Az utolsó haditanács

Az Úr 1526-ik esztendejében, kisasszony havában, Keresztelő Szent János feje vételének napja előtt egy héttel a magyar haderő Budától kilenc mérőföldre délre, a Duna mellett gyülekezett Lajos király hívására azzal a céllal, hogy az országra törő veszedelemnek, az oszmánok félelmetes seregének útját állja.

A sok ezer katona, nemesi felkelő és hadba hívott jobbágy két táborban oszlott el. Az egyikben a déli országrészek által kiállított csapatok voltak a temesi ispán és a kalocsai érsek parancsnoksága alatt, a másikban meg mind a többiek, akik szerte Magyarországból, meg azon túlról is, oda érkeztek.

Az érsek, Tomori Pál, éjszakába nyúló megbeszélést folytatott a lengyel tábormesterrel, Gvnoienszkyval arról, hogyan is lehetne a táborokat úgy átszervezni és megerősíteni, hogy azok a legvédhetőbbek legyenek. Gvnoienszky az udvari szokásoknak megfelelően nyugatias öltözetet viselt, amihez illő fekete fejfedője, egy tollas barett is volt rajta. Ezzel szemben Tomori – magas méltóságához egyáltalán nem mérhetően – csak egyszerű szerzetesi csuháját hordta. Az érsek valaha katona volt, várnagyi rangot viselt, aztán beállt a legszegényesebb életet élő rendbe, a ferencesek közé. Onnan csak a pápa határozott utasítására volt hajlandó visszatérni a világba és ismét kardot kötni az oldalára a kereszténység védelmében. A királyi udvar ugyanis három esztendővel azelőtt úgy találta, hogy ő az egyetlen vezér, aki képes lehet rendet tenni a déli határon elhatalmasodó fejetlenségben, amely Nándorfehérvár elvesztése után alakult ki.

A sátorba, ahol éppen gyertyafénynél tanácskoztak, váratlanul berontott Perényi Péter, a temesi ispán, aki ugyancsak feldúltnak tűnt. Tomori és Gvnoienszky feléje fordították szakállas arcukat, és kérdő tekintettel néztek rá.

– Teringettét! – dohogta az ispán köszönés helyett.

Perényi lihegve az asztalon álló boroskancsó után nyúlt. Töltött magának, kiitta, majd így szólt:

– A kancellár őfelsége megbízásából járja a másik tábort, és igyekszik meggyőzni az urakat, hogy… – nem fejezte be, hanem lecsapta a kupáját, és levetette magát egy üres karszékbe.

– Gondolom arról, hogy a sereg vonuljon hátrébb – egészítette ki az elhangzottakat Tomori.

– Úgy van, teringettét!

Tomori sóhajtott, és a fejét rázta.

– Egyetlen esélyünk, ha itt mérkőzünk a törökkel.

A másik két katonaember egyetértően bólogatott. Tapasztalt hadfiak voltak, ismerték a török erejét és a saját embereik képességeit is. A szultán hada a nyár folyamán elfoglalta már a Nándorfehérvár után következő végvárakat: Péterváradot, Újlakot, és mind a kisebb erősségeket a Száva és a Duna-Dráva vonal között. Azon az estén pedig Podmaniczky Mihály hozta a hírt a királynak, hogy a törökök Eszéknél átkeltek a Dráván, tehát már az ország belső vidékein jártak.

Eszéktől a magyar táborig csupán öt napi menet volt a távolság. Rendezetten hátrébb vonulni egy nagy létszámú, gyakorlatlan hadsereggel, mikor a török száguldó lovassága bármikor a nyakukon lehetett, istenkísértés lett volna. Szétzilálták volna őket, miközben az ellenség felprédálta volna a fél országot. Ezt a három katona azonnal belátta. Reményüket csak abba vethették, ha ők választhatják ki a helyet, ahol csatát vállalnak. Bár ők ezt így látták, mindenki mást még meg kellett róla győzniük.

Másnap ült össze a haditanács Mohács közelében, abban a házban, amelyet a pécsi püspök bocsátott a király rendelkezésére. Sokan jelen voltak a főurak és a hivatalt vagy méltóságot viselő emberek közül. Legalább hárman azonban, akiknek a szava nagyon is számított volna, még nem érkeztek meg a táborba: Szapolyai, az erdélyi vajda, Batthyány, a horvát bán, és a neves zsoldosvezér, Frangepán. Őfelsége, a húsz éves Lajos király viszont ott volt, és felkérte az esztergomi érseket, hogy imájával nyissa meg a tanácskozást.

