Palánkvárak


A filmen jól látszik a török-kori erődítések egyik jellemző technológiája, a palánk, valamint az ágyúdomb.
“A palánk fából és földből készült. Legerősebb volt a tőtött vagy bélelt palánk. Ennél két párhuzamos sorban vastag fatörzsszerű oszlopokat ástak a földbe. Az oszlopok vagy sűrűn egymás mellett álltak, vagy hézagosan. Az utóbbi esetben a hézagokat fonással töltötték ki. Tulajdonképpen két kerítést készítettek, amelyek közé földet döngöltek. Az így kialakított vastag fal mindkét oldalát betapasztották.”(Magyar néprajzi lexikon, Takáts Sándor nyomán)
Az ilyen módon felépített falak a 16. szd. folyamán egyre hatásosabbá váló ágyúzásnak is többnyire tovább ellenállhattak, mint a középkorból megmaradt kőfalak.
Gyakori volt az is, hogy a kővár, mint mag köré készítettek még palánkvárat külső vár gyanánt, ezzel megnövelve az erőd területét és az ostromlók elé plusz akadályt állítva, illetve előfordult az is, hogy csupán egyszeres cölöpkerítést készítettek, amit latorkertnek hívtak, és a vár körül így kialakított részt nevezték huszárvárnak is.

Ibrahim Pecsevi

Ibrahim Pecsevi, a Pécsen született török krónikás szobra Pécsen.

A pécsi belváros nyugati szélén van a XVI. század második felében épült Jakováli Hasszán pasa dzsámi. Mekka felé tájolt. Megmaradt a minaretje is. A dzsámi alapszintje kissé alacsonyabban van az utcaszintnél, kissé hátrább van beszorítva a Megyei Kórház épületei közé. Az így kialakult kis térre helyezték el Ibrahim Pecsevi egészalakos bronzszobrát.

Pécs, 1574 – Buda, 1650
oszmán történetíró
A “Tarih-i Pecevi”
című műve a 16-17. század
egyik legfontosabb
történeti forrása.

