II. Lajos magyar és cseh király (1506-1526, uralkodott: 1516-1526) rejtélyes halála

Két mai magyar orvos arról publikált egy cikket, hogy II. Lajos 1526 októberében megtalált holtteste, annak leírása alapján nem lehet olyan emberé, aki az augusztus 29-i csata napján vesztette életét. Tehát a király vagy nem akkor halt meg, vagy nem az ő tetemét találták meg.
II. Lajos halálának körülményeiben kételkedni nem új dolog, ezt már a kortársai is megtették. Szerémi György, a király egyik káplánja a patakba fulladás helyett egy másik változatot írt le. E szerint Lajos királyt a csata után még sikeresen kimentették a megáradt patakból, majd egy közeli településre, Dunaszekcsőre vitték, és ott az egyik főúr, Szapolyai János testvére György, aki a csatában Tomori mellett a másik magyar fővezér volt, meggyilkolta:

„A királyt, midőn fáradtan üle, kis felújulás után késztették, hogy étkezzék. Tomory Pál ekképpen szólt: »Étkezzék királyi Felség! mert a törökök gyorsan sietnek utánunk!« Erre pedig Szapolyay igy szólt Tomoryhoz: »Nagyságod pedig menjen saját szállására, én hasonlóan a magaméra, ne késsünk, azonnal Buda felé kell lovagolnunk. «
»Én kész vagyok« — monda Tomory, mire ismét Szapolyay: »Egyedül menjen Tisztelendőséged szállására, én a király védelmére mégis itt maradok.«
Tomory Pál lámpavilágnál elment szállására cselédjeivel. Midőn Tomory eltávoza, Szapolyay György szóla Lajos királyhoz: >Te dorbézoló király! Te buja király! Te igazságtalan király, mert elvesztetted egész Magyarországot és minden ősi jogainkat, Lőrincz herczeg birtokait, ki magát kötelezte magvaszakadása esetére, mint atyánk is viszont a kölcsönös örökösödésre.> — Monda erre Lajos király : »Nem az én akaratom, hanem az országnagyoké!< Ekkor Szapolyay Görgy a királyt torkánál megragadva, mérges dühvel egy háromélű csehkarddal jobb oldalán három helyen átdöfte. Czettritz és más udvarosai a királyi felségnek megrémültek, és Tomory Pál érsek szállására futottak, erős hangon kiáltván: »Hamar, hamar. Nagyságos Úr, mert Lajos királyt Szapolyay Görgy megölte!« Mit Tomory érsek hallván, sietve felkelt s környezetével Szapolyay Györgyre rohant, és őt meggyilkolta. Ezt hallván Szapolyay György hadvezére és a György párt nagyrésze, megölték Pál érseket.”

 

Dorffmaister_The_death_of_Louis_II_of_Hungary_1795-1796

Louis2

1526 augusztus 28-ra a szemben álló felek hadai már a mohácsi mező közelében táboroznak.