Az urak felálltak, kivéve a nádor Báthori Istvánt, akinek köszvényes lába és hajlott kora miatt elnézték, hogy ülve maradt. Majd’ minden résztvevő mögött ott állt egy-egy apród, lesve ura kívánságait. A nádort viszont kettő is elkísérte mindenhova, akik nem csak bort töltöttek neki, hanem a mozgásban is segítségére voltak.

A felettébb testes Szalkai, az esztergomi prímás rövid imát mondott, melynek végeztével a szót visszaadta a királynak. Őfelsége pedig rögtön Tomorihoz fordult, és így szólt:

– Pál főkapitány mekkorára teszi hadseregünk létszámát?

Tomori, akinek aszketikus megjelenése szöges ellentéte volt a másik érseknek, felállt, és válaszolt:

– Úgy számítom felség, hogy a táborokban összesen mintegy húszezer fegyverese van felségednek.

A nádor köhintett, majd rekedtesen, de jól hallhatóan Tomorihoz intézett egy kérdést:

– Nagyságod miért nem egyesíti a délről hozott katonák táborát a király hadával? Miért vagynak két külön helyen? Talán ragály ütötte-e fel fejét a kegyelmed emberei között?

– Nincs tudomásom fertőző megbetegedésekről – felelte Tomori. – A két tábor egyesítését magam is szükségesnek látom, azonban éppen fordított módon. A királyi tábort vinném a déli megyék és végváriak közös seregéhez, azt a helyet ugyanis alkalmasabbnak találom, mivel az a Karasica átkelőihez közelebb helyezkedik el.

– Mohácsnál viszont könnyebben csatlakozhatnak hozzánk a még érkező csapataink – ellenkezett a másik fővezér, Szapolyai György. – Szlavóniából, Horvátországból és a csehektől még legalább tízezer harcos van ide úton, az erdélyi vajda pedig még ennél is számosabb és igen jó katonaságot hoz őfelsége megsegítésére.

– Pál főkapitány – szólalt meg ismét a király, – egy jelentésedben azt tudattad velünk, hogy több százezer fős az a török sereg, amellyel a mi húszezrünknek csatát kellene vállalnia.

Lajos király szavai tőrként hatoltak Tomori lelkébe. Őfelsége ugyanis láthatóan a létszámok felemlegetésével kívánta őt kellemetlen helyzetbe hozni, és színvallásra kényszeríteni. A puszta számok ugyanis egyértelműen ellenük szóltak, viszont azok nyilvánosságra hozatalával pont egyetlen erősségüket, a katonák lobogó harci kedvét olthatták volna el. Az érsek elsápadt, nyelt egyet, majd válaszolt:

– A török császár talán háromszázezer emberrel igyekszik erre, felség.

Erre aztán nagy hangzavar támadt az urak között. Voltak, akik sokallták a számot, mások meg helyben hagyták, mindenesetre szinte mindenkinek volt valami megjegyzése hozzá. Végül a nádor tett csendet, és így a király ismét szólhatott:

– Nagyságod tehát olyan nagyra tartja katonáink vitézségét, és oly biztosnak gondolod az Úr segedelmét, hogy úgy véled, ilyen arányok mellett is mérkőzhetünk Szolimánnal? Vagy talán valami más az, ami ekkora merészségre alapot adhat?

– Némelyek azt állítják, hogy a janicsárok legvitézebb része már elhullott az utóbbi évek háborúiban, és így ez a testület, mely a török császár erejének gerincét adja, elvérzett. De a Péterváradnál tapasztaltak eme következtetésre nem adnak okot, felség. Viszont számítok a török hadsereg egy másik fontos részére, a tüzérségre, amelyben leginkább keresztény pattantyúsok szolgálnak, és feltételezem, hogy a részben pápai támogatásból felállított seregünkre, és felségedre, ki jó keresztény király hírében áll, nem fognak a csatatéren tüzet nyitni.

Az egyik jelenlévő, a váradi püspök, aki igen ifjún nyerte el címét, tiszteletlenül és cinikusan felnevetett. Néhányan rosszallóan fordultak felé.

– Ferenc püspök úr talán más véleményen van? – kérdezte erre a koros Drágffy János, az ország bírája.

– Megbocsássatok nekem, amiért Pál érsek uram e feltételezésében kételkedem, de én úgy vélem, hogy a Szolimánnál szolgáló pattantyúsokat, bármilyen hitűek is legyenek, leginkább csak az arany motiválja. Ha ez nem így lenne, akkor bizonnyal sem Nándorfehérvárt, sem Rodoszt, sem most Péterváradot nem lőtték volna olyan buzgalommal rommá, mint ahogy azt a török vezírek parancsára nyilvánvalóan megtették.

– Várvívásnál sokat nyomhatnak latba a tarackok, de nyílt mezőn már kevésbé számítanak. Ott a lovasság dönti el az ütközet kimenetelét – osztotta meg véleményét hallgatóságával a nádor.

