Magyar hadszervezet a tizenhatodik század első negyedében (a Jagellók alatt)

A magyar haderő (a mohácsi csata előtt):

A feudális rendszer, a hagyományok, az ország katonapolitikai helyzete, a pénzügyi, gazdasági viszonyok, a szomszédos államok, és a folyamatos török fenyegetettség együttes hatásaira alakult ki, változott, és adott válaszokat.

Szervezetileg két fő típusú katonaságról beszélhetünk:

Végvári katonaság, illetve bandériumok.

Ezek azonban nem mindig különültek el, mint például a királyi vagy a tiszti bandériumok esetében, amelyek többnyire, mondhatni állandó jelleggel a fenyegetett határszakaszokon, elsősorban a törökkel szomszédos területek végváraiban állomásoztak.

 

  1. Végvári katonaság:

A korszak egyik legnagyobb, folyamatosan fegyverben tartott európai katonasága volt a magyar végvári haderő, amely több mint hétezer tagot számlálhatott.

 

Lovasság

Ezen időszakban ezt a fegyvernemet már elsősorban a huszárság alkotta, különösen a déli vármegyékben, ahol a bandériumok kiállítására vonatkozó törvények is könnyű-fegyverzetű lovasokra vonatkoznak.

A korabeli huszár ugyan nem számított vértesnek, de azért nem is védtelenül vonult a csatába. Általában a sisak és a láncing a felszereléséhez tartozott, akárcsak a sajátos formájú pajzs, a huszártárcsa.

 

Elsődleges fegyvere egy hosszú lándzsa, az ún. lobogós kopja volt.

Ez mellett rendelkezett még kézi íjjal (hagyományos magyar, vagy már sokszor a valamivel kisebb, de gyorsabb török változattal), valamint közelharci fegyverrel, amely lehetett kard, szablya, fokos, csákány,vagy buzogány.

A szablyája nehéz magyar, vagy könnyebb, török formájú is lehetett.

Hegyes, egyenes kardot, melyet később majd hegyestőrnek neveztek, illetve csákányt is használhatott, ha jobban páncélozott ellenfél leküzdésére törekedett. Mivel ezen fegyverek kifejezetten a vérteken való áthatolásra lettek kifejlesztve, a török könnyűlovasság ellenében nem feltétlenül voltak annyira hatékonyak.

Elmondható, hogy puskát nem használtak, a tűzfegyverek kézbevételétől ódzkodtak, ilyesmi egészen a pisztolyok meghonosodásáig, vagyis a tizenhatodik század második feléig nem tartozott a fegyvertárukhoz.

Soraikban csak nemeseket találunk, ez nem csak a felszerelések és a lovak költséges mivoltának tudható be, hanem annak is, hogy ezen büszke vitézi közösségek nem nemes elemeket nem is fogadtak volna be maguk közé. Később, mikor az állandó háborúság során, a harcok és az elszegényedés következtében az alkalmas nemesek száma megcsappan, már tapasztalható lesz a “tömeges nemesítés” is, hogy az országban ne legyen hiány katonaanyagban.

 

Gyalogság

 

Várőrség

A várak állandó őrségét adó gyalogosok, a drabantok vagy darabontok.

Fegyverzetük kard, pajzs, kopja vagy balta (fokos). Sokan közülük ekkor már puskával is fel voltak szerelve.

 

Naszádosok

Olyan gyalogos csapatnem, amelynek túlnyomó része a Duna déli szakaszán, illetve a Száva mellett teljesített szárazföldi és vízi szolgálatot.

Legnagyobb számban Nándorfehérvárnál állomásoztak, egészen addig, amíg Szabács és Nándorfehérvár 1521-ben török kézre nem kerültek.

Jellemző vízi alkalmatosságuk a naszád, ez a keskeny építésű, folyami hadihajó, amely remekül bevált a magyar folyamszakaszokon.

Egy részük katonai szolgálatot adó, és ezért kiváltságokat élvező jobbágyrétegből került ki, akik ha éppen nem hadban voltak, akkor a végházakhoz közeli telkeiken gazdálkodtak.

 

  1. A Mezei hadak:

Gyalogság, zsoldosok

Az egy-egy hadjáratra összetoborzott, mezei ütközetek megvívására is alkalmas hadsereg a bandériumokból, telekkatonaságból és az ez mellé még zsoldon felfogadott csapatokból állt.