Ideje végignézni, hogy kik vannak ekkor a magyar táborban, és hogy létszámában mekkorák is lehettek a seregek.
Az elsődleges forrás ehhez a csatát túlélt Brodarics kancellár szemtanúi beszámolója.
“…Amikor a király Budáról kivonult, avval együtt, ami Mária királynéé és az esztergomi érseké volt, lovas és gyalogos katonája volt neki körülbelül háromezer…”
Szerencsére ezt nem nekem kell elemeznem, ezt számos történész megtette már. Közülük én Bánlaky József írását vettem alapul:
“E rendelkezések és egyéb intézkedések következményeként augusztus 29-ig bezárólag Budáról hajón a király podgyászán kívül kisebb-nagyobb ágyúk, nagyobb mennyiségű lőpor és egyéb hadiszükségletek, Bécsből 9 darab ágyú a szükséges lőszerrel érkeztek be Mohácsra. Thurzó Elek kincstartó 200 gyalogost és néhány ágyút hozott. Augusztus 26-án megérkezett Batthyány Ferenc horvát bán Tahy János vránai perjel, Bánfy János és egyéb horvát urak kíséretében 3000 lovassal és némi gyalogsággal. A következő napon Erdődy Simon zágrábi püspök jött meg fivérével, Erdődy Péterrel és több mint 700 lovassal. Bornemissza János várparancsnok Aczél István vezetése alatt 300 lovast és néhány ezer aranyat küldött. Szerecsen János kincstartó 2000 drávamelléki íjas puskás gyalogost hozott. Csehországból 600 gyalogos és 200 lovas érkezett. Ez összesen 7000 embert tett ki. Ehhez hozzászámítva a már a mohácsi táborban volt következő alakulatokat, még pedig a király és a királyné dandárát és Szalkay érsek csapatát, összesen 3000 embert, Báthory András dandárát és a tolnai nemességet, összesen 1000 embert, Szapolyay Györgynek 300 nehéz lovasból és 1200 gyalogosból álló dandárát, Cyprusi Hannibálnak a pápa pénzén toborzott és fenntartott 1300 morva, illetve Gnojenszki Lénárdnak 1500 lengyel zsoldosát, Várday Pál egri és Perényi Ferenc nagyváradi püspökök 900 főnyi hadát, a kevésbé tehetős zászlós urak és a megyék dandárjait, összesen 6–7000 főnyi létszámmal s végül Tomorynak 5000 főnyi seregcsoportját, mely alakulatok létszáma kereken 21.000 főnek felelt meg, úgy az egész sereg számára mintegy 28.000 főnyi létszámot kapunk.
Útban volt már, de a csata napjáig be nem érkezett: Szapolyay János erdélyi vajda 20.000 főnyi erdélyi serege Szeged környékén, Frangepán Kristóf gróf 3000 főnyi had élén Zágrábban, a Brandenburgi György őrgróf és Újházy Ádám által vezetett 7500 főnyi cseh és morva segélyhad Székesfehérvárnál, Veszprémnél és Győrnél. Azonkívül az északi megyékből is még számos főúr volt útban az általuk kiállított hadak élén Mohács felé, mely hadak összegét legalább mintegy 3500 főre tehetjük. A még útban levő hadak állományát eszerint legalább 33.000 főre tehetjük.”
Egy másik, szintén Brodarics beszámolóján alapuló összesítés szerint a sereg összetétele így alakult:
Budáról indul: II. Lajos: 2500 gyalogos, 200 nehézlovas, 1000 könnyűlovas
Budai és pesti polgárok: 600 fő
Szalkai esztergomi érsek: 1000 gyalogos, 400 könnyű és nehézlovas
Báthori István: nádor csapata,
Ercsinél csatlakozik: Báthori András: „nem megvetendő csapat”
Amikor augusztus 6-án a király Tolnára ért, már” négyezer vagy valamivel több lovassal rendelkezett”
Tolnán csatlakozik: Szapolyai György Trencsénből 200 nehéz- és 100 könnyűlovas, 1200 gyalogos.