– Mégis hány ágyúval tart erre a török? – kérdezett közbe Brodarics kancellár.

– Csak a nagyobb és közepes fajtákból háromszáznál is többet hoznak – felelte a jól értesült Tomori.

– Értem, főkapitány. Na és mekkora lehet az a hadra fogható lovasság, amellyel a nádor szerint igazán számolnunk kellene?

– Úgy hatvanezer lehet a harcolni képes lovas, és mintegy tízezer a gyalogos janicsár.

Az érsek ismét nagy számokat mondott, az arányok nyilvánvalóan nem a magyaroknak kedveztek. Mielőtt azonban mindenki számokkal kezdett volna el dobálózni, a nagy tekintélyű temesi ispán, Perényi Péter vette magához a szót:

– A Drávától idáig Pál érsek mellett lovagoltam, és folyamatosan harcoltunk a törökkel. Katonáink vitézek, lelkesek, és bizton állíthatom, meg tudják verni a törököt.

Ekkor váratlan esemény zavarta meg a tanácskozást, odakintről zajongás hallatszott. Egy küldöttség érkezett a végvári katonáktól, akik követelték, hogy a királlyal beszélhessenek. Tomori már azon volt, hogy kimegy hozzájuk, és megfegyelmezi őket, de Perényi ispán cinkosan a szemébe nézett, és egy fejmozdulattal eltérítette ebbéli szándékától.

Lajos félrevonult a katonák követeivel, és külön, titokban beszélt velük, aztán ismét megjelent a tanácsteremben a végváriak kíséretében. Miután a király helyet foglalt, az egyik újonnan érkezett vitéz szólt:

– A katonák testvériségének üzenetét hoztam: Urak! Jól gondoljátok meg, mit tanácsoltok őfelségének, mert ha nem akartok a törökkel harcolni, akkor velünk fogtok!

A döbbenetes bejelentés mindenkit meghökkentett, talán csak az elégedetten mosolygó Perényit nem. A döntés az ütközet megvívásáról hamarosan megszületett, és a tanácskozás befejezettnek nyilváníttatott. A merészséget, hogy a szultán hadával szembe akarnak szállni, a váradi püspök így kommentálta Lajosnak:

– Felséged jól tenné, ha a kancellár urat már most Rómába küldené, és általa őszentségét fölkérné, hogy a csata napját húszezer magyar vértanú ünnepévé nyilvánítsa.

 

1526 július, augusztus – Lajos király Mohács felé menetel

A Száva vonalán húzódó első magyar végvári vonalat (Szabács, Nándorfehérvár, Zimony) az oszmán haderő még 1521-ben semlegesítette, így az az 1526-os nagy szultáni hadjárat során már sem megállítani, sem lassítani nem volt képes a támadó Szulejmán seregét.
Az első komolyabb ellenállást Pétervárad fejtette ki. A végvárvonal elsődleges szerepe az ellenség feltartása lett volna, addig, amíg a hátországban összegyűlő hadsereg a várak felmentésére indulhat, ahogy az 1456-ban történt.
A magyar király vezette keresztény haderőnek Tolnát jelölték ki gyülekezőhelyként, időpontnak pedig Sarlós Boldogasszony napja, vagyis július 2-a volt megadva. Ezt persze nem tudták betartani: “az egyházi és világi uraknak dandáraikkal, a nemességnek fejenként és jobbágyaik ötödrészével, nemkülönben a városok zsoldos gyalogságának és tűzérségének Tolnán már együtt kellett volna lenniök, holott a valóságban itt ekkor csapatnak se híre, se hamva nem volt”.
A király is csak július 20-án indult el Budáról a maga és a királynő hiányos létszámú bandériumaival, valamint az esztergomi érsek bandériumának egy részével. Összesen mintegy 3000 fegyveressel.
Nagyon lassan haladtak déli irányba a Duna mentén, hogy időt adjanak mindazoknak, akik az út során csatlakozni kívántak hozzájuk. Először Érden vertek tábort, mad onnan tovább mentek Dunaföldvárra.
A magyar nemzet hadtörténelme című munkában ez olvasható a továbbiakról:
“Dunaföldváron kapta a király a lesujtó hírt Pétervárad elestéről és hogy a török sereg onnan Ujlak (Ilok) elfoglalására indult, minek folytán sürgető leveleket küldött Szapolyay György szepesi grófnak, akiről úgy hirlett, hogy 5000 emberrel Székesfehérvár közelében van, továbbá Batthyány Ferenc horvát bánnak, valamint a Horvátországban tartózkodó gróf Frangepán Kristófnak, hogy ott katonákat, fegyvereket, lovakat gyüjtve, mielőbb a királyhoz siessenek. Ugyanekkor Macedóniai László pécsi prépost Budára küldetett a királynéhoz, sürgetné meg a Ferdinánd főhercegnél már előbb kért segélyt s legkivált az igényelt tábori ágyúkat, továbbá, hogy siettesse a többi keresztény fejedelmek, valamint a csehek és morvák által elindítandó segélycsapatokat. Dunaföldvárról a király augusztus 4-én Paksra, 6-án pedig Tolnára menetelt időközben 4000-re, vagy még ennél is valamivel többre szaporodott lovas hadával. Itteni többnapi tartózkodása alatt Szapolyay György temesi gróf 600 lovassal és 1200 gyalogossal, Ciprusi Kathagói Hannibál a pápa pénzén Morvaországban toborzott 1300 lovassal, azonkívül ugyancsak a pápa pénzén szerzett még további 4000 jól felszerelt gyalogos, ezek között a kiváló lengyel táborerődítő Gnojenszki Lénárd 1500 jó gyalogossal vonult be. Ideérkezett végül Várday Pál egri, Perényi Ferenc váradi püspök és több más egyházi és világi főúr kisebb-nagyobb bandériális hadával, ellenben a vármegyék még most is feltűnő közömbösséget tanusítottak, a városok pedig nagyrészt pénzzel váltották meg hadiszolgálatra való kötelezettségüket.”


