A majdnem pápa tragikus sorsú keresztes hadjárata

1514. április 9-én hirdette ki Bakócz Tamás esztergomi érsek X. Leó pápa bulláját, melyben az egyházfő a török elleni keresztes hadjáratra hívta fel a magyarokat. A következő hetekben meg is kezdődött a sereg toborzása, a szervezkedés azonban tragédiába, a Dózsa György vezette parasztháborúba torkollott.

Miután II. Gyula pápa 1513 februárjában elhunyt, Bakócz Tamás révén először nyílt arra lehetőség, hogy egy magyar bíboros vegye át az egyház irányítását. Az esztergomi érsek befolyását mutatja, hogy a pápaválasztás idején ő volt az Egyházi Állam egyik kormányzója, a tiara elnyerésében azonban éppen származása gátolta meg: a konklávéban túlnyomó többséggel rendelkező olasz bíborosok ugyanis idegenkedtek egy Itálián kívül született pápa megválasztásától, és – X. Leó néven – inkább Giovanni Medicit emelték trónra. Az új egyházfő természetesen igyekezett megszabadulni korábbi riválisától, ezért Magyarországra küldte Bakóczot, hogy szervezzen egy keresztes hadjáratot az oszmánok ellen.

X. Leó pápa (eredeti nevén: Giovanni di Lorenzo de’ Medici; Firenze, 1475. december 11. – Róma, 1521. december 1.) a 217. római pápa 1513-tól haláláig.

A firenzei Medici-család sarjaként, később annak fejeként hatalmas befolyással rendelkezett már jóval egyházfővé választása előtt is. Leó pontifikátusát a történelem mindenképpen sorsfordítóként jegyzi, hiszen az ő idején érte el a reneszánsz pápaság hatalmának delelőjét. A hosszú évtizedek óta húzódó egyházi reformok terve 1517-ben végleg megpecsételte a katolikus egyház egységét, és a dőzsölő, elvilágiasodott, világi hatalomra törő pápák ellen, Luther Márton vezetésével, kezdetét vette a reformáció. X. Leóra jellemző volt, hogy a korszak legjelentősebb európai eseményének kezdetét átmeneti zavarként fogta fel, és nem is tett többet, mint hogy néhány bullában rendelkezett az új mozgalom megszüntetéséről.

X. Leó azonban nem csak azért támogatta a Balkán-félsziget felszabadítására irányuló törekvéseket, hogy távol tudja Rómától a befolyásos érseket: a pápát ennél nagyobb nyugtalansággal töltötte el, hogy a II. Ulászló (ur. 1490-1516) idején decentralizálódó Magyarország szemmel látható módon rengeteget veszített erejéből. Intő jel volt, hogy 1512 során a törökök meghódították a Szreberniki bánságot, melyet aztán a végvári erők eredménytelenül próbáltak visszafoglalni. Másfelől viszont a következő évek mégis alkalmasnak tűntek egy keresztes hadjárathoz, hiszen a fiatal I. Szelim szultán (ur. 1512-1520) nem Európában, hanem a Közel-Keleten igyekezett kiterjeszteni birodalma határait, az 1514-es esztendőben például éppen Perzsia ellen háborúzott.

Bakócz Tamás 1514 márciusában tért haza Magyarországra, és rögtön jelentette Ulászlónak, hogy X. Leótól milyen megbízást kapott, az udvari tanácsban azonban megoszlottak a vélemények a háborúval kapcsolatban. A krónikák szerint a főurak többsége támogatta a keresztes hadjárat megszervezését, azonban akadtak, akik veszélyesnek tartották a jobbágyok felfegyverzését és a munkaerő elvonását.

Bakócz az ellenvélemények dacára április 9-én kihirdette X. Leó pápa bulláját, és helynököket nevezett ki az egyházmegyékbe, akik a hadszervezést irányították. Az érsek hamarosan a fővezért is kijelölte: választása Dózsa Györgyre esett, akit azért tartott alkalmasnak erre a feladatra, mert alacsonyabb sorból, székely lófői családból származott, és egy török vitézzel vívott párviadala nyomán komoly hírnévre tett szert a végvidéken.


(Dálnok, 1470 körül – Temesvár, 1514. július 20. körül)
Nándorfehérvár erődje a középkori Magyarország kulcsának számított. Aki ezt a várat birtokolta, az szabadon hatolhatott be Magyarország területére. Nem csoda, hogy a török a XV. század kezdete óta többször is próbálkozott a vár megszerzésével. 1456 után évtizedekig nem indult újabb komoly támadás, de a szomszédos török várak védőserege álladóan próbára tette a nándorfehérváriak harckészségét. 1514. február 28-án Ali szendrői bég hívta ki párviadalra a magyarok legjobb vitézét. Ali félelmetes bajvívó hírében állt, s a magyar végváriak csak rágták a bajszukat, el merjék-e fogadni a kihívást. Végül a dálnoki székely Dózsa György kapitány állt ki Ali ellen. A párviadal rövid volt, de heves. Dózsa már az első összecsapásnál egy suhintással levágta ellenfele jobb karját, majd végzett Alival. A győzelem híre eljutott Budára is, s az uralkodó, II. Ulászló címeradományban részesítette a győztes vitézt.

A hadjárat szervezése tehát már 1514 áprilisában megkezdődött, a jelentkezők létszáma azonban messze felülmúlta az előzetes várakozásokat: akadnak olyan történelmi munkák, melyek szerint májusig 100 000 jobbágy vette fel a keresztet, de az óvatosabb becslések is 40 000 fővel számolnak. A sereg gyarapodásával a tiltakozó hangok is megerősödtek, ugyanis a bűnbocsánat, vagyon és szabadság reményében hadra kelő jobbágyok éppen a legfontosabb mezőgazdasági munkák előtt léptek ki a földesúri szolgálatból, a gyors szervezés során pedig nem fordult kellő figyelem a katonák féken tartására.

1514 májusában mind több helyen panaszkodtak arról, hogy a keresztesek kereskedőket fosztottak ki, udvarházakat dúltak fel, a jobbágyokat pedig egyre jobban felingerelte, hogy sokakat erőszakkal tartottak vissza a kereszt felvételétől. Az ellentétek hamarosan robbanásig feszültek, II. Ulászló pedig a mezőtúri incidens hatására a hadjárat leállítására utasította Bakóczot, aminek eredményeként véres felkelés kezdődött.

A Lőrinc pap és Dózsa György vezette hadtestek „casus bellije” lényegében megegyezett: a seregben szolgáló obszerváns ferences szerzetesek és szegényebb plébánosok tüzes prédikációi nyomán a keresztesek között elterjedt az a nézet, hogy a hadjáratot megszakító nemesek önző érdekből vonták meg tőlük a bűnbocsánat lehetőségét, amit a török elleni harcban nyerhettek volna el. Ez a gondolat aztán odáig radikalizálódott, hogy a bárók valójában az oszmánokkal szövetkeztek, ezért a pogányok elleni küzdelem előtt őket kell megsemmisíteni. Dózsa György annyiban mégis kivételt jelentett, hogy ő egy ideig Bakócz tiltó rendelkezése ellenére is eredeti útján haladt, mert bízott Szapolyai János vajda támogatásában.

Dózsa azonban rosszul számított, ugyanis a nemesek által toborzott erők az ő megállítását tűzték ki célul, és 1514. május 23-án, Apátfalvánál súlyos vereséget is mértek a paraszthadak előőrsére. Szabályos háború kezdődött, mely július végéig több tízezer életét követelte, tragikus csapást jelentett a gyenge államhatalom számára, az általa okozott trauma pedig még több évszázadon át kísértett Magyarországon.

Források:
http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1514_aprilis_9_bakocz_tamas_keresztes_hadjaratot_hirdet_a_torok_ellen
https://hu.wikipedia.org/wiki/X._Le%C3%B3_p%C3%A1pa
https://www.adontes.hu/alkotasok/magyar-hosok-arckepcsarnoka/dozsa-gyorgy

Palánkvárak


A filmen jól látszik a török-kori erődítések egyik jellemző technológiája, a palánk, valamint az ágyúdomb.
“A palánk fából és földből készült. Legerősebb volt a tőtött vagy bélelt palánk. Ennél két párhuzamos sorban vastag fatörzsszerű oszlopokat ástak a földbe. Az oszlopok vagy sűrűn egymás mellett álltak, vagy hézagosan. Az utóbbi esetben a hézagokat fonással töltötték ki. Tulajdonképpen két kerítést készítettek, amelyek közé földet döngöltek. Az így kialakított vastag fal mindkét oldalát betapasztották.”(Magyar néprajzi lexikon, Takáts Sándor nyomán)
Az ilyen módon felépített falak a 16. szd. folyamán egyre hatásosabbá váló ágyúzásnak is többnyire tovább ellenállhattak, mint a középkorból megmaradt kőfalak.
Gyakori volt az is, hogy a kővár, mint mag köré készítettek még palánkvárat külső vár gyanánt, ezzel megnövelve az erőd területét és az ostromlók elé plusz akadályt állítva, illetve előfordult az is, hogy csupán egyszeres cölöpkerítést készítettek, amit latorkertnek hívtak, és a vár körül így kialakított részt nevezték huszárvárnak is.

Ibrahim Pecsevi

Ibrahim Pecsevi, a Pécsen született török krónikás szobra Pécsen.

A pécsi belváros nyugati szélén van a XVI. század második felében épült Jakováli Hasszán pasa dzsámi. Mekka felé tájolt. Megmaradt a minaretje is. A dzsámi alapszintje kissé alacsonyabban van az utcaszintnél, kissé hátrább van beszorítva a Megyei Kórház épületei közé. Az így kialakult kis térre helyezték el Ibrahim Pecsevi egészalakos bronzszobrát.

Pécs, 1574 – Buda, 1650
oszmán történetíró
A “Tarih-i Pecevi”
című műve a 16-17. század
egyik legfontosabb
történeti forrása.