Itt érte be a hadat az a 4000 morva és lengyel gyalogos is, akiket Burgio pápai nuncius megbízásából három kapitány fogadott zsoldba.
“Amikor a király serege Bátára ért. Már a Duna jobb partján állt 5000-6000 lovassal a kalocsai érsek, Tomori Pál és a temesi ispán Perényi Péter is[…]Augusztus 24-én Tomori még együttesen sem becsülte többre 20 ezer főnél a két magyar had létszámát,…26-án vasárnap pedig megjött Batthyány Ferenc horvát bán 3000 lovassal és 1000-2000 gyalogossal[…]
Szerecsen János 2000 íjásszal, akiket a Dráva mentén a pécsi káptalan és a saját birtokain fogadott zsoldba”
Brodarics kancellár visszaemlékezésében 24-25 ezer fősre becsüli a magyar sereg összlétszámát (ehhez még 80 ágyút is számol). A Rómának rendszeresen jelentő Burgio pápai követ, aki általában elég tájékozott volt a magyar udvar ügyeiben, szintén hasonló létszámot említ. Tomori Pál állítólag 20 ezer emberről beszélt augusztus 24-én, de sokan még ezen dátum után érkeztek a táborba. Szulejmán szultán krónikása 50-60 ezer fősnek írta le az ellenséges magyar haderőt, de ez vélhetően túlzás, a nagy számmal inkább csak a győzelem nagyságát akarta érzékeltetni. A történészek általában 24-28 ezres létszámot szoktak megadni (fent látható, hogy Bánlaky József is 28 ezret valószínűsít), kivétel talán ez alól Perjés Géza, aki szerint a király zászlaja alatt ennél jóval nagyobb seregnek kellett összegyűlnie. Ő úgy tartja, hogy a nemesség nagyon buzgón igyekezett a táborba (erről több forrás is beszámol), és szerinte ezért nem valószínű, hogy az összmagyar katonai potenciálnak, amelyet 60 ezres létszám fölé szokás becsülni, csak a fele gyűlt volna össze, ráadásul az általános mozgósítás miatt a nemesség mellett a déli megyékből nagyon sok jobbágynak is jelen kellett lennie. Ezen parasztok és a nemesi felkelés harcértéke persze nem volt mérhető a Brodarics által tételesen felsorolt tiszti bandériumok tagjainak és a zsoldos katonáknak a képességeihez.
A fenti számokat érdemes annak fényében vizsgálnunk, hogy a korszakban keresztény királyságok tízezer főnél nagyobb létszámú hadakat nem túl gyakran, húszezret pedig csak kivételes esetekben tudtak egy-egy hadjáratra mozgósítani. Az 1525-ös évben vívták meg az Itáliai háború legnagyobb ütközetét, a nevezetes páviai csatát, amelyben a legerősebb európai hatalmak, a német-római császár és spanyol király V. Károly és I. Ferenc francia király 23 és 26 ezer katonát állítottak csatasorba.
A másik figyelemre méltó dolog a vitézek lobogó harci kedve. Különösen a végeken harcoló katonaság harci szelleme volt nagyon jó, és fölényben érezte magát a törökkel szemben. Részben ez vezetett oda, hogy a csatát – bár azt olyan személyek is szerették volna, akiknek szava sokat számított a magyar haderő vezetésében – nem lehetett elodázni, és a közeledő erősítéseket (az erdélyi had, Frangepán Kristóf csapata és a cseh segélyhad) bevárva a létszámot még magasabbra emelni.
Na és a másik oldal? Az oszmánok világhódító erejét már teljesen más dimenziók jellemzik.
Az a hír járta, hogy Szulimán 300 ezer ember élén, 300 ágyúval jön Magyarországra.
Vizsgáljuk meg ennek a hírnek a valóságtartalmát a hadjáraton részt vevő oszmán hadsereg összetételéből kiindulva:
Janicsárság:
11000 janicsár volt Isztambulban, ebből feltételezhetően 7-8 ezer kísérte el a szultánt a magyarországi hadjáratra.
Tüzérség:
Az oszmán sereg ekkor akár 600 ágyút is magával vihetett, amelyből ha levonjuk a faltörő tarackokat és a kis űrméretű, ágyúnak már nem nevezhető lövőeszközöket, akkor vélhetően 3-400 volt a mezei csatában bevethető tábori lövegek száma. (Brodarics 150-et említ, Verancsics 400-ról ír.) Ezeket a tüzérségi eszközöket eg több mint egy km hosszú vonalban, egymástól 6-7 méteres térközöket hagyva tudták felállítani.
Ruméliai hadtest:
10 ezer timáros (birtokos) szpáhiból és vagy 20 ezer kísérő lovasból, dzsebeliből állt, valamint hozzájuk jött még a „nagyszámú” akindzsi. Ezen irreguláris könnyűlovasság létszámát nehéz megmondani, de akár 10 ezer főnél többen is lehettek.
Anatóliai hadtest:
Több mint 24 ezer lovas katona.
Gárdalovasság:
5000 főt tett ki az isztambuli udvari lovasság, akik a timáros szpáhikhoz hasonlóan jól fel voltak szerelve. Lányegében ők és a szpáhik alkották a törökök nehézlovasságát, amelyet azonban európai értelemben, a reneszánsz idején inkább a könnyű lovasság kategóriájába lehetett sorolni. Klasszikus vértes lovasság az oszmán hadseregben nem volt.
Gyalogosok:
A gyalogsághoz tartoztak még a janicsárokon kívül az aszabok és a martalócok sokasága, akikről azonban az oszmán krónikások ezzel a csatával kapcsolatban nem emlékeznek meg. A várostromoknál esik róluk szó, csakúgy, mint a hadat kísérő, mintegy 800 egységből álló folyami flotta legénységéről és evezőseiről, akiket szintén aszaboknak neveztek.
A magyar hadtörténészek 60-70 ezer főre szokták becsülni az oszmánok részéről Mohácsnál bevetett elsővonalbeli katonaságot. Mellettük voltak még a másodkategóriás, harcosnak nem minden tekintetben nevezhető elemek (hiányosan felszerelt és/vagy képzetlen alakok), és a tábor kiszolgálását és a logisztikai feladatokat ellátó tömegek. Összességében tehát nem zárható ki, hogy Szulejmán szultán 1526-ban egy százezer főt meghaladó emberáradatot vezetett Mohácsra. Ez viszont azt is jelenti, hogy ha ez a haderő egyben vonult volna, akkor lovakkal, szállító szekerekkel, ágyúkkal, málhás szamarakkal és tevékkel; a menetoszlop akár 50-100 km hosszúra is nyúlhatott volna. Harminc napos napi menetteljesítmény esetén is, amire a sereg eleje megáll, és tábort ver, a vége még el sem indulhat. Ennek tudható be, hogy a török had részekre szakadva vonult fel. Elöl járt a szendrői és a boszniai szandzsák lovassága, őket követte a nagyvezír a ruméliai katonasággal és a tüzérség egy részével, majd pedig következett a szultán az anatóliai és az isztambuli csapatokkal.
Egy korabeli török krónikás, Bosztan Cselebi így írta le a szultán hadának 1526-os belgrádi seregszemléjét:
„A győzelmes seregben mindenki tetőtől talpig vasba öltözött, s aranyos fegyverzettel teljesen felszerelte magát, úgyhogy minden csapat vashullámokat hányó tengerré, minden ezred egy-egy folyammá változott, amelyben a tajtékok ragyogó sisakok, a habok egyiptomi kardok, az örvények pedig acélpajzsok valának. […] Ily módon a szerencsés hadsereg ezredenként és csapatonként egy hétig vonult el a vezérek előtt…”