A Tokaji csata

Tokaj vára

Részlet a végvári krónikák következő, még készülő könyvéből

1527.
Magyarország

A kapitány hűen szolgálta a koronát. Még akkor is igyekezett hű szolga lenni, mikor az már egyszerre két fejet is ékesített, és e két megkoronázott fejedelem egymást kívánta kiszorítani a korona uralma alá tartozó országrészekből.
Egy évvel korábban Lajos, az ifjú király halálát lelte a királyság védelmében Mohács mellett. A csata után a török feldúlta az országot, majd elvonult, és ezt követően a magyar rendek – szinte egyöntetűen – az ország legnagyobb birtokosát, az erdélyi vajda címét viselő Zápolya Jánost választották királyukká. De hiába illette fejét a Szent Korona, mégsem tekinthette magát teljes jogú uralkodónak, mert az ország nádora és az elesett király özvegye az ausztriai főherceget, Habsburg Ferdinándot kívánták a trónon látni, és őt nevezték meg királynak.
Ezen egyenlőtlenség belháborúhoz vezetett.
A kapitány, mivel korábban is Zápolya szervitorának számított, megmaradt az elsőnek megkoronázott János király hűségén és bátran harcolt annak érdekeiért. Más magyar urak azonban Ferdinándot szolgálták, és annak német zsoldoshadát támogatták. János király kiszorult Budáról és Ferdinánd király nyugatról kelet felé masírozó hadai elől Erdély felé vonult vissza. Hatezer főre fogyatkozott seregében ott voltak Bakics Pál, Czibak Imre és Erdődy püspök katonái is.
Bodó Ferenc kapitány akkor is híven követte és kardjával védelmezte. Egészen Tokajig vele tartott, amely szapolyai birtok volt, és ahol a két folyó összefolyásánál épült vár vigyázta a folyami átkelőket. Itt kívánták bevárni az Erdélyből érkező erősítést, de az ellenség már jóval előbb megközelítette őket, mindössze egyetlen hegy maradt a két párt táborai között. János király Bodó kapitányt nevezte ki a sereg fővezérének, aki nem habozott, és éjszakai rajtaütést vezényelt a németek tarcali tábora ellen.
Nem ez volt az első ilyen alkalom, a Fedinánd-párti sereget, melyet egy kitűnő katona, az idős, félkarú Salm gróf vezetett, már nem egy meglepetésszerű támadást volt kénytelen elszenvedni a huszároktól. János király utóvédje ellehetetlenítette az ellátásukat, lecsapott az élelmiszer-utánpótlásukra és elorozta előlük, amit útközben találhattak volna. A nyugati had kimerülten és elkeseredetten jutott el idáig. Ám ezúttal Salm gróf is készült valamire. Ő kivitte katonái nagy részét a táborból, hogy az éj leple alatt közelítsék meg János király tokaji várát, a rajtaütés tehát, bármily jól sült is el, a majdnem üres tábort érte.
A magyar huszárok levágták az őröket és feldúlták a tábort, és hogy a ravasz Salm a gyalogsága hadmozdulatát leplezze, akkor a lovasságát küldte ellenük. Bodó csapata megmérkőzött velük és győzött is felettük, ám addigra a német gyalogság is felvonult és hadrendbe állt ellenük. Rájuk sütötték muskétáikat, az ezernyi torkolattűz bevilágította az éjszakát. A huszároknak vissza kellett vonulniuk a gyilkos tűz elől. Salm gróf a sötétség miatt nem adott parancsot az üldözésükre.
Lengyel Sebestyén – immár negyedik esztendeje – Bodó alatt szolgált. A tarcali ütközetben is ott volt, nem úgy mint megannyi bajtársa, akik egymás után estek el a török elleni harcok során. Sebastian, bár nem volt honfitársuk, mindüket szerette. Sajnálták, hogy ezúttal nem a pogányokkal kell fegyvereiket összemérniük, hanem keresztényekkel, köztük olyanokkal is, akikkel lehet, hogy korábban egy oldalon harcoltak. Azonban nem tehettek semmit, ahol a kapitányuk állt, ott álltak ők is, akit ő ellenségnek tartott, az az ő ellenségük is volt.
A szeptember végi reggel későn jött el, a nap vonakodott meleg fényét a földre önteni. Még alig lehetett valamit fáklyák nélkül látni, de Bodó már ismét csatarendbe állította őket. Mellettük a táborban teljes volt a zűrzavar, mindenki kapkodva szedelőzködött, fegyverkezett, sebeit kötötte vagy éppen javait mentette.
Mögöttük a Tisza széles folyama hömpölygött, rajta ladikokra épített híd vezetett át, melyet a sereg átkelésére szántak, ha a szükség úgy hozná. A folyón feljebb, egy szigeten állt a vár, János király állítólag odabent volt, de ezt sem lehetett biztosan tudni.
Bodó kapitány végiglovagolt emberei sora előtt. Sisakján ferdén állt az orrvas, az éjszaka egy ütés hajlíthatta el. Lova prüszkölt, orrából pára gomolygott. A kapitány végignézett harcedzett emberein, akik tegnap este óta folyamatosan nyeregben voltak, küzdöttek és nyargaltak, sebet kaptak és véreztek, sorakoztak és dideregtek. Tudta, hogy fáradtak, de azt is tudta, hogy ez nem akadály. Amíg meg tudják ülni a lovat, teljesítik a parancsot, amíg lélegezni tudnak harcolnak, sőt talán még az után is. Végvári vitézek voltak mindahányan.
A kapitány nem kívánta meggyőzni, vagy biztatni őket, csupán tájékoztatni:
– Vitézek! A sereg átkel a Tiszán, mi és Bakics kapitány csapata fedezzük az átkelést.
Néhány fej a híd felé fordult. Valakik éppen felmálházott lovakat vezettek át rajta. A szekerekkel meg sem próbálkoztak.
– Úgy vonulnak el, mint akiket megvertek – jegyezte meg az egyik huszár.
Egy másik csak köpött egyet.
– Remélem ma majd német vért is itathatok a szablyámmal – röhögött fel az egyik.
– Nagyon híg az, kevés lesz az neki, ha török vérhez szokott.
– Csak magyar ne jöjjön ellenünk, mert azt nem szívesen vágnám!
Lassan pirkadt már, egyre világosabb lett, a Bodó huszárok vonalba álltak a tábor mellett, a hídon folyt a málha átszállítása, Erdődy és Czibak magyarjai a híd ezen oldalán gyülekeztek, ott készülődtek a védelemre. A híd nem a meder alján támaszkodott, hanem egymáshoz kötözött ladikokra fektetett deszkákból állt. Frissen készült, épp azért, hogy egy többezres sereg a felszerelésével és ellátmányával átkelhessen rajta. Északabbra, a Bodrog folyó jobb oldalán a gyalogság állt fel, ők az ottani, a vár felé vezető átkelőt voltak hivatva fedezni. Jórészt lengyel zsoldosok voltak, jó hírű katonák, affélék, akik Mohácsnál is a végsőkig kitartottak.
– Hol vannak a rácok? – kérdezte Sebestyén mellett az egyik huszár.
– Nem látom Bakics zászlaját – forgatta a fejét egy másik bajtársa.
Sebestyén arra figyelt fel, hogy az ágyúkkal nem foglalkozik senki. Sem a hídra nem vontatták fel őket, sem a tábor védelmére nem állt fel a tüzérség. A saját csapatán kívül mások láthatóan nem égtek a harci vágytól, így aztán a rájuk váró ütközettől nem sok jót várhattak.
– Szűzanyám, segíts meg – suttogta maga elé, és levonta sisakrostélyát.
A szemközti emelkedőn ekkor lovasok tűntek fel, alighanem az ellenség elővédje. Azután dobszó hallatszott. Ütemes katonai ritmus, amit hadba vonuláskor szoktak játszani a gyalogságnak. Salm teljes serege közeledett.
– Készüljetek! – vezényelt Bodó.
A huszárok felkapták kopjáikat. Tapasztalt lovaik is megérezték a csata közeledtét, megrázták fejüket, horkantottak és izgatottan kapálták a földet.
– Hol van Bakics csapata?
– Hol vannak a rácok? – hallatszottak ismét a kérdések.
– Elvonultak – jegyezte meg valaki szenvedélytelen hangon.
– A gyávák, a hitszegők magunkra hagytak minket!
Sebestyén nem törődött a baljós felkiáltásokkal. Ha túlerő ellen kell harcolniuk, hát úgy fognak harcolni. Istennek hála nem ő vezényel, ez miatt tehát nem neki kell aggódnia. Csak azzal kell foglalkoznia, hogy mi kerül a kopjája hegye elé.
Az ellenséges gyalogságnak előbb a lándzsái, majd az első sor fejei is megjelentek a domb tetején. Aztán csak jöttek tovább, már csatarendbe szerveződve vonultak ellenük.
– Kompanie, halt! – hallatszottak a kiáltások és a németek egy zörrenéssel megálltak.
A stájer nehézlovasok és a magyar könnyűlovasság tovább közeledett.
– Magyarország királyáért! – kiáltotta Bodó, és magasba emelte szablyáját.
– Éljen János királyunk! – üvöltötték a vitézek.
Szemben nem hangzott fel Habsburg Ferdinánd éltetése, hanem Jézust kiáltottak a lovasok és úgy indultak meg ellenük.
– Kopját szegezz! – vezényelte Bodó. – Előre!
– Gib feuer! – hallatszott a gyalogság felől, és eldördült a muskéták sortüze.