Az ilyen hadak magyar gyalogsága puskásokból, illetve mellettük még “magyar módra”, azaz fokossal, baltával, pajzzsal, illetve “német módra”, vagyis szálfegyverrel ellátott katonákból

állhatott.

Mellettük még igen gyakorta fogadtak fel külföldi gyalogos zsoldosokat is, mivel a magyar hadvezetés tisztában volt azzal, hogy az országban nagy számú és kitűnő lovasság található,
de jó minőségű gyalogosok tekintetében “behozatalra” szorulunk.

A professzionális gyalogságot leginkább lengyel, cseh és morva, valamint német területeken toborozták.

A cseh és lengyel katonák specialitása a nehézgyalogság, illetve a szekértáborra alapuló harcmodor lehetett, míg a német nyelvű zsoldosok, a lanckenétek, vagy landsknechtek az ekkortájt Nyugat-Európában és Itáliában kialakuló, a pikák és lőfegyverek vegyes alkalmazására épülő harcrend ismeretét hozhatták magukkal.

 

Hajdúk

Talán valamikor a század elején jelentek meg a hajdúknak nevezett katonaelemek.

Hagyományosan magyar és tót nemzetiségű marhahajcsárok voltak, akiket a néha több száz mérföldes, a magyar mezőkről a német vásárokra hajtott csordák kíséretére fogadtak fel. (hajtók – hajdúk)

Ez egy rideg, és nem veszélytelen foglalkozás volt, amely megedzette az ezt felvállaló férfiakat.

Az ilyen emberek, mikor éppen munka nélkül voltak, sokszor kiváló katonáknak bizonyultak, akiket ráadásul igen olcsón lehetett elszegődtetni fegyveres szolgálatokra.

A 16. szd első felében még erőteljesen megkülönböztették őket a darabontoktól, de később már együtt emlegették őket, és a 17 szd-ra már jóformán minden magyar gyalogos katonát hajdúnak neveztek.

 

A bandériumok lovassága és a telekkatonaság

A hadfelállítási törvények és rendeletek alapján 36 jobbágyporta (telek) után egy nehézlovast, illetve a déli vármegyékben minden húsz porta után egy könnyű-fegyverzetű lovast, vagyis huszárt kellett a vármegyéknek a királyi had számára biztosítaniuk. E célra a királyi kincstár általában átengedte a rendkívüli hadiadóból befolyó pénz egy részét a vármegyéknek.

Bandériumokat a főbb világi és egyházi tisztségeket betöltő személyek, valamint a bárók, mágnások közé sorolt főurak tartottak fenn, illetve állítottak ki hadba hívás esetén.

A királyi bandérium 1000 lovasból állt, az erdélyi vajda, a temesi ispán, illetve a bánok is meghatározott számú lovagot kellett, hogy fegyverben tartsanak a tisztségükből fakadó bevételekből.

A lovasságot tehát vegyesen könnyű- és nehézfegyverzetű vitézek alkották. A nehézlovasság által viselt teljes vértezet a 16szd-ban elérte fejlődésének csúcsát. Az mellett, hogy viselőjének mozgását már nem túl nagy mértékben akadályozta, olyan fokú védelmet is nyújtott, hogy a védőfelszerelések közül a pajzsot már gyakorta el is hagyhatták.

Az efféle vértezet magas ára, és a hozzá szükséges képzett, nagytestű lovak drágasága miatt azonban a magyar haderőnek létszámban ekkor már nem túl nagy része állhatott a szigorúan vett nehézlovasságból.

 

  1. A tüzérség

 

A magyar haderőben a tüzérséget Mátyás király uralkodása alatt szervezték fegyvernemmé. A 16.szd. elejére a különféle lövegek már szinte teljesen kiszorították a hadi használatból a kővető gépeket.

Az ágyúkat rendeltetésük alapján három fő csoportba sorolhatjuk:

(vár)védelmi

ostrom

tábori

A lövegtípusok alapján pedig megkülönböztethetünk ágyút, tarackot és mozsarat.

Az ágyú hosszú csövű löveg, amelynek csőhossza 20-40-szer nagyobb öblének méreténél. Nagy kezdősebességgel, nagy lőtávolságra, lapos ívben lövi ki vas-, bronz- vagy ólomgolyó lövedékét.

A tarack, amelynek rövid csöve kb. 10 öbölméret hosszú, kis töltéssel magas ívben lövi ki lövedékét várfalak, bástyák törésére.

A mozsár egészen rövid csövű, nagy öbölméretű löveg. Meredek ívben veti ki lövedékét falak, épületek szétzúzására, fedezék mögötti célokra.

