Az utolsó haditanács

Az Úr 1526-ik esztendejében, kisasszony havában, Keresztelő Szent János feje vételének napja előtt egy héttel a magyar haderő Budától kilenc mérőföldre délre, a Duna mellett gyülekezett Lajos király hívására azzal a céllal, hogy az országra törő veszedelemnek, az oszmánok félelmetes seregének útját állja.

A sok ezer katona, nemesi felkelő és hadba hívott jobbágy két táborban oszlott el. Az egyikben a déli országrészek által kiállított csapatok voltak a temesi ispán és a kalocsai érsek parancsnoksága alatt, a másikban meg mind a többiek, akik szerte Magyarországból, meg azon túlról is, oda érkeztek.

Az érsek, Tomori Pál, éjszakába nyúló megbeszélést folytatott a lengyel tábormesterrel, Gvnoienszkyval arról, hogyan is lehetne a táborokat úgy átszervezni és megerősíteni, hogy azok a legvédhetőbbek legyenek. Gvnoienszky az udvari szokásoknak megfelelően nyugatias öltözetet viselt, amihez illő fekete fejfedője, egy tollas barett is volt rajta. Ezzel szemben Tomori – magas méltóságához egyáltalán nem mérhetően – csak egyszerű szerzetesi csuháját hordta. Az érsek valaha katona volt, várnagyi rangot viselt, aztán beállt a legszegényesebb életet élő rendbe, a ferencesek közé. Onnan csak a pápa határozott utasítására volt hajlandó visszatérni a világba és ismét kardot kötni az oldalára a kereszténység védelmében. A királyi udvar ugyanis három esztendővel azelőtt úgy találta, hogy ő az egyetlen vezér, aki képes lehet rendet tenni a déli határon elhatalmasodó fejetlenségben, amely Nándorfehérvár elvesztése után alakult ki.

A sátorba, ahol éppen gyertyafénynél tanácskoztak, váratlanul berontott Perényi Péter, a temesi ispán, aki ugyancsak feldúltnak tűnt. Tomori és Gvnoienszky feléje fordították szakállas arcukat, és kérdő tekintettel néztek rá.

– Teringettét! – dohogta az ispán köszönés helyett.

Perényi lihegve az asztalon álló boroskancsó után nyúlt. Töltött magának, kiitta, majd így szólt:

– A kancellár őfelsége megbízásából járja a másik tábort, és igyekszik meggyőzni az urakat, hogy… – nem fejezte be, hanem lecsapta a kupáját, és levetette magát egy üres karszékbe.

– Gondolom arról, hogy a sereg vonuljon hátrébb – egészítette ki az elhangzottakat Tomori.

– Úgy van, teringettét!

Tomori sóhajtott, és a fejét rázta.

– Egyetlen esélyünk, ha itt mérkőzünk a törökkel.

A másik két katonaember egyetértően bólogatott. Tapasztalt hadfiak voltak, ismerték a török erejét és a saját embereik képességeit is. A szultán hada a nyár folyamán elfoglalta már a Nándorfehérvár után következő végvárakat: Péterváradot, Újlakot, és mind a kisebb erősségeket a Száva és a Duna-Dráva vonal között. Azon az estén pedig Podmaniczky Mihály hozta a hírt a királynak, hogy a törökök Eszéknél átkeltek a Dráván, tehát már az ország belső vidékein jártak.

Eszéktől a magyar táborig csupán öt napi menet volt a távolság. Rendezetten hátrébb vonulni egy nagy létszámú, gyakorlatlan hadsereggel, mikor a török száguldó lovassága bármikor a nyakukon lehetett, istenkísértés lett volna. Szétzilálták volna őket, miközben az ellenség felprédálta volna a fél országot. Ezt a három katona azonnal belátta. Reményüket csak abba vethették, ha ők választhatják ki a helyet, ahol csatát vállalnak. Bár ők ezt így látták, mindenki mást még meg kellett róla győzniük.