Ronin

A rendőrautó eget verő szirénázással száguldott keresztül Tokió utcáin, a kanyarokban a gumik hangos csikorgással fejezték ki tiltakozásukat a megterhelés miatt. A Vörös Kristály nevű bár előtt aztán a járőrkocsi erőset fékezett és megállt, egy méternyire a bejárat előtt sorba állított gyorsasági motorok mellett. A fekete motorok tankjaira vörös festékkel a Tagawa klán jele volt pingálva.
– Még csak mi vagyunk itt – mondta a járőrautó vezetője a társának, aki az övét kicsatolva éppen ki akart szállni.
– Nem számít, bemegyünk. Majd érkezik az erősítés is – felelte amaz elszántan.
– Ne, Ayato, ezek nagyon kemény fickók, hagyjuk őket a kommandósokra!
Ayato pisztolya már a kezében volt. Nem is nézett a társára, úgy felelte:
– Nem várhatok.
Ayato kipattant a kocsiból, a másik rendőr, Kabuto mérgében hangosan sziszegett és követte.
Nem volt rá szükség, hogy belépjenek a bárba, a Tagawák ugyanis kijöttek elébük. Három férfi, harmincas éveik elején, szintúgy, mint a most érkezett rendőrök. Széles vállúak és szikárak, lerítt róluk, hogy harcosok, akárcsak a két zsaru. Viszont Ayatoval és társával ellentétben kezükben nem pisztolyt, hanem wakizashit, japán rövid kardot markoltak.
Kabutot a fegyverzetből fakadó előny azonban cseppet sem tette magabiztosabbá, mert a gengsztereken látszott, hogy kardjaikat akár a lőfegyverek ellenében is hajlandóak – és az alapján, amit ezidáig hallott róluk – tudják is használni.
– Dobjátok el a kardot! – kiáltott rájuk Ayato és megcélozta a középen álló klántagot. – Satoshi, beviszlek.
A megszólított a fejét ingatta és vicsorgott. Keze megmozdult, egy centivel feljebb emelte a kardot, mire lövés dörrent.
Kabuto szíve majdnem megállt a döbbenettől. A bal füle csengett, a kocsi másik oldalán álló Ayato fegyverének csöve füstölgött, Satoshi pedig átlőtt fejjel omlott a földre, fekete vére szétterült a betonon. Ayato lelőtte! Kabuto hirtelen nem is tudta mit gondoljon és mit tegyen. A Satoshi két oldalán álló klántagok némileg hamarabb tértek magukhoz az esemény okozta fagyottságból. Egyikük felkiáltott és magasba emelt karddal Kabutora rontott. A rendőr tüzelt, kétszer lőtte mellbe a gengsztert, aki hanyatt esett, és kardja csengve hullott az úttestre.
– Banzai! – kiáltott a harmadik gengszter, és az ő kezében már nem csak kard volt. Kabuto rémülten állapította meg, hogy egy kézigránátot szorongatva rohan feléjük.
Nem tudni, hogy a rendőrök ismételten tüzet nyitottak-e, mert a gránát robbanása minden más zajt elnyomott, és hatása alatt minden más tett lényegtelenné vált. A rövid összecsapásnak öt áldozata volt, három jakuza tag és két tokiói rendőr.

Ayato felült a matracon és körülnézett. A szoba egy kórházban vagy szanatóriumban lehetett. Úgy tűnt, nem halt meg, valahogy túlélte a robbanást, pedig már elkészült a halálra, és érezte is, hogy az az utolsó pillanata. Ezek szerint mégsem. Nem ért véget a vetítés, csupán egy filmszakadás volt. Végignézett magán, makulátlanul fehér pizsamát viselt. Fájdalmat egyáltalán nem érzett, ami azért volt furcsa, mert meg kellett, hogy sérüljön. Végigtapogatta magát, felhúzta magán a ruhát, hogy megszemlélje a testét. Semmi új sérülés, csak régi hegek, amik már a robbanás előtt is rajta voltak. Különös, nagyon sokáig lehetett kómában, ha a sebei – amiket minden bizonnyal szerzett – begyógyultak. Biztosra vette, hogy egy szanatóriumban van, vagy… Vagy meghalt és ez a túlvilág.
Sok merész gondolat futott át az agyán, köztük az is, hogy felébredt a Mátrixon kívül. De mielőtt teljesen elmélyedt volna a vadabbnál vadabb feltételezésekben, kinyílt a szoba ajtaja és belépett egy ismeretlen férfi.
– Üdvözlöm! Aaron vagyok, jól érzi magát? – tisztán beszélt, de mégis volt valami zavaró benne.
– Igen, jól. Én Ayato vagyok. Hol vagyok?
– Insuale Oppidumban.
– Hol? Sosem hallottam róla.
– Ezt rögtön tisztázni fogjuk. Ahogy azt is, hogy mikor van.
– Igen, milyen nap is van? Sokáig lehettem eszméletlen.
– Valójában nem olyan sokáig, a saját idejét tekintve mindössze pár órát aludt – mondta Aaron, akinek az ajkai nagyon különösen mozogtak. Ayato arra gondolt, hogy ez valamilyen gyógyszer mellékhatása lehet, a hangokat a látványhoz képest talán késve érzékeli az agya.
– Kérem, próbálja meg higgadtan fogadni és végiggondolni, amit hamarosan elmondok – szólt Aaron, miután közelebb jött és leült egy sámlira Ayato matraca mellett.
– A társamról van szó? – Ayato komoran nézett a férfi szürke szemeibe. Várta a sokkoló hírt, amiről máris eldöntötte, hogy nem fogja felkészületlenül érni.
– A társáról nincs tudomásom. Sem senki másról, aki érintett volt az eseményben – felelte Aaron nyugodt hangon. Teljesen mozdulatlan volt, a kezeit az ölében pihentette, nem hadonászott velük, rövid szakállát sem simogatta az ujjaival, mint ahogy azt a gondolataikat kereső emberek szokták. Mondhatni, a szeme sem rebbent. Ayatonak ekkor tűnt fel, hogy nem is japán. Aaron egy európai férfi volt, vagy esetleg észak-amerikai. „Kaukázusi típus” – jutott eszébe a megfelelő meghatározás. De ők mégis japánul beszélgettek.
– Ayato – folytatta Aaron – ön már nem a saját korában van. Ötszáz év telt el azóta.
Ayato ajka megmozdult, hogy mondjon valamit, de aztán semmiféle hirtelen kérdés nem csúszott ki a száján. Aaron kérte rá, hogy higgadtan és meggondoltan fogadja a hallottakat. Ayato elhatározta, hogy így is fog tenni. A fantasztikus bejelentés különös módon inkább megnyugtatta, mintsem felkavarta, hiszen pár perccel ezelőtt már a túlvilágról meg egyéb lehetséges magyarázatokról gondolkodott. Szóval a jövőben van, na ez is egy lehetőség. Biccentett, jelezve, hogy felfogta.
Aaron, bár nem látszott rajta, nyilván türelmetlenül figyelte a reakcióját és azon gondolkodhatott, hogyan is folytassa.
– Áthoztuk önt az időn.
– Gondolom nem azért, hogy megmentsenek…
– Nem, vagyis igen, azért is. Szükségünk van önre, és meg is mentettük a biztos halálból.
– Fair alkunak tűnik, elsőre – felelte Ayato, majd mielőtt Aaron szólhatott volna, folytatta: – Ön ugye nem japánul beszél hozzám?
– Nem. Angolul, de a fordítógépem lecseréli a mondataimat japánra és a saját hangomat modulálva ekhózza azt.
– Értem – felelte Ayato tömören, és értette is. Nem tette fel a nyilvánvaló kérdést, hogy miért van rá szükségük Aaronéknak vagy akárkinek ötszáz év távlatából. Aaron előbb-utóbb úgy is el fogja ezt neki mondani.
Nem is kellett csalódnia, Aaron mögött hirtelen megelevenedett a fal és képernyővé változva képek jelentek meg rajta.
– Itt vagyunk most – kommentálta a látottakat. – Egy szigeten az Óceánon, nem messze az európai partoktól. Sőt annyira közel, hogy út is vezet innen a szárazföldre. Nem feladatom önnel az elmúlt fél évezred történelmét megismertetni, de annyit szükséges elmondanom, hogy borzasztó dolgok történtek, nevezhetjük akár apokalipszisnek, melynek következtében őseink, városunk alapítói ezen a szigeten kerestek menedéket és biztosították azt a külvilágból jövő fenyegetések ellen. A felépített védelmi rendszer olyan jól bevált, hogy egy generáció elteltével már csak belülről jövő veszéllyel kellett komolyabban számolni. A város populációjának szokásait, az itt élők habitusát és a teljes társadalmi berendezkedést olyan pacifista irányba módosítottuk, amely a remények szerint gátat vetett annak, hogy olyasféle erőszakos hajlam, akarat, vagy akár csak képesség keletkezzen a mindentől óvó falakon belül, amely a közösség belső békéjét megbonthatná. Nem is volt ez annyira nehéz, mint ahogy hangzik, ugyanis mindenki okult a múltból és nem vágyott rá, hogy az bármilyen formában is megismétlődjék.
Ayato Aaron szavait hallgatta és közben a szigetről és az azon épült, fallal körülvett városról készült légi felvételt nézte. Az, hogy mi történt a múltban, egyelőre még csak utalás szintjén sem jelent meg a kivetítőn.
– A közösség karhatalmi ereje nem hogy visszafejlődött, de még csak ki sem alakult – folytatta Aaron. A kép ekkor váltott és a békés tájképek helyett a városi utcákról készült felvételek jelentek meg. Az utcákon tömeg hömpölygött, amely cseppet sem volt békésnek nevezhető; randalíroztak, üvöltöztek, törtek-zúztak és gyújtogattak. – Ezek a közelmúlt képei. Az alapítók utáni negyedik nemzedék bár pacifista szellemben nőtt fel, már nem látszik visszariadni az erőszak alkalmazásától.
– Miért teszik?
– Mert alantas vagy rossz szándékú elmék megtévesztették őket. Mert a szűkös erőforrások elosztásának módjával nem értenek egyet és azt hiszik, a rombolás bármire is megoldás lehet. Ismerünk ilyet a történelemből, még az ön ideje előttről is bőséggel. Nagyon veszedelmes dolog.
– Főleg, ha az uralkodó osztály nem rendelkezik saját erőszakszervezettel, amely az ilyetén megmozdulásokat képes lenne kordában tartani – szúrta közbe Ayato.
– Látom érti a lényeget – helyeselt Aaron. – Annyit azonban szükséges megjegyezni, hogy városunkban nincs uralkodó osztály, csak irányítók. A MIT, a Megfontolt Irányítók Tanácsa számára valóban nem áll rendelkezésére az állami erőszak alkalmazásának képessége. Azonban más eszközök igen. A BIRMA szerint azonban a jelen helyzetben nincs más ésszerű megoldás, csakis az erőszak átmeneti használata. Erre pedig a BIRMA két javaslattal állt a MIT elé.
– Szükséges lehet tudnom, hogy mi az a BIRMA? – kérdezett közbe Ayato.
– Igen, persze, elnézést, de mi már olyan természetességgel utalunk bizonyos dolgokra, hogy bele sem gondolunk abba, hogy egy kívülálló ezekkel nincs tisztában. A BIRMA a Bőséges Ismeretekkel Rendelkező Mesterséges Agy, mely a város működtetésében és védelmében nyújt nagy segítséget a MIT-nek. Az Agy első körben robotrendőrök bevetését javasolta, másodsorban pedig, hogy hozzunk olyan embereket, akik alkalmasak a feladatra. A MIT, okulva a múltból, nem akart gépeket küldeni a lakosság ellen. Viszont birtokunkban van egy szerkezet, amellyel bizonyos fokig lehetséges utazni az időben, vagyis csak a múltba menni. Ezidáig csak egyszer használták, mert a MIT nagyon megfontolt és nem akart kiszámíthatatlan módon belenyúlni a történelembe. Most azonban nem maradt más lehetőség. Kiválasztották a megfelelő korszakot és társadalmat, ahol egy jól irányítható erőszakszervezet állt a kormány rendelkezésére. Mivel a lőfegyverek bevetésétől, akárcsak a robotokétól, a történelmi előképek miatt ódzkodtak, ezért a tűzfegyverek megjelenése előtti korokban keresgéltek. Fontos szempont volt az is, hogy a professzionális rendteremtő képesség mellett a szervezet tagjainak saját lázadó hajlama minimális legyen. A római légiók, illetve a pretoriánusok vagy a bizánci testőrség ezért kerültek elvetésre. Nem egyszer önös érdekük miatt képesek voltak saját uraik ellen is fellépni. Hosszas vizsgálódások és megfontolások után a MIT a középkori szamurájok mellett döntött.
– Szamurájokat hoztak át az időn?
– Igen, mint említettem, kiváló és engedelmes katonák kellettek. A dolog azonban mégsem sikerült, az eredmény katasztrofális lett. A nélkül, hogy mindent részleteznék, azt a következtetést kellett levonni, hogy ezer éves kulturális különbséget képtelenség áthidalni egy szervezeten belül. Ez talán csak az egyháznak sikerülne, de nekünk nem papokra, hanem hidegfegyverekkel profin bánó, parancskövető harcosokra van szükségünk. A MIT ezért úgy döntött, hogy a harcosok operatív vezetésére olyan személy szükségeltetik, aki alkalmas a kulturális szakadékon átívelő híd szerepének betöltésére. Valaki, akitől nem idegen az állami erőszak, viszont már fel tudja fogni az időutazást.
– Itt jövök a képbe én.
– Igen. Ön rendőr, japán és egy technokrata kor szülötte. Ráadásul a saját korában az élete is véget ért, ezért hiába is vágyna oda vissza. Nálunk azonban kap egy új esélyt. Persze ezért önnek is tennie kell. El kell érnie, hogy a szamurájok valahogy elfogadják önt vezetőjüknek.
– Azt mégis hogy képzelik megvalósítani? Azok a harcosok csak a hűbéruruknak és a mesterüknek voltak hajlandóak engedelmeskedni és a hagyományokon kívül csak az erőt tisztelték.
– Tudomásunk szerint élete jó részében harcművészetekkel is foglalkozott. Itt az ideje felhasználni a tanultakat.
Basszus… gondolta elkeseredetten Ayato. Előző életének lángja azért hunyt ki tragikus hirtelenséggel, mert elvakult jakuza bűnözökkel kellett szembenéznie. Erre most azt várják tőle, hogy az új életét éppen azzal kezdje, hogy a jakuzák gengsztereinél is fanatikusabb, konokabb és gyilkosabb középkori szamurájokkal szemben bizonyítson. Ha lehetett volna választani, akkor időugrás helyett élete végén inkább a reinkarnációra voksolt volna, ki tudja, talán egy békésebb sorsú emberként, pékként vagy órásként születhetett volna újra. Kétségei hangoztatása helyett azonban inkább ezt mondta:
– Értem. Elsőrendű, hogy a vendég jól felkészüljön a látogatásra, és előzetesen feltérképezze a társaságot.
Aaron kérdő tekintetét látva megmagyarázta:
– A Hagakuréből idéztem, a szamurájok kódexéből. Arra utalva, hogy szeretnék többet megtudni azokról a szamurájokról, akiknek el kell nyernem a bizalmát.
– Látja, ön a mi emberünk – mosolygott Aaron. – A tizenötödik század végéről származnak, ötvenen vannak.
– Mi történt velük az első próbálkozás során, mielőtt még a MIT úgy döntött, hogy hoznak egy magamfajta személyt?
– Meglehetősen véres események történtek. Egyrészt a mieink közül veszítettünk el sokakat, másrészt pedig azok a szamurájok rituális öngyilkosságot követtek el.
– Szeppukut? És ötvenen megmaradtak?
– Nem, mind meghaltak. Ez a második csoport.
Ayato úgy érezte, eldobja az agyát. A megfontoltaknak nevezett társaság döntése vérfürdőbe torkollik, ami után aztán nem hogy letennének a szándékukról, hanem megpróbálják még egyszer, kicsit módosítva. Az emberiség akkor cselekszik logikusan, ha már minden más megoldást kipróbált. A gond itt csak az, hogy ő az a jelentéktelen változó, ami a második próbálkozásnál a módosított értéket tartalmazza.
– Több információra van szükségem. Pontosan honnan hozták őket, ki volt a hűbéruruk, mind szamurájok-e?
– Mindannyian középkori japán harcosok, hogy érti, hogy szamurájok-e?
– Nem minden fegyverforgató, és még csak nem is minden katona volt szamuráj. Csak a szamuráj kasztba születettek, az elit viselhette ezt a megnevezést.
– Minden rendelkezésre álló információnak utána járok, és meg fogja kapni a találkozó előtt. Addig is tisztálkodhat és étkezhet.