II. Lajos magyar király a Jagelló-házból (Buda, 1506. július 1. – Mohács, 1526. augusztus 29.) Magyarország és Csehország királya 1516 és 1526 között.


Nehézvértezetű lovas a 16 szd-ból. A nehézlovasságot alkotó, lemezvértet viselő katonát a magyarok “fegyveres”-nek nevezték. A csatadöntő nehézlovasságot profi katonák és előkelő urak alkották, akik meg tudták maguknak fizetni a rendkívül drága vértezetet és az azt a csatamezőn elbíró erős csatalovat is.

II. Lajos magyar és cseh király (1506-1526, uralkodott: 1516-1526) rejtélyes halála

Két mai magyar orvos arról publikált egy cikket, hogy II. Lajos 1526 októberében megtalált holtteste, annak leírása alapján nem lehet olyan emberé, aki az augusztus 29-i csata napján vesztette életét. Tehát a király vagy nem akkor halt meg, vagy nem az ő tetemét találták meg.
II. Lajos halálának körülményeiben kételkedni nem új dolog, ezt már a kortársai is megtették. Szerémi György, a király egyik káplánja a patakba fulladás helyett egy másik változatot írt le. E szerint Lajos királyt a csata után még sikeresen kimentették a megáradt patakból, majd egy közeli településre, Dunaszekcsőre vitték, és ott az egyik főúr, Szapolyai János testvére György, aki a csatában Tomori mellett a másik magyar fővezér volt, meggyilkolta:

„A királyt, midőn fáradtan üle, kis felújulás után késztették, hogy étkezzék. Tomory Pál ekképpen szólt: »Étkezzék királyi Felség! mert a törökök gyorsan sietnek utánunk!« Erre pedig Szapolyay igy szólt Tomoryhoz: »Nagyságod pedig menjen saját szállására, én hasonlóan a magaméra, ne késsünk, azonnal Buda felé kell lovagolnunk. «
»Én kész vagyok« — monda Tomory, mire ismét Szapolyay: »Egyedül menjen Tisztelendőséged szállására, én a király védelmére mégis itt maradok.«
Tomory Pál lámpavilágnál elment szállására cselédjeivel. Midőn Tomory eltávoza, Szapolyay György szóla Lajos királyhoz: >Te dorbézoló király! Te buja király! Te igazságtalan király, mert elvesztetted egész Magyarországot és minden ősi jogainkat, Lőrincz herczeg birtokait, ki magát kötelezte magvaszakadása esetére, mint atyánk is viszont a kölcsönös örökösödésre.> — Monda erre Lajos király : »Nem az én akaratom, hanem az országnagyoké!< Ekkor Szapolyay Görgy a királyt torkánál megragadva, mérges dühvel egy háromélű csehkarddal jobb oldalán három helyen átdöfte. Czettritz és más udvarosai a királyi felségnek megrémültek, és Tomory Pál érsek szállására futottak, erős hangon kiáltván: »Hamar, hamar. Nagyságos Úr, mert Lajos királyt Szapolyay Görgy megölte!« Mit Tomory érsek hallván, sietve felkelt s környezetével Szapolyay Györgyre rohant, és őt meggyilkolta. Ezt hallván Szapolyay György hadvezére és a György párt nagyrésze, megölték Pál érseket.”

 

Dorffmaister_The_death_of_Louis_II_of_Hungary_1795-1796

Louis2