Jakob Fugger – A Jagelló-kor Soros Györgye

“a magyarok országa meglátja, hová jut így”

A tizenötödik században Európában véget ért a középkor és kezdetét vette az újkor. A pénz kora. A lovagság eszméje hanyatlásnak indult és katedrálisok helyett inkább kastélyok épültek. A reneszánsz a külsőségek és nem a szakralitás dominált. A pápai széket a pénzen vásárolt szavazatokért adták, csakúgy, mint a birodalmi császári címet.
Velence, egy városállam a kereskedelem révén befolyásosabb lett, mint sok más nagy területű királyság. Portugália, majd Spanyolország pedig távoli földrészek kifosztásába kezdett.
Európában a királyi címek és az egyházi méltóságok ugyan megmaradtak, de a döntő szó sokszor már a bankároké és a pénzembereké lett. Az egyik leggazdagabb és ezáltal leghatalmasabb pénzembert Jakob Fuggernek hívták.
Idézet Perjés Gézától:
“Az esemény, ami szorosan hozzátartozik Mohács előzményeihez, tulajdonképpen belpolitikai és gazdasági volt, de jóval túlnőve ezen, végül is európai üggyé vált. A szóban forgó esemény előzményei még 1495-re nyúlnak vissza.
Ekkor kötött ugyanis szerződést Thurzó János a Fuggerekkel Besztercebánya és környékének, az ország leggazdagabb rézlelőhelyeinek kiaknázására. Ebben a közös vállalkozásban azonban hallgatólagosan benne foglaltatott az ezüst kitermelésében és a pénzverésben való részvétel is. Nos ennek a “közös üzletnek” vetett véget – egy időre – az 1525 nyarán megtartott Rákosi országgyűlés, mely egyrészt kimondta az 1521-ben bevezetett, név értékénél csekélyebb bel értékű „nova moneta” verésének megszüntetését, amellett vádat emelt – egyébként teljesen alaptalanul – a kikeresztelkedett zsidó Szerencsés Imre ellen állítólagos csalásai miatt. a Fuggerekkel, vagy ahogyan Magyarországon hívták őket a Fukarokkal pedig felmondták a bányák művelésére vonatkozó szerződést, sőt kártérítésre kötelezték őket. De még ennél is tovább mentek, mert a vélhetően mesterségesen felizgatott tömeg, a korabeli jelentés szerint a magyar urak és párthíveik, miután kifosztotta Szerencsés házát, a Budai raktárak ellen is támadást intézett, lefoglalva az ott talált pénzeket, köztük a Burgio által letétbe helyezett pápai segély pénzeket is. Néhány hét múlva azonban a köznemesség hatvani országgyűlésén az eddig vádlott Szerencsés Imre már vádlóként lépett fel, és teljesen légből kapott összegeket említve felsorolta, hogy milyen károkat is okoztak a Fuggerek az országnak. Szerencsés mögött maga a királyi udvar és valószínűleg a Fuggerekkel konkurens külföldi vállalkozók álltak. Így történt azután, hogy a Fuggerek fogságban tartott Budai megbízottjával kötelezvény írattak alá arról, hogy a gazdája okozta kárt a magyar kormánynak meg fogják téríteni. A Fugger ház, közelebbről Jakob fugger, persze nem hagyta annyiban a dolgot. Először megcáfolta Szerencsés állításait, majd így írt krakkói megbízottjának: „Követelni fogom, hogy mindazt amit elvettek tőlem, adják nekem vissza, térítsék meg a király tartozását, és azt is amit a szerződés alapján fizettem a magyaroknak, és hogy helyezzenek vissza az üzletbe.” Majd így folytatta: „Azt már elértem, hogy az ausztriai országokon át nem engednek magyar rezet, és azon leszek, és remélhetőleg sikerülni is fog, hogy német földön sehol semmi réz ne juthasson át… Amennyire képes vagy rá, akadályozd meg, hogy ólmot szállítsanak Magyarországba… Az aranybányákban nemsokára felhagynak a termeléssel, mi már elrendeltük, hogy a mieink művelését hagyják abba. Az ezüst bányák szemmel láthatóan a korábbi felénél nem sokkal többet termelnek, így aztán napról napra jobban fog a mi üzletünk hiányozni, és a magyarok országa meglátja, hová jut így.”
De a politikai nyomást is igénybe vette Jakob Fugger. Úgyszólván nem volt európai udvar, melytől ne kért volna erkölcsi támogatást, amit meg is kapott. A német fejedelmektől a pápáig mindenki porondra lépett, V. Károly pedig azzal fenyegetőzött, hogy egész birodalmát mozgósítja a magyarok ellen. A pápa így intette Lajost: “Erősen szorgalmazza és követelje, hogy a Fuggereknek igazságot szolgáltassanak.”
Még Habsburg Ferdinánd is felelősségre vonta sógorát, Lajost. Végül is a magyar kormány hátrálni kényszerült. A Fuggerek jogait visszaállították, és kártalanították őket, viszont a kormány 50000 forint kölcsönt kapott.”
Idézzük Hermann Zsuzsa erről az 50000 Ft os kölcsönről be számolva jegyzi meg Dernschwamm (ti. a fuggerek embere):”Ilyen kevés pénzzel kellett Lajos királynak a török elleni védelemre felkészülnie.” A szerződés megkötésének másnapján indult útnak Isztambulból Szulejmán serege.”

„A Fuggerek megérdemlik, hogy a kurtizánok fejedelmének nevezzék őket. […] Felállították piaci standjukat, és amit megvásárolnak a pápától, azt később jóval drágábban adják tovább, nem csak egyházi javadalmakat, hanem tartós kegyeket is; bullákat árulnak, diszpenziumok mennek át bankjukon, és ha a Fuggerek barátaid, mi sem könnyebb annál, mint hogy papi hivatalhoz juss.”
(Ulrich von Hutten)

Pétervárad ostroma

Részlet Gondos László: „Erődítmények és jelentőségük a Duna mentén 1526-ban” című írásából