A két, szemben álló magyar lovasság fergetegként rontott egymásra. Az első sorok kopjahegyei könyörtelenül megcélozták egymást, és a lovasok vakmerően vágtattak előre. Paták dübörögtek és férfiak üvöltöttek, majd szörnyű zajjal, mintha ezernyi kalapács csapna az üllőre, összecsattantak.
Mindkét oldalon huszárok zuhantak ki a nyeregből, kopjafák és pajzsok törtek el, láncing hasadt és bordák recsegtek. A szerencsések átjutottak az ellenség első során, aztán összeütköztek a másodikkal. A roham itt már lefékeződött, az eszeveszett nyargalás hirtelen állóharccá változott. A kopják helyét átvették a közelharci fegyverek, a csákányok, bárdok és szablyák.
Sebestyén lovának oldalról nekirohant egy másik. A vitézek olyan közel kerültek egymáshoz a nyeregben, hogy szablyáik pengéit már hiába is emelték volna egymásra. Sebestyén markolattal ütött hát ellenfele arcába. Aztán elsodródtak egymástól, nem tudta, végül is kiütötte-e a nyeregből.
Lovak, fém, vér és félelem szaga érződött mindenütt, a kavarodás és a zaj óriási volt. Egy újabb lovas bárdot emelt rá, de ő megelőzte, karcsú pengéjének hegye az ellenség hóna alá talált.
Miközben a két lovasság egymás ellen vívta harcát, a német gyalogság is megindult előre. Célja a Bodrog átkelőjét védelmező gyalogcsapat volt, amely több száz lengyel zsoldosból állt össze. A lengyelek nem rettentek a túlerő láttán, védelmi alakzatba rendeződve eltökélt higgadtsággal várták a nyugatiakat. Vagy magukban bíztak hallatlanul, vagy a lovasság, esetleg a várbeliek segítségében reménykedtek.
Lőtávolba érve a németek is megálltak, pikás soraik közül előjöttek a muskétások és célra tartották fegyvereiket. A két szemben álló gyalogság egymásra puskázott. Sokan elhulltak a sortüzektől, de a sorok egyik oldalon sem bomlottak fel. A németek ismét előreszegezték két öl hosszúságú lándzsáikat és nyomultak előre. A lengyel puskások visszavonultak embermagas gyalogsági pajzsaik, és az azok mögött álló teljes vértezetet viselő szálfegyveres bajtársaik mögé. A németek kimért léptekkel, szinte menetben közeledtek, fegyelmezetten tartva csapatuk alakzatát. Aztán mikor lándzsáik hegye elérte a lengyeleket, erőteljes döfésekkel azon igyekeztek, hogy azok sorait viszont megbonthassák.
Sebastian nem látta, hogy Salm serege hogyan morzsolja fel honfitársainak keményen helytálló csapatát, és hogyan csap át a küzdelem mészárlásba, mert az ő csapattestének sem volt könnyebb dolga. A túlerő a huszárokat is visszaszorította a folyóhoz. De ők még ott is vitézül verekedtek, noha közben az egész seregre kiható tragédia történt.
A tiszai hajóhíd ugyanis váratlanul szétszakadt! Tele volt emberekkel, mikor középtájon valamiért az egyik bárka süllyedni kezdett, ezzel megbontva a hajókra fektetett pallók egyenes vonalát. A deszkák recsegtek-ropogtak, a rögzítő láncok elpattantak, egy szekér megbillent és lassan a víz felé csúszott. A szekér elé fogott ökrök vadul bőgtek, ahogy a súly megindult hátrafelé és húzta őket. Az emberek egy része káromkodott és átkozódott, mások meg kétségbeesve kiáltoztak és fohászkodtak. Néhány ló megbokrosodott, felágaskodott és ki akart törni a sorból.
A sodrás az elmerült hajónál átszakította a hidat és hirtelen a két part felé tolta azt. A szekér belefordult a vízbe és az ökrökkel együtt alámerült. Akik a jobb parthoz közelebbi híddarabon maradtak jajongani kezdtek és vagy a vízbe vetették magukat, vagy csak kapaszkodtak, a másik oldaliak pedig igyekeztek mielőbb átérni, mert az alattuk elmozduló híd kezdett még több darabra szakadozni.
A romlás híre az utóvédharcot vívó lovasokhoz is eljutott.
– Szétszakad a híd! – kiáltozták a baljós hírt, amely az ő végzetüket is jelentette. Körülöttük ádáz ellenség, mögöttük a könyörtelen folyam.
– Kapitány úr! – szólították Bodó Ferencet, hogy ő mutasson kiutat nekik.
Bodó azonban nem felelhetett. Lova nyakára dőlve öntudatlanul ült a nyeregben, elfolyó vére vörösre festette az állat szügyét. Egy stájer vértes meglátta a sebesültet, aki könnyű prédának, aranyozott lószerszámos hátasa pedig kívánatos zsákmánynak ígérkezett. Kardját emelte rá, de lesújtani már nem tudott, mert egy magyar dárda a fejét találta. Sisakos feje oldalra bicsaklott, karja lehanyatlott és kizuhant a nyeregből.
Sebastian látta, hogy egy bajtársa megmentette Bodót, de azt is, hogy a kapitány még mindig tehetetlen. Odaugratott hozzá és elkapta lova kantárát. Azután a folyó felé fordult és mindkét lóval a vízbe gázolt.
Már többen is erre menekültek, egyre kevesebben harcoltak, a küzdelem reménytelennek látszott.
– Pista! Segíts! – szólított oda egy másik vitézt. – Tartsd a kapitány urat!
– Él még? – kérdezte amaz, miközben a Tisza vizét magasra fröcskölve odavágtatott.
– Majd odaát meglátjuk – felelte Sebastian.
Sisakját elhajította, levette Bodóét is, és elindult a folyó közepe felé.
Arra már nem maradt idő, hogy sondronyvértjétől is megszabaduljon, így aztán páncélban kellett megküzdenie az árral. Csak abban bízhatott, hogy a lovak nem merültek ki teljesen a harcban és bírni fogják megterhelve is az úszást.
Sebastian úszott elöl, lova nyakába kapaszkodva, kezében tartva Bodó lovának kantárszárát. A kapitány mellett úszott a maga lovával Piros István, aki igyekezett Bodó fejét is a víz fölött tartani.
A hideg víz magához térítette aléltságából a kapitányt, aki kinyitotta a szemét és kapkodó lélegzettel igyekezett felfogni, hogy mi is történik vele.
– Át kell kelnünk a Tiszán – közölte vele István vitéz.
– A híd – hörögte Bodó.
– Szétszakadt.
A folyó közepét elérve szerencsétlen lovaknak keményen meg kellett küzdeniük a sodrással. Jó fajta, edzett állatok voltak. A huszárlovak igen ellenálló jószágok, ugyan nem olyan erősek, mint a nehézvértesek lovai, de egyszerre nagyon fürgék és kitartóak is. Azonban a teherrel, melyet vinniük kellett, még így is kétséges volt az átjutásuk. Szerencséjükre azonban kis idő múlva baráti csónak közelítette meg őket, és felvették magukhoz a sebesültet.
Sebastian megkapaszkodott a csónak peremében és hagyta magát vontatni, míg Piros István az immár valamelyest megkönnyebbült lovakkal átúsztatott a túloldalra, és két, ágait a vízbe lógató fűzfa között kicaplatott a partra.
Nagyon szerencsétlen nap volt az a János-pártiakra nézve. Miután a folyó jobb oldalán győzelmet arattak és a visszavonuló sereget is sikeresen kettévágták, Ferdinánd király katonái a tokaji várhoz vonultak. Salm felállíttatta az ágyúkat és lövetni kezdte a várat, amelynek védői ellenállásra készültek. Ám mindkét felet meglepte, mikor iszonyú robbanás rázta meg a földet és az egyik torony óriási robajjal összeomlott. A védők lőpora gyulladt be és borította tűzbe az épületeket, a lángok mintha az égboltot érintették volna. Akik a várban voltak, vagy négyszázan, azok közül egyeseket a torony, másokat az összeomló épületek lángoló gerendái temettek be. Salm ezzel Eger után Tokajt is birtokba vette.
Sebastianhoz mások is csatlakoztak egységéből, túlélők, akik valamilyen módon átjutottak a folyó azon oldalára. Közösen vitték kapitányukat Rakamazra, ahol János király is volt. Az emberek megkönnyebbüléssel vették tudomásul, hogy a király nem volt a tokaji várban az ostrom idején. Az eget beborító füstfelleget sokan nézték akkor ijedten és elkeseredetten.
A végvári vitézeknek, akik vérük hullatásával éveken át védelmezték az ország határait a délről jövő ellenséggel szemben, most azzal kellett szembesülniük, hogy a harc immár a határokon belül folyik.
Rakamazon tábort vertek, épp csak annyi időre, hogy bevárják az elkóborolt csapattesteket és egyéneket, majd a király seregével Nagyvárad felé indult.
Az, hogy Salm a Tiszán átkelve is kövesse, nem tűnt valószínűnek, a nyugatiak ereje is véges volt, inkább arra lehetett számítani, hogy a területfoglalások által Ferdinánd párthíveinek száma fog gyarapodni. Ez pedig egy hosszabb polgárháború fenyegető árnyát vetítette Magyarországra.
Mint később kiderült, Bodó Ferenc sebe nem volt halálos, a kapitány már Nagyváradon belefogott a következő hadjárat szervezésébe. János király Erdélybe szándékozott tovább vonulni, ő mint egykori erdélyi vajda, abban bizakodott, hogy az ottani területekről tud hadat gyűjteni Ferdinánd ellen.

