Magyar végvárrendszer a Hódoltság peremén

VARGA J. János

Magyar végvárrendszer a Hódoltság peremén

15–16. század

A végvárrendszer hosszú folyamat eredményeként jött létre, elsősorban Luxemburgi Zsigmond (1387–1437) és I. (Corvin) Mátyás (1458–1490) védelmi politikájának köszönhetően. Az első vonal Orsovától Nándorfehérváron, Szabácson, Jajcán és Kninen át húzódva érte el az Adriai-tenger partját. A második ettől északra, Karánsebesnél kezdődött, Péterváraddal, Krupával folytatódott és Zengg-gel zárta a sort, ismét az Adriánál. Összeomlása tragikus gyorsasággal, a 16. század első harmadában bekövetkezett: 1518-ban Jazero és Travnik, 1520-ban Tesany és Szrebenik esett el. A Zsigmond király által 1437-ben megszerzett Nándorfehérvár (a későbbi Belgrád) a déli védelmi vonal tengelyében majd egy évszázadig ellátta feladatát, s már bevehetetlennek hitték, amikor 1521-ben két hónapi ostrom után áldozatul esett a „Nagy Hódító”-nak, miközben a felmentésével késlekedő magyar urak, ekként vélekedtek: „Eb higgye, hogy a török elfoglalja Nándorfehérvárat.” Orsova bukása (1522) és Szörény eleste (1524) teljessé tette az első védelmi övezet széthullását; az utóbbi elvesztése azért is érzékeny csapás volt, mert a török Duna-balparti hídfőállásaként egyszerre veszélyeztette Erdélyt és az Alföld bejáratát őrző Temesvárt.

A másodikból elsővé előrelépett végvári vonal sorsa – amely 50-60 kilométerrel az országhatáron belül húzódott – 1526-ban pecsételődött meg. A kulcserősségnek tartott, de Belgrád ellenálló képességével távolról sem vetekedő Pétervárad kétheti ostrom után elesett, s azután Nagy Szulejmán (1494–1566) hadai nem ütköztek számottevő mesterséges akadályba a Dráváig, azon túljutva pedig nyitva állott az út a Duna mentén az ország belsejébe.

Országon belüli végvárvonal

A húszesztendős II. (Jagelló) Lajos (1516–1526) ugyan útjába állt a szultáni seregnek 1526. augusztus 29-én a Mohács mezőváros és a földvári–majsai dombok által bezárt síkságon, de két óra leforgása alatt megsemmisült a királyi haderő, maga az uralkodó is odaveszett. Az évekig elhúzódó belső viszályok közben nem fordítottak kellő figyelmet a török elleni védelem kiépítésére: nem erősítették meg az ország belsejében álló várakat, és nem tagolták be egységes védelmi rendszerbe.

Csak az 1540-es évek elején eszméltek rá, hogy nyitottan, védtelenül állnak a megújuló támadásokkal szemben. Sietve láttak hát hozzá, a Habsburg-uralkodóval karöltve, az új, immár az ország belsejében húzódó végvárvonal kiépítéséhez. Alapját azok a királyi és földesúri várak, kastélyok, monostorok és templomok képezték, amelyek középkori jellegű magas tornyaikkal és vékony, átlag 1,6 méter vastagságú, kőből rakott falaikkal jórészt elavultak; szinte valamennyit korszerűsíteni kellett, hogy a rohamosan fejlődő tűzfegyvereknek is ellenálljanak, és megfelelő számú őrséget fogadhassanak be.

Egy részük belsőtornyos vár volt, amelyeket a falsíkon belül emeletes tornyokkal erősítettek meg. Általában magas helyre építették őket, ahol a meredek hegyoldal megnehezítette az ostromlók dolgát. Építésüket a terep lehetőségei határozták meg: vagy egyszerűen körülvették a hegy peremét falgyűrűvel – ahogyan Buda és Esztergom esetében történt –, vagy csigavonalban haladtak felfelé, miként Nógrád váránál. Ez utóbbi kedvezőbb védelmi lehetőséget biztosított, mert a várba vezető út egyre szűkülő körökben közelítette meg az erősség magját, az ún. öregtornyot, s ezzel számos, egymástól független, kapuközökkel tagolt szakaszt teremtettek, ahol a támadókat újra és újra megállíthatták.

Egyszerűbb építészeti megoldással készültek a síkvidéki belsőtornyos várak, többnyire négyzet alakú elrendezésben, mindegyik sarkában egy-egy toronnyal. Így emelték valószínűleg I. (Nagy) Lajos király (1342–1382) idején a tatai belső várat, és az Újlaki Miklós által a 15. században alapított Palotát. Valamennyinek fő fogyatékossága a tornyok belső elhelyezésében rejlett, ugyanis onnan nem lehetett a falakat oldalazó tűzzel pásztázni. A várépítők hamarosan alkalmazkodtak eme követelményhez, és a védőfalon kívül, de ahhoz csatlakozóan állították fel a tornyokat, amelyekben lőkamrákat és oldalirányú lőréseket alakítottak ki, ahonnan már oldalba kaphatták a támadókat.

külsőtornyos erősségek építésének virágkora a 15. század elejétől a következő évszázad közepéig tartott, s egyaránt jellemezte a várakat és a fallal övezett városokat. Zsigmond király uralkodása idején készültek el a budai Várhegy csúcsán álló külsőtornyok (Buzogány- és Csonka-torony), valamint Kassa hasonló jellegű védművei. A 15. század közepe táján emelték Pest tornyokkal tűzdelt városfalát, és kibővítették Székesfehérvár középkori eredetű, kis alapterületű, külső tornyokkal tagolt védőövét is.