Magyar hadak a tizenhatodik század első negyedében (a Jagellók alatt)

A magyar haderő (a mohácsi csata előtt):

A feudális rendszer, a hagyományok, az ország katonapolitikai helyzete,
a pénzügyi, gazdasági viszonyok, a szomszédos államok, és a folyamatos török fenyegetettség együttes hatásaira alakult ki, változott, és adott válaszokat.
Szervezetileg két fő típusú katonaságról beszélhetünk:
Végvári katonaság, illetve bandériumok.
Ezek azonban nem mindig különültek el, mint például a királyi vagy a tiszti bandériumok esetében, amelyek többnyire, mondhatni állandó jelleggel a fenyegetett határszakaszokon, elsősorban a törökkel szomszédos területek végváraiban állomásoztak.

1. Végvári katonaság:
A korszak egyik legnagyobb, folyamatosan fegyverben tartott európai katonasága volt a magyar végvári haderő, amely több mint hétezer tagot számlálhatott.

Lovasság
Ezen időszakban ezt a fegyvernemet már elsősorban a huszárság
alkotta, különösen a déli vármegyékben, ahol a bandériumok kiállítására vonatkozó törvények is könnyű-fegyverzetű lovasokra vonatkoznak.
A korabeli huszár ugyan nem számított vértesnek, de azért nem is
védtelenül vonult a csatába. Általában a sisak és a láncing a
felszereléséhez tartozott, akárcsak a sajátos formájú pajzs, a
huszártárcsa.

Elsődleges fegyvere egy hosszú lándzsa, az ún. lobogós kopja volt.
Ez mellett rendelkezett még kézi íjjal (hagyományos magyar, vagy már sokszor a valamivel kisebb, de gyorsabb török változattal), valamint közelharci fegyverrel, amely lehetett kard, szablya, fokos, csákány,vagy buzogány.
A szablyája nehéz magyar, vagy könnyebb, török formájú is lehetett.
Hegyes, egyenes kardot, melyet később majd hegyestőrnek neveztek,illetve csákányt is használhatott, ha jobban páncélozott ellenfél leküzdésére törekedett. Mivel ezen fegyverek kifejezetten a vérteken való áthatolásra lettek kifejlesztve, a török könnyűlovasság ellenében nem feltétlenül voltak annyira hatékonyak.
Elmondható, hogy puskát nem használtak, a tűzfegyverek kézbevételétől ódzkodtak, ilyesmi egészen a pisztolyok meghonosodásáig, vagyis a tizenhatodik század második feléig nem tartozott a fegyvertárukhoz.
Soraikban csak nemeseket találunk, ez nem csak a felszerelések és a lovak költséges mivoltának tudható be, hanem annak is, hogy ezen büszke vitézi közösségek nem nemes elemeket nem is fogadtak volna be maguk közé. Később, mikor az állandó háborúság során, a harcok és az elszegényedés következtében az alkalmas nemesek száma megcsappan, már tapasztalható lesz a “tömeges nemesítés” is, hogy az országban ne legyen hiány katonaanyagban.

korai-huszar

magyarvegvariak16szdmasodikfele

Gyalogság
Várőrség
A várak állandó őrségét adó gyalogosok, a drabantok vagy darabontok.
Fegyverzetük kard, pajzs, kopja vagy balta (fokos). Sokan közülük
ekkor már puskával is fel voltak szerelve.

Naszádosok
Olyan gyalogos csapatnem, amelynek túlnyomó része a Duna déli
szakaszán, illetve a Száva mellett teljesített szárazföldi és vízi
szolgálatot.
Legnagyobb számban Nándorfehérvárnál állomásoztak, egészen addig, amíg Szabács és Nándorfehérvár 1521-ben török kézre nem kerültek.
Jellemző vízi alkalmatosságuk a naszád, ez a keskeny építésű,
folyami hadihajó, amely remekül bevált a magyar folyamszakaszokon.
Egy részük katonai szolgálatot adó, és ezért kiváltságokat élvező
jobbágyrétegből került ki, akik ha éppen nem hadban voltak, akkor a végházakhoz közeli telkeiken gazdálkodtak.

naszad

 

2. A Mezei hadak:
Gyalogság, zsoldosok
Az egy-egy hadjáratra összetoborzott, mezei ütközetek megvívására is alkalmas hadsereg a bandériumokból, telekkatonaságból és az ez mellé még zsoldon felfogadott csapatokból állt.
Az ilyen hadak magyar gyalogsága puskásokból, illetve mellettük még “magyar módra”, azaz fokossal, baltával, pajzzsal, illetve “német módra”, vagyis szálfegyverrel ellátott katonákból
állhatott.
Mellettük még igen gyakorta fogadtak fel külföldi gyalogos zsoldosokat is, mivel a magyar hadvezetés tisztában volt azzal, hogy az országban nagy számú és kitűnő lovasság található,
de jó minőségű gyalogosok tekintetében “behozatalra” szorulunk.
A professzionális gyalogságot leginkább lengyel, cseh és morva, valamint német területeken toborozták.
A cseh és lengyel katonák specialitása a nehézgyalogság, illetve a szekértáborra alapuló harcmodor lehetett,
míg a német nyelvű zsoldosok, a lanckenétek, vagy landsknechtek az ekkortájt Nyugat-Európában és Itáliában kialakuló, a pikák és lőfegyverek vegyes alkalmazására épülő harcrend ismeretét
hozhatták magukkal.

