvátok inkább csak a szolgák között találhatóak.
Arról, hogy a keresztények Buda török uralmába nem hajlandóak beletörődni, így vélekedik:
“E vár az egész keresztény nemzetnek szemében van. Sőt, úgy tesznek, mintha Buda az övék volna” “De a harcok hazájában az iszlám erős védőgátja.”