Íjászat a végeken

A tizenhatodik század elejére a magyar hadászat fegyvertárában is fontos szerephez jut a puska, mint az elsődlegesen használt kézi lőfegyver. Ez egyrészt a hatékony átütőerőnek, másrészt pedig annak tudható be, hogy ekkorra már sokat fejlődik az elsütőszerkezete és a gyújtómechanizmusa (korábban ez nagyjából annyiból állt, hogy az irányba állított, lőporral töltött cső barátságosabbik végéhez a lövész odanyomta a kézben tartott izzó kanócot).
De vajon a kakasos, kanócos puska elterjedése kiszorította-e a kézi íjat a hadi használatból? Nem feltétlenül, mert úgy tűnik, hogy a puska egyelőre csak a gyalogságnál nyert teret, ahol korábban is inkább a számszeríjak használata volt szokásban, így a puska elsősorban azon fegyver szerepét vette át, illetve formálta úgy a gyalogos harcászatot, hogy abban nagyobb szerepet kapott a lőfegyverek tömeges alkalmazása.
A magyar könnyűlovasság fegyvertárából a kézi íj a tizenhatodik század elején még nem tűnt el. A nehézlovasság korábban sem használta, a huszárság viszont még jó ideig, egészen a pisztolyok elterjedéséig (kb. a század közepe) megtartotta.
Az íj használatáról a magyar oldalon az 1526-os mohácsi csatában Brodaricsnál olvashatunk:
“…ugyanazon a napon estefelé megjött Szerecsen János, több mint kétezer gyalogost hozott magával azokból a Dráva menti lakosokból, akiket kitűnő íjászoknak tartanak, részben saját embereiből, részben a pécsi káptalan birtokairól toborozták őket.”
Ebből a leírásból úgy tűnik, hogy a kézi íj gyalogosok általi hadi alkalmazása sem tűnt még el teljesen, a nem hivatásos harcosok, (parasztkatonák) kezében még továbbra is ott lehetett.
Azonban a kakas, és az abba rögzített kanóc, majd a keréklakat megjelenése már lehetővé tette a harctereken a puskával célzott lövések leadását, ami ezáltal a század folyamán a professzionális gyalogság fő fegyverévé vált.

Kalmár János így ír az íj 16. századi használatáról Régi magyar fegyverek című könyvében:
“A XVI. század elején a kézi íj még ismert hadi fegyvertárgy, általános használatban levő távolra ható fegyver volt a magyar harcosok kezében.
II. Lajos király maga is szívesen használta az íjat céllövészetre, vadászatra. Az íj még később is, egészen a XVII. századig kedvelt fegyver maradt.

Természetesen a tűzifegyverek fejlődésével és elterjedésével a kézi-íj használata erősen háttérbe szorult. Ez érthető is, mert az állandóan fejlődő nyugati vértezetek, illetve a nehezebb hadiöltözet ellen az íj eredménytelen maradt. Magyarországon ellenben a könnyebb hadiöltözetű török harcos ellen az íj még mindig hatásosnak bizonyult. Ezért találjuk meg az íjat még akkor is Magyarországon, amikor Nyugaton már régen felhagytak alkalmazásával.
A XVI. században az ősi íjfajta már csak elvétve fordult elő. Van ugyan adaunk afelől, hogy a magyar könnyűlovasság, a huszárság használta még az ősi mmintára készült összetett íjfatát […], azonban a törökök elleni harcainkban, az erőteljesebb haású török-tatár íjfajtát vette át és használta tovább huszárságunk.

A magyarság a törökökkel tartó hosszú háborúk során fegyverzetében annyira elkeletiesedett, hogy még a különféle fegyverfajtákat is török jelzővel látta el.
A török íj hossza 140 cm körüli, szélessége 4 cm. A fából készült réteg a középrészen helyezkedik el, amelyet kívül-belül ráragasztott, rugalmas szarulemez vesz körül Az íjvégződéseket (ahol az ideg van beakasztva) csontlemez vagy fa betétek merevítik. Az íj ívének keresztmetszete félkör alakú, a középrészén kissé megvastagszik, hogy jobban feküdjék a kézben.
A török nyílvesszők végén szakállas, keskeny levél alakú vagy hosszan megnyújtott, gúla alakú vas nyílhegyet találunk. A hegyeket hosszú, vékony tüskéjükkel süllyesztették a nyílvesszőbe, és vékony háncsszalaggal csavarták körül. A vesszők hátsó végére két-három vezető tollat ragasztottak, felületüket rendszerint arany, kék és vörös színekben festett rombusz alakokkal, gyűrűkkel díszítették.
A korabeli ábrázolásokon megfigyelhetjük, hogy a magyar harcos az íjat a bal oldalán, a törökével azonos külsejű tegezben hordta, derékövére akasztva.”