A szamurájok mind ugyanabban a teremben, a padlón térden ülve várták. Ayato egy látszatra fából és rizspapírból készült, feltehetően azonban műanyag ajtón keresztül lépett be hozzájuk. Tradicionális japán öltözetet viselt, akárcsak ők, és kard volt nála, amivel azonban amazok nem rendelkeztek, a megfontoltak egyelőre nem adtak nekik fegyvereket. Ez persze az adott körülmények között nem biztosított helyzeti előnyt Ayatonak, mert ha éppenséggel rosszra fordulnának a dolgok és harcra kerülne sor, a busidó halált megvető követői akár puszta kézzel is rátámadhatnak, és könnyedén legyűrhetik. Ayatonak nem voltak illúziói azzal kapcsolatban, mi lenne a küzdelem végkimenetele.
Miután belépett, megállt az ajtó előtt és meghajtotta a fejét. A tekintetek felé fordultak. A hideg rázta ki az ezer évvel ezelőtt született harcosok pillantásától, de tartotta magát és nem mutatott félelmet. Akkor mindennek vége lett volna, mint mikor az idomár belép a ketrecbe, ha a vadállatok nem őt látják dominánsnak, széttépik.
A szamurájok egyike, a legelöl térdeplő felállt és biccentett neki. A kard tehette, magas rangúnak képzelhette, aki olyan helyen visel kardot, ahol az senki másnak sem megengedett. Jó kezdet, Ayato éppen így tervezte.
– Harcosok – szólt hozzájuk, – Ayato vagyok, az erőd parancsnoka – blöffölt egy nagyot.
A vele szemben álló ember szemeiben érdeklődés tükröződött és az illemet tartva ő is bemutatkozott:
– Hirotaka vagyok, Micusige nagyúr csatlósa.
– Hány szamuráj van közöttetek?
A csoportnak majdnem a fele felállt.
– Bizonyára kíváncsiak vagytok, hova kerültetek és kik élnek itt.
– Ossz – felelt Hirotaka, a többiek nem szóltak. Nyilván ő lehetett a rangidős, vagy a kinevezett szószóló.
Ayato fennhangon folytatta, hogy minden jelen lévő jól hallhassa. Igyekezett harából, a levegőt a rekeszizmaiból kipréselve beszélni, ahogy azt egy valamikori szamuráj is tenné. Ezt idejövetele előtt külön gyakorolta:
– Büszke harcosok! Varázslat jóvoltából kerültetek e távoli helyre, amelyet Oppidumnak hívnak. Uratok, Micusige nagyúr bőkezű ellentételezést, hasznos varázstárgyakat kapott értetek, ezért egyezett bele abba, hogy elhozzanak benneteket a szolgálatából. Ezt ne érezze senki se szégyennek, mert a távozása, ha itt életben marad, nem örökre szól. A szolgálat végeztével visszatérhettek uratokhoz és családjaitokhoz. Persze csak ha jól végzitek a dolgotokat és életben maradtok.
Ayato szünetet tartott a hazugságáradatban és végig nézett a férfiakon. Még mindig csak a szamurájok álltak. Fekete hajú, alacsony, szikár emberek. Rezzenéstelen tekintettel hallgatták, úgy, ahogy ő biztosan nem lenne képes egy ilyen hírt fogadni. Magában elismerő véleményt fogalmazott meg róluk: Rohadt kemény fickók, tökösebbek bármelyik jakuza gengszternél.
A térden maradottak közül viszont az egyik sírva fakadt. Néhány másodpercig csak az ő hangos szipogását lehetett hallani, aztán rákezdett még egy.
– Te ott! – szólt rá Ayato az elsőként jajongóra: – Miért sírsz? Öröm vagy bánat fakasztott-e könnyekre?
A kérdezett a földre vetette magát és úgy felelte:
– Beteg anyám miatt és asszonyom miatt sírok, akikről gondoskodnom kell.
– Nem gondolod-e, hogy urad méltóképpen gondoskodik róluk, amíg te itt őt szolgálod?
– Uram – szólalt meg ekkor Hirotaka, – Micusige úr miért nem mondta ezt el nekünk?
– Az idő az oka. Időzavar – felelte Ayato rejtélyesen.
– Nem értem, uram. De így honnan tudhatnánk, hogy ez valóban az ő akarata?
Ayato a tőle telhető legsötétebb pillantást vetette Hirotakára. Azután kihúzta övéből a gi-je szárát és szabaddá tette a köldökét. Elővonta tőrét és maga felé fordította, majd tekintetét Hirotakáéba fúrva ezt kérdezte:
– Kívánod-e Hirotaka, hogy igaz szavaimnak kiontott véremmel és életem elvetésével adjak bizonyságot?
Hirotaka gondolkodni látszott. Basszus, ez a seggfej a végén még azt fogja mondani, hogy vágjam fel neki a hasamat. – fordult meg Ayato fejében a riadt gondolat. Ha így lesz, akkor előbb az ő torkát vágom el.
Hirotaka végül mégis nemet intett a fejével.
– Jó – biccentett gyorsan Ayato. Eltette a tőrét és maga elé emelte a katanát. – Vedd el, Hirotaka! Én most elmegyek, és rád bízom az embereidet. Mire visszajövök, legyen egységes álláspontotok a rátok váró szolgálatról. Aki nem örömében hullat könnyeket, azt büntesd meg!
Hirotaka átvette tőle a kardot, Ayato pedig kihátrált a teremből. Isten tudja miért, de nem akart hátat fordítani nekik. Mikor kiért a látóterükből térdre rogyott. Egész testében remegett és mellkasa úgy szorult össze, mintha zokogás készülne kitörni belőle.
– Banzai! – szűrte a fogai között a szót, és fejét a falnak szorította.