Szapolyai_János_fametszet
Szapolyai_János_fametszet
landsknechtek
landsknechtek
Szapolyai_János_királyi_aranypecsétje
Szapolyai_János_királyi_aranypecsétje

I. (Habsburg) Ferdinándról szubjektíven

Ferdinánd volt az az uralkodó, aki annyira vágyott a magyar trónra, hogy azért képes volt mindent bevetni és a jogra hivatkozván minden erkölcsi normán túllépni.
Apja I. Fülöp kasztíliai király, anyja II. Johanna kasztíliai királynő.
Ferdinánd akkor született a Habsburg-családba, mikor az a 16. században a hatalmának csúcspontján állt. Testvérei között volt V. Károly német-római császár, Habsburg Eleonóra francia királyné, Habsburg Izabella dán királyné, Habsburg Mária magyar és cseh királyné valamint Habsburg Katalin portugál királyné.
Talán a pedigréje tette, hogy azt képzelte, neki pedig minden jár. Az 1506-os bécsújhelyi szerződés, melyet Ulászló király kötött Habsburg Miksa császárral, többek között arról szólt, hogy a magyar király halála esetén, ha annak nincs törvényes fiú gyermeke, a magyar rendek a “szabad” királyválasztáson csakis a Habsburg házból választhatnak maguk fölé uralkodót. Ulászló fia, Lajos király pedig úgy halt meg a mohácsi csatában, hogy nem hagyott hátra örököst.
A magyar rendek ugyan inkább Szapolyai Jánost látták volna szívesebben Magyarország trónján, a nádor Pozsonyban mégis Ferdinándnak adta azt oda. Úgy esett hát, hogy egyszerre két királya is lett az országnak.
Szapolyai pozíciói tűntek jobbnak, ő és hívei hatalmas területeket birtokoltak az országból (amely ekkor még nem volt teljesen megcsonkítva, három részre szakadásról és török hódoltságról ekkoriban még nem beszélhettünk. A török csak a Dráva-Száva közötti területen ült benn).
Ferdinánd azonban bízott bátyjában és a kiterjedt Habsburg összefogásban, és fogcsikorgatva készült Buda elfoglalására.
A nemzetközi helyzet ekkoriban úgy alakult, hogy a Habsburgok először legyőzték Itáliában a franciákat, még a királyt (I. Ferenc) is fogságba ejtették, aztán meg a pápát is befenyítették, mert katonáik még Rómát is feldúlták (igen, azt a várost, amelyet a hunok békén hagytak, a Habsburgok főként német zsoldosai kifosztották). A török letakarította a színről a magyar királyt és visszahúzódott a Dráva mögé, Velence meg éppen azon dolgozott, hogy se a törököt, se a Habsburgokat ne bosszantsa fel.


Ferdinánd tehát úgy ítélte meg, hogy léphet. Serege átlépte a Lajtát, végigvonult a Duna jobb partján Esztergomig, majd bement Budára is, ahonnan (Szapolyai) János király sietve eltávozott. A Habsburg had nem állt meg Budán, követte őt keletre, Eger irányába. Ferdinánd ugyanis azt a feladatot adta hadvezérének, Salm Miklósnak, hogy fogja el Jánost. Igen, a Habsburgok látszólag azt a szokást követték, hogy nem feltétlenül tárgyalnak, hanem inkább kézre kerítik a velük szemben álló koronás főket.
Ferdinánd ezzel a lépéssel Szulejmán szultánt is sikeresen felbosszantotta. A török császár ugyanis úgy vélekedett, hogy mivel ő győzte le a magyar királyt és utána még Budát is elfoglalta, így ő az, aki meghatározhatja, ki viselheti fején a magyar koronát. A török annyira berágott, hogy nekikészült egy Bécs elleni hadjáratnak.
Azt Ferdinánd diplomáciája is látta, hogy a török beleegyezése nélkül nehéz lesz Magyarországot uralni, ezért gyorsan követséget menesztett Isztambulba, hogy foglalásaihoz megszerezze a porta jóváhagyását. A követség elutasító választ kapott. Ferdinándnak el is ment a kedve a diplomaták szokásos játszadozásától, és az egyik követét, Habardaneczet azzal bízta meg, hogy diplomata menetlevele mellé vegyen egy tőrt is magához, és tegye el lába alól a francia követet, aki akkoriban (illegitim) János magyar királlyal folytatott tárgyalásokat egy esetleges szövetségről. A francia követ szerencséjére nem találkozott Habardanecz-cel.
Aztán 1529-ben Szulejmán ismét Magyarországra érkezett, seregével felvonult Budáig, ahol a Ferdinánd által nem megfelelően motivált német zsoldosok átadták neki a várat. A törökök, mivel Budát már látták és nem találtak ott Habsburgot, tovább indultak Bécs irányába. A menetgyorsaság fokozása miatt azonban a távoli Isztambulból nem hozták magukkal a nehézkes ostromágyúkat, így aztán az alatt a nem egészen három hét alatt, amit Bécs falai előtt tölthettek, nem sikerült bevenniük a várost.