A tüzérség fejlődése már a külsőtornyos várak virágkorában új megoldásokra ösztönözte a fundátorokat, mert a karcsú és magas tornyok hamar összeomlottak az ostromlók tüzében. Ugyanakkor alkalmassá kellett tenni őket a korábbinál hatásosabb védőtűz kibocsátására, vagyis nagyobb számú löveg elhelyezésére; ahhoz viszont növelni kellett alapterületüket. Évtizedek tapasztalatai alapján tértek át a vastag falú, alacsony, kör alaprajzú védművek, a rondellák építésére. Belsejüket üresen hagyták, vagy feltöltötték földdel az ágyúállások számára. Alapkövetelmény volt – miként a külső tornyok esetében is –, hogy a falból előreugró és a vár sarkain álló erődítések zárótüze fedezze a rondellák között húzódó falszakaszt (kötőgátat, kortinát) és a szomszédos védmű homlokoldalát. A 15–16. század fordulóján általánosan ismert ez az új erődítési mód, s Magyarországon még a 17. században is alkalmazzák.

1471 előtt az elsők között építették fel Pest új rondelláit, majd 1484-ben Kassa város már meglévő külsőtornyos védőöve elé az új típusú falgyűrűt. A századfordulón elkészült Gyula várának nagyméretű, kétszintes védőműve, néhány évtizeddel később pedig további három, földből épült rondellája. A Dunántúlon Palota várkapuját egy, a kapuszoros előtt álló, 50 méter átmérőjű, kör alaprajzú erődítés biztosította, a falakét további kettő, és Tatán is megörökített egyet a császári-királyi hadmérnök 1569- ben készített vázlata. Ez idő tájt építették a budai vár déli Nagyrondelláját és Esztergom kerek védőműveit is. A rondellával megerősített váraknak árokkal, sáncokkal és fedett úttal tökéletesített típusa hatásos védelmet nyújtott, s jó ideig használható elrendezés maradt akkor is, amikor Itáliából új építészeti módszerek terjedtek el Európában.

Az itáliai hadi építészet fénykora

A várépítés fellendüléséhez jelentősen hozzájárult Konstantinápoly eleste (1453), amely komoly figyelmeztetést jelentett a török növekvő hatalmáról. Először a leginkább veszélyeztetett városok mozdultak meg az Adriai-tenger partján: tekintélyes méretű rondellákkal erősítették meg Raguza (ma Dubrovnik), Curzola (ma Korcula) és Hvar falait. Otranto erős várának török kézre kerülése (1480) után pedig olyannyira megélénkült a hadi építészeti tevékenység Itáliában, hogy a 16. századra a félsziget tört az élre a vár- és városépítés tudományában. Bologna, Padova egyetemeinek erődítési stúdiumait távoli országok ifjai látogatták. A hadmérnök-dinasztiák gyakoriak voltak akkoriban Itáliában: a Sangallo családból nyolc fundátor került ki, a Savorgnanok és Martinengók közül kilenc-kilenc, a Baldigarak öt, a Spaziók 14 építészt adtak Európának.

Buda eleste után, a növekvő veszély elhárítására egymás után érkeztek az itáliai mesterek az országba a bécsi kormányzat hívására. A Spazio család tagjai közül négyen jöttek: Francesco Győr, Komárom és Várad állapotát mérte fel 1547-ben, 1554-ben Székesfehérvárott bukkant fel. Pietro Nagyszombatban, Martino Pozsonyban és Temesvárott működött, Paolo pedig Eger várát erősítette a század közepén. I. Ferdinánd után I. (Habsburg) Miksa (1564–1576) is a leghíresebb építészeket bízta meg.

A magyarországi török uralom végéig alkalmazott leghatásosabb védőmű, az itáliai tervezők és várépítők által kidolgozott ún. olaszbástya, amely a falak együttesével alkotta a bástyás rendszert. Egyszerűbb változata az ötszög alaprajzú, ék alakban kifelé álló óolasz bástya. Előnye a rondellával szemben, hogy falai – többnyire a homokfalak – vastagabbak, és több ágyú elhelyezését tették lehetővé. Az ötszögű bástyák belső tere ugyanis legtöbbször nem üres, nem is teljesen földdel teli, hanem boltozott volt, ahol lőkamrákat vagy kazamatákat építettek ki az oldalazó lövegek számára. Tetejük általában sík, ahol újabb sánckosarak közé felállított ágyúk sorakoztak. Egy-egy többszintes bástya jelentős tűzerőt képviselt a csatlakozó falak, a szomszédos védművek és az előttük húzódó árok védelmére. Továbbfejlesztett változata az újolasz vagy a fülesbástya, amelynél a lövegeket a bástyák homlokfala mögé, a kortinával párhuzamosan kiképzett mélyedésbe (fülbe) helyezték el, fokozott biztonságot nyújtva az ágyúknak és a kezelő személyzetnek.

Várak, udvarházak a török ellen

A törökök magyarországi berendezkedése kezdetén végváraink nem rendelkeztek korszerű védművekkel. Az uralkodó és a várak zömét birtokló főurak egyaránt pénzügyi nehézségekkel küzdöttek és tulajdonjogi ügyekkel bajlódtak. A rendek azt kérték az 1543. évi országgyűlésen, hogy a király gondoskodjék azokról a várakról, amelyeket birtokosaik képtelenek fenntartani.

A következő évben visszatérő kívánság, hogy az uralkodó javíttassa ki a végvárakat, helyeztessen beléjük elegendő őrséget, a haszontalan földesúri erősségeket romboltassa le, a fontos véghelyeket pedig erősíttesse meg.

A főurak egy része ellenszolgáltatás nélkül átadta várát a királynak, mások ragaszkodtak birtoklásához, de befogadták a királyi őrséget, esetleg magukra vállalták a katonák zsoldját, ellentételként hadifelszerelést igényeltek.

Szerényebb nemesi kastélyokat és udvarházakat is megtoldottak akkoriban gyorsan elkészíthető védművekkel: saroktornyokkal, palánkkal és vizesárokkal, hogy menedékül szolgáljanak a portyázó török lovassággal szemben.