 

A kor lövegeit bronzból öntötték, illetve kovácsoltvas dongákból állították össze, lövedékeik még kő-, illetve tömör fémgolyók voltak.

A leírások és leltárjegyzékek alapján a végvárak viszonylag jól el voltak látva tüzérségi eszközökkel, a tábori lövegek számáról azonban már kevesebbet tudhatunk.

Véres kard – a mohácsi csata regényes története

Megjelent!

1526-ban nagyszabású török hadjárat indul a Magyar Királyság ellen, melynek igen rossz állapotban kell ezzel szembenéznie. A végvárrendszer romokban, a kincstárban nincs pénz és a központi hatalom gyenge.
Tomori Pál kalocsai érsek a végvári katonaságban bízva megpróbál felkészülni az elkerülhetetlennek látszó oszmán támadásra: megerősítik Péterváradot, és mozgósítják a hadra fogható férfiakat.
Három barát kalandos történetén keresztül tárulnak fel az 1526-os esztendő sorsfordító eseményei: ütközetek, politikai tárgyalások, cselszövések, egy király és egy birodalom végzete.

A trilógia kötetei:
Szablyák tánca
Bajvívók
Véres kard

A trilógia végigvezeti az olvasót az 1521-1526-os oszmán-magyar háború magyar eseményein, mindig a cselekmények sűrűjében maradva, egy egész történetet adva úgy, hogy közben a kötetek önállóan is olvashatóak.

vereskard_borito

konyborito3d_00247

Mohácsról Nürnbergben

2016.09.09-én a Nürnbergi Magyar Kultúregyesület klubestjén az 1526-os mohácsi csatáról tartottam előadást. Nagyon örültem annak, hogy az előadóterem megtelt, ami azt mutatja, hogy van érdeklődés a magyar történelem ezen igen fontos eseménye iránt. Az előadás monotonitását vetített képekkel és kézbe vehető szemléltető tárgyakkal, a magammal vitt szablyával, huszársisakkal és páncélkesztyűvel igyekeztem oldani. A mintegy másfél órásra nyúló beszédet a hallgatóság zöme végigülte, ami igen szép teljesítmény volt a részükről, utána pedig még rengeteg kérdést is kaptam. Én remekül éreztem magam, és remélem, hogy adhattam valamit a jelenlévőknek.

Augusztus 29. I. Szulejmán szerencsenapja?

A középkori kereszténység ezt a dátumot keresztelő szent János fejevételének napjaként tartotta számon.
A szultán a mohácsi diadala fényében erre a napra a magyarországi hódításai jelképeként, talizmánként tekintett.
Később a török hagyomány – legalábbis a magyarországi hadszíntéren – Szulejmán szultán szerencsenapjának, a diadalok ünnepének tartotta.

Szulejmán augusztus 29-re eső sikerei Magyarországon:

1521. augusztus 29: Nándorfehérvár eleste
1526. augusztus 29: A mohácsi csata
1541. augusztus 29: Buda megszállása

Van olyan vélemény, hogy a mohácsnál aratott győzelem után a szultán tudatosan is igyekezett nagyobb vállalkozásait erre a napra időzíteni. Ez persze nem is volt olyan nehéz, mert a hagyományosan április vége felé Isztambulból induló hadjáratok során a hadsereg fő ereje többnyire júliusra vagy augusztusra tudta elérni a magyarországi hadszínteret.

A Nagy Szulejmán által személyesen vezetett magyarországi hadjáratok:
1521 Nándorfehérvár
1526 Mohács-Buda
1529 Bécs
1532 Kőszeg
1541 Buda
1543 Esztergom, Tata, Székesfehérvár
1566 Szigetvár

II. Lajos király az 1526-os mohácsi csatában

“Az ellenség szemünk láttára több helyen lángba borítja az országot. Csak reátok várakozunk, és mihelyt megérkeztek, Isten segítségével mindjárt megütközünk. Tehát a leggyorsabban siessetek. Sebesen, sebesen, sebesen!”
II. Lajos király sürgető levele a mohácsi csata előtti napokban

Brodarics kancellár többek között így jellemezte a fiatal királyt:
„Szelleme, külseje, virtusa révén mintha csak isten volna, reményünk, dísze királyoknak, ha engedi sorsa.”