Ezek után váltakozó eredményekkel folytak harcok Magyarország területén, amit Ferdinánd nem akart feladni, János nem bírt birtokba venni, a törökök meg némi kelletlenséggel jártak ide. Végül odáig fajult a helyzet, hogy 1541-ben Szulejmán, hogy a Habsburg fennhatóságot kiiktassa, megszállta Budát, és a török katonai jelenlétet állandósította.
Mivel ekkorra már János király elhalálozott, az addig János-párti magyar politikusok is belátták, hogy az országegyesítésre most már csak Habsburg fennhatóság alatt van esély, Fráter György igyekezett is azt megvalósítani. Ferdinánd azonban nem díjazta György barát hintapolitikáját, és a bevett Habsburg diplomáciai gyakorlathoz, az orgyilkossághoz folyamodott. Az Erdélyben tartózkodó Castaldo tábornokot utasította a politikus megölésére.
Ferdinánd ezzel megint merészet és nem túl bölcset húzott, mert Fráter György ekkor már bíboros is volt, és így pápai átkot is magára vont. Ez még nem is fájna nekünk, de az a különös helyzet állt elő, hogy a katolikus egyházfő mellett a muszlim világ fejét, Szulejmánt is sikerült (ismételten) magára haragítania, és ezért 1552-ben török bosszúhadjárat zúdult a Habsburg kézen lévő magyar vidékekre.
Ferdinánd egyébként nem csak Magyarországra, de a német területekre is kiterjesztette áldásos tevékenységét. Csapatai részt vettek a protestánsok elleni háborúban (igen, talán azok is, akik korábban Rómát dúlták, meg a végvárakból elvont magyarok is), és bátyja, V. Károly lemondása után a császári címet is elnyerhette.
Mikor Ferdinánd 1564-ben elhalálozott, Szulejmán állítólag méltatta uralkodását, de a szultán mindig is jó politikus volt, tehát az ő általa adott utólagos dícséret inkább lehetett polkorrekt nyilatkozat, mintsem szívből jövő véleménynyilvánítás.

Arany Sas Díj, történelmi novellapályázat III. helyezés

Vadász Szilárd – Otranto krónikása

A történetet 1481-ben Pietro barát, a Santa Chiara kolostor szerzetese tollával „írja” a szerző. Elmeséli az Európára támadó török hódítók embertelen pusztítását Otrantoban. A nápolyi király hiába kér a nyugati keresztény uralkodóktól segítséget, végül törökverő vejétől, a magyar Mátyás királytól kapja meg azt. Az otrantoi ostromhoz érkező Magyar Balázs kétezer fős seregéből ezernél több vitéz elvérzett, mire legyőzték az iszlám hódítókat.
A szerzetes egy napjainkban is érvényes megállapítással zárja krónikáját: A Nyugat biztonságban érzi magát, mert van egy Magyarország és egy „Mátyás király” aki őrt áll és védelmezi álmukat a beözönlő hordáktól.

A novella a Magyar irodalmi lap oldalán

Buda a török-korban

“E vár az egész keresztény nemzetnek szemében van.”

Buda város és Budavár birtoklása kiemelt jelentőséggel bírt az ország szempontjából. Aki Budát bírja, névleg az uralkodik Magyarországon. Ezért aztán nem meglepő, hogy a török-korban is sokszor megharcoltak érte. Azt, hogy a török-magyar, illetve török-Habsburg háborúk idején hányszor is vették Budát ostrom alá, igyekeztem összefoglalni:

1526: támadó: török védő: magyar eredmény: a török simán bevonul (de nem tartja meg)
1529: támadó: török védő: német eredmény: a németek feladják a védelmet
1530: támadó: német-magyar védő: török-magyar eredmény: sikertelen ostrom
1540: támadó: német-(magyar sedédcsapatokkal) védő: magyar eredmény: sikertelen ostrom
1541: támadó: német védő: magyar eredmény: sikertelen ostrom
1541: támadó: török védő: magyar eredmény: a török bevonul (csellel)
1542: támadó: német védő: török eredmény: sikertelen ostrom
1598: támadó: német-magyar védő: török eredmény: sikertelen ostrom
1602: támadó: német-magyar védő: török eredmény: sikertelen ostrom
1603: támadó: német-magyar védő: török eredmény: sikertelen ostrom
1684: támadó: német-magyar védő: török eredmény: sikertelen ostrom
1686: támadó: német-magyar védő: török eredmény: sikeres ostrom, Buda felszabadul

Hogyan is látták a török-kori Budát a kortársak? Igen eltérően. Összehasonlításként egy török és egy magyar krónikás leírása ugyanarról a városról:
1605 Bocatius János:
“Bemegyek Budára, mindenfelé belek, dögök, piszok, ganéj, mocsok.
– Üdvözlégy Buda! Te, ki valamikor a magyarok királyi városa voltál, most fájdalmuk és betegségük oka vagy, s már bejáratodnál is látszik, hogy mocsokkal és sárral kell barátkoznod.”
Bocatius végigjárja a várost és mindenütt pusztulást és leépülést talál, az egykori királyi székhely becstelen tönkretételéről tudósít.
“Ballagok felfelé az úton a hegyre, felemelem a fejemet, megnézem a házakat: vagy csak szegényesen fedettek, vagy éppen fedél sincs rajtuk, az ablakok sárral betapasztva, téglával, szalmával berakva. Mintha Trója Pergamosát látnám magam előtt, úgy nézem a legkeserűbb érzéssel ezeket a formájukból kivetkőztetett, penésszel, füsttel szennyel megbecstelenített épületeket.”