…1521 után a Magyar Királyság vezetői Nándorfehérvár kulcsszerepét a déli határvédelemben Péterváradra ruházták át. Azonban a vár megfelelő szintre való kiépítése az idő rövidsége és az anyagiak szűkössége miatt nem volt lehetséges. Arról nem is beszélve, hogy a kalocsai érsekséghez tartozó egykori ciszterci kolostorból erősséggé fejlesztett épületegyüttes stratégiai fekvése nem ért fel Nándorfehérváréval. Bár átépítése a 15. század második felében, leginkább Várdai István idején, az érsekség anyagi forrásainak megfelelően folyamatosan zajlott, a 16. század hadászati színvonalát sajnos nem sikerült elérni. 1523-ban Pétervárad élére, mint az alsó részek főkapitányát (supremus capitaneus partium regni Hungariae inferiorum) Tomori Pált nevezték ki. Az új kapitány július elején érkezett meg állomáshelyére. Az országgyűlési határozatok szerint 1000 gyalogosnak, 1400 lovasnak és 2000 naszádosnak kellett volna a rendelkezésére állni, de az előirányzott létszámnak csak alig a fele került felállításra. Így vette fel augusztusban a harcot Ferhád boszniai pasával, aki Rednek várát vette ostrom alá 12 000 katonájával. Az augusztus 6-7-én, a Nagyolaszi- Rednek-Szávaszentdemeter térségében lezajlott ütközetben Tomorinak sikerült szétvernie a támadókat. A következő másfél évben minden lehetséges jövedelmét a szerémségi várak erősítésére fordította. Mégis, 1526-ban Pétervárad – több forrás egyező véleménye szerint is – gyenge és alacsony falakkal várta az elkerülhetetlen ostromot.
Bár a középkori erősség a későbbi jelentős átépítések miatt mára szinte nyomtalanul eltűnt, annyi azért bizonyos, hogy a vár külső és belső erődítménnyel rendelkezett, melyeket lekerekedő formában fal kötött össze. A belsővár a hajdani kolostorépület és a templom szabályos négyszögéből alakult ki, melyet a falak hosszában négyzetes tornyok erősítettek, kaputornya a déli oldalon nyílott és itt két sokszögletes saroktorony is emelkedett. A külső erődítések a meredek löszkiemelkedés platójának vonalát követték, szilárd szerkezetű kapuja a nyugati oldalon nyílott.
Az ottomán hadsereg Ibrahim nagyvezér által vezetett előhada, a ruméliai hadtest (megerősítve 2000 janicsárral, 150 löveggel és a hajóhaddal) július 13-án kezdte meg Pétervárad körülzárását. A felderítést végző Bali bég jelentésében 1000 fő körülre tette az őrség létszámát, mely élelmiszerekkel és tűzfegyverrel viszonylag jól fel volt szerelve. Ugyanezt támasztják alá a pápai követ, Burgio beszámolói is. A vár kapitánya Alapi György volt, aki elszántan vetette magát a küzdelembe. Tomori nagyjából 2000 fős seregével a vár közelében táborozott, hogy alkalomadtán segítséget nyújthasson az ostromlottaknak, ám erre sajnos nem volt lehetősége.
„A külső erődítmények – melyeknek falai ámbár fából valának, de azért olyan erősek és szilárdak voltak, mintha kőből épültek volna – még azon nap elfoglaltattak…” – írja Kemálpasazáde 13-ról. Az őrség feltehetően komolyabb harc nélkül vonult vissza a kőfalak közé. A következő két hétben az 1520-ban Rodoszt, 1521-ben Nándorfehérvárt bevevő, a várostromok eszköztárát kiválóan ismerő oszmán katonai vezetésnek tudása teljes kelléktárára szüksége volt, hogy a keményen védekező őrséget le tudja győzni. Bevezetésként „A füstöt okádó ágyúk kezdték megrombolni a vár falát…”, s miközben a falak pusztítása megindult a szárazföldről és Duna vizéről, „Az aknászok aknákat nyitván, a vár alá hatoltak s ennek szilárd alapjait acélkalapácsaikkal lerombolván, erejében megrendítették. Miután a bástyák alját kivájták s alájok erős gerendákat fektettek, akkor a gerendák közét lőporral töltötték meg, hogy annak meggyújtásával a bástyákat fölrobbantsák s a hegyhez hasonló szilárdságú várat a levegőbe röpítsék, mint a könnyű szalmát.”…

1526 július 12-én a ruméliai hadtest megérkezik Péterváradhoz

1526 július 12-én a ruméliai hadtest megérkezik Péterváradhoz

Pétervárad ostroma
Az 1526-os esztendő török-magyar háborújának legjelentősebb harci cselekménye kétségtelenül a mohácsi csata volt, amelynek tragikus következményei a
király halála és az azt követő polgárháború lettek. Ám Nagy Szulejmán ezen hadjárata alatt korántsem ez volt az egyetlen hadi esemény. A kortársak szemében 
a mohácsi csatához hasonló jelentőséggel bírt Pétervárad ostroma is. Fraknói Vilmos ezt így fogalmazta meg: „Az egész ország, sőt mondhatni a kereszténység
szemei e helyre voltak irányozva. Általános volt az a meggyőződés, hogyPétervárad eleste Magyarország elvesztét fogja maga után vonni.”
A Végvári krónikák harmadik kötetének cselekményében ezen ostrom története is szerepet kap.
Bár Pétervárad fontos helyen áll a 16-ik századi magyar történelemben, a vár 1526-os képének és az ostrom menetének rekonstruálásához mégis igen kevés
forrás áll csak rendelkezésünkre. A forráshiány a regényíráskor egyrészt előnyt is jelenthet azért, mert sok teret hagy a fantázia számára, másrészt azonban
megnehezíti a történetben a történelmi valószínűség megőrzését. (Szándékosan nem írtam történelmi hitelességet, egyrészt mert a hitelesség kritériuma néha
még a forrásmunkák esetében sem feltétlenül teljesül, másrészt pedig, mert egy íróbarátom megfogalmazása szerint az irodalomban olyan kategória, hogy hiteles
történelmi regény, nem létezik.)
Az egyik képen az látható, hogyan próbálom meg a vár (egyébként több formában is fennmaradt) alaprajzai, a térképek, és az ostrom leírása alapján a helyszínt a
regény számára megrajzolni.