Ayato szemügyre vette a várost. Az ő szemének nem tűnt valami nagynak, de hát ő Tokióban élt, egy óriási metropoliszban, embermilliók között. Nem is olyan régen, úgy öt évszázaddal ezelőtt… De ami neki aprócskának tűnt, az középkori mércével megint csak nagyváros lehetne, a méretek viszonylagosak, akárcsak az idő.
Insulae Oppidum egy szigeten terült el, amelyet egy vagy két sávos út – nem lehetett pontosan látni – kötött össze a távolban, a keleti horizont előtt kéklő szárazfölddel, az európai kontinenssel. A település nagy része szinte a lábai előtt hevert, mert a szigeten emelkedő egyetlen hegyen álló épületkomplexum keleti szárnyának egyik erkélyén állt. Az épületegyüttes úgy helyezkedett el, és uralkodott a város fölött, mint valami várkastély. Hasonló szerepet is töltött be, mint a középkori várak a maguk idejében, ugyanis ez adott otthont Oppidum legfontosabb intézményeinek, itt volt a bürokratikus központ. A sokat emlegetett MIT is itt tanyázott és Ayato sejtése szerint a titokzatos BIRMA is valahol erre kaphatott helyet.
Oppidumot masszív betonfal kerítette körbe, azon belül helyezkedtek el zsúfoltan a lapos, néhány emeletes, tokiói szemmel nézve megint csak aprócskának tűnő házak, ahonnan néha füstszag, máskor meg különös, idegen illatok szálltak fel hozzá, de csak pillanatokra érezhette őket, mikor az óceáni szél ereje valamelyest alábbhagyott.
Aaron lépett ki az erkélyre és köszöntötte őt.
– Szép napunk van ma – mondta Aaron.
Ayato felsandított a mocskos szürke felhőkre, amelyek még csak sejteni sem engedték, merre járhat a Nap az égen.
– Milyen itt egy ronda nap?
– Olyankor radioaktív hamu vagy eső hullik ránk.
– Sokáig Japán volt az egyetlen ország a Földön, mely atomcsapást szenvedett el.
– Változnak az idők – bölcselkedett Aaron.
– Vannak még egyáltalán országok?
– A közelünkben nincsenek – felelte Aaron, aztán hirtelen témát váltott: – Egyedien kezelte a helyzetet a középkori szamurájoknál. Látszólag bevált, a MIT elégedett önnel.
– Beszélni akarok a Tanáccsal.
Aaron bólintott.
– Továbbítani fogom a kérését, ahogy most a MIT elismerését és további utasításait is elhoztam. A harcosokat egységbe és alegységekbe kell szervezni, felszerelni és felkészíteni őket a bevetésre, mivel a MIT-nek készülődő zavargásokról vannak információi.
Ayato tudomásul vette, hogy ismét szembe kell néznie azokkal a rettenetes emberekkel, akikben akár a saját őseit is láthatná… De valamiért nem látta bennük, inkább érezte őket idegeneknek, mint bármiféle módon is hozzá kapcsolódóknak. Bármikor megölhetik, igaz ugyan, hogy ettől meg nem kellett volna idegenkednie, hiszen az ő élete már mind fizikailag, mind pedig az ő személyes világát jelentő élete – a barátaihoz, családjához, lakhelyéhez fűződő kapcsolatok alkotta világ is – egyszer már véget értek.
– A Busidó a halálban gyökerezik.
– Hogy mondja? – kérdezte Aaron.
– Csak egy idézet – felelte, és csak magában folytatta: Ha dönteni kell élet és halál között, az embernek habozás nélkül a halált kell választania. Ez nem különösebben nehéz, csak légy eltökélt, és törj előre. – Menjünk!
Elindultak az épület azon része felé, ahol azok az emberek vártak rá, akiknek már a csontjaiknak is el kellett volna porladniuk, akárcsak Ayatonak. Az ő világuk sem létezett már, nekik sem szabadott volna.
A második találkozó a szamurájokkal végül is jobban sikerült. A harcosok tisztelettel kezelték és engedelmeskedtek neki. Láthatóan elfogadták felettesüknek, ami egyértelműen legutóbbi szereplésének volt köszönhető. A bátorságot ugyanis ezek az emberek mindennél, talán még a hűségnél is többre becsülték.
Ayato Aaron segítségével megkezdte velük a munkát. Összeismerkedtek, kiosztották nekik a felszerelésüket és a MIT kívánságának megfelelően igyekeztek bevethető egységet szervezni a csapatból. Ayato nem tudta pontosan, mire is kellene felkészítenie őket, ezért elővette a rendőriskolában tanultakat: tömegoszlatás, hangadók kiemelése, ilyesmik. Olyan dolgok, amik szerinte szükségesek lehettek zavargások leveréséhez, illetve rendteremtéshez. Egyvalami már a kezdetektől fogva nyilvánvaló volt: a közelharcot nem kellett nekik oktatni, a szamurájok e tekintetben ugyanis az ő tudása fölött álltak.

Két nap múlva eljött az ideje, hogy elhagyják a fellegvárat. Ayato egy létrán mászott fel az egyik városi ház tetejére, hogy onnan kísérje figyelemmel az eseményeket. Kényelmes és praktikus fekete bevetési öltözetet viselt, amely az érzékeny helyeken műanyag protektorokkal volt megerősítve. Bakancsa elképesztően kényelmes volt, járás közben úgy érezte, mintha egy nagymacska ruganyosságával mozogna. A középkori emberek nyilván hasonlóan ledöbbentek volna az ő korában viselt lábbeli, például a sportcipők felpróbálásakor.
A tető szélére érve lenézett a térre, ahol az emberek gyülekeztek. A csődületet a fején viselt elektronikus látáserősítő nélkül is jól szemügyre tudta venni, az arcokra nem kívánt ráközelíteni, hiszen úgysem ismerhetett közülük senkit.
A csőcseléknek titulált tömeg több száz emberből verődött össze, akik mind egy irányba, a tér déli részén álló emelvény felé néztek, ahol egy férfi szónokolt. Hangosítást nem használt, hanem egyszerűen csak üvöltött. Éppen végzett, az emberek megtapsolták, majd a helyére más valaki érkezett, akit ha nem is üdvrivalgással, de éljenzéssel és biztató fütyüléssel fogadtak. Egy nő volt az. Fekete haját egyszerűen lófarokba összefogva viselte, szürke kabát és nadrág volt rajta, karjáról pedig színes szalagok lógtak.
– Ő az egyik főprovokátor – hallotta Ayato Aaron hangját a fülén viselt hallgatón át.
Aaron valahonnan messzebbről, távcsővel követte az eseményeket.
A nő is szónokolni kezdett, erős hangja bekiabálta a teret. Ayato nem értette mit mond, egyrészt ő jóval távolabb volt, másrészt a fordítógépe sem volt a külső beszédre hangolva, csak a hallgatón át, Aaron szavai jutottak el japánul hozzá.
Ő ugyan nem értette, miket mond a provokátor, de a lenti hallgatóság láthatóan egyetértett vele, minden mondata végén magasba emelték öklüket és üvöltöttek.
Ennyi elég lesz – vélte Ayato, és beleszólt a kommunikátorába:
– Indulás, mutassátok meg magatokat!
Két sötét színű teherautó közeledett a térhez, majd annak széléhez érve megálltak, és fekete ruhát és sisakot viselő emberek ugráltak ki belőlük. Felsorakoztak a járművek mellett, arccal a gyülekezet felé fordulva.
A tömeg szélén állók döbbenten figyelték őket, az emelvényhez közelebb lévő emberek azonban észre sem vették az érkezőket.
– Hirotaka, emeld fel a hangosítót! – szólt Ayato a kommunikátorba.
A fekete ruhás csoport élén álló szamuráj felemelte a kezében tartott hangszórót.
– Most felszólíthatja őket – mondta Ayato Aaronnak.
Hirotaka kezében megszólalt Aaron hangja, aki távozásra szólította fel az embereket. Az emelvényen álló nő a karhatalmat képviselő szamurájsorfal felé mutatott és lázasan kiáltozott valamit. Az emberek reakciójából azt lehetett kivenni, hogy nem a menekülést javasolta, hanem inkább ellenállásra buzdított.
Ayato ajkán gonosz mosoly jelent meg.
– Válasszátok ketté a tömeget, és ha lehet, fogjátok el a szónoknőt.
A szamurájok két sorba fejlődtek és megindultak. Hirotaka haladt középen, tőle jobbra és balra a csapat fele-fele, tizenöt-tizenöt ember – Ayato nem vetett be mindenkit, tartalékot is képezett. A tömeg létszámához képest nem tűntek soknak, és még komolyabb fegyverek sem voltak náluk, csupán botokkal voltak felszerelve.
Hirotakával az élen, ékként nyomultak be az embertengerbe, mint valami ókori nehézlovasság a gyalogosok tömegébe. Csak mentek előre és kezükben folyamatosan jártak a botok, zuhogtak az ütések. Mint kés a vajon, mentek át a csőcseléken. A népnek szerencséje volt, hogy nem katana, hanem csak bot volt náluk, de így is elképesztően hatékonyak voltak és nagy riadalmat okoztak. Pillanatok alatt kettészakították a csődületet, középen véres és jajgató testeket, két oldalt pedig pánikba esetten rohanó tömeget hátrahagyva. Az emelvényen álló szónoknő az utolsó pillanatig kitartott, aztán mikor Hirotaka már csak pár lépésnyire volt tőle, hirtelen hátat fordított és leugrott a túloldalon.
A szamuráj, mint egy tigris vetette utána magát. Felugrott az emelvényre, majd levetődött a másik oldalán. Botjával levert két fickót, két másikat testtel döntött fel, majd beérte a nőt. Megragadta, gáncsot vetett neki, és mikor a földre került, rátérdelt. Nézni is fájt.
Ayato végül úgy döntött, eleget szemlélődött, és eljött az ideje, hogy közelebb menjen. Elhagyta a tetőt és elsétált a térre. Mire odaért, már a mentők is megérkeztek, a levert emberek között szamurájok és orvosok válogattak, volt, akire bilincs került, másokat hordágyra tettek. A rendfenntartó alakulat alaposan rendet vágott a tömegben. Ebből tanulniuk kellett, nem egyhamar adják megint zendülésre a fejüket – gondolta Ayato.
Megnézte magának Hirotaka fogját, a hangadót. A földön ült, a többiektől kissé távolabb, hátrabilincselt kezekkel, és mikor Ayato odaért hozzá, dühösen nézett rá zilált fekete hajfürtjei alól. Nem volt már tinédzser, de Ayatonál fiatalabb lehetett. Emlékezett rá, hogy Aaron főprovokátornak nevezte.
Valamit hadoválni kezdett, és bár Ayato értette és beszélte az ötszáz évvel ezelőtti angolt, de az új angol idegenül csengett a fülének. A nő arckifejezéséből és a hanghordozásából ítélve egyébként nem mondhatott kedves dolgokat, ezért Ayato nem is vette a fáradságot arra, hogy bekapcsolja a fordítógépét.
– Veszteség? – fordult oda az alparancsnoknak kinevezett Hirotakához.
– Nincs, uram.
Ayato bólintott.
– A foglyokat tegyétek be a járművekbe, kivéve ezt. Őt külön szállítjuk be.
– Hai.
Hirotaka intézkedni kezdett, Ayato pedig benyúlt a földön ülő nő karja alá és talpra segítette.
– Miss főprovokátor – mondta neki. – Engem Ayatonak hívnak.
Miss főprovokátor ránézett, alighanem megértette, annyit még az angol sem változott fél évezred alatt, hogy ez ne sikerüljön.
– Melanie vagyok – felelte.
Ayato elindult vele az egyik jármű felé, amely nemrég érkezett. A járgány nem a szamurájokat szállító egyik teherautó, hanem egy kisebb kocsi volt. Ayato intett a sofőrnek, hogy nyissa ki az ajtót. Az engedelmeskedett, bár nem az ő emberei közé tartozott. Eleddig meg sem kísérelte, hogy gépjármű volánja mögé ültessen egyet az áthozottak közül, hiszem már az is nagy eredmény volt, hogy egyáltalán beszálltak a démoni szekerekbe.
Miss főprovokátor beült hátra, Ayato pedig melléje. Végül úgy döntött, hogy mégiscsak bekapcsolja a fordítógépet, mert néhány komolyabb kérdést is fel szándékozott tenni, mielőtt még átadná a nőt a központbelieknek.
– Idegen vagyok itt a városban, ez bizonyára feltűnt önnek – kezdte Ayato.
– Akkor meg miért szolgál a MIT-nek?
– Így alakult. Nem volt más választásom. Mi ez az egész? Miért tüntetnek?
– Miért micsoda? Nem büntetünk, mi leszünk megbüntetve, mi ez a hülyeség?
A tüntetés fogalmát láthatóan nem ismerte, ezért Ayatonak másképp kellett fogalmaznia:
– Miért vonulnak az emberek az utcára? Mi ellen lázadoztok?
– A megfelelőségi pontokon alapuló rendszer miatt, az igazságtalan pontkiszabások és a lehetetlen elosztási módszerek miatt hátrányba kerülők érdekében.
Ayato homlokán összeszaladtak a ráncok a koncentrációtól, ahogy megpróbálta követni Melanie mondandóját, aki még folytatta az ismeretlen fogalmak miatti panaszkodást. Nem hiába állt nemrég az emelvényen, hallhatóan szeretett szónokolni.
Az autó közben elindult velük vissza a fellegvárba. A nő még beszélt, azoknak a vehemenciájával, akik úgy érzik, hogy az ő oldalukon az igazság, és sorsuk elviselhetetlenségének legfőbb oka a társadalmi helyzetük, amibe önhibájukon kívül beleszülettek. Ayato nem hallgattatta el, de nem is csüngött figyelemmel a szavain. Közben még Aaron is megszólalt a fülében:
– Ayato, hova megy?
– Beviszek egy foglyot a fellegvárba.
Melanie észrevette, hogy mással beszél, ezért megakasztotta a szónoklatát és inkább kérdezett:
– A MIT elé visz?
– Merem remélni – felelte.
A MIT eddig nem akarta fogadni, halogatták a személyes találkozást. Ayato azonban úgy gondolta, ha kezében az egyik főprovokátor, akkor nem fogják tovább várakoztatni. Ha a Tanácsnak annyira fontos volt a zendülés leverése, hogy őt és a szamurájokat áthozták miatta az időn, akkor bizonyára szívesen szemügyre vennék az elégedetlenkedők egyik fő hangadóját.