A cikk illusztrálásához Albrecht Dürer (1471 – 1528) képeit használtam fel.
A török fegyverzet képe pedig egy bécsi kiállításról származik.

Harcok a Földközi-tengeren

„Az a szóbeszédjárja, de nevezzük inkább értesülésnek, hogy a törökök minden erejükkel meg fogják rohanni Németországot, és viadalra kelnek a végső jutalomért, mely eldönti, hogy Károly vagy a török lesz-e az egész glóbusz ura, mert egy világ nem képes két napot elviselni az egén.” Erasmus

„Amint csak egyetlen Isten van a mennyben, ugyanúgy csak egyetlen birodalom lehet a földön — közölte Ibrahim pasa a külországi követekkel. — Spanyolország olyan, mint a gyík, itt-ott csipeget magának egy kis gyomot a porban, a mi szultánunk azonban sárkány, az egész világot elnyeli, ha felnyitja a száját.”

A Végvári krónikák a 16. századi török-magyar harcokra összpontosít, de időről-időre kitekint más századokba, illetve hadszínterekre is.

A 16. századi oszmán-keresztény háborúkat akár világháborúnak is nevezhetjük, mert a harcok három kontinensre is kiterjedtek és egy időben több hatalmi központ is részt vett bennük.
A magyar hadszíntérrel egyenrangúnak tekinthetjük a mediterrán térséget: a Földközi-tengert és partvidékeit. A Habsburg-ház spanyolhonban uralkodó ága persze a mediterrán területet tartotta fontosabbnak, míg Szulejmán szultán vélhetően jobban preferálta a szárazföldi hadjáratokat és saját személyében inkább Magyarországra és Perzsiába vezetett hadat. (1522-ben ő vezette Rodosz ostromát, de annál messzebb nem hajózott el háborúzni).
A földközi tengeren vívott oszmán-katolikus küzdelmekről több könyv is elérhető magyar nyelven, én ezekből kettőt emelnék ki:

Roger Clowley: Tengeri birodalmak
Zimányi Vera: Lepanto 1571

Crowney:
“A konfliktus döbbenetes méreteket öltött. A l6. század a császári hatalom soha nem látott koncentrációjának lehetett tanúja: az ausztriai eredetű Habsburgok és az oszmán törökök is képesek voltak korábban elképzelhetetlenül sok embert és utánpótlást öszszegyűjteni, mozgatni, sőt még annak is megtalálták a módját, hogy mindezt fizetni tudják. A hadigépezetet V. Károly császár udvarából és Szulejmán szultán palotájából mozgatta a központosított bürokrácia, amely adót emelhetett, legénységet toborozhatott, hajókat küldhetett, utánpótlást szervezhetett, ágyút és lőport gyárthatott olyan hatékonysággal, amely a középkor háborúiban megvalósíthatatlan lett volna. A seregek egyre nagyobbak lettek, az ágyúk egyre messzebbre lőttek, az anyagi-technikai támogatás, az erőforrások kihasználása – természetesen az utazáshoz és a kapcsolattartáshoz szükséges idő szabta keretek között – egyre kifinomultabb. A birodalmak közötti viadal az egész világra kiterjedt. Az 1530-as években hódította meg Perut Francisco Pizarro, és támadták meg az oszmánok Indiát. Távoli helyek között létesített kapcsolatok hálója fűzte szorosabbra a határokat. Ausztria a perzsákkal szövetkezett, az oszmánok a franciákkal, a lutheránus németek ügyét isztambuli döntések vitték előre, az Újvilágból özönlő aranyrudakból fizették az afrikai háborúkat. Ha a császári hatalomhoz a szent háború iránti elkötelezettség nyitott is utat, más erők szintúgy működésben voltak. Európában a közös latin nyelv visszaszorulása, az új, nemzeti identitások ébredése, valamint a protestáns forradalom megrengette a régi bizonyosságokat. Az egész kontinens titokzatos erők játékterévé lett. A népességszámok megugrottak, a városok terjeszkedtek, és az infláció minden gond nélkül átlépte a keresztényi tanok határait.”