Az oszmánok útja Mohács felé – a török had 1526. augusztus 19-én átkel a Dráván


Báli béget először a ruméliai had a nagyvezír vezetésével, majd egy nappal később a szultán és a sereg többi része is követték. Egészen Újlakig nyomultak
előre, és körbefogták várost, nekiálltak az ágyúk felállításának és az ostromsáncok építésének. Közben kiküldött csapataik sorra hódoltatták meg a Duna és
Száva között található kisebb várakat.
Újlak védelme nem sokáig állt ellen, néhány napi lövetés után tűzszünetet kértek, majd átadták a várost Szulejmánnak.
Báli bég ekkor már északabbra járt, meghódoltatott néhány kisebb erősséget, és bevonult Eszékre, a Dráva parti városba. Innen küldte a hírt a szultánnak, hogy a
folyó hídját a magyarok lerombolták, és az átkozott pap, Tomori hada odaát van, és őrzi az átkelőt.
Napokig tartott, míg a török fősereg Újlak elfoglalt városától Eszékig felvonult. Itt aztán csapatokat hajóztak át a Dráva túlsó partjára, és máris nyilvánvalóvá vált
előttük, hogy a gyaur főpap milyen csekély erőkkel is áll velük szemben. Képtelen volt tartani a mocsaras átkelőt, így az elfoglalt hídfő birtokában az oszmánok
megkezdték a hídverést. Csónakokat és dereglyéket, vízbe döntött farönköket kötöttek össze, amikre pallókat fektettek, és úgy-ahogy megerősítették. A folyó
száz lépés széles ha volt, de túlfelén hatalmas, megbízhatatlan ingovány terült el, így a hidat kétszáznyolvan lépésnél is hosszabbra kellett építeni, hogy a végén
szárazulatot érhessenek. A gyors munka eredménye egy igen keskeny építmény lett, amelyen két gyalogosnak, vagy egyetlen lovasnak jutott csak hely.
Kétszázezer embernek és állataiknak kellett itt átkelnie. A málhák, főleg az ágyúk szállításához a flottát is igénybe kellett venniük.
Augusztus 19-e volt, mikor az első lovascsapat, a Kurd aga vezette néhány száz csarkadzsi átvonult, és a harcedzett parancsnok máris megütközött az
időközben elvonult Tomori hátvédeivel. Még foglyokat is sikerült közülük ejtenie. Átadta őket Báli bégnek, aki a hét rabot büszkén vezette Ibrahim nagyvezír elé…”
“A következő napon Ibrahim nagyvezír és Rumélia aranybetűs fekete zászlaja átkeltek a hídon. Egy nappal később a sereg többi része és maga a szultán is
követték őket. Szulejmán előtt hétlófarkas hadijelvényét és a próféta zöld selyemlobogóját vitték. A szultán előtt és mögött a testőrségét adó janicsárok, a
szolakok vonultak. Azon testőrök pedig, akiknek őt az oldalról jövő fenyegetéstől kellett óvniuk, a híd mellett, csónakokon és úszva keltek át, viszonylagos
helyzetüket az uralkodótól mindig következetesen megtartva, haladásukat annak sebességéhez igazították. Az udvari lovasság és a maradék janicsárság után az
anatóliai hadtest, a Boszporuszon túli területekről érkezett harcosok következtek.
Az átkelés így több napot vett igénybe, és mire az anatóliaiak után vonuló kisegítő népek is a hídra léphettek, a sereg eleje már messze előre kanyargott azon az
úton, amely a Kurd aga vezette felderítők szerint átvezetett a Dráva és a megáradt Karasica patak által vízzel bőségesen táplált mocsár- és tóvilágon.
Mögöttük feketén füstölt Eszék városa a folyó déli oldalán, és nagy lánggal égett a hajóhíd is, melyet a szultán parancsára ilyen látványos módon pusztítottak el.
Szulejmán ezzel adta tudtára hadseregének, hogy immár nincs visszaút.”
Részletek a “Véres kard” című regényből

1526 július, augusztus – Lajos király Mohács felé menetel

A Száva vonalán húzódó első magyar végvári vonalat (Szabács, Nándorfehérvár, Zimony) az oszmán haderő még 1521-ben semlegesítette, így az az 1526-os nagy szultáni hadjárat során már sem megállítani, sem lassítani nem volt képes a támadó Szulejmán seregét.
Az első komolyabb ellenállást Pétervárad fejtette ki. A végvárvonal elsődleges szerepe az ellenség feltartása lett volna, addig, amíg a hátországban összegyűlő hadsereg a várak felmentésére indulhat, ahogy az 1456-ban történt.
A magyar király vezette keresztény haderőnek Tolnát jelölték ki gyülekezőhelyként, időpontnak pedig Sarlós Boldogasszony napja, vagyis július 2-a volt megadva. Ezt persze nem tudták betartani: “az egyházi és világi uraknak dandáraikkal, a nemességnek fejenként és jobbágyaik ötödrészével, nemkülönben a városok zsoldos gyalogságának és tűzérségének Tolnán már együtt kellett volna lenniök, holott a valóságban itt ekkor csapatnak se híre, se hamva nem volt”.
A király is csak július 20-án indult el Budáról a maga és a királynő hiányos létszámú bandériumaival, valamint az esztergomi érsek bandériumának egy részével. Összesen mintegy 3000 fegyveressel.
Nagyon lassan haladtak déli irányba a Duna mentén, hogy időt adjanak mindazoknak, akik az út során csatlakozni kívántak hozzájuk. Először Érden vertek tábort, mad onnan tovább mentek Dunaföldvárra.
A magyar nemzet hadtörténelme című munkában ez olvasható a továbbiakról:
“Dunaföldváron kapta a király a lesujtó hírt Pétervárad elestéről és hogy a török sereg onnan Ujlak (Ilok) elfoglalására indult, minek folytán sürgető leveleket küldött Szapolyay György szepesi grófnak, akiről úgy hirlett, hogy 5000 emberrel Székesfehérvár közelében van, továbbá Batthyány Ferenc horvát bánnak, valamint a Horvátországban tartózkodó gróf Frangepán Kristófnak, hogy ott katonákat, fegyvereket, lovakat gyüjtve, mielőbb a királyhoz siessenek. Ugyanekkor Macedóniai László pécsi prépost Budára küldetett a királynéhoz, sürgetné meg a Ferdinánd főhercegnél már előbb kért segélyt s legkivált az igényelt tábori ágyúkat, továbbá, hogy siettesse a többi keresztény fejedelmek, valamint a csehek és morvák által elindítandó segélycsapatokat. Dunaföldvárról a király augusztus 4-én Paksra, 6-án pedig Tolnára menetelt időközben 4000-re, vagy még ennél is valamivel többre szaporodott lovas hadával. Itteni többnapi tartózkodása alatt Szapolyay György temesi gróf 600 lovassal és 1200 gyalogossal, Ciprusi Kathagói Hannibál a pápa pénzén Morvaországban toborzott 1300 lovassal, azonkívül ugyancsak a pápa pénzén szerzett még további 4000 jól felszerelt gyalogos, ezek között a kiváló lengyel táborerődítő Gnojenszki Lénárd 1500 jó gyalogossal vonult be. Ideérkezett végül Várday Pál egri, Perényi Ferenc váradi püspök és több más egyházi és világi főúr kisebb-nagyobb bandériális hadával, ellenben a vármegyék még most is feltűnő közömbösséget tanusítottak, a városok pedig nagyrészt pénzzel váltották meg hadiszolgálatra való kötelezettségüket.”


II. Lajos magyar király a Jagelló-házból (Buda, 1506. július 1. – Mohács, 1526. augusztus 29.) Magyarország és Csehország királya 1516 és 1526 között.


Nehézvértezetű lovas a 16 szd-ból. A nehézlovasságot alkotó, lemezvértet viselő katonát a magyarok “fegyveres”-nek nevezték. A csatadöntő nehézlovasságot profi katonák és előkelő urak alkották, akik meg tudták maguknak fizetni a rendkívül drága vértezetet és az azt a csatamezőn elbíró erős csatalovat is.