Aaronnak rengeteg dolga akadt, a MIT számára ő volt az időutazókkal való kapcsolattartás felelőse és a rendfenntartó erők személyi állományának fő ügyintézője. Ehhez jött még a rabosítottak ügye is, azok a városlakók, akiket a szamurájok elfogtak és őrizet alatt tartottak. A foglyok elhelyezésével és kezelésével kapcsolatban utasításokat kellett továbbítania a szamurájok felé, és Ayatot éppen akkor lehetetlen volt megtalálni, sőt egy idő után elérni is. Aaron pedig nem szívesen tartózkodott egy helyiségben a középkori harcosokkal. A hideg rázta ki a nézésüktől és elborzadt a gondolatra, hogy mi mindent képesek művelni embertársaikkal, hogy különféle fémeszközökkel trancsírozzák szét őket.
Aaron a gyülekezés szétverése utáni éjszakán lótott-futott, intézkedett, tolmácsolt, közvetített, mindent csinált, csak éppen nem pihent. Hajnalig talpon volt, aztán mikor végre nyugalma adódott, az éjszaka során elfogyasztott koffeintabletták és serkentőszerek hosszan tartó hatása miatt képtelen volt lehunyni a szemét. Vagy két órán át éberen hevert az ágyán, majd, mivel már amúgy is megvirradt, felkelt és megpróbálta ismét elérni Ayatot.
Hiába kereste a szállásán és a szamurájok épületszárnyában is. Végül az egyik szolgálattevőtől megtudta, hogy Ayato parancsnokot a fogdáknál látták.
– Még ott van? – kérdezte a kommunikátorán keresztül.
– Nem, már eltávozott.
– Egyedül?
– Vele volt jó néhány az emberei közül és elvitték az egyik foglyot is, egy nőt – jött a készséges felelet.
Aaron sorba kérdezte az épületkomplexum ügyeleteseit, hogy kik és merre látták azon a reggelen Ayato parancsnokot és a rendfenntartókat. Végül kiderítette, hogy a H épülethez mentek.
– Minek mentek oda? – tette fel magának a kérdést.
A tanácscsarnok van ott, Ayatot kérette a MIT és én nem tudtam erről? – futott végig agyán a gondolat. Aaron úgy érezte, hogy kimarad valamiből, hogy nem tudja tisztán követni az eseményeket. Talán a túl sok koffein és az éjszakai megterhelés az oka.
Sietett, már-már futott a H épülethez. A csarnokhoz vezető úton hirtelen, szinte a semmiből lépett elő az egyik szamuráj. Szamuráj volt, mert bár modern fekete bevetési öltözetét viselte, Aaronnak szemet szúrt, hogy kard van nála. Mi az ördög, ezt meg ki adhatta neki?
– Üdvözlet! Aaron vagyok, bizonyára felismer – rebegte neki. – Ayato parancsnok ugye a csarnokban van? Arra, ugye? – mutatta az irányt tovább a folyosón, aztán visszahúzta a karját, ki tudja, nem-e fenyegetésnek vagy illetlenségnek veszi ez az antik gyilkológép.
– Hai – válaszolta amaz tömören.
– Továbbmehetek?
– Hai – felelte az emberforma gyilkológép, és utat engedett neki.
– Köszönöm – mondta Aaron, esetlenül fejet hajtott és sietett tovább.
A csarnokhoz közeledve valami megmagyarázhatatlan, rossz érzés kerítette hatalmába. Vajon miért aggódom?
A tanácscsarnok kétszárnyú ajtaja nyitva volt. Aaron odáig futott, majd megtorpant, és óvatosan, félve, belépett. Odabent Ayatot pillantotta meg – amint azt remélte is – azonban egyáltalán nem olyanformán, ahogyan azt elképzelte.

A huszonegyedik századi Japánból áthozott rendőr egy karosszékben ült, és a belépő Aaronra mosolygott. A mosolya több volt, mint életveszélyes. Az ölében ugyanis egy katana nyugodott, amely tiszta volt ugyan, de alatta a padlót vércseppek szennyezték.
– Ayato, de hát… – hebegte Aaron.
Ayato teátrális mozdulattal körbemutatott, és Aaron tekintetével követte a kezével jelzett irányt. A csarnokban ott voltak a fekete gyakorlóba öltözött szamurájok, mindannyian kardokkal felfegyverkezve. Ott volt a fekete hajú nő is, az elfogott rebellis, azonban fegyvertelenül. Ott voltak sokan mások is, ám ők az eddigiekkel ellentétben már nem éltek. A tanácstagok, a MIT oszlopos fői holtan, saját vérükben hevertek a csarnok padlóján.
– Aaron, üdv neked! – köszöntötte Ayato. – Történelmet írtak a történelemből jöttek. Köszöntelek egy új Rend, egy új világ kezdetén. Érezd magad megtisztelve, hogy jelen lehetsz, méghozzá sértetlenül!
– De hát miért? Nem értem – mondta Aaron, miután döbbenten körülnézett.
– Tesszük amit kellett, amiért áthoztatok. Vagyis amiért áthozattak minket ezek az arrogáns gazemberek, akik isteneknek képzelték magukat.
– Ők a Megfontolt Irányítók Tanácsa… – nyögte Aaron, aki nehezen tért magához.
– Talán jobban is megfontolhatták volna mit tesznek, mielőtt belenyúlnak a történelembe, mielőtt mások életével játszanak.
Az Ayato mellett álló nő, a provokátor helyeslően bólintott.
– Mielőtt olyan erőket mozgatnak meg, melyeket ésszel fel nem érhetnek – folytatta Ayato. – Sajnállak, Aaron, mert te jó szolga vagy, és most talán úgy érzed, hogy csalódást okoztál, de nem így van. Ez egy törvényszerűség, melyet nem tagadhatunk meg, melyet ember nem írhat felül. A bölcs vezetőknek ezt tudniuk kellett volna.
– Miféle törvényszerűség?
– Olyan embereket akartak felhasználni elpuhult, gyenge személyek, akik csak az erő nyelvén értenek. Akik csak a harcosokat tisztelik.
– Ezt tudtuk már az első, félresikerült kísérlet óta, de pont ezért kellett ön is, Ayato parancsnok, hogy az elképzelés működhessen, hogy legyen valaki, aki szót ért ezekkel az emberekkel.
– Az elképzelés egyik része működött is. Azt hiszem, sikerült szót értenem Micusige nagyúr harcosaival. Viszont a másik része, amely a személyemet illeti, láthatóan nem.
– Ön a törvény őre volt, aki életét adta a rendért.
Ayato sóhajtott.
– Azt hiszem, Aaron, a MIT vagy a BIRMA, vagy akárki Oppidumban, ezzel kapcsolatban rosszul informálódott. Az igaz, hogy rendőr voltam, és hogy bevetésen estem el, vagyis estem volna el. De az igazsághoz tartozik az is, hogy ez nem lett volna szükségszerű. Nem azért vállaltam az élethalálharcot a gengszterekkel, mert a törvényt védtem, hanem mert meg akartam ölni az egyiküket.
– Miért?
– Mert megzsarolt. Mert ellenem vallott volna. Volt egy közös ügyletem vele, amely, ha kitudódik, igen rossz fényt vetett volna rám a testületben, ezért el kellett hallgattatnom. Azért mentem oda a bár elé azon a végzetes éjszakán, hogy elvegyem az életét. Aaron, a te mestereid egy gyilkost, egy becstelen rendőrt hoztak át az időn.
Aaron hallgatott, nem tudott szóhoz jutni. Ayato pedig folytatta:
– A MIT pedig, akárcsak az a jakuza gengszter a múltban, nem hagyott nekem más választást. Az életemmel játszottak, de én nem bábu vagyok, és nem szeretem a játékosokat.
– Akkor mi ön, Ayato úr?
– Ronin, tudod mit jelent ez a szó, Aaron?
– Igen, gazdátlan szamuráj, ahogy azok a katonák, akiket Micusige nagyúr hadseregéből áthoztak.
– Ez közös bennem velük, igen. De tudod-e, mi a Ronin szó szerinti jelentése?
Aaron a fejét rázta.
– Azt jelenti, elsodort ember. Ez vagyok én, akit az időn át sodort mások kénye, akarata. De mint mondtam, én nem szeretem a bábosokat, mert én egy irányító vagyok, Aaron. Én vagyok Ayato parancsnok, és mától fogva enyém a hatalom.

