Az oszmán haderő 1526-ban Mohácsnál

Az a hír járta, hogy Szulimán 300 ezer ember élén, 300 ágyúval jön Magyarországra.

Vizsgáljuk meg ennek a hírnek a valóságtartalmát a hadjáraton részt vevő oszmán hadsereg összetételéből kiindulva:

Janicsárság:
11000 janicsár volt Isztambulban, ebből feltételezhetően 7-8 ezer kísérte el a szultánt a magyarországi hadjáratra.

Tüzérség:
Az oszmán sereg ekkor akár 600 ágyút is magával vihetett, amelyből ha levonjuk a faltörő tarackokat és a kis űrméretű, ágyúnak már nem nevezhető lövőeszközöket, akkor vélhetően 3-400 volt a mezei csatában bevethető tábori lövegek száma. (Brodarics 150-et említ, Verancsics 400-ról ír.) Ezeket a tüzérségi eszközöket egy több mint egy km hosszú vonalban, egymástól 6-7 méteres térközöket hagyva tudták felállítani.

topcsi

Ruméliai hadtest:
10 ezer timáros (birtokos) szpáhiból és vagy 20 ezer kísérő lovasból, dzsebeliből állt, valamint hozzájuk jött még a „nagyszámú” akindzsi. Ezen irreguláris könnyűlovasság létszámát nehéz megmondani, de akár 10 ezer főnél is többen lehettek.

Anatóliai hadtest:
Több mint 24 ezer lovas katona.

Gárdalovasság:
5000 főt tett ki az isztambuli udvari lovasság, akik a timáros szpáhikhoz hasonlóan jól fel voltak szerelve. Lényegében ők és a szpáhik alkották a törökök nehézlovasságát, amelyet azonban európai értelemben, a reneszánsz idején inkább a könnyű lovasság kategóriájába lehetett sorolni. Klasszikus nehézvértes lovasság az oszmán hadseregben nem volt.

Gyalogosok:
A gyalogsághoz tartozott még a janicsárokon kívül az aszabok és a martalócok sokasága, akikről azonban az oszmán krónikások ezzel a csatával kapcsolatban nem emlékeznek meg. A várostromoknál esik róluk szó, csakúgy, mint a hadat kísérő, mintegy 800 egységből álló folyami flotta legénységéről és evezőseiről, akiket szintén aszaboknak neveztek.

A magyar hadtörténészek 60-70 ezer főre szokták becsülni az oszmánok részéről Mohácsnál bevetett elsővonalbeli katonaságot. Mellettük voltak még a másodkategóriás, harcosnak nem minden tekintetben nevezhető elemek (hiányosan felszerelt és/vagy képzetlen alakok), és a tábor kiszolgálását és a logisztikai feladatokat ellátó tömegek. Összességében tehát nem zárható ki, hogy Szulejmán szultán 1526-ban egy százezer főt meghaladó emberáradatot vezetett Mohácsra (pontosabban át az országon, Belgrádtól Budáig). Ez viszont azt is jelenti, hogy ha ez a haderő egy tömegben vonult volna lovakkal, szállító szekerekkel, ágyúkkal, málhás szamarakkal és tevékkel, akkor a menetoszlop akár 50-100 km hosszúra is nyúlhatott volna. Harminc kilométeres napi menetteljesítmény esetén is, mire a sereg eleje megáll, és tábort ver, a vége még el sem indulhat. Ennek tudható be, hogy a török had részekre szakadva vonult fel. Elöl járt a szendrői és a boszniai szandzsák lovassága, őket követte a nagyvezír a ruméliai katonasággal és a tüzérség egy részével, majd pedig következett a szultán az anatóliai és az isztambuli csapatokkal.