1663 Evlia Cselebi török utazó:
“Belül tekintélyes házak és paloták vannak, és pedig 1060 öt-hatemeletes, erős építésű, festett, bámulatot keltő frenk ízlés szerint készült szép ház. Néhányszor az ostrom és nagy tűzvészek következtében megromlottak, de újra kijavították őket.”
A török utazó egy keletiesen pompázó, mesés iszlám várost látott dzsámikkal, minaretekkel, fürdőkkel és pezsgő élettel. Az utcák, kapuk, bástyák török neveket viselnek, a lakosság többségét bosnyáknak tartja, és a helyiek török nyelven beszélnek, magyarok, németek, horvátok inkább csak a szolgák között találhatóak.
Arról, hogy a keresztények Buda török uralmába nem hajlandóak beletörődni, így vélekedik:
“E vár az egész keresztény nemzetnek szemében van. Sőt, úgy tesznek, mintha Buda az övék volna” “De a harcok hazájában az iszlám erős védőgátja.”

Az oszmánok útja Mohács felé – a török had 1526. augusztus 19-én átkel a Dráván


Báli béget először a ruméliai had a nagyvezír vezetésével, majd egy nappal később a szultán és a sereg többi része is követték. Egészen Újlakig nyomultak
előre, és körbefogták várost, nekiálltak az ágyúk felállításának és az ostromsáncok építésének. Közben kiküldött csapataik sorra hódoltatták meg a Duna és
Száva között található kisebb várakat.
Újlak védelme nem sokáig állt ellen, néhány napi lövetés után tűzszünetet kértek, majd átadták a várost Szulejmánnak.
Báli bég ekkor már északabbra járt, meghódoltatott néhány kisebb erősséget, és bevonult Eszékre, a Dráva parti városba. Innen küldte a hírt a szultánnak, hogy a
folyó hídját a magyarok lerombolták, és az átkozott pap, Tomori hada odaát van, és őrzi az átkelőt.
Napokig tartott, míg a török fősereg Újlak elfoglalt városától Eszékig felvonult. Itt aztán csapatokat hajóztak át a Dráva túlsó partjára, és máris nyilvánvalóvá vált
előttük, hogy a gyaur főpap milyen csekély erőkkel is áll velük szemben. Képtelen volt tartani a mocsaras átkelőt, így az elfoglalt hídfő birtokában az oszmánok
megkezdték a hídverést. Csónakokat és dereglyéket, vízbe döntött farönköket kötöttek össze, amikre pallókat fektettek, és úgy-ahogy megerősítették. A folyó
száz lépés széles ha volt, de túlfelén hatalmas, megbízhatatlan ingovány terült el, így a hidat kétszáznyolvan lépésnél is hosszabbra kellett építeni, hogy a végén
szárazulatot érhessenek. A gyors munka eredménye egy igen keskeny építmény lett, amelyen két gyalogosnak, vagy egyetlen lovasnak jutott csak hely.
Kétszázezer embernek és állataiknak kellett itt átkelnie. A málhák, főleg az ágyúk szállításához a flottát is igénybe kellett venniük.
Augusztus 19-e volt, mikor az első lovascsapat, a Kurd aga vezette néhány száz csarkadzsi átvonult, és a harcedzett parancsnok máris megütközött az
időközben elvonult Tomori hátvédeivel. Még foglyokat is sikerült közülük ejtenie. Átadta őket Báli bégnek, aki a hét rabot büszkén vezette Ibrahim nagyvezír elé…”
“A következő napon Ibrahim nagyvezír és Rumélia aranybetűs fekete zászlaja átkeltek a hídon. Egy nappal később a sereg többi része és maga a szultán is
követték őket. Szulejmán előtt hétlófarkas hadijelvényét és a próféta zöld selyemlobogóját vitték. A szultán előtt és mögött a testőrségét adó janicsárok, a
szolakok vonultak. Azon testőrök pedig, akiknek őt az oldalról jövő fenyegetéstől kellett óvniuk, a híd mellett, csónakokon és úszva keltek át, viszonylagos
helyzetüket az uralkodótól mindig következetesen megtartva, haladásukat annak sebességéhez igazították. Az udvari lovasság és a maradék janicsárság után az
anatóliai hadtest, a Boszporuszon túli területekről érkezett harcosok következtek.
Az átkelés így több napot vett igénybe, és mire az anatóliaiak után vonuló kisegítő népek is a hídra léphettek, a sereg eleje már messze előre kanyargott azon az
úton, amely a Kurd aga vezette felderítők szerint átvezetett a Dráva és a megáradt Karasica patak által vízzel bőségesen táplált mocsár- és tóvilágon.
Mögöttük feketén füstölt Eszék városa a folyó déli oldalán, és nagy lánggal égett a hajóhíd is, melyet a szultán parancsára ilyen látványos módon pusztítottak el.
Szulejmán ezzel adta tudtára hadseregének, hogy immár nincs visszaút.”
Részletek a “Véres kard” című regényből