Vége

A Tokaji csata

Tokaj vára

Részlet a végvári krónikák következő, még készülő könyvéből

1527.
Magyarország

A kapitány hűen szolgálta a koronát. Még akkor is igyekezett hű szolga lenni, mikor az már egyszerre két fejet is ékesített, és e két megkoronázott fejedelem egymást kívánta kiszorítani a korona uralma alá tartozó országrészekből.
Egy évvel korábban Lajos, az ifjú király halálát lelte a királyság védelmében Mohács mellett. A csata után a török feldúlta az országot, majd elvonult, és ezt követően a magyar rendek – szinte egyöntetűen – az ország legnagyobb birtokosát, az erdélyi vajda címét viselő Zápolya Jánost választották királyukká. De hiába illette fejét a Szent Korona, mégsem tekinthette magát teljes jogú uralkodónak, mert az ország nádora és az elesett király özvegye az ausztriai főherceget, Habsburg Ferdinándot kívánták a trónon látni, és őt nevezték meg királynak.
Ezen egyenlőtlenség belháborúhoz vezetett.
A kapitány, mivel korábban is Zápolya szervitorának számított, megmaradt az elsőnek megkoronázott János király hűségén és bátran harcolt annak érdekeiért. Más magyar urak azonban Ferdinándot szolgálták, és annak német zsoldoshadát támogatták. János király kiszorult Budáról és Ferdinánd király nyugatról kelet felé masírozó hadai elől Erdély felé vonult vissza. Hatezer főre fogyatkozott seregében ott voltak Bakics Pál, Czibak Imre és Erdődy püspök katonái is.
Bodó Ferenc kapitány akkor is híven követte és kardjával védelmezte. Egészen Tokajig vele tartott, amely szapolyai birtok volt, és ahol a két folyó összefolyásánál épült vár vigyázta a folyami átkelőket. Itt kívánták bevárni az Erdélyből érkező erősítést, de az ellenség már jóval előbb megközelítette őket, mindössze egyetlen hegy maradt a két párt táborai között. János király Bodó kapitányt nevezte ki a sereg fővezérének, aki nem habozott, és éjszakai rajtaütést vezényelt a németek tarcali tábora ellen.
Nem ez volt az első ilyen alkalom, a Fedinánd-párti sereget, melyet egy kitűnő katona, az idős, félkarú Salm gróf vezetett, már nem egy meglepetésszerű támadást volt kénytelen elszenvedni a huszároktól. János király utóvédje ellehetetlenítette az ellátásukat, lecsapott az élelmiszer-utánpótlásukra és elorozta előlük, amit útközben találhattak volna. A nyugati had kimerülten és elkeseredetten jutott el idáig. Ám ezúttal Salm gróf is készült valamire. Ő kivitte katonái nagy részét a táborból, hogy az éj leple alatt közelítsék meg János király tokaji várát, a rajtaütés tehát, bármily jól sült is el, a majdnem üres tábort érte.
A magyar huszárok levágták az őröket és feldúlták a tábort, és hogy a ravasz Salm a gyalogsága hadmozdulatát leplezze, akkor a lovasságát küldte ellenük. Bodó csapata megmérkőzött velük és győzött is felettük, ám addigra a német gyalogság is felvonult és hadrendbe állt ellenük. Rájuk sütötték muskétáikat, az ezernyi torkolattűz bevilágította az éjszakát. A huszároknak vissza kellett vonulniuk a gyilkos tűz elől. Salm gróf a sötétség miatt nem adott parancsot az üldözésükre.
Lengyel Sebestyén – immár negyedik esztendeje – Bodó alatt szolgált. A tarcali ütközetben is ott volt, nem úgy mint megannyi bajtársa, akik egymás után estek el a török elleni harcok során. Sebastian, bár nem volt honfitársuk, mindüket szerette. Sajnálták, hogy ezúttal nem a pogányokkal kell fegyvereiket összemérniük, hanem keresztényekkel, köztük olyanokkal is, akikkel lehet, hogy korábban egy oldalon harcoltak. Azonban nem tehettek semmit, ahol a kapitányuk állt, ott álltak ők is, akit ő ellenségnek tartott, az az ő ellenségük is volt.
A szeptember végi reggel későn jött el, a nap vonakodott meleg fényét a földre önteni. Még alig lehetett valamit fáklyák nélkül látni, de Bodó már ismét csatarendbe állította őket. Mellettük a táborban teljes volt a zűrzavar, mindenki kapkodva szedelőzködött, fegyverkezett, sebeit kötötte vagy éppen javait mentette.
Mögöttük a Tisza széles folyama hömpölygött, rajta ladikokra épített híd vezetett át, melyet a sereg átkelésére szántak, ha a szükség úgy hozná. A folyón feljebb, egy szigeten állt a vár, János király állítólag odabent volt, de ezt sem lehetett biztosan tudni.
Bodó kapitány végiglovagolt emberei sora előtt. Sisakján ferdén állt az orrvas, az éjszaka egy ütés hajlíthatta el. Lova prüszkölt, orrából pára gomolygott. A kapitány végignézett harcedzett emberein, akik tegnap este óta folyamatosan nyeregben voltak, küzdöttek és nyargaltak, sebet kaptak és véreztek, sorakoztak és dideregtek. Tudta, hogy fáradtak, de azt is tudta, hogy ez nem akadály. Amíg meg tudják ülni a lovat, teljesítik a parancsot, amíg lélegezni tudnak harcolnak, sőt talán még az után is. Végvári vitézek voltak mindahányan.
A kapitány nem kívánta meggyőzni, vagy biztatni őket, csupán tájékoztatni:
– Vitézek! A sereg átkel a Tiszán, mi és Bakics kapitány csapata fedezzük az átkelést.
Néhány fej a híd felé fordult. Valakik éppen felmálházott lovakat vezettek át rajta. A szekerekkel meg sem próbálkoztak.
– Úgy vonulnak el, mint akiket megvertek – jegyezte meg az egyik huszár.
Egy másik csak köpött egyet.
– Remélem ma majd német vért is itathatok a szablyámmal – röhögött fel az egyik.
– Nagyon híg az, kevés lesz az neki, ha török vérhez szokott.
– Csak magyar ne jöjjön ellenünk, mert azt nem szívesen vágnám!
Lassan pirkadt már, egyre világosabb lett, a Bodó huszárok vonalba álltak a tábor mellett, a hídon folyt a málha átszállítása, Erdődy és Czibak magyarjai a híd ezen oldalán gyülekeztek, ott készülődtek a védelemre. A híd nem a meder alján támaszkodott, hanem egymáshoz kötözött ladikokra fektetett deszkákból állt. Frissen készült, épp azért, hogy egy többezres sereg a felszerelésével és ellátmányával átkelhessen rajta. Északabbra, a Bodrog folyó jobb oldalán a gyalogság állt fel, ők az ottani, a vár felé vezető átkelőt voltak hivatva fedezni. Jórészt lengyel zsoldosok voltak, jó hírű katonák, affélék, akik Mohácsnál is a végsőkig kitartottak.
– Hol vannak a rácok? – kérdezte Sebestyén mellett az egyik huszár.
– Nem látom Bakics zászlaját – forgatta a fejét egy másik bajtársa.
Sebestyén arra figyelt fel, hogy az ágyúkkal nem foglalkozik senki. Sem a hídra nem vontatták fel őket, sem a tábor védelmére nem állt fel a tüzérség. A saját csapatán kívül mások láthatóan nem égtek a harci vágytól, így aztán a rájuk váró ütközettől nem sok jót várhattak.
– Szűzanyám, segíts meg – suttogta maga elé, és levonta sisakrostélyát.
A szemközti emelkedőn ekkor lovasok tűntek fel, alighanem az ellenség elővédje. Azután dobszó hallatszott. Ütemes katonai ritmus, amit hadba vonuláskor szoktak játszani a gyalogságnak. Salm teljes serege közeledett.
– Készüljetek! – vezényelt Bodó.
A huszárok felkapták kopjáikat. Tapasztalt lovaik is megérezték a csata közeledtét, megrázták fejüket, horkantottak és izgatottan kapálták a földet.
– Hol van Bakics csapata?
– Hol vannak a rácok? – hallatszottak ismét a kérdések.
– Elvonultak – jegyezte meg valaki szenvedélytelen hangon.
– A gyávák, a hitszegők magunkra hagytak minket!
Sebestyén nem törődött a baljós felkiáltásokkal. Ha túlerő ellen kell harcolniuk, hát úgy fognak harcolni. Istennek hála nem ő vezényel, ez miatt tehát nem neki kell aggódnia. Csak azzal kell foglalkoznia, hogy mi kerül a kopjája hegye elé.
Az ellenséges gyalogságnak előbb a lándzsái, majd az első sor fejei is megjelentek a domb tetején. Aztán csak jöttek tovább, már csatarendbe szerveződve vonultak ellenük.
– Kompanie, halt! – hallatszottak a kiáltások és a németek egy zörrenéssel megálltak.
A stájer nehézlovasok és a magyar könnyűlovasság tovább közeledett.
– Magyarország királyáért! – kiáltotta Bodó, és magasba emelte szablyáját.
– Éljen János királyunk! – üvöltötték a vitézek.
Szemben nem hangzott fel Habsburg Ferdinánd éltetése, hanem Jézust kiáltottak a lovasok és úgy indultak meg ellenük.
– Kopját szegezz! – vezényelte Bodó. – Előre!
– Gib feuer! – hallatszott a gyalogság felől, és eldördült a muskéták sortüze.
A két, szemben álló magyar lovasság fergetegként rontott egymásra. Az első sorok kopjahegyei könyörtelenül megcélozták egymást, és a lovasok vakmerően vágtattak előre. Paták dübörögtek és férfiak üvöltöttek, majd szörnyű zajjal, mintha ezernyi kalapács csapna az üllőre, összecsattantak.
Mindkét oldalon huszárok zuhantak ki a nyeregből, kopjafák és pajzsok törtek el, láncing hasadt és bordák recsegtek. A szerencsések átjutottak az ellenség első során, aztán összeütköztek a másodikkal. A roham itt már lefékeződött, az eszeveszett nyargalás hirtelen állóharccá változott. A kopják helyét átvették a közelharci fegyverek, a csákányok, bárdok és szablyák.
Sebestyén lovának oldalról nekirohant egy másik. A vitézek olyan közel kerültek egymáshoz a nyeregben, hogy szablyáik pengéit már hiába is emelték volna egymásra. Sebestyén markolattal ütött hát ellenfele arcába. Aztán elsodródtak egymástól, nem tudta, végül is kiütötte-e a nyeregből.
Lovak, fém, vér és félelem szaga érződött mindenütt, a kavarodás és a zaj óriási volt. Egy újabb lovas bárdot emelt rá, de ő megelőzte, karcsú pengéjének hegye az ellenség hóna alá talált.
Miközben a két lovasság egymás ellen vívta harcát, a német gyalogság is megindult előre. Célja a Bodrog átkelőjét védelmező gyalogcsapat volt, amely több száz lengyel zsoldosból állt össze. A lengyelek nem rettentek a túlerő láttán, védelmi alakzatba rendeződve eltökélt higgadtsággal várták a nyugatiakat. Vagy magukban bíztak hallatlanul, vagy a lovasság, esetleg a várbeliek segítségében reménykedtek.
Lőtávolba érve a németek is megálltak, pikás soraik közül előjöttek a muskétások és célra tartották fegyvereiket. A két szemben álló gyalogság egymásra puskázott. Sokan elhulltak a sortüzektől, de a sorok egyik oldalon sem bomlottak fel. A németek ismét előreszegezték két öl hosszúságú lándzsáikat és nyomultak előre. A lengyel puskások visszavonultak embermagas gyalogsági pajzsaik, és az azok mögött álló teljes vértezetet viselő szálfegyveres bajtársaik mögé. A németek kimért léptekkel, szinte menetben közeledtek, fegyelmezetten tartva csapatuk alakzatát. Aztán mikor lándzsáik hegye elérte a lengyeleket, erőteljes döfésekkel azon igyekeztek, hogy azok sorait viszont megbonthassák.
Sebastian nem látta, hogy Salm serege hogyan morzsolja fel honfitársainak keményen helytálló csapatát, és hogyan csap át a küzdelem mészárlásba, mert az ő csapattestének sem volt könnyebb dolga. A túlerő a huszárokat is visszaszorította a folyóhoz. De ők még ott is vitézül verekedtek, noha közben az egész seregre kiható tragédia történt.
A tiszai hajóhíd ugyanis váratlanul szétszakadt! Tele volt emberekkel, mikor középtájon valamiért az egyik bárka süllyedni kezdett, ezzel megbontva a hajókra fektetett pallók egyenes vonalát. A deszkák recsegtek-ropogtak, a rögzítő láncok elpattantak, egy szekér megbillent és lassan a víz felé csúszott. A szekér elé fogott ökrök vadul bőgtek, ahogy a súly megindult hátrafelé és húzta őket. Az emberek egy része káromkodott és átkozódott, mások meg kétségbeesve kiáltoztak és fohászkodtak. Néhány ló megbokrosodott, felágaskodott és ki akart törni a sorból.
A sodrás az elmerült hajónál átszakította a hidat és hirtelen a két part felé tolta azt. A szekér belefordult a vízbe és az ökrökkel együtt alámerült. Akik a jobb parthoz közelebbi híddarabon maradtak jajongani kezdtek és vagy a vízbe vetették magukat, vagy csak kapaszkodtak, a másik oldaliak pedig igyekeztek mielőbb átérni, mert az alattuk elmozduló híd kezdett még több darabra szakadozni.
A romlás híre az utóvédharcot vívó lovasokhoz is eljutott.
– Szétszakad a híd! – kiáltozták a baljós hírt, amely az ő végzetüket is jelentette. Körülöttük ádáz ellenség, mögöttük a könyörtelen folyam.
– Kapitány úr! – szólították Bodó Ferencet, hogy ő mutasson kiutat nekik.
Bodó azonban nem felelhetett. Lova nyakára dőlve öntudatlanul ült a nyeregben, elfolyó vére vörösre festette az állat szügyét. Egy stájer vértes meglátta a sebesültet, aki könnyű prédának, aranyozott lószerszámos hátasa pedig kívánatos zsákmánynak ígérkezett. Kardját emelte rá, de lesújtani már nem tudott, mert egy magyar dárda a fejét találta. Sisakos feje oldalra bicsaklott, karja lehanyatlott és kizuhant a nyeregből.
Sebastian látta, hogy egy bajtársa megmentette Bodót, de azt is, hogy a kapitány még mindig tehetetlen. Odaugratott hozzá és elkapta lova kantárát. Azután a folyó felé fordult és mindkét lóval a vízbe gázolt.
Már többen is erre menekültek, egyre kevesebben harcoltak, a küzdelem reménytelennek látszott.
– Pista! Segíts! – szólított oda egy másik vitézt. – Tartsd a kapitány urat!
– Él még? – kérdezte amaz, miközben a Tisza vizét magasra fröcskölve odavágtatott.
– Majd odaát meglátjuk – felelte Sebastian.
Sisakját elhajította, levette Bodóét is, és elindult a folyó közepe felé.
Arra már nem maradt idő, hogy sondronyvértjétől is megszabaduljon, így aztán páncélban kellett megküzdenie az árral. Csak abban bízhatott, hogy a lovak nem merültek ki teljesen a harcban és bírni fogják megterhelve is az úszást.
Sebastian úszott elöl, lova nyakába kapaszkodva, kezében tartva Bodó lovának kantárszárát. A kapitány mellett úszott a maga lovával Piros István, aki igyekezett Bodó fejét is a víz fölött tartani.
A hideg víz magához térítette aléltságából a kapitányt, aki kinyitotta a szemét és kapkodó lélegzettel igyekezett felfogni, hogy mi is történik vele.
– Át kell kelnünk a Tiszán – közölte vele István vitéz.
– A híd – hörögte Bodó.
– Szétszakadt.
A folyó közepét elérve szerencsétlen lovaknak keményen meg kellett küzdeniük a sodrással. Jó fajta, edzett állatok voltak. A huszárlovak igen ellenálló jószágok, ugyan nem olyan erősek, mint a nehézvértesek lovai, de egyszerre nagyon fürgék és kitartóak is. Azonban a teherrel, melyet vinniük kellett, még így is kétséges volt az átjutásuk. Szerencséjükre azonban kis idő múlva baráti csónak közelítette meg őket, és felvették magukhoz a sebesültet.
Sebastian megkapaszkodott a csónak peremében és hagyta magát vontatni, míg Piros István az immár valamelyest megkönnyebbült lovakkal átúsztatott a túloldalra, és két, ágait a vízbe lógató fűzfa között kicaplatott a partra.
Nagyon szerencsétlen nap volt az a János-pártiakra nézve. Miután a folyó jobb oldalán győzelmet arattak és a visszavonuló sereget is sikeresen kettévágták, Ferdinánd király katonái a tokaji várhoz vonultak. Salm felállíttatta az ágyúkat és lövetni kezdte a várat, amelynek védői ellenállásra készültek. Ám mindkét felet meglepte, mikor iszonyú robbanás rázta meg a földet és az egyik torony óriási robajjal összeomlott. A védők lőpora gyulladt be és borította tűzbe az épületeket, a lángok mintha az égboltot érintették volna. Akik a várban voltak, vagy négyszázan, azok közül egyeseket a torony, másokat az összeomló épületek lángoló gerendái temettek be. Salm ezzel Eger után Tokajt is birtokba vette.
Sebastianhoz mások is csatlakoztak egységéből, túlélők, akik valamilyen módon átjutottak a folyó azon oldalára. Közösen vitték kapitányukat Rakamazra, ahol János király is volt. Az emberek megkönnyebbüléssel vették tudomásul, hogy a király nem volt a tokaji várban az ostrom idején. Az eget beborító füstfelleget sokan nézték akkor ijedten és elkeseredetten.
A végvári vitézeknek, akik vérük hullatásával éveken át védelmezték az ország határait a délről jövő ellenséggel szemben, most azzal kellett szembesülniük, hogy a harc immár a határokon belül folyik.
Rakamazon tábort vertek, épp csak annyi időre, hogy bevárják az elkóborolt csapattesteket és egyéneket, majd a király seregével Nagyvárad felé indult.
Az, hogy Salm a Tiszán átkelve is kövesse, nem tűnt valószínűnek, a nyugatiak ereje is véges volt, inkább arra lehetett számítani, hogy a területfoglalások által Ferdinánd párthíveinek száma fog gyarapodni. Ez pedig egy hosszabb polgárháború fenyegető árnyát vetítette Magyarországra.
Mint később kiderült, Bodó Ferenc sebe nem volt halálos, a kapitány már Nagyváradon belefogott a következő hadjárat szervezésébe. János király Erdélybe szándékozott tovább vonulni, ő mint egykori erdélyi vajda, abban bizakodott, hogy az ottani területekről tud hadat gyűjteni Ferdinánd ellen.