Másnap ült össze a haditanács Mohács közelében, abban a házban, amelyet a pécsi püspök bocsátott a király rendelkezésére. Sokan jelen voltak a főurak és a hivatalt vagy méltóságot viselő emberek közül. Legalább hárman azonban, akiknek a szava nagyon is számított volna, még nem érkeztek meg a táborba: Szapolyai, az erdélyi vajda, Batthyány, a horvát bán, és a neves zsoldosvezér, Frangepán. Őfelsége, a húsz éves Lajos király viszont ott volt, és felkérte az esztergomi érseket, hogy imájával nyissa meg a tanácskozást.

Az urak felálltak, kivéve a nádor Báthori Istvánt, akinek köszvényes lába és hajlott kora miatt elnézték, hogy ülve maradt. Majd’ minden résztvevő mögött ott állt egy-egy apród, lesve ura kívánságait. A nádort viszont kettő is elkísérte mindenhova, akik nem csak bort töltöttek neki, hanem a mozgásban is segítségére voltak.

A felettébb testes Szalkai, az esztergomi prímás rövid imát mondott, melynek végeztével a szót visszaadta a királynak. Őfelsége pedig rögtön Tomorihoz fordult, és így szólt:

– Pál főkapitány mekkorára teszi hadseregünk létszámát?

Tomori, akinek aszketikus megjelenése szöges ellentéte volt a másik érseknek, felállt, és válaszolt:

– Úgy számítom felség, hogy a táborokban összesen mintegy húszezer fegyverese van felségednek.

A nádor köhintett, majd rekedtesen, de jól hallhatóan Tomorihoz intézett egy kérdést:

– Nagyságod miért nem egyesíti a délről hozott katonák táborát a király hadával? Miért vagynak két külön helyen? Talán ragály ütötte-e fel fejét a kegyelmed emberei között?

– Nincs tudomásom fertőző megbetegedésekről – felelte Tomori. – A két tábor egyesítését magam is szükségesnek látom, azonban éppen fordított módon. A királyi tábort vinném a déli megyék és végváriak közös seregéhez, azt a helyet ugyanis alkalmasabbnak találom, mivel az a Karasica átkelőihez közelebb helyezkedik el.

– Mohácsnál viszont könnyebben csatlakozhatnak hozzánk a még érkező csapataink – ellenkezett a másik fővezér, Szapolyai György. – Szlavóniából, Horvátországból és a csehektől még legalább tízezer harcos van ide úton, az erdélyi vajda pedig még ennél is számosabb és igen jó katonaságot hoz őfelsége megsegítésére.

– Pál főkapitány – szólalt meg ismét a király, – egy jelentésedben azt tudattad velünk, hogy több százezer fős az a török sereg, amellyel a mi húszezrünknek csatát kellene vállalnia.

Lajos király szavai tőrként hatoltak Tomori lelkébe. Őfelsége ugyanis láthatóan a létszámok felemlegetésével kívánta őt kellemetlen helyzetbe hozni, és színvallásra kényszeríteni. A puszta számok ugyanis egyértelműen ellenük szóltak, viszont azok nyilvánosságra hozatalával pont egyetlen erősségüket, a katonák lobogó harci kedvét olthatták volna el. Az érsek elsápadt, nyelt egyet, majd válaszolt:

– A török császár talán háromszázezer emberrel igyekszik erre, felség.

Erre aztán nagy hangzavar támadt az urak között. Voltak, akik sokallták a számot, mások meg helyben hagyták, mindenesetre szinte mindenkinek volt valami megjegyzése hozzá. Végül a nádor tett csendet, és így a király ismét szólhatott:

– Nagyságod tehát olyan nagyra tartja katonáink vitézségét, és oly biztosnak gondolod az Úr segedelmét, hogy úgy véled, ilyen arányok mellett is mérkőzhetünk Szolimánnal? Vagy talán valami más az, ami ekkora merészségre alapot adhat?