A Magyar Királyság nem önmagában lebegett az űrben, harcait nem mindig egyedül kellett megvívnia, hanem egy jóval nagyobb és összetettebb környezetben, az akkori Európa geopolitikai terében.

II. Ferdinánd főherceg fegyver- és páncélgyűjteménye

Sikerült egy látogatást tennem az Ambras kastélyban, Innsbruckban, ahol II. Ferdinánd főherceg fegyvertermében is jártam. Itt igazán remekbeszabott gyűjtemény található 16-ik századi fegyverekből és páncélokból. Leginkább nyugati, német gyártmányú darabok vannak kiállítva, de akadnak közöttük keleti, török eszközök is, sőt valódi különlegesség két eredeti japán szamurájvért, melyek közül az egyik Tokugava Iejaszu sógun emblémáját viseli.

A modern Ambras kastélyt II. Ferdinánd főherceg (1529-1595), I. Ferdinánd császár másodszülött fia építtette. Amikor II. Ferdinánd Tirol kormányzója lett 1563-ban, két itáliai építészt bízott meg azzal, hogy a középkori erőd maradványaiból egy csodaszép kastélyt varázsoljanak. II. Ferdinánd titokban vette el a rangon aluli Philippine Welsert (1527–1580) és a kastélyt neki ajándékozta. Midőn atyja erről értesült, száműzte őt udvarából, házasságának titokban tartására kötelezte és örökösödési jogáról lemondatta.

A várkastély Philippine hivatalos rezidenciája volt, akit segítőkészsége, adományai hamar rendkívül népszerűvé tettek a tiroli közemberek körében. II. Ferdinánd nagy művészet pártolóként ebben a kastélyban helyezte el portré gyűjteményét, ritkaságait, értékes tárgyait, csakúgy, mint a fegyver- és páncél kollekcióját is.

Magyar hadszervezet a tizenhatodik század első negyedében (a Jagellók alatt)

A magyar haderő (a mohácsi csata előtt):

A feudális rendszer, a hagyományok, az ország katonapolitikai helyzete, a pénzügyi, gazdasági viszonyok, a szomszédos államok, és a folyamatos török fenyegetettség együttes hatásaira alakult ki, változott, és adott válaszokat.

Szervezetileg két fő típusú katonaságról beszélhetünk:

Végvári katonaság, illetve bandériumok.

Ezek azonban nem mindig különültek el, mint például a királyi vagy a tiszti bandériumok esetében, amelyek többnyire, mondhatni állandó jelleggel a fenyegetett határszakaszokon, elsősorban a törökkel szomszédos területek végváraiban állomásoztak.

 

  1. Végvári katonaság:

A korszak egyik legnagyobb, folyamatosan fegyverben tartott európai katonasága volt a magyar végvári haderő, amely több mint hétezer tagot számlálhatott.

 

Lovasság

Ezen időszakban ezt a fegyvernemet már elsősorban a huszárság alkotta, különösen a déli vármegyékben, ahol a bandériumok kiállítására vonatkozó törvények is könnyű-fegyverzetű lovasokra vonatkoznak.

A korabeli huszár ugyan nem számított vértesnek, de azért nem is védtelenül vonult a csatába. Általában a sisak és a láncing a felszereléséhez tartozott, akárcsak a sajátos formájú pajzs, a huszártárcsa.

 

Elsődleges fegyvere egy hosszú lándzsa, az ún. lobogós kopja volt.

Ez mellett rendelkezett még kézi íjjal (hagyományos magyar, vagy már sokszor a valamivel kisebb, de gyorsabb török változattal), valamint közelharci fegyverrel, amely lehetett kard, szablya, fokos, csákány,vagy buzogány.