1526 politikusai

Az 1521-1526-os török-magyar háború során a honvédelemben a katonákon kívül nagy feladat hárult a politikusokra is, akik nem a várfalakon és a csatatereken, hanem a diplomáciai hadszíntereken küzdöttek. Álljon itt közülük néhány, a magyar politika alakulásában meghatározó szerepet vivő személy:

Antonio Giovanni Burgio
Születésének helye és ideje ismeretlen. Mivel a családi birtok összezsugorodott, a Szicíliát birtokló spanyolok szolgálatába lépett, és ezzel annyira magára haragította honfitársait, hogy az 1522-es felkeléskor birtokát feldúlták. Családját hátrahagyva Rómába menekült, és a pápai diplomácia szolgálatába állt. Rövid római tartózkodás után VI. Adorján pápa 1523-ban, de Vio bíboros, pápai legátus kíséretében Magyarországra küldte. Sikerült elnyernie úgy a vendéglátó magyarok, mint a Szentszék bizalmát. Habár világi személy volt, az új pápa, VII. Kelemen kinevezte pápai nunciusnak a magyar királyi udvar mellé. Az általános felbomlás közepette, amely a mohácsi vészt közvetlenül megelőzte, foglalta el rendkívül fontos állását, és nagy buzgalommal karolta fel az ország érdekeit. Sokat tett Magyarország megerősítéséért, és a külföldi követek közül ő és Laurentio de Campeggio voltak azok akik az országban dúló anarchia súlyosságát és a török veszélyt felmérték. Tanáccsal, tettel támogatta II. Lajost, tevékenységre buzdította a főurakat és egyesíteni igyekezett a nemzetet. Köztiszteletet vívott ki magának lelkiismeretes erőfeszítései miatt és 1526-ig jelentős szerepet vállalt az ország megerősítésében és a pápától kapott ötvenezer aranyból több ezer zsoldost toborzott. Baráti viszonyba került Tomori Pál kalocsai érsekkel és Brodarics Istvánnal, akik a legaktívabban szervezték a török-elleni védelmi rendszert.
A mohácsi csatavesztés után Pozsonyba menekült. 1527-ben visszatért még Magyarországra, de már nem játszott komolyabb szerepet az ország politikai életében.
1529-től hazatért Szicíliába, mint szentszéki nuncius.
1530 és 1532 között a világtörténelemre nagy hatást gyakorló tárgyalásokat vezetett Angliában VIII. Henrik udvarával. A tárgyalások kudarcba fulladtak, a siker nem de Burgion múlott. Ezután visszatért Szicíliába, ahol 1538-ban bekövetkezett haláláig pápai nunciusként tevékenykedett.

Báthory István


A család ecsedi ágából származó Báthory István születése óta sánta volt, innen kapta a „Sánta” melléknevet. Apja Báthory András királyi lovászmester, anyja pedig Rátóti Julianna volt. Születési ideje ismeretlen, valamikor az 1480-as évek közepén született. 1490-től kezdve jelenik meg neve a forrásokban. Felesége, akit 1521-ben vett el, Zsófia hercegnő, a mazóviai herceg lánya volt. Egy fia született tőle.
1506-ban Szatmár és Zala vármegye főispánjának nevezte ki a király. Bornemissza Jánossal együtt a kis Lajos herceg, a későbbi II. Lajos király nevelője volt. 1508 és 1511 között budai várnagy lett, ebben a minőségében kísérte el Lajos herceget cseh királlyá koronázására 1509-ben. 1511-ben kinevezték temesi ispánná és az Alsó-részek főkapitányává (ez nagyjából a Maros és az Al-Duna közti megyéket, valamint Bodrog és Bács megyét foglalta magába).
1512. október 12-én az illádiai ütközetben megsemmisítette a portyázó török sereget. A Dózsa vezette parasztháború alatt elég szerencsétlen szerep jutott neki. Májusban az apátfalvi ütközetben Csáky Miklós csanádi püspökkel együtt szétverte a parasztok előhadát, de a győzelem mámorában mulatságot csapó nemeseket Dózsa Nagylaknál meglepte. Báthory alig tudott elmenekülni, Temesvárba húzódott, majd a paraszthadak ostrom alá fogták a várban. Az erdélyi vajdához, Szapolyai Jánoshoz fordult segítségért. Kettejükről sokáig azt tartották, hogy halálos ellenségei voltak egymásnak, azonban C. Tóth Norbert kutatásai bebizonyították (Egy legenda nyomában. Szapolyai János és ecsedi Bátori István viszonya 1526 előtt. Századok. 146. 2012.), hogy nagyon jó munkakapcsolatban álltak egymással.
Szapolyai 1514 nyarán szétverte a paraszthadat Temesvár alatt és kimentette Báthoryt szorult helyzetéből. A következő évben együtt vezettek hadat Zsarnó várának ostromára. A hadjárat sikertelenül végződött.
1518-ban királyi tanácsossá, a következő évben pedig nádorrá nevezte ki a király. Nándorfehérvár oszmán ostroma (1521) idején a déli határra vonult, de a seregben kitört járvány miatt semmi eredményt nem tudott elérni. Az 1523-as országgyűlésen leváltották, de a következő évben újra kinevezték nádorrá. 1525-ben ismét leváltották a köznemesség nyomására, de II. Lajos rá egy évre ismételten kinevezte. Nádorként vett részt a mohácsi csatában, ahonnan szolgája önfeláldozása révén menekült meg. A hálás főúr később a fogságba esett Kecskés Pált kiváltotta a rabságból.
Mohács után Habsburg Ferdinánd oldalára állt, aki megerősítette nádori tisztségében. Megkapta tőle Dévényt és Kőszeget is. Szapolyai, akit közben királlyá választottak, egészen Báthory haláláig reménykedett abban, hogy egykori munkatársát átcsábíthatja a maga oldalára. 1530-ig nem is nevezett ki nádort. Ferdinánd pedig, aki Báthory palatinussága alatt megtapasztalta, hogy a nádor mekkora rendi hatalom birtokosa, 1554-ig nem volt hajlandó Báthory utódját kinevezni.
A dévényi várban elhunyt Báthory nádort felesége a pozsonyi Szent Márton-templomban temettette el.