Egy korabeli török krónikás, Bosztan Cselebi így írta le a szultán hadának 1526-os belgrádi seregszemléjét:

„A győzelmes seregben mindenki tetőtől talpig vasba öltözött, s aranyos fegyverzettel teljesen felszerelte magát, úgyhogy minden csapat vashullámokat hányó tengerré, minden ezred egy-egy folyammá változott, amelyben a tajtékok ragyogó sisakok, a habok egyiptomi kardok, az örvények pedig acélpajzsok valának. […] Ily módon a szerencsés hadsereg ezredenként és csapatonként egy hétig vonult el a vezérek előtt…”

 

forrás: B. Szabó – A mohácsi csata

1526 augusztus 28-ra a szemben álló felek hadai már a mohácsi mező közelében táboroznak.

Ideje végignézni, hogy kik vannak ekkor a magyar táborban, és hogy létszámában mekkorák is lehettek a seregek.
Az elsődleges forrás ehhez a csatát túlélt Brodarics kancellár szemtanúi beszámolója.
“…Amikor a király Budáról kivonult, avval együtt, ami Mária királynéé és az esztergomi érseké volt, lovas és gyalogos katonája volt neki körülbelül háromezer…”
Szerencsére ezt nem nekem kell elemeznem, ezt számos történész megtette már. Közülük én Bánlaky József írását vettem alapul:
“E rendelkezések és egyéb intézkedések következményeként augusztus 29-ig bezárólag Budáról hajón a király podgyászán kívül kisebb-nagyobb ágyúk, nagyobb mennyiségű lőpor és egyéb hadiszükségletek, Bécsből 9 darab ágyú a szükséges lőszerrel érkeztek be Mohácsra. Thurzó Elek kincstartó 200 gyalogost és néhány ágyút hozott. Augusztus 26-án megérkezett Batthyány Ferenc horvát bán Tahy János vránai perjel, Bánfy János és egyéb horvát urak kíséretében 3000 lovassal és némi gyalogsággal. A következő napon Erdődy Simon zágrábi püspök jött meg fivérével, Erdődy Péterrel és több mint 700 lovassal. Bornemissza János várparancsnok Aczél István vezetése alatt 300 lovast és néhány ezer aranyat küldött. Szerecsen János kincstartó 2000 drávamelléki íjas puskás gyalogost hozott. Csehországból 600 gyalogos és 200 lovas érkezett. Ez összesen 7000 embert tett ki. Ehhez hozzászámítva a már a mohácsi táborban volt következő alakulatokat, még pedig a király és a királyné dandárát és Szalkay érsek csapatát, összesen 3000 embert, Báthory András dandárát és a tolnai nemességet, összesen 1000 embert, Szapolyay Györgynek 300 nehéz lovasból és 1200 gyalogosból álló dandárát, Cyprusi Hannibálnak a pápa pénzén toborzott és fenntartott 1300 morva, illetve Gnojenszki Lénárdnak 1500 lengyel zsoldosát, Várday Pál egri és Perényi Ferenc nagyváradi püspökök 900 főnyi hadát, a kevésbé tehetős zászlós urak és a megyék dandárjait, összesen 6–7000 főnyi létszámmal s végül Tomorynak 5000 főnyi seregcsoportját, mely alakulatok létszáma kereken 21.000 főnek felelt meg, úgy az egész sereg számára mintegy 28.000 főnyi létszámot kapunk.
Útban volt már, de a csata napjáig be nem érkezett: Szapolyay János erdélyi vajda 20.000 főnyi erdélyi serege Szeged környékén, Frangepán Kristóf gróf 3000 főnyi had élén Zágrábban, a Brandenburgi György őrgróf és Újházy Ádám által vezetett 7500 főnyi cseh és morva segélyhad Székesfehérvárnál, Veszprémnél és Győrnél. Azonkívül az északi megyékből is még számos főúr volt útban az általuk kiállított hadak élén Mohács felé, mely hadak összegét legalább mintegy 3500 főre tehetjük. A még útban levő hadak állományát eszerint legalább 33.000 főre tehetjük.”
Egy másik, szintén Brodarics beszámolóján alapuló összesítés szerint a sereg összetétele így alakult:
Budáról indul: II. Lajos: 2500 gyalogos, 200 nehézlovas, 1000 könnyűlovas
Budai és pesti polgárok: 600 fő
Szalkai esztergomi érsek: 1000 gyalogos, 400 könnyű és nehézlovas
Báthori István: nádor csapata,
Ercsinél csatlakozik: Báthori András: „nem megvetendő csapat”
Amikor augusztus 6-án a király Tolnára ért, már” négyezer vagy valamivel több lovassal rendelkezett”
Tolnán csatlakozik: Szapolyai György Trencsénből 200 nehéz- és 100 könnyűlovas, 1200 gyalogos.
Itt érte be a hadat az a 4000 morva és lengyel gyalogos is, akiket Burgio pápai nuncius megbízásából három kapitány fogadott zsoldba.
“Amikor a király serege Bátára ért. Már a Duna jobb partján állt 5000-6000 lovassal a kalocsai érsek, Tomori Pál és a temesi ispán Perényi Péter is[…]Augusztus 24-én Tomori még együttesen sem becsülte többre 20 ezer főnél a két magyar had létszámát,…26-án vasárnap pedig megjött Batthyány Ferenc horvát bán 3000 lovassal és 1000-2000 gyalogossal[…]
Szerecsen János 2000 íjásszal, akiket a Dráva mentén a pécsi káptalan és a saját birtokain fogadott zsoldba”
Brodarics kancellár visszaemlékezésében 24-25 ezer fősre becsüli a magyar sereg összlétszámát (ehhez még 80 ágyút is számol). A Rómának rendszeresen jelentő Burgio pápai követ, aki általában elég tájékozott volt a magyar udvar ügyeiben, szintén hasonló létszámot említ. Tomori Pál állítólag 20 ezer emberről beszélt augusztus 24-én, de sokan még ezen dátum után érkeztek a táborba. Szulejmán szultán krónikása 50-60 ezer fősnek írta le az ellenséges magyar haderőt, de ez vélhetően túlzás, a nagy számmal inkább csak a győzelem nagyságát akarta érzékeltetni. A történészek általában 24-28 ezres létszámot szoktak megadni (fent látható, hogy Bánlaky József is 28 ezret valószínűsít), kivétel talán ez alól Perjés Géza, aki szerint a király zászlaja alatt ennél jóval nagyobb seregnek kellett összegyűlnie. Ő úgy tartja, hogy a nemesség nagyon buzgón igyekezett a táborba (erről több forrás is beszámol), és szerinte ezért nem valószínű, hogy az összmagyar katonai potenciálnak, amelyet 60 ezres létszám fölé szokás becsülni, csak a fele gyűlt volna össze, ráadásul az általános mozgósítás miatt a nemesség mellett a déli megyékből nagyon sok jobbágynak is jelen kellett lennie. Ezen parasztok és a nemesi felkelés harcértéke persze nem volt mérhető a Brodarics által tételesen felsorolt tiszti bandériumok tagjainak és a zsoldos katonáknak a képességeihez.
A fenti számokat érdemes annak fényében vizsgálnunk, hogy a korszakban keresztény királyságok tízezer főnél nagyobb létszámú hadakat nem túl gyakran, húszezret pedig csak kivételes esetekben tudtak egy-egy hadjáratra mozgósítani. Az 1525-ös évben vívták meg az Itáliai háború legnagyobb ütközetét, a nevezetes páviai csatát, amelyben a legerősebb európai hatalmak, a német-római császár és spanyol király V. Károly és I. Ferenc francia király 23 és 26 ezer katonát állítottak csatasorba.
A másik figyelemre méltó dolog a vitézek lobogó harci kedve. Különösen a végeken harcoló katonaság harci szelleme volt nagyon jó, és fölényben érezte magát a törökkel szemben. Részben ez vezetett oda, hogy a csatát – bár azt olyan személyek is szerették volna, akiknek szava sokat számított a magyar haderő vezetésében – nem lehetett elodázni, és a közeledő erősítéseket (az erdélyi had, Frangepán Kristóf csapata és a cseh segélyhad) bevárva a létszámot még magasabbra emelni.