A szablyája nehéz magyar, vagy könnyebb, török formájú is lehetett.

Hegyes, egyenes kardot, melyet később majd hegyestőrnek neveztek, illetve csákányt is használhatott, ha jobban páncélozott ellenfél leküzdésére törekedett. Mivel ezen fegyverek kifejezetten a vérteken való áthatolásra lettek kifejlesztve, a török könnyűlovasság ellenében nem feltétlenül voltak annyira hatékonyak.

Elmondható, hogy puskát nem használtak, a tűzfegyverek kézbevételétől ódzkodtak, ilyesmi egészen a pisztolyok meghonosodásáig, vagyis a tizenhatodik század második feléig nem tartozott a fegyvertárukhoz.

Soraikban csak nemeseket találunk, ez nem csak a felszerelések és a lovak költséges mivoltának tudható be, hanem annak is, hogy ezen büszke vitézi közösségek nem nemes elemeket nem is fogadtak volna be maguk közé. Később, mikor az állandó háborúság során, a harcok és az elszegényedés következtében az alkalmas nemesek száma megcsappan, már tapasztalható lesz a “tömeges nemesítés” is, hogy az országban ne legyen hiány katonaanyagban.

 

Gyalogság

 

Várőrség

A várak állandó őrségét adó gyalogosok, a drabantok vagy darabontok.

Fegyverzetük kard, pajzs, kopja vagy balta (fokos). Sokan közülük ekkor már puskával is fel voltak szerelve.

 

Naszádosok

Olyan gyalogos csapatnem, amelynek túlnyomó része a Duna déli szakaszán, illetve a Száva mellett teljesített szárazföldi és vízi szolgálatot.

Legnagyobb számban Nándorfehérvárnál állomásoztak, egészen addig, amíg Szabács és Nándorfehérvár 1521-ben török kézre nem kerültek.

Jellemző vízi alkalmatosságuk a naszád, ez a keskeny építésű, folyami hadihajó, amely remekül bevált a magyar folyamszakaszokon.

Egy részük katonai szolgálatot adó, és ezért kiváltságokat élvező jobbágyrétegből került ki, akik ha éppen nem hadban voltak, akkor a végházakhoz közeli telkeiken gazdálkodtak.

 

  1. A Mezei hadak:

Gyalogság, zsoldosok

Az egy-egy hadjáratra összetoborzott, mezei ütközetek megvívására is alkalmas hadsereg a bandériumokból, telekkatonaságból és az ez mellé még zsoldon felfogadott csapatokból állt.

Az ilyen hadak magyar gyalogsága puskásokból, illetve mellettük még “magyar módra”, azaz fokossal, baltával, pajzzsal, illetve “német módra”, vagyis szálfegyverrel ellátott katonákból

állhatott.

Mellettük még igen gyakorta fogadtak fel külföldi gyalogos zsoldosokat is, mivel a magyar hadvezetés tisztában volt azzal, hogy az országban nagy számú és kitűnő lovasság található,
de jó minőségű gyalogosok tekintetében “behozatalra” szorulunk.

A professzionális gyalogságot leginkább lengyel, cseh és morva, valamint német területeken toborozták.

A cseh és lengyel katonák specialitása a nehézgyalogság, illetve a szekértáborra alapuló harcmodor lehetett, míg a német nyelvű zsoldosok, a lanckenétek, vagy landsknechtek az ekkortájt Nyugat-Európában és Itáliában kialakuló, a pikák és lőfegyverek vegyes alkalmazására épülő harcrend ismeretét hozhatták magukkal.

 

Hajdúk

Talán valamikor a század elején jelentek meg a hajdúknak nevezett katonaelemek.

Hagyományosan magyar és tót nemzetiségű marhahajcsárok voltak, akiket a néha több száz mérföldes, a magyar mezőkről a német vásárokra hajtott csordák kíséretére fogadtak fel. (hajtók – hajdúk)

Ez egy rideg, és nem veszélytelen foglalkozás volt, amely megedzette az ezt felvállaló férfiakat.

Az ilyen emberek, mikor éppen munka nélkül voltak, sokszor kiváló katonáknak bizonyultak, akiket ráadásul igen olcsón lehetett elszegődtetni fegyveres szolgálatokra.