Brodarics István
Középnemesi családban született. A Padovai Egyetemen tanult, majd 1536-ban beiratkozott még a Bolognai Egyetemre is.
1522-től pécsi prépost. Ebben a tisztségében többször járt követségben I. Zsigmond lengyel királynál, 1525-ben pedig Rómában VII. Kelemen pápánál, akitől pénzbeli segedelmet kért a török ellen. Ezen utazásából 1525. szeptember 13-án Budára érkezett, 1526. március 11-én a király az ország kancellárjává nevezte ki. Ezen minőségben követte II. Lajost a mohácsi táborba.
Brodarics megmenekült a mohácsi vészből és egy ideig Ferdinánd király pártján állt. Miután Szapolyai János ellen megkezdődött a háború, nem akarván abban részt venni, Lengyelországba ment, és a krakkói püspöknél, Tomicky Péternél tartózkodott.
Hogy mikor került onnan vissza, az bizonytalan; de 1535-ben Frangepán Ferenccel és Werbőczy Istvánnal együtt ő alkudozott Bécsben János király (Szapolyai János) részére fegyverszünetért. 1536 márciusában pécsi, 1537-ben váci püspök lett. Részt vett a váradi béke megkötését megelőző tárgyalásokon. 1539-ben Werbőczyvel Lengyelországban járt, hogy megkérje János király számára Zsigmond király leányát, Izabellát, akit aztán Perényi Péter és homonnai Drugeth István társaságában Budára és Székesfehérvárra elkísért. 1539. november 7-én halt meg Vácott.
Egyik irodalmi alkotása, az “Igaz történet a magyarok és szulejmán török császár mohácsi ütközetéről (De conflictu hungarorum cum Solymano turcarum imperatore ad Mohach historia verissima)” a mohácsi csatát kutató történészek egyik legfontosabb forrásának számít.

Thurzó Elek
Elődei nyomán jártas volt a bányaművelésben (Thurzó János krakkói polgármester, körmöci kamarás – akinek bányavállalata és rézválasztó kohója volt – és Beck Magdolna – Szatmári György unokahúga – fia). 1521-ben már körmöci kamarai gróf és királyi főkomornokmester, majd királyi kincstárnok lett, 1525-ben pedig tárnokmester. Végül országbíró akkor lett, amikor a törökök elfoglalták Budát.
Noha utóbb a bányák csáktornyai Ernuszt Jánosnak, Mátyás király bizalmasának a kezébe kerültek adomány- és zálogjogon, mindazonáltal a Thurzó család a Fuggerekkel együtt azokat haszonbérben tartotta régi gazdálkodási rendszerében. Thurzó 1523-ban kapta meg Mária királynétól Vöröskő várát, melyet azonban a Fuggereknek eladott. Az 1526-os Mohácsi csata után még ő rendezte Mária menekülését az országból.
Szapolyai János királyt mellőzve határozottan I. Ferdinánd mellé állt, tőle kapta 1527-ben a Szapolyaiak birtokaiból a Szepesi várat több mással együtt. 1531 tavaszán szerzett egy fontos tovább örökíthető tisztséget, nevezetesen Szepes vármegye örökös ispánságát.
A humanista kapcsolatairól híres főúr a bécsi egyetemen tanító tudósokkal Rotterdami Erasmussal és Aldias Manutiusszal állt kapcsolatban. Az evangélikus vallás követője és Perényi Péter legbensőbb barátja, később apósa volt. Az első felesége Szatmári Anna volt. Második nejétől – a Mohácsnál elesett felsőlendvai Széchy Tamás főispán özvegyétől – ormosdi Székely Magdolnától két lánya született. Margit nevű leánya Perényi Péter koronaőr felesége lett.
1543. január 25-én halt meg, Lőcsén temették el.

II. Lajos magyar és cseh király (1506-1526, uralkodott: 1516-1526) rejtélyes halála

Két mai magyar orvos arról publikált egy cikket, hogy II. Lajos 1526 októberében megtalált holtteste, annak leírása alapján nem lehet olyan emberé, aki az augusztus 29-i csata napján vesztette életét. Tehát a király vagy nem akkor halt meg, vagy nem az ő tetemét találták meg.
II. Lajos halálának körülményeiben kételkedni nem új dolog, ezt már a kortársai is megtették. Szerémi György, a király egyik káplánja a patakba fulladás helyett egy másik változatot írt le. E szerint Lajos királyt a csata után még sikeresen kimentették a megáradt patakból, majd egy közeli településre, Dunaszekcsőre vitték, és ott az egyik főúr, Szapolyai János testvére György, aki a csatában Tomori mellett a másik magyar fővezér volt, meggyilkolta:

„A királyt, midőn fáradtan üle, kis felújulás után késztették, hogy étkezzék. Tomory Pál ekképpen szólt: »Étkezzék királyi Felség! mert a törökök gyorsan sietnek utánunk!« Erre pedig Szapolyay igy szólt Tomoryhoz: »Nagyságod pedig menjen saját szállására, én hasonlóan a magaméra, ne késsünk, azonnal Buda felé kell lovagolnunk. «
»Én kész vagyok« — monda Tomory, mire ismét Szapolyay: »Egyedül menjen Tisztelendőséged szállására, én a király védelmére mégis itt maradok.«
Tomory Pál lámpavilágnál elment szállására cselédjeivel. Midőn Tomory eltávoza, Szapolyay György szóla Lajos királyhoz: >Te dorbézoló király! Te buja király! Te igazságtalan király, mert elvesztetted egész Magyarországot és minden ősi jogainkat, Lőrincz herczeg birtokait, ki magát kötelezte magvaszakadása esetére, mint atyánk is viszont a kölcsönös örökösödésre.> — Monda erre Lajos király : »Nem az én akaratom, hanem az országnagyoké!< Ekkor Szapolyay Görgy a királyt torkánál megragadva, mérges dühvel egy háromélű csehkarddal jobb oldalán három helyen átdöfte. Czettritz és más udvarosai a királyi felségnek megrémültek, és Tomory Pál érsek szállására futottak, erős hangon kiáltván: »Hamar, hamar. Nagyságos Úr, mert Lajos királyt Szapolyay Görgy megölte!« Mit Tomory érsek hallván, sietve felkelt s környezetével Szapolyay Györgyre rohant, és őt meggyilkolta. Ezt hallván Szapolyay György hadvezére és a György párt nagyrésze, megölték Pál érseket.”

 

Dorffmaister_The_death_of_Louis_II_of_Hungary_1795-1796

Louis2

A magyar haderő az 1526-os mohácsi csatában

mohacsicsata01-kicsi

A Szablyák tánca történetében elérkeztem az 1526-os mohácsi csata előestéjéhez.
Ideje végignézni, hogy kik vannak ekkor a magyar táborban, és hogy létszámában mekkora is lehetett a magyar sereg.