A szilárdan megépített templomok és kolostorok is alkalmasnak bizonyultak védelmi feladatok ellátására. Így került sor a nagy befogadóképességű, magas, erős falú szentegyházak megerősítésére, miként Szikszón, ahol lőrésekkel és figyelőtornyocskákkal látták el a helyi templomot, majd palánkkal és vizesárokkal kerítették. Ugyanígy vált a végvári rendszer tagjává a keszthelyi ferences kolostor, a sági klastrom (Alsó-Magyarország, Hont vm.) és a Szent Márton-hegyi apátság (ma Pannonhalma).

1522

Ebben az esztendőben sem honolt nyugalom a török-magyar határvidéken, legalább két ostromról van tudomásunk, melyek során az oszmánok magyar (horvát) várakat próbáltak meg bevenni. Az egyik Knin volt, mely elesett, a másik pedig Klissza, melyet sikerült megtartani.
A fő hadászati események azonban máshol történtek, ezért a Végvári Krónikák ezen cikkében a magyar határtól távol kalandozunk. Elmegyünk a napfényes mediterráneumba, a Földközi-tenger egyik keleti szigetére, Rodoszra.


1521 szeptemberében a győzelemittas Szulejmán szultán díszes sátra bejáratán kitekintve még láthatta Nándorfehérvár erődítményének füstölgő falait, amikor a következő kiszemelt célpontjának az alábbi levelet fogalmazta:

Én, Szulejmán szultán, Allah kegyelméből a királyok királya, a fejedelmek fejedelme, Bizánc és Trapezunt dicsőséges császára, Perzsia, Arábia, Szíria és Egyiptom nagy hatalmú királya, Európa és Ázsia legfőbb ura, Mekka és Aleppó fejedelme, Jeruzsálem ura, a nagy tenger bírája üdvözletemet küldöm Ródosz nagymesterének, Philippe de L’Isle-Adamnak.
Fogadd szerencsekívánataimat abból az alkalomból, hogy elnyerted új méltóságodat, s birtokba vetted területeidet. Kívánom, hogy sikerrel s elődeidnél is nagyobb dicsőséggel kormányozz hivatalodban. Nagy becsben tartom barátságodat. Örülj ekként velem, drága barátom, hogy atyáim nyomdokába lépve, kik Perzsiát, Jeruzsálemet, Arábiát és Egyiptomot meghódoltatták, az elmúlt őszön elfoglaltam Nándorfehérvárt, eme roppant nagy erődítmányt. habár csatára hívtam a hitetleneket, nem volt elegendő bátorságuk, hogy a kihívásnak megfeleljenek, így azután sok más szépséges és erődített várost is elfoglaltam, kard vagy tűz által elpusztítottam lakóinak nagy részét, a többit pedig rabszolgává tettem. Miután tekintélyes és győztes seregemet téli szállására küldtem, most magam is diadallal térek meg konstantinápolyi udvaromba.

Ez a hivalkodó levél természetesen nem baráti üdvözletnek, hanem hadüzenetnek volt szánva. A johannita nagymester pedig megértette ezt.

A teljes cikk itt olvasható.

1521

Milyen hadi események történtek 1521-ben a Magyar-Királyság határvidékén?

Ahhoz, hogy az 1521-ben történtek érthetővé váljanak, vissza kell mennünk egy évvel korábbra.

1520-ban ugyanis meghalt Szelim szultán, aki a rettenetes előnevet kapta. Helyébe a 26 éves Szulejmán lépett, és ezt a váltást szerte Európában nagy megkönnyebbüléssel vették. Ugyanis Szulejmánról azt tartották, hogy ő egy nyugodt, békeszerető ember. Ez miatt az európaiaknak hamarosan nagyot csalódhattak. Mert míg rettenetes Szelimnek az érdeklődése leginkább keletnek és délnek mutatott (Egyiptom, Szíria, Perzsia, sőt India!), addig vele ellentétben Szulejmánnak a nyugati irány volt a fontos. Azt tartották róla, hogy küldetéstudata van, Rómát akarja meghódítani, mert római császár akar lenni.

Ugyanakkor vele egy időben nyugaton is új csillag támad, ugyanis V. Károly kerül a Habsburg család élére és ezzel néhány trónra is. Spanyol király és később német-római császár is lett.

A teljes cikk itt olvasható.

Oruc Reis, a Földközi-tenger kalóza

Görögország és Ciprus, valamint Törökország ugyanarra, a Földközi-tenger keleti részén a tengerfenék alatt felfedezett gazdag gázkészletekre tartanak igényt. Ankara és Athén is hadihajók küldésével tette egyértelművé álláspontját.
A török ​​kormány először augusztusban küldte az “Oruc Reis” -t a vitatott tengeri területre, ahol egy hónapon keresztül kutatott gázmezők után, majd most, egy hónapi karbantartás után ismét odaindult.
A neo-oszmanista irányultsággal vádolt török kormányzat számára fontos a nacionalista szimbolika, így talán nem felesleges utánajárni, hogy ki is volt Oruc Reis, akiről híradásokban sokat szereplő hajó a nevét kapta.
Annyit talán elöljáróban is elárulhatok, hogy a tizenhatodik század elején a mediterráneum rémének számított, a keresztény partokon félve emlegették a nevét.

A teljes cikk itt olvasható

Háború a Dél-Kaukázusban

Szeptember 27-e, vasárnap óta tart a tűzharc a két hadviselő ország, Örményország és Azerbajdzsán között a dél-kaukázusi Hegyi-Karabahi régió konfliktusában. Katonák és civilek vesztek oda, haditechnika és épületek pusztulnak.

Időközben Örményország miniszterelnöke, Nikol Pashinyan orosz közvetítés mellett elutasította Azerbajdzsánnal folytatott béketárgyalásokat. Egy ilyen találkozó ötlete “nem volt megfelelő”, tekintettel a hegyi-karabahi hegyvidéki régió körüli “intenzív katonai tevékenységekre” – mondta Pašinjan az Interfax orosz hírügynökségnek. Az orosz kormány korábban felajánlotta, hogy közvetít a szomszédos államok között.