A 16. szd első felében még erőteljesen megkülönböztették őket a darabontoktól, de később már együtt emlegették őket, és a 17 szd-ra már jóformán minden magyar gyalogos katonát hajdúnak neveztek.

 

A bandériumok lovassága és a telekkatonaság

A hadfelállítási törvények és rendeletek alapján 36 jobbágyporta (telek) után egy nehézlovast, illetve a déli vármegyékben minden húsz porta után egy könnyű-fegyverzetű lovast, vagyis huszárt kellett a vármegyéknek a királyi had számára biztosítaniuk. E célra a királyi kincstár általában átengedte a rendkívüli hadiadóból befolyó pénz egy részét a vármegyéknek.

Bandériumokat a főbb világi és egyházi tisztségeket betöltő személyek, valamint a bárók, mágnások közé sorolt főurak tartottak fenn, illetve állítottak ki hadba hívás esetén.

A királyi bandérium 1000 lovasból állt, az erdélyi vajda, a temesi ispán, illetve a bánok is meghatározott számú lovagot kellett, hogy fegyverben tartsanak a tisztségükből fakadó bevételekből.

A lovasságot tehát vegyesen könnyű- és nehézfegyverzetű vitézek alkották. A nehézlovasság által viselt teljes vértezet a 16szd-ban elérte fejlődésének csúcsát. Az mellett, hogy viselőjének mozgását már nem túl nagy mértékben akadályozta, olyan fokú védelmet is nyújtott, hogy a védőfelszerelések közül a pajzsot már gyakorta el is hagyhatták.

Az efféle vértezet magas ára, és a hozzá szükséges képzett, nagytestű lovak drágasága miatt azonban a magyar haderőnek létszámban ekkor már nem túl nagy része állhatott a szigorúan vett nehézlovasságból.

 

  1. A tüzérség

 

A magyar haderőben a tüzérséget Mátyás király uralkodása alatt szervezték fegyvernemmé. A 16.szd. elejére a különféle lövegek már szinte teljesen kiszorították a hadi használatból a kővető gépeket.

Az ágyúkat rendeltetésük alapján három fő csoportba sorolhatjuk:

(vár)védelmi

ostrom

tábori

A lövegtípusok alapján pedig megkülönböztethetünk ágyút, tarackot és mozsarat.

Az ágyú hosszú csövű löveg, amelynek csőhossza 20-40-szer nagyobb öblének méreténél. Nagy kezdősebességgel, nagy lőtávolságra, lapos ívben lövi ki vas-, bronz- vagy ólomgolyó lövedékét.

A tarack, amelynek rövid csöve kb. 10 öbölméret hosszú, kis töltéssel magas ívben lövi ki lövedékét várfalak, bástyák törésére.

A mozsár egészen rövid csövű, nagy öbölméretű löveg. Meredek ívben veti ki lövedékét falak, épületek szétzúzására, fedezék mögötti célokra.

 

A kor lövegeit bronzból öntötték, illetve kovácsoltvas dongákból állították össze, lövedékeik még kő-, illetve tömör fémgolyók voltak.

A leírások és leltárjegyzékek alapján a végvárak viszonylag jól el voltak látva tüzérségi eszközökkel, a tábori lövegek számáról azonban már kevesebbet tudhatunk.

Véres kard – a mohácsi csata regényes története

Megjelent!

1526-ban nagyszabású török hadjárat indul a Magyar Királyság ellen, melynek igen rossz állapotban kell ezzel szembenéznie. A végvárrendszer romokban, a kincstárban nincs pénz és a központi hatalom gyenge.
Tomori Pál kalocsai érsek a végvári katonaságban bízva megpróbál felkészülni az elkerülhetetlennek látszó oszmán támadásra: megerősítik Péterváradot, és mozgósítják a hadra fogható férfiakat.
Három barát kalandos történetén keresztül tárulnak fel az 1526-os esztendő sorsfordító eseményei: ütközetek, politikai tárgyalások, cselszövések, egy király és egy birodalom végzete.