„Azt mondotta, hogy készen áll mindent, még a halált is elszenvedni a hazáért, Krisztus szent hitéért, feleségeikért, gyermekeikért. Viselkedjenek hát ők is bátran, férfi módra, ne feledjék, hogy magyarok, és azokat kövessék, akik maguk is gyakran szereztek már diadalmi zászlót ugyanettől az ellenségtől, csakúgy, mint hajdan az őseik, azok a híres ősök, a keresztény közösség ama bátor bajnokai tették. Nincs miért rettegni az ellenség nagy számától, mert nem a katonák sokaságában, hanem a vitézségében rejlik a győzelem. Isten a magasból maga is az ő szent hitéért harcolók mellett lesz, az ő kezükbe van letéve nemcsak hazájuknak, melyet az ellenség elfoglalni jött, hanem az egész keresztény közösségnek az üdve. „
Lajos király szavai a csata előtt Brodarics kancellár visszaemlékezésében

Az 1526-os mohácsi csata
Az 1526-os mohácsi csata

Louis2

Az oszmán haderő 1526-ban Mohácsnál

Az a hír járta, hogy Szulimán 300 ezer ember élén, 300 ágyúval jön Magyarországra.

Vizsgáljuk meg ennek a hírnek a valóságtartalmát a hadjáraton részt vevő oszmán hadsereg összetételéből kiindulva:

Janicsárság:
11000 janicsár volt Isztambulban, ebből feltételezhetően 7-8 ezer kísérte el a szultánt a magyarországi hadjáratra.

Tüzérség:
Az oszmán sereg ekkor akár 600 ágyút is magával vihetett, amelyből ha levonjuk a faltörő tarackokat és a kis űrméretű, ágyúnak már nem nevezhető lövőeszközöket, akkor vélhetően 3-400 volt a mezei csatában bevethető tábori lövegek száma. (Brodarics 150-et említ, Verancsics 400-ról ír.) Ezeket a tüzérségi eszközöket egy több mint egy km hosszú vonalban, egymástól 6-7 méteres térközöket hagyva tudták felállítani.

topcsi

Ruméliai hadtest:
10 ezer timáros (birtokos) szpáhiból és vagy 20 ezer kísérő lovasból, dzsebeliből állt, valamint hozzájuk jött még a „nagyszámú” akindzsi. Ezen irreguláris könnyűlovasság létszámát nehéz megmondani, de akár 10 ezer főnél is többen lehettek.

Anatóliai hadtest:
Több mint 24 ezer lovas katona.

Gárdalovasság:
5000 főt tett ki az isztambuli udvari lovasság, akik a timáros szpáhikhoz hasonlóan jól fel voltak szerelve. Lényegében ők és a szpáhik alkották a törökök nehézlovasságát, amelyet azonban európai értelemben, a reneszánsz idején inkább a könnyű lovasság kategóriájába lehetett sorolni. Klasszikus nehézvértes lovasság az oszmán hadseregben nem volt.

Gyalogosok:
A gyalogsághoz tartozott még a janicsárokon kívül az aszabok és a martalócok sokasága, akikről azonban az oszmán krónikások ezzel a csatával kapcsolatban nem emlékeznek meg. A várostromoknál esik róluk szó, csakúgy, mint a hadat kísérő, mintegy 800 egységből álló folyami flotta legénységéről és evezőseiről, akiket szintén aszaboknak neveztek.

A magyar hadtörténészek 60-70 ezer főre szokták becsülni az oszmánok részéről Mohácsnál bevetett elsővonalbeli katonaságot. Mellettük voltak még a másodkategóriás, harcosnak nem minden tekintetben nevezhető elemek (hiányosan felszerelt és/vagy képzetlen alakok), és a tábor kiszolgálását és a logisztikai feladatokat ellátó tömegek. Összességében tehát nem zárható ki, hogy Szulejmán szultán 1526-ban egy százezer főt meghaladó emberáradatot vezetett Mohácsra (pontosabban át az országon, Belgrádtól Budáig). Ez viszont azt is jelenti, hogy ha ez a haderő egy tömegben vonult volna lovakkal, szállító szekerekkel, ágyúkkal, málhás szamarakkal és tevékkel, akkor a menetoszlop akár 50-100 km hosszúra is nyúlhatott volna. Harminc kilométeres napi menetteljesítmény esetén is, mire a sereg eleje megáll, és tábort ver, a vége még el sem indulhat. Ennek tudható be, hogy a török had részekre szakadva vonult fel. Elöl járt a szendrői és a boszniai szandzsák lovassága, őket követte a nagyvezír a ruméliai katonasággal és a tüzérség egy részével, majd pedig következett a szultán az anatóliai és az isztambuli csapatokkal.