 

Hajdúk
Talán valamikor a század elején jelentek meg a hajdúknak nevezett katonaelemek.
Hagyományosan magyar és tót nemzetiségű marhahajcsárok voltak, akiket a néha több száz mérföldes,
a magyar mezőkről a német vásárokra hajtott csordák kíséretére fogadtak fel. (hajtók – hajdúk)
Ez egy rideg, és nem veszélytelen foglalkozás volt, amely megedzette az ezt felvállaló férfiakat.
Az ilyen emberek, mikor éppen munka nélkül voltak, sokszor kiváló katonáknak bizonyultak, akiket ráadásul igen olcsón lehetett elszegődtetni fegyveres szolgálatokra.
A 16. szd első felében még erőteljesen megkülönböztették őket a darabontoktól, de később már együtt emlegették őket, és a 17 szd-ra már jóformán minden magyar gyalogos katonát hajdúnak neveztek.

A bandériumok lovassága és a telekkatonaság
A hadfelállítási törvények és rendeletek alapján 36 jobbágyporta(telek) után egy nehézlovast, illetve a déli vármegyékben minden húsz porta után egy könnyű-fegyverzetű lovast, vagyis huszárt kellett a vármegyéknek a királyi had számára biztosítaniuk. E célra a királyi kincstár általában
átengedte a rendkívüli hadiadóból befolyó pénz egy részét a vármegyéknek.
Bandériumokat a főbb világi és egyházi tisztségeket betöltő személyek, valamint a bárók, mágnások közé sorolt főurak tartottak fenn, illetve állítottak ki hadba hívás esetén.
A királyi bandérium 1000 lovasból állt, az erdélyi vajda, a temesi ispán, illetve a bánok is meghatározott számú lovagot kellett, hogy fegyverben tartsanak a tisztségükből fakadó bevételekből.
A lovasságot tehát vegyesen könnyű- és nehézfegyverzetű vitézek alkották. A nehézlovasság által viselt teljes vértezet a 16szd-ban elérte fejlődésének csúcsát. Az mellett, hogy viselőjének
mozgását már nem túl nagy mértékben akadályozta, olyan fokú védelmet is nyújtott, hogy a védőfelszerelések közül a pajzsot már gyakorta el is hagyhatták.
Az efféle vértezet magas ára, és a hozzá szükséges képzett, nagytestű lovak drágasága miatt azonban a magyar haderőnek létszámban ekkor már nem túl nagy része állhatott a szigorúan vett nehézlovasságból.

3. A tüzérség

A magyar haderőben a tüzérséget Mátyás király uralkodása alatt szervezték fegyvernemmé.
A 16.szd. elejére a különféle lövegek már szinte teljesen kiszorították a hadi használatból a kővető gépeket.
Az ágyúkat rendeltetésük alapján három fő csoportba sorolhatjuk:
(vár)védelmi
ostrom
tábori
A lövegtípusok alapján pedig megkülönböztethetünk ágyút, tarackot és mozsarat.
Az ágyú hosszú csövű löveg, amelynek csőhossza 20-40-szer nagyobb öblének méreténél.
Nagy kezdősebességgel, nagy lőtávolságra, lapos ívben lövi ki vas-, bronz- vagy ólomgolyó lövedékét.
A tarack, amelynek rövid csöve kb. 10 öbölméret hosszú, kis töltéssel magas ívben lövi ki lövedékét várfalak, bástyák törésére.
A mozsár egészen rövid csövű, nagy öbölméretű löveg. Meredek ívben veti ki lövedékét falak, épületek szétzúzására, fedezék mögötti célokra.