A trilógia kötetei:
Szablyák tánca
Bajvívók
Véres kard

A trilógia végigvezeti az olvasót az 1521-1526-os oszmán-magyar háború magyar eseményein, mindig a cselekmények sűrűjében maradva, egy egész történetet adva úgy, hogy közben a kötetek önállóan is olvashatóak.

vereskard_borito

konyborito3d_00247

Mohácsról Nürnbergben

2016.09.09-én a Nürnbergi Magyar Kultúregyesület klubestjén az 1526-os mohácsi csatáról tartottam előadást. Nagyon örültem annak, hogy az előadóterem megtelt, ami azt mutatja, hogy van érdeklődés a magyar történelem ezen igen fontos eseménye iránt. Az előadás monotonitását vetített képekkel és kézbe vehető szemléltető tárgyakkal, a magammal vitt szablyával, huszársisakkal és páncélkesztyűvel igyekeztem oldani. A mintegy másfél órásra nyúló beszédet a hallgatóság zöme végigülte, ami igen szép teljesítmény volt a részükről, utána pedig még rengeteg kérdést is kaptam. Én remekül éreztem magam, és remélem, hogy adhattam valamit a jelenlévőknek.

Augusztus 29. I. Szulejmán szerencsenapja?

A középkori kereszténység ezt a dátumot keresztelő szent János fejevételének napjaként tartotta számon.
A szultán a mohácsi diadala fényében erre a napra a magyarországi hódításai jelképeként, talizmánként tekintett.
Később a török hagyomány – legalábbis a magyarországi hadszíntéren – Szulejmán szultán szerencsenapjának, a diadalok ünnepének tartotta.

Szulejmán augusztus 29-re eső sikerei Magyarországon:

1521. augusztus 29: Nándorfehérvár eleste
1526. augusztus 29: A mohácsi csata
1541. augusztus 29: Buda megszállása

Van olyan vélemény, hogy a mohácsnál aratott győzelem után a szultán tudatosan is igyekezett nagyobb vállalkozásait erre a napra időzíteni. Ez persze nem is volt olyan nehéz, mert a hagyományosan április vége felé Isztambulból induló hadjáratok során a hadsereg fő ereje többnyire júliusra vagy augusztusra tudta elérni a magyarországi hadszínteret.

A Nagy Szulejmán által személyesen vezetett magyarországi hadjáratok:
1521 Nándorfehérvár
1526 Mohács-Buda
1529 Bécs
1532 Kőszeg
1541 Buda
1543 Esztergom, Tata, Székesfehérvár
1566 Szigetvár

II. Lajos király az 1526-os mohácsi csatában

“Az ellenség szemünk láttára több helyen lángba borítja az országot. Csak reátok várakozunk, és mihelyt megérkeztek, Isten segítségével mindjárt megütközünk. Tehát a leggyorsabban siessetek. Sebesen, sebesen, sebesen!”
II. Lajos király sürgető levele a mohácsi csata előtti napokban

Brodarics kancellár többek között így jellemezte a fiatal királyt:
„Szelleme, külseje, virtusa révén mintha csak isten volna, reményünk, dísze királyoknak, ha engedi sorsa.”

„Azt mondotta, hogy készen áll mindent, még a halált is elszenvedni a hazáért, Krisztus szent hitéért, feleségeikért, gyermekeikért. Viselkedjenek hát ők is bátran, férfi módra, ne feledjék, hogy magyarok, és azokat kövessék, akik maguk is gyakran szereztek már diadalmi zászlót ugyanettől az ellenségtől, csakúgy, mint hajdan az őseik, azok a híres ősök, a keresztény közösség ama bátor bajnokai tették. Nincs miért rettegni az ellenség nagy számától, mert nem a katonák sokaságában, hanem a vitézségében rejlik a győzelem. Isten a magasból maga is az ő szent hitéért harcolók mellett lesz, az ő kezükbe van letéve nemcsak hazájuknak, melyet az ellenség elfoglalni jött, hanem az egész keresztény közösségnek az üdve. „
Lajos király szavai a csata előtt Brodarics kancellár visszaemlékezésében

Az 1526-os mohácsi csata
Az 1526-os mohácsi csata

Louis2

Az oszmán haderő 1526-ban Mohácsnál

Az a hír járta, hogy Szulimán 300 ezer ember élén, 300 ágyúval jön Magyarországra.