Az elsődleges forrás ehhez a csatát túlélt Brodarics kancellár szemtanúi beszámolója.
“…Amikor a király Budáról kivonult, avval együtt, ami Mária királynéé és az esztergomi érseké volt, lovas és gyalogos katonája volt neki körülbelül háromezer…”
Szerencsére ezt nem nekem kell elemeznem, ezt számos történész megtette már. Közülük én Bánlaky József írását vettem alapul:

“E rendelkezések és egyéb intézkedések következményeként augusztus 29-ig bezárólag Budáról hajón a király podgyászán kívül kisebb-nagyobb ágyúk, nagyobb mennyiségű lőpor és egyéb hadiszükségletek, Bécsből 9 darab ágyú a szükséges lőszerrel érkeztek be Mohácsra. Thurzó Elek kincstartó 200 gyalogost és néhány ágyút hozott. Augusztus 26-án megérkezett Batthyány Ferenc horvát bán Tahy János vránai perjel, Bánfy János és egyéb horvát urak kíséretében 3000 lovassal és némi gyalogsággal. A következő napon Erdődy Simon zágrábi püspök jött meg fivérével, Erdődy Péterrel és több mint 700 lovassal. Bornemissza János várparancsnok Aczél István vezetése alatt 300 lovast és néhány ezer aranyat küldött. Szerecsen János kincstartó 2000 drávamelléki íjas puskás gyalogost hozott. Csehországból 600 gyalogos és 200 lovas érkezett. Ez összesen 7000 embert tett ki. Ehhez hozzászámítva a már a mohácsi táborban volt következő alakulatokat, még pedig a király és a királyné dandárát és Szalkay érsek csapatát, összesen 3000 embert, Báthory András dandárát és a tolnai nemességet, összesen 1000 embert, Szapolyay Györgynek 300 nehéz lovasból és 1200 gyalogosból álló dandárát, Cyprusi Hannibálnak a pápa pénzén toborzott és fenntartott 1300 morva, illetve Gnojenszki Lénárdnak 1500 lengyel zsoldosát, Várday Pál egri és Perényi Ferenc nagyváradi püspökök 900 főnyi hadát, a kevésbé tehetős zászlós urak és a megyék dandárjait, összesen 6–7000 főnyi létszámmal s végül Tomorynak 5000 főnyi seregcsoportját, mely alakulatok létszáma kereken 21.000 főnek felelt meg, úgy az egész sereg számára mintegy 28.000 főnyi létszámot kapunk.
Útban volt már, de a csata napjáig be nem érkezett: Szapolyay János erdélyi vajda 20.000 főnyi erdélyi serege Szeged környékén, Frangepán Kristóf gróf 3000 főnyi had élén Zágrábban, a Brandenburgi György őrgróf és Újházy Ádám által vezetett 7500 főnyi cseh és morva segélyhad Székesfehérvárnál, Veszprémnél és Győrnél. Azonkívül az északi megyékből is még számos főúr volt útban az általuk kiállított hadak élén Mohács felé, mely hadak összegét legalább mintegy 3500 főre tehetjük. A még útban levő hadak állományát eszerint legalább 33.000 főre tehetjük.”

Brodarics kancellár visszaemlékezésében 24-25 ezer fősre becsüli a magyar sereg összlétszámát (ehhez még 80 ágyút is számol). A Rómának rendszeresen jelentő Burgio pápai követ, aki általában elég tájékozott volt a magyar udvar ügyeiben, szintén hasonló létszámot említ. Tomori Pál állítólag 20 ezer emberről beszélt augusztus 24-én, de sokan még ezen dátum után érkeztek a táborba. Szulejmán szultán krónikása 50-60 ezer fősnek írta le az ellenséges magyar haderőt, de ez vélhetően túlzás, a nagy számmal inkább csak a győzelem nagyságát akarta érzékeltetni. A történészek általában 24-28 ezres létszámot szoktak megadni (fent látható, hogy Bánlaky József is 28 ezret valószínűsít), kivétel talán ez alól Perjés Géza, aki szerint a király zászlaja alatt ennél jóval nagyobb seregnek kellett összegyűlnie. Ő úgy tartja, hogy a nemesség nagyon buzgón igyekezett a táborba (erről több forrás is beszámol), és szerinte ezért nem valószínű, hogy az összmagyar katonai potenciálnak, amelyet 60 ezres létszám fölé szokás becsülni, csak a fele gyűlt volna össze, ráadásul az általános mozgósítás miatt a nemesség mellett a déli megyékből nagyon sok jobbágynak is jelen kellett lennie. Ezen parasztok és a nemesi felkelés harcértéke persze nem volt mérhető a Brodarics által tételesen felsorolt tiszti bandériumok tagjainak és a zsoldos katonáknak a képességeihez.

A fenti számokat érdemes annak fényében vizsgálnunk, hogy a korszakban keresztény királyságok tízezer főnél nagyobb létszámú hadakat nem túl gyakran, húszezret pedig csak kivételes esetekben tudtak egy-egy hadjáratra mozgósítani. Az 1525-ös évben vívták meg az Itáliai háború legnagyobb ütközetét, a nevezetes páviai csatát, amelyben a legerősebb európai hatalmak, a német-római császár és spanyol király V. Károly és I. Ferenc francia király 23 és 26 ezer katonát állítottak csatasorba.

És a másik oldal? Az oszmánok világhódító erejét már teljesen más dimenziók jellemezték. De azt majd egy másik cikkben részletezem smile hangulatjel

Az oszmán haderő 1526-ban Mohácsnál

Az a hír járta, hogy Szulimán 300 ezer ember élén, 300 ágyúval jön Magyarországra.

Vizsgáljuk meg ennek a hírnek a valóságtartalmát a hadjáraton részt vevő oszmán hadsereg összetételéből kiindulva:

Janicsárság:
11000 janicsár volt Isztambulban, ebből feltételezhetően 7-8 ezer kísérte el a szultánt a magyarországi hadjáratra.

Tüzérség:
Az oszmán sereg ekkor akár 600 ágyút is magával vihetett, amelyből ha levonjuk a faltörő tarackokat és a kis űrméretű, ágyúnak már nem nevezhető lövőeszközöket, akkor vélhetően 3-400 volt a mezei csatában bevethető tábori lövegek száma. (Brodarics 150-et említ, Verancsics 400-ról ír.) Ezeket a tüzérségi eszközöket egy több mint egy km hosszú vonalban, egymástól 6-7 méteres térközöket hagyva tudták felállítani.

topcsi

Ruméliai hadtest:
10 ezer timáros (birtokos) szpáhiból és vagy 20 ezer kísérő lovasból, dzsebeliből állt, valamint hozzájuk jött még a „nagyszámú” akindzsi. Ezen irreguláris könnyűlovasság létszámát nehéz megmondani, de akár 10 ezer főnél is többen lehettek.

Anatóliai hadtest:
Több mint 24 ezer lovas katona.

Gárdalovasság:
5000 főt tett ki az isztambuli udvari lovasság, akik a timáros szpáhikhoz hasonlóan jól fel voltak szerelve. Lényegében ők és a szpáhik alkották a törökök nehézlovasságát, amelyet azonban európai értelemben, a reneszánsz idején inkább a könnyű lovasság kategóriájába lehetett sorolni. Klasszikus nehézvértes lovasság az oszmán hadseregben nem volt.

Gyalogosok:
A gyalogsághoz tartozott még a janicsárokon kívül az aszabok és a martalócok sokasága, akikről azonban az oszmán krónikások ezzel a csatával kapcsolatban nem emlékeznek meg. A várostromoknál esik róluk szó, csakúgy, mint a hadat kísérő, mintegy 800 egységből álló folyami flotta legénységéről és evezőseiről, akiket szintén aszaboknak neveztek.