A bejegyzés itt folytatódik

 

 

A rabszolgaságról

A rabszolgatartás intézménye az emberiség történelmének nagy részében jelen volt. Nem szűnt meg a Nyugat-Római Birodalom bukásával 476-ban, hogy csak valamikor az amerikai kontinens európai gyarmatosítása során az ültetvényes gazdálkodás munkaerejének biztosítására újjáéledjen, mint ahogy az a történelemtanításból leszűrhető lenne. A rabszolgatartás a végvári krónikák szempontjából vizsgált időszakban (15.-17. szd) nagyon is elterjedt volt: egy részről az itáliai városállamok alkalmazták szervezett formában külbirtokaik, a földközi-tengeri szigetek és a Fekete-tenger partvidékén található területek gazdaságának működtetésében, valamint kisebb mértékben ismert még részükről és spanyol részről a gályarabszolgaság intézménye is. Bár a gályahadászat fénykorában (tizenhatodik század közepén) az evezősök túlnyomó része kvázi önkéntes volt (önkéntesek fizetésért és sorozottak).
Ezzel szemben a muszlim világban, Észak-Afrikában, Anatóliában és a Balkánon a rabszolgák tartása szélesebb körű volt. Legnagyobb részük pedig hadizsákmányként – elfogott keresztények – jutott erre a sorsra. Az élet minden területén ott voltak: rabszolgák művelték a földet, rabszolgák hajtották a gályákat, rabszolgák szolgáltak a gazdagabb házaknál, sőt még a janicsárság és az oszmán hivatali gépezet is rabszolgákból állt (bár e kettőnél már muszlim hitre átnevelt rabszolgákról kell beszélni).

A bejegyzés teljes terjedelmében itt olvasható.

A majdnem pápa tragikus sorsú keresztes hadjárata

1514. április 9-én hirdette ki Bakócz Tamás esztergomi érsek X. Leó pápa bulláját, melyben az egyházfő a török elleni keresztes hadjáratra hívta fel a magyarokat. A következő hetekben meg is kezdődött a sereg toborzása, a szervezkedés azonban tragédiába, a Dózsa György vezette parasztháborúba torkollott.

Miután II. Gyula pápa 1513 februárjában elhunyt, Bakócz Tamás révén először nyílt arra lehetőség, hogy egy magyar bíboros vegye át az egyház irányítását. Az esztergomi érsek befolyását mutatja, hogy a pápaválasztás idején ő volt az Egyházi Állam egyik kormányzója, a tiara elnyerésében azonban éppen származása gátolta meg: a konklávéban túlnyomó többséggel rendelkező olasz bíborosok ugyanis idegenkedtek egy Itálián kívül született pápa megválasztásától, és – X. Leó néven – inkább Giovanni Medicit emelték trónra. Az új egyházfő természetesen igyekezett megszabadulni korábbi riválisától, ezért Magyarországra küldte Bakóczot, hogy szervezzen egy keresztes hadjáratot az oszmánok ellen.

A bejegyzés teljes terjedelmében itt olvasható.

Az utolsó haditanács

Az Úr 1526-ik esztendejében, kisasszony havában, Keresztelő Szent János feje vételének napja előtt egy héttel a magyar haderő Budától kilenc mérőföldre délre, a Duna mellett gyülekezett Lajos király hívására azzal a céllal, hogy az országra törő veszedelemnek, az oszmánok félelmetes seregének útját állja.

A sok ezer katona, nemesi felkelő és hadba hívott jobbágy két táborban oszlott el. Az egyikben a déli országrészek által kiállított csapatok voltak a temesi ispán és a kalocsai érsek parancsnoksága alatt, a másikban meg mind a többiek, akik szerte Magyarországból, meg azon túlról is, oda érkeztek.

Az érsek, Tomori Pál, éjszakába nyúló megbeszélést folytatott a lengyel tábormesterrel, Gvnoienszkyval arról, hogyan is lehetne a táborokat úgy átszervezni és megerősíteni, hogy azok a legvédhetőbbek legyenek. Gvnoienszky az udvari szokásoknak megfelelően nyugatias öltözetet viselt, amihez illő fekete fejfedője, egy tollas barett is volt rajta. Ezzel szemben Tomori – magas méltóságához egyáltalán nem mérhetően – csak egyszerű szerzetesi csuháját hordta. Az érsek valaha katona volt, várnagyi rangot viselt, aztán beállt a legszegényesebb életet élő rendbe, a ferencesek közé. Onnan csak a pápa határozott utasítására volt hajlandó visszatérni a világba és ismét kardot kötni az oldalára a kereszténység védelmében. A királyi udvar ugyanis három esztendővel azelőtt úgy találta, hogy ő az egyetlen vezér, aki képes lehet rendet tenni a déli határon elhatalmasodó fejetlenségben, amely Nándorfehérvár elvesztése után alakult ki.

A sátorba, ahol éppen gyertyafénynél tanácskoztak, váratlanul berontott Perényi Péter, a temesi ispán, aki ugyancsak feldúltnak tűnt. Tomori és Gvnoienszky feléje fordították szakállas arcukat, és kérdő tekintettel néztek rá.

– Teringettét! – dohogta az ispán köszönés helyett.

Perényi lihegve az asztalon álló boroskancsó után nyúlt. Töltött magának, kiitta, majd így szólt:

– A kancellár őfelsége megbízásából járja a másik tábort, és igyekszik meggyőzni az urakat, hogy… – nem fejezte be, hanem lecsapta a kupáját, és levetette magát egy üres karszékbe.

– Gondolom arról, hogy a sereg vonuljon hátrébb – egészítette ki az elhangzottakat Tomori.

– Úgy van, teringettét!

Tomori sóhajtott, és a fejét rázta.

– Egyetlen esélyünk, ha itt mérkőzünk a törökkel.