Na és a másik oldal? Az oszmánok világhódító erejét már teljesen más dimenziók jellemzik.
Az a hír járta, hogy Szulimán 300 ezer ember élén, 300 ágyúval jön Magyarországra.
Vizsgáljuk meg ennek a hírnek a valóságtartalmát a hadjáraton részt vevő oszmán hadsereg összetételéből kiindulva:
Janicsárság:
11000 janicsár volt Isztambulban, ebből feltételezhetően 7-8 ezer kísérte el a szultánt a magyarországi hadjáratra.
Tüzérség:
Az oszmán sereg ekkor akár 600 ágyút is magával vihetett, amelyből ha levonjuk a faltörő tarackokat és a kis űrméretű, ágyúnak már nem nevezhető lövőeszközöket, akkor vélhetően 3-400 volt a mezei csatában bevethető tábori lövegek száma. (Brodarics 150-et említ, Verancsics 400-ról ír.) Ezeket a tüzérségi eszközöket eg több mint egy km hosszú vonalban, egymástól 6-7 méteres térközöket hagyva tudták felállítani.
Ruméliai hadtest:
10 ezer timáros (birtokos) szpáhiból és vagy 20 ezer kísérő lovasból, dzsebeliből állt, valamint hozzájuk jött még a „nagyszámú” akindzsi. Ezen irreguláris könnyűlovasság létszámát nehéz megmondani, de akár 10 ezer főnél többen is lehettek.
Anatóliai hadtest:
Több mint 24 ezer lovas katona.
Gárdalovasság:
5000 főt tett ki az isztambuli udvari lovasság, akik a timáros szpáhikhoz hasonlóan jól fel voltak szerelve. Lányegében ők és a szpáhik alkották a törökök nehézlovasságát, amelyet azonban európai értelemben, a reneszánsz idején inkább a könnyű lovasság kategóriájába lehetett sorolni. Klasszikus vértes lovasság az oszmán hadseregben nem volt.
Gyalogosok:
A gyalogsághoz tartoztak még a janicsárokon kívül az aszabok és a martalócok sokasága, akikről azonban az oszmán krónikások ezzel a csatával kapcsolatban nem emlékeznek meg. A várostromoknál esik róluk szó, csakúgy, mint a hadat kísérő, mintegy 800 egységből álló folyami flotta legénységéről és evezőseiről, akiket szintén aszaboknak neveztek.
A magyar hadtörténészek 60-70 ezer főre szokták becsülni az oszmánok részéről Mohácsnál bevetett elsővonalbeli katonaságot. Mellettük voltak még a másodkategóriás, harcosnak nem minden tekintetben nevezhető elemek (hiányosan felszerelt és/vagy képzetlen alakok), és a tábor kiszolgálását és a logisztikai feladatokat ellátó tömegek. Összességében tehát nem zárható ki, hogy Szulejmán szultán 1526-ban egy százezer főt meghaladó emberáradatot vezetett Mohácsra. Ez viszont azt is jelenti, hogy ha ez a haderő egyben vonult volna, akkor lovakkal, szállító szekerekkel, ágyúkkal, málhás szamarakkal és tevékkel; a menetoszlop akár 50-100 km hosszúra is nyúlhatott volna. Harminc napos napi menetteljesítmény esetén is, amire a sereg eleje megáll, és tábort ver, a vége még el sem indulhat. Ennek tudható be, hogy a török had részekre szakadva vonult fel. Elöl járt a szendrői és a boszniai szandzsák lovassága, őket követte a nagyvezír a ruméliai katonasággal és a tüzérség egy részével, majd pedig következett a szultán az anatóliai és az isztambuli csapatokkal.
Egy korabeli török krónikás, Bosztan Cselebi így írta le a szultán hadának 1526-os belgrádi seregszemléjét:
„A győzelmes seregben mindenki tetőtől talpig vasba öltözött, s aranyos fegyverzettel teljesen felszerelte magát, úgyhogy minden csapat vashullámokat hányó tengerré, minden ezred egy-egy folyammá változott, amelyben a tajtékok ragyogó sisakok, a habok egyiptomi kardok, az örvények pedig acélpajzsok valának. […] Ily módon a szerencsés hadsereg ezredenként és csapatonként egy hétig vonult el a vezérek előtt…”