A kor lövegeit bronzból öntötték, illetve kovácsoltvas dongákból állították össze, lövedékeik még kő-, illetve tömör fémgolyók voltak.
A leírások és leltárjegyzékek alapján a végvárak viszonylag jól el voltak látva tüzérségi eszközökkel, a tábori lövegek számáról azonban már kevesebbet tudhatunk.

Brodarics kancellár 1527-es leírása Magyarországról

„Mert hogy elsoroljam Magyarország gazdagságát, mellyel Európa valamennyi országa közül kiválik (ha igazán szólhatok), külön kötetre volna szükség.”

Tabula_hungariae800

Brodarics kancellár 1527-ben ekképpen írta le Magyarországot:

Hungáriát vagy a hunokról, vagy a hungárokról (magyarokról) nevezték így el, mivel mindkét nép Scythiából kiindulva itt telepedett le. A Duna, ez az összes európai folyók legnagyobbika, végigfolyik a közepén, és felosztja inneni és túlnani vidékekre. Ulmnál ered a Fekete-erdőben. (Mi most úgy beszélünk, mintha Budán lennénk, mely a királyság székhelye.) A Dunán-inneni rész az, ahol valaha a két Pannónia volt. Határai a következők: a Dunán túl való részek felől a Duna, azután Ausztria és Noricum, Bécsnél a Caecuis-hegység nyúlványai (hajdanában így hívták), Szlavónia felől a Dráva, Bosznia és Rácország felől a Száva folyók. Ugyanis azokon a Dunával szomszédos vidékeken, amelyek Belgrád közelében vannak, egészen a Száva folyó torkolatáig terjed, ahol az beleömlik a Dunába; Valpót, Pozsegát és Szerémet pedig, e három híres tartományt (a mi elnevezésünkkel vármegyét) Szlavóniától különválasztja.
Ennek az Innenső-Magyarországnak a fővárosa az előbb említett Buda, a királyság székhelye. Nevezetesebb városai Székesfejérvár, mely a királykoronázásokról és királysírokról nevezetes, Esztergom, a prímási székhely, Pécs, püspöki székhely, azután Sopron, Győr, Szombathely, Szent Márton városa, Stridon pedig Hieronymus szülőföldje. Sok nevezetes folyó van arra a Dunán és a Dráván kívül, melyeket fentebb említettünk. Két igen híres tava, a Balaton és a Fertő. Az egyik kb. tizenhárom mérföldnyire húzódik hosszúságban, a másik nem olyan hosszú, de a Balatonnál sokkal szélesebb. Ehhez az Innenső-Magyarországhoz van csatolva Szlavónia, a hajdani Felső-Pannóniának a Száva és a Dráva közötti része, de már jóval túlterjed a Száván, egészen az Unna folyóig (mert most így hívják), ahol Horvátország kezdődik. Mögötte van Dalmácia az Adriai-tenger partján: részben velencei, részben török fennhatóság alatt, csak egészen kicsiny része tartozik a magyar király uralma alá. A földközi-tengeri vidékeket a boszniaiak és a rácok tartják kezükben, azok, akiket hajdanta felső-moesiaiaknak neveztek. Szlavónia fővárosa Zágráb: püspöki székhely, Horvátországé pedig most Biheg, valamikor Tininum, Dalmácia azon részéé, amely magyar fennhatóság alatt van, Zeng, Boszniáé Jajca; Rácországban, vagy más szóval Szerbiában pedig Belgrád a főhely: ily módon helyezkedik el innenső Magyarország és azok a vidékek, amelyek a Duna és az Adriai-öböl között vannak.
A Dunán túlnani Magyarországot a Pozsony fölött kezdődő és hosszú kanyarral a Fekete-tengerig húzódó Kárpátok választják el Morvaországtól, Sziléziától, Lengyelországtól és Oroszországtól, egészen addig a vidékig, melyet Mórmarosnak hívunk. Innét már más hegyek és erdők, melyek Turnu Severinig húzódnak, választják el Magyarországot Erdélytől és Oláhországtól. Ezen Túlsó-Magyarország közepén a mármarosi sóbányák környékén eredő Tisza folyó folyik keresztül az északi folyók közül, amennyire eddig hallani lehetett, halban a leggazdagabb.