– Némelyek azt állítják, hogy a janicsárok legvitézebb része már elhullott az utóbbi évek háborúiban, és így ez a testület, mely a török császár erejének gerincét adja, elvérzett. De a Péterváradnál tapasztaltak eme következtetésre nem adnak okot, felség. Viszont számítok a török hadsereg egy másik fontos részére, a tüzérségre, amelyben leginkább keresztény pattantyúsok szolgálnak, és feltételezem, hogy a részben pápai támogatásból felállított seregünkre, és felségedre, ki jó keresztény király hírében áll, nem fognak a csatatéren tüzet nyitni.

Az egyik jelenlévő, a váradi püspök, aki igen ifjún nyerte el címét, tiszteletlenül és cinikusan felnevetett. Néhányan rosszallóan fordultak felé.

– Ferenc püspök úr talán más véleményen van? – kérdezte erre a koros Drágffy János, az ország bírája.

– Megbocsássatok nekem, amiért Pál érsek uram e feltételezésében kételkedem, de én úgy vélem, hogy a Szolimánnál szolgáló pattantyúsokat, bármilyen hitűek is legyenek, leginkább csak az arany motiválja. Ha ez nem így lenne, akkor bizonnyal sem Nándorfehérvárt, sem Rodoszt, sem most Péterváradot nem lőtték volna olyan buzgalommal rommá, mint ahogy azt a török vezírek parancsára nyilvánvalóan megtették.

– Várvívásnál sokat nyomhatnak latba a tarackok, de nyílt mezőn már kevésbé számítanak. Ott a lovasság dönti el az ütközet kimenetelét – osztotta meg véleményét hallgatóságával a nádor.

– Mégis hány ágyúval tart erre a török? – kérdezett közbe Brodarics kancellár.

– Csak a nagyobb és közepes fajtákból háromszáznál is többet hoznak – felelte a jól értesült Tomori.

– Értem, főkapitány. Na és mekkora lehet az a hadra fogható lovasság, amellyel a nádor szerint igazán számolnunk kellene?

– Úgy hatvanezer lehet a harcolni képes lovas, és mintegy tízezer a gyalogos janicsár.

Az érsek ismét nagy számokat mondott, az arányok nyilvánvalóan nem a magyaroknak kedveztek. Mielőtt azonban mindenki számokkal kezdett volna el dobálózni, a nagy tekintélyű temesi ispán, Perényi Péter vette magához a szót:

– A Drávától idáig Pál érsek mellett lovagoltam, és folyamatosan harcoltunk a törökkel. Katonáink vitézek, lelkesek, és bizton állíthatom, meg tudják verni a törököt.

Ekkor váratlan esemény zavarta meg a tanácskozást, odakintről zajongás hallatszott. Egy küldöttség érkezett a végvári katonáktól, akik követelték, hogy a királlyal beszélhessenek. Tomori már azon volt, hogy kimegy hozzájuk, és megfegyelmezi őket, de Perényi ispán cinkosan a szemébe nézett, és egy fejmozdulattal eltérítette ebbéli szándékától.

Lajos félrevonult a katonák követeivel, és külön, titokban beszélt velük, aztán ismét megjelent a tanácsteremben a végváriak kíséretében. Miután a király helyet foglalt, az egyik újonnan érkezett vitéz szólt:

– A katonák testvériségének üzenetét hoztam: Urak! Jól gondoljátok meg, mit tanácsoltok őfelségének, mert ha nem akartok a törökkel harcolni, akkor velünk fogtok!

A döbbenetes bejelentés mindenkit meghökkentett, talán csak az elégedetten mosolygó Perényit nem. A döntés az ütközet megvívásáról hamarosan megszületett, és a tanácskozás befejezettnek nyilváníttatott. A merészséget, hogy a szultán hadával szembe akarnak szállni, a váradi püspök így kommentálta Lajosnak:

– Felséged jól tenné, ha a kancellár urat már most Rómába küldené, és általa őszentségét fölkérné, hogy a csata napját húszezer magyar vértanú ünnepévé nyilvánítsa.