A másik két katonaember egyetértően bólogatott. Tapasztalt hadfiak voltak, ismerték a török erejét és a saját embereik képességeit is. A szultán hada a nyár folyamán elfoglalta már a Nándorfehérvár után következő végvárakat: Péterváradot, Újlakot, és mind a kisebb erősségeket a Száva és a Duna-Dráva vonal között. Azon az estén pedig Podmaniczky Mihály hozta a hírt a királynak, hogy a törökök Eszéknél átkeltek a Dráván, tehát már az ország belső vidékein jártak.

Eszéktől a magyar táborig csupán öt napi menet volt a távolság. Rendezetten hátrébb vonulni egy nagy létszámú, gyakorlatlan hadsereggel, mikor a török száguldó lovassága bármikor a nyakukon lehetett, istenkísértés lett volna. Szétzilálták volna őket, miközben az ellenség felprédálta volna a fél országot. Ezt a három katona azonnal belátta. Reményüket csak abba vethették, ha ők választhatják ki a helyet, ahol csatát vállalnak. Bár ők ezt így látták, mindenki mást még meg kellett róla győzniük.

Másnap ült össze a haditanács Mohács közelében, abban a házban, amelyet a pécsi püspök bocsátott a király rendelkezésére. Sokan jelen voltak a főurak és a hivatalt vagy méltóságot viselő emberek közül. Legalább hárman azonban, akiknek a szava nagyon is számított volna, még nem érkeztek meg a táborba: Szapolyai, az erdélyi vajda, Batthyány, a horvát bán, és a neves zsoldosvezér, Frangepán. Őfelsége, a húsz éves Lajos király viszont ott volt, és felkérte az esztergomi érseket, hogy imájával nyissa meg a tanácskozást.

Az urak felálltak, kivéve a nádor Báthori Istvánt, akinek köszvényes lába és hajlott kora miatt elnézték, hogy ülve maradt. Majd’ minden résztvevő mögött ott állt egy-egy apród, lesve ura kívánságait. A nádort viszont kettő is elkísérte mindenhova, akik nem csak bort töltöttek neki, hanem a mozgásban is segítségére voltak.

A felettébb testes Szalkai, az esztergomi prímás rövid imát mondott, melynek végeztével a szót visszaadta a királynak. Őfelsége pedig rögtön Tomorihoz fordult, és így szólt:

– Pál főkapitány mekkorára teszi hadseregünk létszámát?

Tomori, akinek aszketikus megjelenése szöges ellentéte volt a másik érseknek, felállt, és válaszolt:

– Úgy számítom felség, hogy a táborokban összesen mintegy húszezer fegyverese van felségednek.

A nádor köhintett, majd rekedtesen, de jól hallhatóan Tomorihoz intézett egy kérdést:

– Nagyságod miért nem egyesíti a délről hozott katonák táborát a király hadával? Miért vagynak két külön helyen? Talán ragály ütötte-e fel fejét a kegyelmed emberei között?

– Nincs tudomásom fertőző megbetegedésekről – felelte Tomori. – A két tábor egyesítését magam is szükségesnek látom, azonban éppen fordított módon. A királyi tábort vinném a déli megyék és végváriak közös seregéhez, azt a helyet ugyanis alkalmasabbnak találom, mivel az a Karasica átkelőihez közelebb helyezkedik el.

– Mohácsnál viszont könnyebben csatlakozhatnak hozzánk a még érkező csapataink – ellenkezett a másik fővezér, Szapolyai György. – Szlavóniából, Horvátországból és a csehektől még legalább tízezer harcos van ide úton, az erdélyi vajda pedig még ennél is számosabb és igen jó katonaságot hoz őfelsége megsegítésére.

– Pál főkapitány – szólalt meg ismét a király, – egy jelentésedben azt tudattad velünk, hogy több százezer fős az a török sereg, amellyel a mi húszezrünknek csatát kellene vállalnia.

Lajos király szavai tőrként hatoltak Tomori lelkébe. Őfelsége ugyanis láthatóan a létszámok felemlegetésével kívánta őt kellemetlen helyzetbe hozni, és színvallásra kényszeríteni. A puszta számok ugyanis egyértelműen ellenük szóltak, viszont azok nyilvánosságra hozatalával pont egyetlen erősségüket, a katonák lobogó harci kedvét olthatták volna el. Az érsek elsápadt, nyelt egyet, majd válaszolt:

– A török császár talán háromszázezer emberrel igyekszik erre, felség.

Erre aztán nagy hangzavar támadt az urak között. Voltak, akik sokallták a számot, mások meg helyben hagyták, mindenesetre szinte mindenkinek volt valami megjegyzése hozzá. Végül a nádor tett csendet, és így a király ismét szólhatott:

– Nagyságod tehát olyan nagyra tartja katonáink vitézségét, és oly biztosnak gondolod az Úr segedelmét, hogy úgy véled, ilyen arányok mellett is mérkőzhetünk Szolimánnal? Vagy talán valami más az, ami ekkora merészségre alapot adhat?

– Némelyek azt állítják, hogy a janicsárok legvitézebb része már elhullott az utóbbi évek háborúiban, és így ez a testület, mely a török császár erejének gerincét adja, elvérzett. De a Péterváradnál tapasztaltak eme következtetésre nem adnak okot, felség. Viszont számítok a török hadsereg egy másik fontos részére, a tüzérségre, amelyben leginkább keresztény pattantyúsok szolgálnak, és feltételezem, hogy a részben pápai támogatásból felállított seregünkre, és felségedre, ki jó keresztény király hírében áll, nem fognak a csatatéren tüzet nyitni.

Az egyik jelenlévő, a váradi püspök, aki igen ifjún nyerte el címét, tiszteletlenül és cinikusan felnevetett. Néhányan rosszallóan fordultak felé.

– Ferenc püspök úr talán más véleményen van? – kérdezte erre a koros Drágffy János, az ország bírája.

– Megbocsássatok nekem, amiért Pál érsek uram e feltételezésében kételkedem, de én úgy vélem, hogy a Szolimánnál szolgáló pattantyúsokat, bármilyen hitűek is legyenek, leginkább csak az arany motiválja. Ha ez nem így lenne, akkor bizonnyal sem Nándorfehérvárt, sem Rodoszt, sem most Péterváradot nem lőtték volna olyan buzgalommal rommá, mint ahogy azt a török vezírek parancsára nyilvánvalóan megtették.