A magyar hadtörténészek 60-70 ezer főre szokták becsülni az oszmánok részéről Mohácsnál bevetett elsővonalbeli katonaságot. Mellettük voltak még a másodkategóriás, harcosnak nem minden tekintetben nevezhető elemek (hiányosan felszerelt és/vagy képzetlen alakok), és a tábor kiszolgálását és a logisztikai feladatokat ellátó tömegek. Összességében tehát nem zárható ki, hogy Szulejmán szultán 1526-ban egy százezer főt meghaladó emberáradatot vezetett Mohácsra (pontosabban át az országon, Belgrádtól Budáig). Ez viszont azt is jelenti, hogy ha ez a haderő egy tömegben vonult volna lovakkal, szállító szekerekkel, ágyúkkal, málhás szamarakkal és tevékkel, akkor a menetoszlop akár 50-100 km hosszúra is nyúlhatott volna. Harminc kilométeres napi menetteljesítmény esetén is, mire a sereg eleje megáll, és tábort ver, a vége még el sem indulhat. Ennek tudható be, hogy a török had részekre szakadva vonult fel. Elöl járt a szendrői és a boszniai szandzsák lovassága, őket követte a nagyvezír a ruméliai katonasággal és a tüzérség egy részével, majd pedig következett a szultán az anatóliai és az isztambuli csapatokkal.

Egy korabeli török krónikás, Bosztan Cselebi így írta le a szultán hadának 1526-os belgrádi seregszemléjét:

„A győzelmes seregben mindenki tetőtől talpig vasba öltözött, s aranyos fegyverzettel teljesen felszerelte magát, úgyhogy minden csapat vashullámokat hányó tengerré, minden ezred egy-egy folyammá változott, amelyben a tajtékok ragyogó sisakok, a habok egyiptomi kardok, az örvények pedig acélpajzsok valának. […] Ily módon a szerencsés hadsereg ezredenként és csapatonként egy hétig vonult el a vezérek előtt…”

 

forrás: B. Szabó – A mohácsi csata

1526 augusztus 28-ra a szemben álló felek hadai már a mohácsi mező közelében táboroznak.