 

Jakob Fugger – A Jagelló-kor Soros Györgye

“a magyarok országa meglátja, hová jut így”

A tizenötödik században Európában véget ért a középkor és kezdetét vette az újkor. A pénz kora. A lovagság eszméje hanyatlásnak indult és katedrálisok helyett inkább kastélyok épültek. A reneszánsz a külsőségek és nem a szakralitás dominált. A pápai széket a pénzen vásárolt szavazatokért adták, csakúgy, mint a birodalmi császári címet.
Velence, egy városállam a kereskedelem révén befolyásosabb lett, mint sok más nagy területű királyság. Portugália, majd Spanyolország pedig távoli földrészek kifosztásába kezdett.
Európában a királyi címek és az egyházi méltóságok ugyan megmaradtak, de a döntő szó sokszor már a bankároké és a pénzembereké lett. Az egyik leggazdagabb és ezáltal leghatalmasabb pénzembert Jakob Fuggernek hívták.
Idézet Perjés Gézától:
“Az esemény, ami szorosan hozzátartozik Mohács előzményeihez, tulajdonképpen belpolitikai és gazdasági volt, de jóval túlnőve ezen, végül is európai üggyé vált. A szóban forgó esemény előzményei még 1495-re nyúlnak vissza.
Ekkor kötött ugyanis szerződést Thurzó János a Fuggerekkel Besztercebánya és környékének, az ország leggazdagabb rézlelőhelyeinek kiaknázására. Ebben a közös vállalkozásban azonban hallgatólagosan benne foglaltatott az ezüst kitermelésében és a pénzverésben való részvétel is. Nos ennek a “közös üzletnek” vetett véget – egy időre – az 1525 nyarán megtartott Rákosi országgyűlés, mely egyrészt kimondta az 1521-ben bevezetett, név értékénél csekélyebb bel értékű „nova moneta” verésének megszüntetését, amellett vádat emelt – egyébként teljesen alaptalanul – a kikeresztelkedett zsidó Szerencsés Imre ellen állítólagos csalásai miatt. a Fuggerekkel, vagy ahogyan Magyarországon hívták őket a Fukarokkal pedig felmondták a bányák művelésére vonatkozó szerződést, sőt kártérítésre kötelezték őket. De még ennél is tovább mentek, mert a vélhetően mesterségesen felizgatott tömeg, a korabeli jelentés szerint a magyar urak és párthíveik, miután kifosztotta Szerencsés házát, a Budai raktárak ellen is támadást intézett, lefoglalva az ott talált pénzeket, köztük a Burgio által letétbe helyezett pápai segély pénzeket is. Néhány hét múlva azonban a köznemesség hatvani országgyűlésén az eddig vádlott Szerencsés Imre már vádlóként lépett fel, és teljesen légből kapott összegeket említve felsorolta, hogy milyen károkat is okoztak a Fuggerek az országnak. Szerencsés mögött maga a királyi udvar és valószínűleg a Fuggerekkel konkurens külföldi vállalkozók álltak. Így történt azután, hogy a Fuggerek fogságban tartott Budai megbízottjával kötelezvény írattak alá arról, hogy a gazdája okozta kárt a magyar kormánynak meg fogják téríteni. A Fugger ház, közelebbről Jakob fugger, persze nem hagyta annyiban a dolgot. Először megcáfolta Szerencsés állításait, majd így írt krakkói megbízottjának: „Követelni fogom, hogy mindazt amit elvettek tőlem, adják nekem vissza, térítsék meg a király tartozását, és azt is amit a szerződés alapján fizettem a magyaroknak, és hogy helyezzenek vissza az üzletbe.” Majd így folytatta: „Azt már elértem, hogy az ausztriai országokon át nem engednek magyar rezet, és azon leszek, és remélhetőleg sikerülni is fog, hogy német földön sehol semmi réz ne juthasson át… Amennyire képes vagy rá, akadályozd meg, hogy ólmot szállítsanak Magyarországba… Az aranybányákban nemsokára felhagynak a termeléssel, mi már elrendeltük, hogy a mieink művelését hagyják abba. Az ezüst bányák szemmel láthatóan a korábbi felénél nem sokkal többet termelnek, így aztán napról napra jobban fog a mi üzletünk hiányozni, és a magyarok országa meglátja, hová jut így.”
De a politikai nyomást is igénybe vette Jakob Fugger. Úgyszólván nem volt európai udvar, melytől ne kért volna erkölcsi támogatást, amit meg is kapott. A német fejedelmektől a pápáig mindenki porondra lépett, V. Károly pedig azzal fenyegetőzött, hogy egész birodalmát mozgósítja a magyarok ellen. A pápa így intette Lajost: “Erősen szorgalmazza és követelje, hogy a Fuggereknek igazságot szolgáltassanak.”
Még Habsburg Ferdinánd is felelősségre vonta sógorát, Lajost. Végül is a magyar kormány hátrálni kényszerült. A Fuggerek jogait visszaállították, és kártalanították őket, viszont a kormány 50000 forint kölcsönt kapott.”
Idézzük Hermann Zsuzsa erről az 50000 Ft os kölcsönről be számolva jegyzi meg Dernschwamm (ti. a fuggerek embere):”Ilyen kevés pénzzel kellett Lajos királynak a török elleni védelemre felkészülnie.” A szerződés megkötésének másnapján indult útnak Isztambulból Szulejmán serege.”