Egy korabeli török krónikás, Bosztan Cselebi így írta le a szultán hadának 1526-os belgrádi seregszemléjét:

„A győzelmes seregben mindenki tetőtől talpig vasba öltözött, s aranyos fegyverzettel teljesen felszerelte magát, úgyhogy minden csapat vashullámokat hányó tengerré, minden ezred egy-egy folyammá változott, amelyben a tajtékok ragyogó sisakok, a habok egyiptomi kardok, az örvények pedig acélpajzsok valának. […] Ily módon a szerencsés hadsereg ezredenként és csapatonként egy hétig vonult el a vezérek előtt…”

 

forrás: B. Szabó – A mohácsi csata

A magyar haderő az 1526-os mohácsi csatában

mohacsicsata01-kicsi

A Szablyák tánca történetében elérkeztem az 1526-os mohácsi csata előestéjéhez.
Ideje végignézni, hogy kik vannak ekkor a magyar táborban, és hogy létszámában mekkora is lehetett a magyar sereg.

Az elsődleges forrás ehhez a csatát túlélt Brodarics kancellár szemtanúi beszámolója.
“…Amikor a király Budáról kivonult, avval együtt, ami Mária királynéé és az esztergomi érseké volt, lovas és gyalogos katonája volt neki körülbelül háromezer…”
Szerencsére ezt nem nekem kell elemeznem, ezt számos történész megtette már. Közülük én Bánlaky József írását vettem alapul:

“E rendelkezések és egyéb intézkedések következményeként augusztus 29-ig bezárólag Budáról hajón a király podgyászán kívül kisebb-nagyobb ágyúk, nagyobb mennyiségű lőpor és egyéb hadiszükségletek, Bécsből 9 darab ágyú a szükséges lőszerrel érkeztek be Mohácsra. Thurzó Elek kincstartó 200 gyalogost és néhány ágyút hozott. Augusztus 26-án megérkezett Batthyány Ferenc horvát bán Tahy János vránai perjel, Bánfy János és egyéb horvát urak kíséretében 3000 lovassal és némi gyalogsággal. A következő napon Erdődy Simon zágrábi püspök jött meg fivérével, Erdődy Péterrel és több mint 700 lovassal. Bornemissza János várparancsnok Aczél István vezetése alatt 300 lovast és néhány ezer aranyat küldött. Szerecsen János kincstartó 2000 drávamelléki íjas puskás gyalogost hozott. Csehországból 600 gyalogos és 200 lovas érkezett. Ez összesen 7000 embert tett ki. Ehhez hozzászámítva a már a mohácsi táborban volt következő alakulatokat, még pedig a király és a királyné dandárát és Szalkay érsek csapatát, összesen 3000 embert, Báthory András dandárát és a tolnai nemességet, összesen 1000 embert, Szapolyay Györgynek 300 nehéz lovasból és 1200 gyalogosból álló dandárát, Cyprusi Hannibálnak a pápa pénzén toborzott és fenntartott 1300 morva, illetve Gnojenszki Lénárdnak 1500 lengyel zsoldosát, Várday Pál egri és Perényi Ferenc nagyváradi püspökök 900 főnyi hadát, a kevésbé tehetős zászlós urak és a megyék dandárjait, összesen 6–7000 főnyi létszámmal s végül Tomorynak 5000 főnyi seregcsoportját, mely alakulatok létszáma kereken 21.000 főnek felelt meg, úgy az egész sereg számára mintegy 28.000 főnyi létszámot kapunk.
Útban volt már, de a csata napjáig be nem érkezett: Szapolyay János erdélyi vajda 20.000 főnyi erdélyi serege Szeged környékén, Frangepán Kristóf gróf 3000 főnyi had élén Zágrábban, a Brandenburgi György őrgróf és Újházy Ádám által vezetett 7500 főnyi cseh és morva segélyhad Székesfehérvárnál, Veszprémnél és Győrnél. Azonkívül az északi megyékből is még számos főúr volt útban az általuk kiállított hadak élén Mohács felé, mely hadak összegét legalább mintegy 3500 főre tehetjük. A még útban levő hadak állományát eszerint legalább 33.000 főre tehetjük.”