1526 július, augusztus – Lajos király Mohács felé menetel

A Száva vonalán húzódó első magyar végvári vonalat (Szabács, Nándorfehérvár, Zimony) az oszmán haderő még 1521-ben semlegesítette, így az az 1526-os nagy szultáni hadjárat során már sem megállítani, sem lassítani nem volt képes a támadó Szulejmán seregét.
Az első komolyabb ellenállást Pétervárad fejtette ki. A végvárvonal elsődleges szerepe az ellenség feltartása lett volna, addig, amíg a hátországban összegyűlő hadsereg a várak felmentésére indulhat, ahogy az 1456-ban történt.
A magyar király vezette keresztény haderőnek Tolnát jelölték ki gyülekezőhelyként, időpontnak pedig Sarlós Boldogasszony napja, vagyis július 2-a volt megadva. Ezt persze nem tudták betartani: “az egyházi és világi uraknak dandáraikkal, a nemességnek fejenként és jobbágyaik ötödrészével, nemkülönben a városok zsoldos gyalogságának és tűzérségének Tolnán már együtt kellett volna lenniök, holott a valóságban itt ekkor csapatnak se híre, se hamva nem volt”.
A király is csak július 20-án indult el Budáról a maga és a királynő hiányos létszámú bandériumaival, valamint az esztergomi érsek bandériumának egy részével. Összesen mintegy 3000 fegyveressel.
Nagyon lassan haladtak déli irányba a Duna mentén, hogy időt adjanak mindazoknak, akik az út során csatlakozni kívántak hozzájuk. Először Érden vertek tábort, mad onnan tovább mentek Dunaföldvárra.
A magyar nemzet hadtörténelme című munkában ez olvasható a továbbiakról:
“Dunaföldváron kapta a király a lesujtó hírt Pétervárad elestéről és hogy a török sereg onnan Ujlak (Ilok) elfoglalására indult, minek folytán sürgető leveleket küldött Szapolyay György szepesi grófnak, akiről úgy hirlett, hogy 5000 emberrel Székesfehérvár közelében van, továbbá Batthyány Ferenc horvát bánnak, valamint a Horvátországban tartózkodó gróf Frangepán Kristófnak, hogy ott katonákat, fegyvereket, lovakat gyüjtve, mielőbb a királyhoz siessenek. Ugyanekkor Macedóniai László pécsi prépost Budára küldetett a királynéhoz, sürgetné meg a Ferdinánd főhercegnél már előbb kért segélyt s legkivált az igényelt tábori ágyúkat, továbbá, hogy siettesse a többi keresztény fejedelmek, valamint a csehek és morvák által elindítandó segélycsapatokat. Dunaföldvárról a király augusztus 4-én Paksra, 6-án pedig Tolnára menetelt időközben 4000-re, vagy még ennél is valamivel többre szaporodott lovas hadával. Itteni többnapi tartózkodása alatt Szapolyay György temesi gróf 600 lovassal és 1200 gyalogossal, Ciprusi Kathagói Hannibál a pápa pénzén Morvaországban toborzott 1300 lovassal, azonkívül ugyancsak a pápa pénzén szerzett még további 4000 jól felszerelt gyalogos, ezek között a kiváló lengyel táborerődítő Gnojenszki Lénárd 1500 jó gyalogossal vonult be. Ideérkezett végül Várday Pál egri, Perényi Ferenc váradi püspök és több más egyházi és világi főúr kisebb-nagyobb bandériális hadával, ellenben a vármegyék még most is feltűnő közömbösséget tanusítottak, a városok pedig nagyrészt pénzzel váltották meg hadiszolgálatra való kötelezettségüket.”


II. Lajos magyar király a Jagelló-házból (Buda, 1506. július 1. – Mohács, 1526. augusztus 29.) Magyarország és Csehország királya 1516 és 1526 között.


Nehézvértezetű lovas a 16 szd-ból. A nehézlovasságot alkotó, lemezvértet viselő katonát a magyarok “fegyveres”-nek nevezték. A csatadöntő nehézlovasságot profi katonák és előkelő urak alkották, akik meg tudták maguknak fizetni a rendkívül drága vértezetet és az azt a csatamezőn elbíró erős csatalovat is.

1526 politikusai

Az 1521-1526-os török-magyar háború során a honvédelemben a katonákon kívül nagy feladat hárult a politikusokra is, akik nem a várfalakon és a csatatereken, hanem a diplomáciai hadszíntereken küzdöttek. Álljon itt közülük néhány, a magyar politika alakulásában meghatározó szerepet vivő személy:

Antonio Giovanni Burgio
Születésének helye és ideje ismeretlen. Mivel a családi birtok összezsugorodott, a Szicíliát birtokló spanyolok szolgálatába lépett, és ezzel annyira magára haragította honfitársait, hogy az 1522-es felkeléskor birtokát feldúlták. Családját hátrahagyva Rómába menekült, és a pápai diplomácia szolgálatába állt. Rövid római tartózkodás után VI. Adorján pápa 1523-ban, de Vio bíboros, pápai legátus kíséretében Magyarországra küldte. Sikerült elnyernie úgy a vendéglátó magyarok, mint a Szentszék bizalmát. Habár világi személy volt, az új pápa, VII. Kelemen kinevezte pápai nunciusnak a magyar királyi udvar mellé. Az általános felbomlás közepette, amely a mohácsi vészt közvetlenül megelőzte, foglalta el rendkívül fontos állását, és nagy buzgalommal karolta fel az ország érdekeit. Sokat tett Magyarország megerősítéséért, és a külföldi követek közül ő és Laurentio de Campeggio voltak azok akik az országban dúló anarchia súlyosságát és a török veszélyt felmérték. Tanáccsal, tettel támogatta II. Lajost, tevékenységre buzdította a főurakat és egyesíteni igyekezett a nemzetet. Köztiszteletet vívott ki magának lelkiismeretes erőfeszítései miatt és 1526-ig jelentős szerepet vállalt az ország megerősítésében és a pápától kapott ötvenezer aranyból több ezer zsoldost toborzott. Baráti viszonyba került Tomori Pál kalocsai érsekkel és Brodarics Istvánnal, akik a legaktívabban szervezték a török-elleni védelmi rendszert.
A mohácsi csatavesztés után Pozsonyba menekült. 1527-ben visszatért még Magyarországra, de már nem játszott komolyabb szerepet az ország politikai életében.
1529-től hazatért Szicíliába, mint szentszéki nuncius.
1530 és 1532 között a világtörténelemre nagy hatást gyakorló tárgyalásokat vezetett Angliában VIII. Henrik udvarával. A tárgyalások kudarcba fulladtak, a siker nem de Burgion múlott. Ezután visszatért Szicíliába, ahol 1538-ban bekövetkezett haláláig pápai nunciusként tevékenykedett.