Ideje végignézni, hogy kik vannak ekkor a magyar táborban, és hogy létszámában mekkorák is lehettek a seregek.
Az elsődleges forrás ehhez a csatát túlélt Brodarics kancellár szemtanúi beszámolója.
“…Amikor a király Budáról kivonult, avval együtt, ami Mária királynéé és az esztergomi érseké volt, lovas és gyalogos katonája volt neki körülbelül háromezer…”
Szerencsére ezt nem nekem kell elemeznem, ezt számos történész megtette már. Közülük én Bánlaky József írását vettem alapul:
“E rendelkezések és egyéb intézkedések következményeként augusztus 29-ig bezárólag Budáról hajón a király podgyászán kívül kisebb-nagyobb ágyúk, nagyobb mennyiségű lőpor és egyéb hadiszükségletek, Bécsből 9 darab ágyú a szükséges lőszerrel érkeztek be Mohácsra. Thurzó Elek kincstartó 200 gyalogost és néhány ágyút hozott. Augusztus 26-án megérkezett Batthyány Ferenc horvát bán Tahy János vránai perjel, Bánfy János és egyéb horvát urak kíséretében 3000 lovassal és némi gyalogsággal. A következő napon Erdődy Simon zágrábi püspök jött meg fivérével, Erdődy Péterrel és több mint 700 lovassal. Bornemissza János várparancsnok Aczél István vezetése alatt 300 lovast és néhány ezer aranyat küldött. Szerecsen János kincstartó 2000 drávamelléki íjas puskás gyalogost hozott. Csehországból 600 gyalogos és 200 lovas érkezett. Ez összesen 7000 embert tett ki. Ehhez hozzászámítva a már a mohácsi táborban volt következő alakulatokat, még pedig a király és a királyné dandárát és Szalkay érsek csapatát, összesen 3000 embert, Báthory András dandárát és a tolnai nemességet, összesen 1000 embert, Szapolyay Györgynek 300 nehéz lovasból és 1200 gyalogosból álló dandárát, Cyprusi Hannibálnak a pápa pénzén toborzott és fenntartott 1300 morva, illetve Gnojenszki Lénárdnak 1500 lengyel zsoldosát, Várday Pál egri és Perényi Ferenc nagyváradi püspökök 900 főnyi hadát, a kevésbé tehetős zászlós urak és a megyék dandárjait, összesen 6–7000 főnyi létszámmal s végül Tomorynak 5000 főnyi seregcsoportját, mely alakulatok létszáma kereken 21.000 főnek felelt meg, úgy az egész sereg számára mintegy 28.000 főnyi létszámot kapunk.
Útban volt már, de a csata napjáig be nem érkezett: Szapolyay János erdélyi vajda 20.000 főnyi erdélyi serege Szeged környékén, Frangepán Kristóf gróf 3000 főnyi had élén Zágrábban, a Brandenburgi György őrgróf és Újházy Ádám által vezetett 7500 főnyi cseh és morva segélyhad Székesfehérvárnál, Veszprémnél és Győrnél. Azonkívül az északi megyékből is még számos főúr volt útban az általuk kiállított hadak élén Mohács felé, mely hadak összegét legalább mintegy 3500 főre tehetjük. A még útban levő hadak állományát eszerint legalább 33.000 főre tehetjük.”
Egy másik, szintén Brodarics beszámolóján alapuló összesítés szerint a sereg összetétele így alakult:
Budáról indul: II. Lajos: 2500 gyalogos, 200 nehézlovas, 1000 könnyűlovas
Budai és pesti polgárok: 600 fő
Szalkai esztergomi érsek: 1000 gyalogos, 400 könnyű és nehézlovas
Báthori István: nádor csapata,
Ercsinél csatlakozik: Báthori András: „nem megvetendő csapat”
Amikor augusztus 6-án a király Tolnára ért, már” négyezer vagy valamivel több lovassal rendelkezett”
Tolnán csatlakozik: Szapolyai György Trencsénből 200 nehéz- és 100 könnyűlovas, 1200 gyalogos.
Itt érte be a hadat az a 4000 morva és lengyel gyalogos is, akiket Burgio pápai nuncius megbízásából három kapitány fogadott zsoldba.
“Amikor a király serege Bátára ért. Már a Duna jobb partján állt 5000-6000 lovassal a kalocsai érsek, Tomori Pál és a temesi ispán Perényi Péter is[…]Augusztus 24-én Tomori még együttesen sem becsülte többre 20 ezer főnél a két magyar had létszámát,…26-án vasárnap pedig megjött Batthyány Ferenc horvát bán 3000 lovassal és 1000-2000 gyalogossal[…]
Szerecsen János 2000 íjásszal, akiket a Dráva mentén a pécsi káptalan és a saját birtokain fogadott zsoldba”
Brodarics kancellár visszaemlékezésében 24-25 ezer fősre becsüli a magyar sereg összlétszámát (ehhez még 80 ágyút is számol). A Rómának rendszeresen jelentő Burgio pápai követ, aki általában elég tájékozott volt a magyar udvar ügyeiben, szintén hasonló létszámot említ. Tomori Pál állítólag 20 ezer emberről beszélt augusztus 24-én, de sokan még ezen dátum után érkeztek a táborba. Szulejmán szultán krónikása 50-60 ezer fősnek írta le az ellenséges magyar haderőt, de ez vélhetően túlzás, a nagy számmal inkább csak a győzelem nagyságát akarta érzékeltetni. A történészek általában 24-28 ezres létszámot szoktak megadni (fent látható, hogy Bánlaky József is 28 ezret valószínűsít), kivétel talán ez alól Perjés Géza, aki szerint a király zászlaja alatt ennél jóval nagyobb seregnek kellett összegyűlnie. Ő úgy tartja, hogy a nemesség nagyon buzgón igyekezett a táborba (erről több forrás is beszámol), és szerinte ezért nem valószínű, hogy az összmagyar katonai potenciálnak, amelyet 60 ezres létszám fölé szokás becsülni, csak a fele gyűlt volna össze, ráadásul az általános mozgósítás miatt a nemesség mellett a déli megyékből nagyon sok jobbágynak is jelen kellett lennie. Ezen parasztok és a nemesi felkelés harcértéke persze nem volt mérhető a Brodarics által tételesen felsorolt tiszti bandériumok tagjainak és a zsoldos katonáknak a képességeihez.
A fenti számokat érdemes annak fényében vizsgálnunk, hogy a korszakban keresztény királyságok tízezer főnél nagyobb létszámú hadakat nem túl gyakran, húszezret pedig csak kivételes esetekben tudtak egy-egy hadjáratra mozgósítani. Az 1525-ös évben vívták meg az Itáliai háború legnagyobb ütközetét, a nevezetes páviai csatát, amelyben a legerősebb európai hatalmak, a német-római császár és spanyol király V. Károly és I. Ferenc francia király 23 és 26 ezer katonát állítottak csatasorba.
A másik figyelemre méltó dolog a vitézek lobogó harci kedve. Különösen a végeken harcoló katonaság harci szelleme volt nagyon jó, és fölényben érezte magát a törökkel szemben. Részben ez vezetett oda, hogy a csatát – bár azt olyan személyek is szerették volna, akiknek szava sokat számított a magyar haderő vezetésében – nem lehetett elodázni, és a közeledő erősítéseket (az erdélyi had, Frangepán Kristóf csapata és a cseh segélyhad) bevárva a létszámot még magasabbra emelni.
Na és a másik oldal? Az oszmánok világhódító erejét már teljesen más dimenziók jellemzik.
Az a hír járta, hogy Szulimán 300 ezer ember élén, 300 ágyúval jön Magyarországra.
Vizsgáljuk meg ennek a hírnek a valóságtartalmát a hadjáraton részt vevő oszmán hadsereg összetételéből kiindulva:
Janicsárság:
11000 janicsár volt Isztambulban, ebből feltételezhetően 7-8 ezer kísérte el a szultánt a magyarországi hadjáratra.
Tüzérség:
Az oszmán sereg ekkor akár 600 ágyút is magával vihetett, amelyből ha levonjuk a faltörő tarackokat és a kis űrméretű, ágyúnak már nem nevezhető lövőeszközöket, akkor vélhetően 3-400 volt a mezei csatában bevethető tábori lövegek száma. (Brodarics 150-et említ, Verancsics 400-ról ír.) Ezeket a tüzérségi eszközöket eg több mint egy km hosszú vonalban, egymástól 6-7 méteres térközöket hagyva tudták felállítani.
Ruméliai hadtest:
10 ezer timáros (birtokos) szpáhiból és vagy 20 ezer kísérő lovasból, dzsebeliből állt, valamint hozzájuk jött még a „nagyszámú” akindzsi. Ezen irreguláris könnyűlovasság létszámát nehéz megmondani, de akár 10 ezer főnél többen is lehettek.
Anatóliai hadtest:
Több mint 24 ezer lovas katona.
Gárdalovasság:
5000 főt tett ki az isztambuli udvari lovasság, akik a timáros szpáhikhoz hasonlóan jól fel voltak szerelve. Lányegében ők és a szpáhik alkották a törökök nehézlovasságát, amelyet azonban európai értelemben, a reneszánsz idején inkább a könnyű lovasság kategóriájába lehetett sorolni. Klasszikus vértes lovasság az oszmán hadseregben nem volt.
Gyalogosok:
A gyalogsághoz tartoztak még a janicsárokon kívül az aszabok és a martalócok sokasága, akikről azonban az oszmán krónikások ezzel a csatával kapcsolatban nem emlékeznek meg. A várostromoknál esik róluk szó, csakúgy, mint a hadat kísérő, mintegy 800 egységből álló folyami flotta legénységéről és evezőseiről, akiket szintén aszaboknak neveztek.
A magyar hadtörténészek 60-70 ezer főre szokták becsülni az oszmánok részéről Mohácsnál bevetett elsővonalbeli katonaságot. Mellettük voltak még a másodkategóriás, harcosnak nem minden tekintetben nevezhető elemek (hiányosan felszerelt és/vagy képzetlen alakok), és a tábor kiszolgálását és a logisztikai feladatokat ellátó tömegek. Összességében tehát nem zárható ki, hogy Szulejmán szultán 1526-ban egy százezer főt meghaladó emberáradatot vezetett Mohácsra. Ez viszont azt is jelenti, hogy ha ez a haderő egyben vonult volna, akkor lovakkal, szállító szekerekkel, ágyúkkal, málhás szamarakkal és tevékkel; a menetoszlop akár 50-100 km hosszúra is nyúlhatott volna. Harminc napos napi menetteljesítmény esetén is, amire a sereg eleje megáll, és tábort ver, a vége még el sem indulhat. Ennek tudható be, hogy a török had részekre szakadva vonult fel. Elöl járt a szendrői és a boszniai szandzsák lovassága, őket követte a nagyvezír a ruméliai katonasággal és a tüzérség egy részével, majd pedig következett a szultán az anatóliai és az isztambuli csapatokkal.
Egy korabeli török krónikás, Bosztan Cselebi így írta le a szultán hadának 1526-os belgrádi seregszemléjét:
„A győzelmes seregben mindenki tetőtől talpig vasba öltözött, s aranyos fegyverzettel teljesen felszerelte magát, úgyhogy minden csapat vashullámokat hányó tengerré, minden ezred egy-egy folyammá változott, amelyben a tajtékok ragyogó sisakok, a habok egyiptomi kardok, az örvények pedig acélpajzsok valának. […] Ily módon a szerencsés hadsereg ezredenként és csapatonként egy hétig vonult el a vezérek előtt…”