Vizsgáljuk meg ennek a hírnek a valóságtartalmát a hadjáraton részt vevő oszmán hadsereg összetételéből kiindulva:

Janicsárság:
11000 janicsár volt Isztambulban, ebből feltételezhetően 7-8 ezer kísérte el a szultánt a magyarországi hadjáratra.

Tüzérség:
Az oszmán sereg ekkor akár 600 ágyút is magával vihetett, amelyből ha levonjuk a faltörő tarackokat és a kis űrméretű, ágyúnak már nem nevezhető lövőeszközöket, akkor vélhetően 3-400 volt a mezei csatában bevethető tábori lövegek száma. (Brodarics 150-et említ, Verancsics 400-ról ír.) Ezeket a tüzérségi eszközöket egy több mint egy km hosszú vonalban, egymástól 6-7 méteres térközöket hagyva tudták felállítani.

topcsi

Ruméliai hadtest:
10 ezer timáros (birtokos) szpáhiból és vagy 20 ezer kísérő lovasból, dzsebeliből állt, valamint hozzájuk jött még a „nagyszámú” akindzsi. Ezen irreguláris könnyűlovasság létszámát nehéz megmondani, de akár 10 ezer főnél is többen lehettek.

Anatóliai hadtest:
Több mint 24 ezer lovas katona.

Gárdalovasság:
5000 főt tett ki az isztambuli udvari lovasság, akik a timáros szpáhikhoz hasonlóan jól fel voltak szerelve. Lényegében ők és a szpáhik alkották a törökök nehézlovasságát, amelyet azonban európai értelemben, a reneszánsz idején inkább a könnyű lovasság kategóriájába lehetett sorolni. Klasszikus nehézvértes lovasság az oszmán hadseregben nem volt.

Gyalogosok:
A gyalogsághoz tartozott még a janicsárokon kívül az aszabok és a martalócok sokasága, akikről azonban az oszmán krónikások ezzel a csatával kapcsolatban nem emlékeznek meg. A várostromoknál esik róluk szó, csakúgy, mint a hadat kísérő, mintegy 800 egységből álló folyami flotta legénységéről és evezőseiről, akiket szintén aszaboknak neveztek.

A magyar hadtörténészek 60-70 ezer főre szokták becsülni az oszmánok részéről Mohácsnál bevetett elsővonalbeli katonaságot. Mellettük voltak még a másodkategóriás, harcosnak nem minden tekintetben nevezhető elemek (hiányosan felszerelt és/vagy képzetlen alakok), és a tábor kiszolgálását és a logisztikai feladatokat ellátó tömegek. Összességében tehát nem zárható ki, hogy Szulejmán szultán 1526-ban egy százezer főt meghaladó emberáradatot vezetett Mohácsra (pontosabban át az országon, Belgrádtól Budáig). Ez viszont azt is jelenti, hogy ha ez a haderő egy tömegben vonult volna lovakkal, szállító szekerekkel, ágyúkkal, málhás szamarakkal és tevékkel, akkor a menetoszlop akár 50-100 km hosszúra is nyúlhatott volna. Harminc kilométeres napi menetteljesítmény esetén is, mire a sereg eleje megáll, és tábort ver, a vége még el sem indulhat. Ennek tudható be, hogy a török had részekre szakadva vonult fel. Elöl járt a szendrői és a boszniai szandzsák lovassága, őket követte a nagyvezír a ruméliai katonasággal és a tüzérség egy részével, majd pedig következett a szultán az anatóliai és az isztambuli csapatokkal.

Egy korabeli török krónikás, Bosztan Cselebi így írta le a szultán hadának 1526-os belgrádi seregszemléjét:

„A győzelmes seregben mindenki tetőtől talpig vasba öltözött, s aranyos fegyverzettel teljesen felszerelte magát, úgyhogy minden csapat vashullámokat hányó tengerré, minden ezred egy-egy folyammá változott, amelyben a tajtékok ragyogó sisakok, a habok egyiptomi kardok, az örvények pedig acélpajzsok valának. […] Ily módon a szerencsés hadsereg ezredenként és csapatonként egy hétig vonult el a vezérek előtt…”

 

forrás: B. Szabó – A mohácsi csata