Báthory István


A család ecsedi ágából származó Báthory István születése óta sánta volt, innen kapta a „Sánta” melléknevet. Apja Báthory András királyi lovászmester, anyja pedig Rátóti Julianna volt. Születési ideje ismeretlen, valamikor az 1480-as évek közepén született. 1490-től kezdve jelenik meg neve a forrásokban. Felesége, akit 1521-ben vett el, Zsófia hercegnő, a mazóviai herceg lánya volt. Egy fia született tőle.
1506-ban Szatmár és Zala vármegye főispánjának nevezte ki a király. Bornemissza Jánossal együtt a kis Lajos herceg, a későbbi II. Lajos király nevelője volt. 1508 és 1511 között budai várnagy lett, ebben a minőségében kísérte el Lajos herceget cseh királlyá koronázására 1509-ben. 1511-ben kinevezték temesi ispánná és az Alsó-részek főkapitányává (ez nagyjából a Maros és az Al-Duna közti megyéket, valamint Bodrog és Bács megyét foglalta magába).
1512. október 12-én az illádiai ütközetben megsemmisítette a portyázó török sereget. A Dózsa vezette parasztháború alatt elég szerencsétlen szerep jutott neki. Májusban az apátfalvi ütközetben Csáky Miklós csanádi püspökkel együtt szétverte a parasztok előhadát, de a győzelem mámorában mulatságot csapó nemeseket Dózsa Nagylaknál meglepte. Báthory alig tudott elmenekülni, Temesvárba húzódott, majd a paraszthadak ostrom alá fogták a várban. Az erdélyi vajdához, Szapolyai Jánoshoz fordult segítségért. Kettejükről sokáig azt tartották, hogy halálos ellenségei voltak egymásnak, azonban C. Tóth Norbert kutatásai bebizonyították (Egy legenda nyomában. Szapolyai János és ecsedi Bátori István viszonya 1526 előtt. Századok. 146. 2012.), hogy nagyon jó munkakapcsolatban álltak egymással.
Szapolyai 1514 nyarán szétverte a paraszthadat Temesvár alatt és kimentette Báthoryt szorult helyzetéből. A következő évben együtt vezettek hadat Zsarnó várának ostromára. A hadjárat sikertelenül végződött.
1518-ban királyi tanácsossá, a következő évben pedig nádorrá nevezte ki a király. Nándorfehérvár oszmán ostroma (1521) idején a déli határra vonult, de a seregben kitört járvány miatt semmi eredményt nem tudott elérni. Az 1523-as országgyűlésen leváltották, de a következő évben újra kinevezték nádorrá. 1525-ben ismét leváltották a köznemesség nyomására, de II. Lajos rá egy évre ismételten kinevezte. Nádorként vett részt a mohácsi csatában, ahonnan szolgája önfeláldozása révén menekült meg. A hálás főúr később a fogságba esett Kecskés Pált kiváltotta a rabságból.
Mohács után Habsburg Ferdinánd oldalára állt, aki megerősítette nádori tisztségében. Megkapta tőle Dévényt és Kőszeget is. Szapolyai, akit közben királlyá választottak, egészen Báthory haláláig reménykedett abban, hogy egykori munkatársát átcsábíthatja a maga oldalára. 1530-ig nem is nevezett ki nádort. Ferdinánd pedig, aki Báthory palatinussága alatt megtapasztalta, hogy a nádor mekkora rendi hatalom birtokosa, 1554-ig nem volt hajlandó Báthory utódját kinevezni.
A dévényi várban elhunyt Báthory nádort felesége a pozsonyi Szent Márton-templomban temettette el.

Brodarics István
Középnemesi családban született. A Padovai Egyetemen tanult, majd 1536-ban beiratkozott még a Bolognai Egyetemre is.
1522-től pécsi prépost. Ebben a tisztségében többször járt követségben I. Zsigmond lengyel királynál, 1525-ben pedig Rómában VII. Kelemen pápánál, akitől pénzbeli segedelmet kért a török ellen. Ezen utazásából 1525. szeptember 13-án Budára érkezett, 1526. március 11-én a király az ország kancellárjává nevezte ki. Ezen minőségben követte II. Lajost a mohácsi táborba.
Brodarics megmenekült a mohácsi vészből és egy ideig Ferdinánd király pártján állt. Miután Szapolyai János ellen megkezdődött a háború, nem akarván abban részt venni, Lengyelországba ment, és a krakkói püspöknél, Tomicky Péternél tartózkodott.
Hogy mikor került onnan vissza, az bizonytalan; de 1535-ben Frangepán Ferenccel és Werbőczy Istvánnal együtt ő alkudozott Bécsben János király (Szapolyai János) részére fegyverszünetért. 1536 márciusában pécsi, 1537-ben váci püspök lett. Részt vett a váradi béke megkötését megelőző tárgyalásokon. 1539-ben Werbőczyvel Lengyelországban járt, hogy megkérje János király számára Zsigmond király leányát, Izabellát, akit aztán Perényi Péter és homonnai Drugeth István társaságában Budára és Székesfehérvárra elkísért. 1539. november 7-én halt meg Vácott.
Egyik irodalmi alkotása, az “Igaz történet a magyarok és szulejmán török császár mohácsi ütközetéről (De conflictu hungarorum cum Solymano turcarum imperatore ad Mohach historia verissima)” a mohácsi csatát kutató történészek egyik legfontosabb forrásának számít.

Thurzó Elek
Elődei nyomán jártas volt a bányaművelésben (Thurzó János krakkói polgármester, körmöci kamarás – akinek bányavállalata és rézválasztó kohója volt – és Beck Magdolna – Szatmári György unokahúga – fia). 1521-ben már körmöci kamarai gróf és királyi főkomornokmester, majd királyi kincstárnok lett, 1525-ben pedig tárnokmester. Végül országbíró akkor lett, amikor a törökök elfoglalták Budát.
Noha utóbb a bányák csáktornyai Ernuszt Jánosnak, Mátyás király bizalmasának a kezébe kerültek adomány- és zálogjogon, mindazonáltal a Thurzó család a Fuggerekkel együtt azokat haszonbérben tartotta régi gazdálkodási rendszerében. Thurzó 1523-ban kapta meg Mária királynétól Vöröskő várát, melyet azonban a Fuggereknek eladott. Az 1526-os Mohácsi csata után még ő rendezte Mária menekülését az országból.
Szapolyai János királyt mellőzve határozottan I. Ferdinánd mellé állt, tőle kapta 1527-ben a Szapolyaiak birtokaiból a Szepesi várat több mással együtt. 1531 tavaszán szerzett egy fontos tovább örökíthető tisztséget, nevezetesen Szepes vármegye örökös ispánságát.
A humanista kapcsolatairól híres főúr a bécsi egyetemen tanító tudósokkal Rotterdami Erasmussal és Aldias Manutiusszal állt kapcsolatban. Az evangélikus vallás követője és Perényi Péter legbensőbb barátja, később apósa volt. Az első felesége Szatmári Anna volt. Második nejétől – a Mohácsnál elesett felsőlendvai Széchy Tamás főispán özvegyétől – ormosdi Székely Magdolnától két lánya született. Margit nevű leánya Perényi Péter koronaőr felesége lett.
1543. január 25-én halt meg, Lőcsén temették el.