– Várvívásnál sokat nyomhatnak latba a tarackok, de nyílt mezőn már kevésbé számítanak. Ott a lovasság dönti el az ütközet kimenetelét – osztotta meg véleményét hallgatóságával a nádor.

– Mégis hány ágyúval tart erre a török? – kérdezett közbe Brodarics kancellár.

– Csak a nagyobb és közepes fajtákból háromszáznál is többet hoznak – felelte a jól értesült Tomori.

– Értem, főkapitány. Na és mekkora lehet az a hadra fogható lovasság, amellyel a nádor szerint igazán számolnunk kellene?

– Úgy hatvanezer lehet a harcolni képes lovas, és mintegy tízezer a gyalogos janicsár.

Az érsek ismét nagy számokat mondott, az arányok nyilvánvalóan nem a magyaroknak kedveztek. Mielőtt azonban mindenki számokkal kezdett volna el dobálózni, a nagy tekintélyű temesi ispán, Perényi Péter vette magához a szót:

– A Drávától idáig Pál érsek mellett lovagoltam, és folyamatosan harcoltunk a törökkel. Katonáink vitézek, lelkesek, és bizton állíthatom, meg tudják verni a törököt.

Ekkor váratlan esemény zavarta meg a tanácskozást, odakintről zajongás hallatszott. Egy küldöttség érkezett a végvári katonáktól, akik követelték, hogy a királlyal beszélhessenek. Tomori már azon volt, hogy kimegy hozzájuk, és megfegyelmezi őket, de Perényi ispán cinkosan a szemébe nézett, és egy fejmozdulattal eltérítette ebbéli szándékától.

Lajos félrevonult a katonák követeivel, és külön, titokban beszélt velük, aztán ismét megjelent a tanácsteremben a végváriak kíséretében. Miután a király helyet foglalt, az egyik újonnan érkezett vitéz szólt:

– A katonák testvériségének üzenetét hoztam: Urak! Jól gondoljátok meg, mit tanácsoltok őfelségének, mert ha nem akartok a törökkel harcolni, akkor velünk fogtok!

A döbbenetes bejelentés mindenkit meghökkentett, talán csak az elégedetten mosolygó Perényit nem. A döntés az ütközet megvívásáról hamarosan megszületett, és a tanácskozás befejezettnek nyilváníttatott. A merészséget, hogy a szultán hadával szembe akarnak szállni, a váradi püspök így kommentálta Lajosnak:

– Felséged jól tenné, ha a kancellár urat már most Rómába küldené, és általa őszentségét fölkérné, hogy a csata napját húszezer magyar vértanú ünnepévé nyilvánítsa.

 

Palánkvárak


A filmen jól látszik a török-kori erődítések egyik jellemző technológiája, a palánk, valamint az ágyúdomb.
“A palánk fából és földből készült. Legerősebb volt a tőtött vagy bélelt palánk. Ennél két párhuzamos sorban vastag fatörzsszerű oszlopokat ástak a földbe. Az oszlopok vagy sűrűn egymás mellett álltak, vagy hézagosan. Az utóbbi esetben a hézagokat fonással töltötték ki. Tulajdonképpen két kerítést készítettek, amelyek közé földet döngöltek. Az így kialakított vastag fal mindkét oldalát betapasztották.”(Magyar néprajzi lexikon, Takáts Sándor nyomán)
Az ilyen módon felépített falak a 16. szd. folyamán egyre hatásosabbá váló ágyúzásnak is többnyire tovább ellenállhattak, mint a középkorból megmaradt kőfalak.
Gyakori volt az is, hogy a kővár, mint mag köré készítettek még palánkvárat külső vár gyanánt, ezzel megnövelve az erőd területét és az ostromlók elé plusz akadályt állítva, illetve előfordult az is, hogy csupán egyszeres cölöpkerítést készítettek, amit latorkertnek hívtak, és a vár körül így kialakított részt nevezték huszárvárnak is.

Naszádosok

Egy részlet a készülő regényből:

1526. augusztus 29.
Magyarország

Balkai Demeter naszádos vajda aggodalmasan nézett végig a flotta maradványain. Nyolc jól megépített, gyors járású folyami naszád állt bevont vitorlákkal és evezőkkel a part mellett kikötve. Az utolsó nyolc naszád a magyar király dunai hajóhadából. Nyár eleje óta sokat harcoltak és egyre csak fogyatkoztak, hajóban, emberben egyaránt.
Szalánkemén, Pétervárad és Mohács. Ahogy a török szárazföldi hadsereg nyomult előre, előtte ott járt a Dunán az Oszmánok vízi hada – több száz gálya és sajka – melyek arányaiban még jobban felülmúlták a magyar erőket, mint ahogy az a gyalogság és a lovasság viszonylatában volt.
A legutóbbi összeütközés után a magyarok Dunaföldvárig húzódtak vissza, és ott kötöttek ki. A legénység tagjai nagyrészt a parton voltak, komoran hallgattak, csak néha vetettek sötét pillantásokat egymásra, vagy éppen dél felé, ahol a mezei csata dúlhatott. A hajóhad főparancsnoka, Bosics fővajda nem volt velük. Miután kikötöttek, ő lóra kapott, és kíséretével a szárazföldön Mohácsnak indult azért, hogy a király mellett lehessen, a flotta maradékának parancsnokságát pedig Balkai vajdára bízta.
Az első menekülők késő délután érkeztek. Csatakos lovakon, szemükben rémülettel, és arról beszéltek, hogy a török elfoglalta a tábort.
– A király is ott volt? – kérdezte tőlük Balkai.
– Nem, Lajos király és a hadsereg a tábortól egy mérföldre délre állt fel, és csatarendben nézett farkasszemet a nagyvezír csapataival.
A menekülők tovább mentek a budai úton, közülük egynek sem állt szándékában maradni. De nem is katonák, hanem csak egyházi és udvari emberek voltak. Az égen, valahol Mohács fölött fekete felhők gyülekeztek, vihar készülődött. Rájuk azonban még sütött a nyugati felhők közé alábukni készülő nyári nap.
– Ma estig eldől a sorsunk – jegyezte meg az egyik hajó parancsnoka.
Ezt a többiek is így gondolhatták, ahogy nyilván a vajda is ekképpen vélekedett. De ő nem hagyta tovább aggodalmaskodni a legénységet, mindenkinek feladatokat osztott:
– Egy hajónak vízre kell szállni, és lejjebb ereszkedni a folyón.
A tisztek nem szóltak, figyelmesen hallgattak. Balkai folytatta:
– A létszámunk hiányos, de egy naszádot feltöltött állománnyal teljes harckészültségbe helyezhetünk. Amennyiben így teszünk, további három hajót tudunk még mozgatni. Az egyikkel a mi sebesültjeinket fogjuk szállítani, a másik kettő készen kell álljon arra, hogy menekülőket vagy más sebesülteket vegyen a fedélzetére. A harcra kész naszádnak kell számukra a fedezetet biztosítania, ezt magam fogom irányítani.
– Igenis – felelték a parancsnokok.
Balkai azután még utasított egy tizedest, hogy vegyen maga mellé két embert, és váltsa le a parti őröket. Lejjebb a folyam mellett ugyanis egy figyelőpontot állítottak fel, ahol három naszádos kürttel őrködött, készen arra, hogy jelezzenek, ha a vízen török hajók bukkannának fel.
– Mi lesz a maradék négy naszáddal, vajda uram? – kérdezte Csolnoki, az egyik vicevajda.
– Nem juthatnak török kézre.
– Tűzzel?
Balkai bólintott.
– A használható felszerelést és minden vasat át kell rakni a tovább induló naszádokra.
Megvizsgálták a hajókat, és kiválasztották a négy legjobb állapotban lévőt, a többit pedig elkezdték leszerelni. Már alkonyodott, amikor a településen áthaladt a menekülők egy újabb csoportja.
– A csata elveszett! – kiáltozták.
– Itt a vég!
A helyiek kétségbeestek, de a naszádosok nem pánikoltak. Két hónap alatt háromszor is szembeszálltak már a törökkel. Ha a pogányok győztek, és feléjük tartottak volna, akkor legfeljebb még egyszer megütköztek volna velük. Bár létszámban a magyarok szinte mindig hátrányban voltak a támadó kontyosokkal szemben, a folyami ütközetekben azonban általában előnyösebb pozícióból vehették fel velük a harcot, mégpedig azon okból kifolyólag, hogy a törököknek árral szemben kellett haladniuk.
Már egészen besötétedett, mikoron újabb lovasok érkeztek, ezúttal a naszádos fővajda hírnökei. Serényi vajda és Ivancsics vicevajda voltak azok.
– A fővajda úr parancsa, hogy ahány naszáddal csak lehet, menjünk fel Budára – közölte vele Serényi.
– Ott vesszük fel a harcot? – kérdezte Balkai.
– Ahogy azt magad is tudod, vajda uram, Budáig nincs más erősség a Duna mentén. Csakis így lehet – felelte Serényi Tamás.
– Akkor hát Buda – bólintott Balkai.
Négy hajóval a tervek szerint útnak indultak, négyet pedig hátrahagytak. A lángoló naszádok jó ideig bevilágították a Dunát Földvárnál.