„A Fuggerek megérdemlik, hogy a kurtizánok fejedelmének nevezzék őket. […] Felállították piaci standjukat, és amit megvásárolnak a pápától, azt később jóval drágábban adják tovább, nem csak egyházi javadalmakat, hanem tartós kegyeket is; bullákat árulnak, diszpenziumok mennek át bankjukon, és ha a Fuggerek barátaid, mi sem könnyebb annál, mint hogy papi hivatalhoz juss.”
(Ulrich von Hutten)

Levél Brodarics Istvánnak, a római követnek 1524-ben

1524-ben (vagy 1525-ben) így tájékoztatja Brodarics püspököt, Magyarország római követét a királyi tanács:
„Osztrovica oda veszett, s még több is fog utána veszni; a baj mindig súlyosabbá válik. Magyarország csekély jövedelmei nem elégségesek ilyen terjedelmes végvári vonal védelmére. Boszniából nagy jövedelmei voltak a koronának; Horvátországból és Dalmáciából is még Mátyás idején nagy adó érkezett a kincstárba; az alsó részek: Temes, Szerém, Pozsega és Valkó, ekkor még épségben voltak, s az ellenség ereje sokkal kisebb volt; most az említett országrész pusztulásra jutott, olyannyira, hogy az ott elszórt s még kezünkben levő erősségek védelmére iszonyatos költségek szükségesek. Horvátország bánjainak fizetésére és várainak ellátására békés időben is évenként 32000 arany kell; az ellenségtől mindenünnen körülvett Jajcában eleség és hadiszer csak erős had oltalma alatt vihető be, ezért majdnem ugyanennyibe kerül; Temesvár, Szörény s az utóbbi időben Pétervárad és Titel hihetetlen összegeket nyel el évenként. Ha mindezt tekintetbe vesszük, látnivaló, hogy Osztrovica s a korábban elveszett várak nem hanyagságunk, hanem szegénységünk miatt estek el. Írod, hogy Őszentsége jobb indulattal lesz irántunk, ha az ország állapotáról jobb híreket fog hallani. Bárcsak írhatnánk neki jószerencséről a jövőben! De ismervén helyzetünket, attól tartunk, hogy leveleink egyre gyászosabb tartalmúak lesznek, hacsak Őszentsége és a keresztény fejedelmek tettekkel és nem szavakkal fognak bennünket megsegíteni.”