Több kisebb folyón kívül két hajózható is ömlik belé, a Szamos és a Maros, mindkettő Erdélyben ered. Ennek a Túlsó-Magyarországnak nevezetesebb városai: északon Pozsony, Nagyszombat (Tyrnavia), Trencsén, azután ugyanitt van a Vág folyó, mely Komárom mellett folyik a Dunába, majd a Nyitra és csaknem ugyanott Beszterce jó néhány bányavárossal, melyek arany-, ezüst- és rézbányáikról nevezetesek. Tovább van Vác, Pest-Budával szemben, Eger, Kassa meg a Szepesség jó néhány nevezetes városa; délen Kalocsa, Bács, Szeged; a Tiszántúl: Várad, Debrecen, Nagybánya arany- és ezüstbányákkal; Csanád püspöki székhely és a híres-nevezetes Temesi vár, mely az ország kapitányságai közül a harmadik helyen áll; Szörény, ahol a hajdani Traianus császár által épített hídnak a romjai még most is láthatók, és más helyek, melyeket itt bővebben felsorolni nem lehet a történetírásra kötelező szűkszavúság miatt. Maga a Tisza a jeles titeli prépostság táján ömlik a Dunába. Ez a prépostság nincs messze Péterváradtól, és a Tisza innenső partján fekszik. Azokon a hegyeken túl, melyek a Kárpátoktól Severinig terjednek, van Erdély, valamikor Dácia egy része. Fővárosa Gyulafejérvár, vagy Iulius Caesarról, vagy még inkább Gyuláról, egy régi hun fejedelemről ígyen elnevezve. Itt igen sok nevezetes város van, köztük Szeben, Brassó, Kolozsvár, Beszterce, azután még sok más, melyeket a germánok, akiket mi szászoknak hívunk, alapítottak és laknak. Itt vannak a siculusok is, köznapi nyelven szólva: székelyek, zord, háborúzást kedvelő emberfajta. Nincs köztük nemes, nincs köztük paraszt, valamennyien egyforma joggal bírnak, akárcsak a svájciak.
Erdély maga mindenben nagyon gazdag, főleg arany, ezüst és más ércekben; ehhez járulnak még a sóhegyek. Pompás lovakat tenyésztenek itt, borban is bővelkedik, noha ezek nem olyan kiválóak, mint Magyarországon és Szlavóniában. Erdélyt övezi a két Oláhország, az Alpeseken túli és Moldva: az a Dunával, ez a Fekete-tengerrel határos, ketten együtt pedig Erdéllyel egyetemben Európának ama vidékén fekszenek most, amely valaha Dácia volt. Így annak az egész, Dunán túl fekvő résznek, mely nemcsak Túlsó-Magyarországot, de Erdélyt és a két Oláhországot is magában foglalja, a Duna, a Kárpátok, a Fekete-tenger, majd ismét a Duna képezi a határait.
A mellékelt kép a Tabula Hungariae, vagyis a Lázár-féle térkép, Magyarország első fennmaradt nyomtatott térképe, amely 1526-1528 között készült.

Várnézőben Csesznek váránál

A több mint 700 éves vár virágkora -Zsigmond királyunk uralkodásának idejére- a XV. századra tehető, mely időszakban a Várat birtokló Garai család, impozáns megjelenésű, gótikus lovagvárrá építette át az addig alacsony, belsőtornyos kis várat. Hadászatilag, országosan is kiemelkedő szerepet először a török időkben -Veszprém eleste után betagozódott a magyar végvári védelmi rendszer első vonalába- majd később, a Rákóczi szabadságharc idején kapott.

20150806_071634

20150806_072857

20150806_071405

20150806_070930

20150806_070319

20150806_070816

20150806_070315

20150806_065817

20150806_065951

20150806_065732

20150806_065140

20150806_065145

20150806_065130

20150806_064857

20150806_065026

20150806_073050