Brodarics kancellár visszaemlékezésében 24-25 ezer fősre becsüli a magyar sereg összlétszámát (ehhez még 80 ágyút is számol). A Rómának rendszeresen jelentő Burgio pápai követ, aki általában elég tájékozott volt a magyar udvar ügyeiben, szintén hasonló létszámot említ. Tomori Pál állítólag 20 ezer emberről beszélt augusztus 24-én, de sokan még ezen dátum után érkeztek a táborba. Szulejmán szultán krónikása 50-60 ezer fősnek írta le az ellenséges magyar haderőt, de ez vélhetően túlzás, a nagy számmal inkább csak a győzelem nagyságát akarta érzékeltetni. A történészek általában 24-28 ezres létszámot szoktak megadni (fent látható, hogy Bánlaky József is 28 ezret valószínűsít), kivétel talán ez alól Perjés Géza, aki szerint a király zászlaja alatt ennél jóval nagyobb seregnek kellett összegyűlnie. Ő úgy tartja, hogy a nemesség nagyon buzgón igyekezett a táborba (erről több forrás is beszámol), és szerinte ezért nem valószínű, hogy az összmagyar katonai potenciálnak, amelyet 60 ezres létszám fölé szokás becsülni, csak a fele gyűlt volna össze, ráadásul az általános mozgósítás miatt a nemesség mellett a déli megyékből nagyon sok jobbágynak is jelen kellett lennie. Ezen parasztok és a nemesi felkelés harcértéke persze nem volt mérhető a Brodarics által tételesen felsorolt tiszti bandériumok tagjainak és a zsoldos katonáknak a képességeihez.

A fenti számokat érdemes annak fényében vizsgálnunk, hogy a korszakban keresztény királyságok tízezer főnél nagyobb létszámú hadakat nem túl gyakran, húszezret pedig csak kivételes esetekben tudtak egy-egy hadjáratra mozgósítani. Az 1525-ös évben vívták meg az Itáliai háború legnagyobb ütközetét, a nevezetes páviai csatát, amelyben a legerősebb európai hatalmak, a német-római császár és spanyol király V. Károly és I. Ferenc francia király 23 és 26 ezer katonát állítottak csatasorba.

És a másik oldal? Az oszmánok világhódító erejét már teljesen más dimenziók jellemezték. De azt majd egy másik cikkben részletezem smile hangulatjel

Kanócos muskéta

A végvári háborúk egyik fontos fegyvere, és a Szablyák tánca regénysorozatban is gyakran feltűnik a kanócos muskéta.

 

kanócos muskéta

https://www.youtube.com/watch?v=oSF3_LUfL-Y

Lövéskor az égő kanóc a serpenyőbe billen, meggyullad a lőpor, az begyújtja a csőben lévőt és bekövetkezik a lövés.

Az elsütőszerkezet részei:
felporzóserpenyő (Pan), serpenyő takaró (Pan Cover), kanóc (Match), kakas (Lock/Serpent)

A kapszli.hu oldalon található egy leírás a fegyver biztonságos töltésének és elsütésének menetéről:

1. Ellenőrizzük, hogy a kanóc a tartódobozban van-e.

2. Ellenőrizzük, hogy a serpenyőfedél zárva van-e, és nincs benne felporzó lőpor.

3. Engedjük a kakast a serpenyőfedélre.

4. Töltsük meg a csövet ügyelve a légmentességre.

5. Emeljük a fegyvert lőirányba.

6. Feszítsük meg a kakast.

7. Nyissuk meg a serpenyőfedelet.

8. Porozzuk fel a serpenyőt

9. Helyezzük a felporzót biztonságos, zárt, fedett helyre.

10. Zárjuk vissza a fedelet.

11. Illesszük a kakasba a kanócot.

12. Emeljük a célra a fegyvert!

13. Nyissuk meg a serpenyőt.

14. Húzzuk el az elsütőbillentyűt.

15. Lövés után a kanócot azonnal helyezzük vissza a tárolódobozba.

A 16. századi Magyarország történelmi térképének frissítése

Az idővonal bejegyzéseinek kibővítése:
Most már az idővonalon szereplő minden esztendő bejegyzései elkészültek. Az idővonal egészen pontosan az 1605-ös évvel bezárólag tartalmaz adatokat, amikor is a tizenöt éves háború, amely átnyúlt a századváltáson, véget ért.
Új funkció:
Mezei csaták ikonjának és dátumának megjelenítése. Így már nem csak a várharcok vannak a térképen feltüntetve, hanem egynémely nagyobb, nyílt területen vívott oszmán-keresztény ütközet is.

frissiteshez frissiteshez2