Szapolyai_János_fametszet
Szapolyai_János_fametszet
landsknechtek
landsknechtek
Szapolyai_János_királyi_aranypecsétje
Szapolyai_János_királyi_aranypecsétje

I. (Habsburg) Ferdinándról szubjektíven

Ferdinánd volt az az uralkodó, aki annyira vágyott a magyar trónra, hogy azért képes volt mindent bevetni és a jogra hivatkozván minden erkölcsi normán túllépni.
Apja I. Fülöp kasztíliai király, anyja II. Johanna kasztíliai királynő.
Ferdinánd akkor született a Habsburg-családba, mikor az a 16. században a hatalmának csúcspontján állt. Testvérei között volt V. Károly német-római császár, Habsburg Eleonóra francia királyné, Habsburg Izabella dán királyné, Habsburg Mária magyar és cseh királyné valamint Habsburg Katalin portugál királyné.
Talán a pedigréje tette, hogy azt képzelte, neki pedig minden jár. Az 1506-os bécsújhelyi szerződés, melyet Ulászló király kötött Habsburg Miksa császárral, többek között arról szólt, hogy a magyar király halála esetén, ha annak nincs törvényes fiú gyermeke, a magyar rendek a “szabad” királyválasztáson csakis a Habsburg házból választhatnak maguk fölé uralkodót. Ulászló fia, Lajos király pedig úgy halt meg a mohácsi csatában, hogy nem hagyott hátra örököst.
A magyar rendek ugyan inkább Szapolyai Jánost látták volna szívesebben Magyarország trónján, a nádor Pozsonyban mégis Ferdinándnak adta azt oda. Úgy esett hát, hogy egyszerre két királya is lett az országnak.
Szapolyai pozíciói tűntek jobbnak, ő és hívei hatalmas területeket birtokoltak az országból (amely ekkor még nem volt teljesen megcsonkítva, három részre szakadásról és török hódoltságról ekkoriban még nem beszélhettünk. A török csak a Dráva-Száva közötti területen ült benn).
Ferdinánd azonban bízott bátyjában és a kiterjedt Habsburg összefogásban, és fogcsikorgatva készült Buda elfoglalására.
A nemzetközi helyzet ekkoriban úgy alakult, hogy a Habsburgok először legyőzték Itáliában a franciákat, még a királyt (I. Ferenc) is fogságba ejtették, aztán meg a pápát is befenyítették, mert katonáik még Rómát is feldúlták (igen, azt a várost, amelyet a hunok békén hagytak, a Habsburgok főként német zsoldosai kifosztották). A török letakarította a színről a magyar királyt és visszahúzódott a Dráva mögé, Velence meg éppen azon dolgozott, hogy se a törököt, se a Habsburgokat ne bosszantsa fel.


Ferdinánd tehát úgy ítélte meg, hogy léphet. Serege átlépte a Lajtát, végigvonult a Duna jobb partján Esztergomig, majd bement Budára is, ahonnan (Szapolyai) János király sietve eltávozott. A Habsburg had nem állt meg Budán, követte őt keletre, Eger irányába. Ferdinánd ugyanis azt a feladatot adta hadvezérének, Salm Miklósnak, hogy fogja el Jánost. Igen, a Habsburgok látszólag azt a szokást követték, hogy nem feltétlenül tárgyalnak, hanem inkább kézre kerítik a velük szemben álló koronás főket.
Ferdinánd ezzel a lépéssel Szulejmán szultánt is sikeresen felbosszantotta. A török császár ugyanis úgy vélekedett, hogy mivel ő győzte le a magyar királyt és utána még Budát is elfoglalta, így ő az, aki meghatározhatja, ki viselheti fején a magyar koronát. A török annyira berágott, hogy nekikészült egy Bécs elleni hadjáratnak.
Azt Ferdinánd diplomáciája is látta, hogy a török beleegyezése nélkül nehéz lesz Magyarországot uralni, ezért gyorsan követséget menesztett Isztambulba, hogy foglalásaihoz megszerezze a porta jóváhagyását. A követség elutasító választ kapott. Ferdinándnak el is ment a kedve a diplomaták szokásos játszadozásától, és az egyik követét, Habardaneczet azzal bízta meg, hogy diplomata menetlevele mellé vegyen egy tőrt is magához, és tegye el lába alól a francia követet, aki akkoriban (illegitim) János magyar királlyal folytatott tárgyalásokat egy esetleges szövetségről. A francia követ szerencséjére nem találkozott Habardanecz-cel.
Aztán 1529-ben Szulejmán ismét Magyarországra érkezett, seregével felvonult Budáig, ahol a Ferdinánd által nem megfelelően motivált német zsoldosok átadták neki a várat. A törökök, mivel Budát már látták és nem találtak ott Habsburgot, tovább indultak Bécs irányába. A menetgyorsaság fokozása miatt azonban a távoli Isztambulból nem hozták magukkal a nehézkes ostromágyúkat, így aztán az alatt a nem egészen három hét alatt, amit Bécs falai előtt tölthettek, nem sikerült bevenniük a várost.

Ezek után váltakozó eredményekkel folytak harcok Magyarország területén, amit Ferdinánd nem akart feladni, János nem bírt birtokba venni, a törökök meg némi kelletlenséggel jártak ide. Végül odáig fajult a helyzet, hogy 1541-ben Szulejmán, hogy a Habsburg fennhatóságot kiiktassa, megszállta Budát, és a török katonai jelenlétet állandósította.
Mivel ekkorra már János király elhalálozott, az addig János-párti magyar politikusok is belátták, hogy az országegyesítésre most már csak Habsburg fennhatóság alatt van esély, Fráter György igyekezett is azt megvalósítani. Ferdinánd azonban nem díjazta György barát hintapolitikáját, és a bevett Habsburg diplomáciai gyakorlathoz, az orgyilkossághoz folyamodott. Az Erdélyben tartózkodó Castaldo tábornokot utasította a politikus megölésére.
Ferdinánd ezzel megint merészet és nem túl bölcset húzott, mert Fráter György ekkor már bíboros is volt, és így pápai átkot is magára vont. Ez még nem is fájna nekünk, de az a különös helyzet állt elő, hogy a katolikus egyházfő mellett a muszlim világ fejét, Szulejmánt is sikerült (ismételten) magára haragítania, és ezért 1552-ben török bosszúhadjárat zúdult a Habsburg kézen lévő magyar vidékekre.
Ferdinánd egyébként nem csak Magyarországra, de a német területekre is kiterjesztette áldásos tevékenységét. Csapatai részt vettek a protestánsok elleni háborúban (igen, talán azok is, akik korábban Rómát dúlták, meg a végvárakból elvont magyarok is), és bátyja, V. Károly lemondása után a császári címet is elnyerhette.
Mikor Ferdinánd 1564-ben elhalálozott, Szulejmán állítólag méltatta uralkodását, de a szultán mindig is jó politikus volt, tehát az ő általa adott utólagos dícséret inkább lehetett polkorrekt nyilatkozat, mintsem szívből jövő véleménynyilvánítás.

Arany Sas Díj, történelmi novellapályázat III. helyezés

Vadász Szilárd – Otranto krónikása

A történetet 1481-ben Pietro barát, a Santa Chiara kolostor szerzetese tollával „írja” a szerző. Elmeséli az Európára támadó török hódítók embertelen pusztítását Otrantoban. A nápolyi király hiába kér a nyugati keresztény uralkodóktól segítséget, végül törökverő vejétől, a magyar Mátyás királytól kapja meg azt. Az otrantoi ostromhoz érkező Magyar Balázs kétezer fős seregéből ezernél több vitéz elvérzett, mire legyőzték az iszlám hódítókat.
A szerzetes egy napjainkban is érvényes megállapítással zárja krónikáját: A Nyugat biztonságban érzi magát, mert van egy Magyarország és egy „Mátyás király” aki őrt áll és védelmezi álmukat a beözönlő hordáktól.

A novella a Magyar irodalmi lap oldalán

Buda a török-korban

“E vár az egész keresztény nemzetnek szemében van.”

Buda város és Budavár birtoklása kiemelt jelentőséggel bírt az ország szempontjából. Aki Budát bírja, névleg az uralkodik Magyarországon. Ezért aztán nem meglepő, hogy a török-korban is sokszor megharcoltak érte. Azt, hogy a török-magyar, illetve török-Habsburg háborúk idején hányszor is vették Budát ostrom alá, igyekeztem összefoglalni:

1526: támadó: török védő: magyar eredmény: a török simán bevonul (de nem tartja meg)
1529: támadó: török védő: német eredmény: a németek feladják a védelmet
1530: támadó: német-magyar védő: török-magyar eredmény: sikertelen ostrom
1540: támadó: német-(magyar sedédcsapatokkal) védő: magyar eredmény: sikertelen ostrom
1541: támadó: német védő: magyar eredmény: sikertelen ostrom
1541: támadó: török védő: magyar eredmény: a török bevonul (csellel)
1542: támadó: német védő: török eredmény: sikertelen ostrom
1598: támadó: német-magyar védő: török eredmény: sikertelen ostrom
1602: támadó: német-magyar védő: török eredmény: sikertelen ostrom
1603: támadó: német-magyar védő: török eredmény: sikertelen ostrom
1684: támadó: német-magyar védő: török eredmény: sikertelen ostrom
1686: támadó: német-magyar védő: török eredmény: sikeres ostrom, Buda felszabadul

Hogyan is látták a török-kori Budát a kortársak? Igen eltérően. Összehasonlításként egy török és egy magyar krónikás leírása ugyanarról a városról:
1605 Bocatius János:
“Bemegyek Budára, mindenfelé belek, dögök, piszok, ganéj, mocsok.
– Üdvözlégy Buda! Te, ki valamikor a magyarok királyi városa voltál, most fájdalmuk és betegségük oka vagy, s már bejáratodnál is látszik, hogy mocsokkal és sárral kell barátkoznod.”
Bocatius végigjárja a várost és mindenütt pusztulást és leépülést talál, az egykori királyi székhely becstelen tönkretételéről tudósít.
“Ballagok felfelé az úton a hegyre, felemelem a fejemet, megnézem a házakat: vagy csak szegényesen fedettek, vagy éppen fedél sincs rajtuk, az ablakok sárral betapasztva, téglával, szalmával berakva. Mintha Trója Pergamosát látnám magam előtt, úgy nézem a legkeserűbb érzéssel ezeket a formájukból kivetkőztetett, penésszel, füsttel szennyel megbecstelenített épületeket.”

1663 Evlia Cselebi török utazó:
“Belül tekintélyes házak és paloták vannak, és pedig 1060 öt-hatemeletes, erős építésű, festett, bámulatot keltő frenk ízlés szerint készült szép ház. Néhányszor az ostrom és nagy tűzvészek következtében megromlottak, de újra kijavították őket.”
A török utazó egy keletiesen pompázó, mesés iszlám várost látott dzsámikkal, minaretekkel, fürdőkkel és pezsgő élettel. Az utcák, kapuk, bástyák török neveket viselnek, a lakosság többségét bosnyáknak tartja, és a helyiek török nyelven beszélnek, magyarok, németek, horvátok inkább csak a szolgák között találhatóak.
Arról, hogy a keresztények Buda török uralmába nem hajlandóak beletörődni, így vélekedik:
“E vár az egész keresztény nemzetnek szemében van. Sőt, úgy tesznek, mintha Buda az övék volna” “De a harcok hazájában az iszlám erős védőgátja.”

Az oszmánok útja Mohács felé – a török had 1526. augusztus 19-én átkel a Dráván


Báli béget először a ruméliai had a nagyvezír vezetésével, majd egy nappal később a szultán és a sereg többi része is követték. Egészen Újlakig nyomultak
előre, és körbefogták várost, nekiálltak az ágyúk felállításának és az ostromsáncok építésének. Közben kiküldött csapataik sorra hódoltatták meg a Duna és
Száva között található kisebb várakat.
Újlak védelme nem sokáig állt ellen, néhány napi lövetés után tűzszünetet kértek, majd átadták a várost Szulejmánnak.
Báli bég ekkor már északabbra járt, meghódoltatott néhány kisebb erősséget, és bevonult Eszékre, a Dráva parti városba. Innen küldte a hírt a szultánnak, hogy a
folyó hídját a magyarok lerombolták, és az átkozott pap, Tomori hada odaát van, és őrzi az átkelőt.
Napokig tartott, míg a török fősereg Újlak elfoglalt városától Eszékig felvonult. Itt aztán csapatokat hajóztak át a Dráva túlsó partjára, és máris nyilvánvalóvá vált
előttük, hogy a gyaur főpap milyen csekély erőkkel is áll velük szemben. Képtelen volt tartani a mocsaras átkelőt, így az elfoglalt hídfő birtokában az oszmánok
megkezdték a hídverést. Csónakokat és dereglyéket, vízbe döntött farönköket kötöttek össze, amikre pallókat fektettek, és úgy-ahogy megerősítették. A folyó
száz lépés széles ha volt, de túlfelén hatalmas, megbízhatatlan ingovány terült el, így a hidat kétszáznyolvan lépésnél is hosszabbra kellett építeni, hogy a végén
szárazulatot érhessenek. A gyors munka eredménye egy igen keskeny építmény lett, amelyen két gyalogosnak, vagy egyetlen lovasnak jutott csak hely.
Kétszázezer embernek és állataiknak kellett itt átkelnie. A málhák, főleg az ágyúk szállításához a flottát is igénybe kellett venniük.
Augusztus 19-e volt, mikor az első lovascsapat, a Kurd aga vezette néhány száz csarkadzsi átvonult, és a harcedzett parancsnok máris megütközött az
időközben elvonult Tomori hátvédeivel. Még foglyokat is sikerült közülük ejtenie. Átadta őket Báli bégnek, aki a hét rabot büszkén vezette Ibrahim nagyvezír elé…”
“A következő napon Ibrahim nagyvezír és Rumélia aranybetűs fekete zászlaja átkeltek a hídon. Egy nappal később a sereg többi része és maga a szultán is
követték őket. Szulejmán előtt hétlófarkas hadijelvényét és a próféta zöld selyemlobogóját vitték. A szultán előtt és mögött a testőrségét adó janicsárok, a
szolakok vonultak. Azon testőrök pedig, akiknek őt az oldalról jövő fenyegetéstől kellett óvniuk, a híd mellett, csónakokon és úszva keltek át, viszonylagos
helyzetüket az uralkodótól mindig következetesen megtartva, haladásukat annak sebességéhez igazították. Az udvari lovasság és a maradék janicsárság után az
anatóliai hadtest, a Boszporuszon túli területekről érkezett harcosok következtek.
Az átkelés így több napot vett igénybe, és mire az anatóliaiak után vonuló kisegítő népek is a hídra léphettek, a sereg eleje már messze előre kanyargott azon az
úton, amely a Kurd aga vezette felderítők szerint átvezetett a Dráva és a megáradt Karasica patak által vízzel bőségesen táplált mocsár- és tóvilágon.
Mögöttük feketén füstölt Eszék városa a folyó déli oldalán, és nagy lánggal égett a hajóhíd is, melyet a szultán parancsára ilyen látványos módon pusztítottak el.
Szulejmán ezzel adta tudtára hadseregének, hogy immár nincs visszaút.”
Részletek a “Véres kard” című regényből