A lovasság gyorsabb, mint az evezve, árral szemben haladó hajók a Dunán. A törökök mégsem előzték meg őket, mivel a győztes Szulejmán Mohácsnál az első éjszaka még abban sem volt biztos, hogy hadai egyáltalán győzelmet arattak-e. A törökök lovaik mellett, harckészültségben, átázva, dideregve várták a csata utáni reggelt. Egy sereg ilyen állapotban aznap persze már nem volt hadra fogható. A szultán az azt követő napon is csak portyázókat küldött ki, fő erejét a táborban tartotta.
Budán erről azonban nem tudhattak, oda az ütközet rémült túlélői vitték meg a csata hírét, és azt koránt sem tárgyilagosan adták a városlakók tudtára, így nem csoda, hogy a polgárság berkeiben a pánik lett az úr.
A négy naszád is csak jóval később érkezhetett meg. Balkai egyenesen a vár alá kormányozta őket.
A pesti és budai oldal között, a vár tövében kiépített zárólánc nem volt zárva, áthaladhattak fölötte. Ami még hanyagabb és bosszantóbb volt, hogy a csörlőház tornyában még őrség sem posztolt.
– Olyan, mintha már Buda is elesett volna – jegyezte meg Csolnoki.
A hajók kikötöttek, és Balkai a legrövidebb úton, a várba vezető vízhordó lépcsőn felrohant a várba, névleg azért, hogy a prefektusnál jelentkezzen, valójában inkább a kíváncsisága okán. A vár egy mészkőhegyre épült, remek kilátással a folyamra, a városra és az átellenben fekvő pesti oldalra is. Odafent, a falak között aggasztóan kevés embert talált, katonát pedig még elvétve sem. Megtudta, hogy a vészhírre Mária királyné Szalaházy Tamás veszprémi püspökkel, kancellárjával, Thurzó Elek tárnokmesterrel és Bornemisza János budai várnaggyal és pozsonyi főispánnal elmenekült Budáról. A vár védelmére láthatóan senki még csak nem is gondolt. Ilyen formán pedig a városéra sem igen. A lakosság nagy részét adó német polgárok részint már elmentek, részint még értékeiket pakolták. A magyarok zavarodottak voltak, némelyek fosztogattak, mások örvendtek a németek távozásának, megint mások a királyt gyászolták. A zsidók állítólag reménykedve várták a szultánt, szerintük a török őket, mivel nem keresztények, nem akarta bántani.
Balkai izzadtan, kimerülten, lázas tekintettel, zavarodott fejjel érkezett vissza a naszádokhoz. Amit megtudott, közölte a legénységgel.
– Ottan még elég nagy mozgolódás van – mutatott Csolnoki a távolabbi rakpart felé.
Amott több hajó is állt kikötve, az embereinek, amíg Balkaira várakoztak, volt idejük megszemlélni őket, és látták, hogy ide-oda járnak az emberek a hajók és a város között. Balkai elrendelte, hogy menjenek oda hozzájuk.
Sok bárkát találtak ott, melyek induláshoz készülődtek. A rakpartról szorgalmas emberek mindenféle bálákat, ládákat és hordókat rakodtak be rájuk.
– Kegyelmetek meg kinek a megbízásából ügyködnek itten? – kérdezte Balkai a vezetőjüknek látszó alaktól.
A férfi fekete köpenyt és fácántollal ékes kalpagot viselt. Végignézett a naszádos vajdán és közölte vele, hogy a kincstartó bízta meg őket a várbeli értékek elszállításával. Gyorsan pecsétes iratot is mutatott, nehogy még holmi rablónak tartsa őt a vitéz úr. Azután pedig Bornemisza várnagy írott parancsát is elővette, mely szerint minden hajónak el kell hagynia a várost, a beérkező királyi katonáknak pedig Pozsonyba kell menniük a királynő védelmére.
– Ez kegyelmeteknek is szól – tette hozzá a rakodás felügyelője. – Ami számunkra igen kedvező hír, hiszen így kegyelmetek hadihajói kíséretet biztosítanak a kincstári szállítmánynak.
Balkai végignézett a kikötött hajókon. Tucatnyit látott félig vagy egészen megpakolva már.
– Nem is gondoltam volna, hogy ilyen gazdag kincstár van Budán.
– Nem csak a király és királynő, de Thurzó uram vagyona is itt van – mondta a felügyelő, majd lehalkított hangon hozzátette: – Ha nem tévedek, az nagyobb is, mint az udvaré. A tárnokmester úr pedig nem lesz szűkmarkú azokkal, akik segítenek mindezt a török és a fosztogató pórnép elől biztonságba helyezni.
Mintegy szavai megerősítéseként fegyveres csapat tűnt fel a rakpartra vezető úton, akik egy társzekeret kísértek. Nem tűntek várkatonáknak, inkább felbérelt kardforgatók lehettek.
– Mindent értek – mondta Balkai. – Még beszélünk.
Otthagyta a rakodókat és visszatért naszádjaihoz. Összehívta a tiszteket, hogy megtanácskozzák a lehetőségeiket. Közben az a hír is elért hozzájuk, hogy a Morvaországból érkező zsoldoshad, melyet a török ellen gyűjtöttek, akkor valahol Győr környékén járhatott. Mohácsra, de még Budára sem érhettek el időben a csatáig, de azóta a nádor, vagy valamelyik főúr Felső-Magyarországból még az élükre állhatott volna. Annak a hadnak pedig, ha a Duna mentén akart volna Budára vonulni, naszádosokra is szüksége lehetett volna. Az, hogy velük egyesítse kicsiny csapatát, még mindig jobb elképzelésnek tűnt Balkai előtt, mint hogy tétlenül várakozzanak a parancsnok nélkül maradt budai vár alatt.
Végül a tanács arra jutott, hogy Serényi egy hajóval Budán marad, hogy bevárja a még beérkező magyar katonákat, köztük akár Bosics fővajdát is, Balkai meg három naszáddal a Pozsony felé tartó karaván kíséretéül szegődik.
A konvoj parancsnoka nem akart késlekedni, és bár a naszádok evezősei csak néhány órát pihenhettek, Balkai még is beleegyezett az elindulásba. Úgy gondolta, alkonyatra elérhetik Visegrádot, másnap Esztergomot is, és ott a törökök vagy a fosztogatók jelentette fenyegetéstől már nem kell tartaniuk, nyugodtan megpihenhetnek. Volt néhány ellátásra szoruló sebesültjük is, akik Mohács óta a fedélzeten hevertek. Őket is mielőbb egy ispotályban kellett volna elhelyezni, és erre Esztergomban jó lehetőség kínálkozhatott.
A tárnokmester felügyelőjének hajója haladt elöl, öt bárka – melyből kettőt az evezőkkel rendelkezők vontattak – sorjázott mögötte, a konvojt pedig a három naszád zárta.
A flotta jól felszerelt hajói voltak az övéik, mind Balkaién, mind Csolnokién és Ivancsicsén is voltak lövegek. Csolnoki megsimogatta a cerbottanának hívott, kis űrméretű ágyúcskát, mely a naszád orrából meredt előre. Merengve szemlélte az előttük úszó, mélyre merülő bárkákat. Dugig lehettek rakva, vélhetően igen nehéz és felettébb értékes holmikkal.
– Vajon mi lehet rajtuk? – dünnyögte a vajda félhangosan.
Elhaladtak a Szent-Margit sziget mellett, majd betértek a Szent-Endrei-szigetnél két ágra szakadó folyam szélesebbik ágába. Vácnál a Duna jókora kanyart vett és nyugatról déli irányra váltott, és ha az ember folyással szemben haladt, mint akkor ők, hát érdemes volt a jobb part közelében hajóznia, a túloldalon ugyanis erősebb volt a sodrás, ráadásul megannyi homokzátonyt épített ott a természet. Mikorra odáig értek, már rájuk esteledett.
Balkai naszádján két felépítmény is magasodott, a hátsó a kormányállást, az első a két falkonettát védte az időjárás viszontagságaitól. A vajda felmászott az elülső tetejére, és egy égő lámpással jelzett az élen haladó hajók felé, hogy kössenek ki. A bárkák megálltak, de nem indultak a part felé. Az elöl haladó „vezérhajóról” visszajeleztek, hogy beszélni akarnak velük.
Balkai naszádja leelőzte a teherhajókat, és az élen álló mellé úszott. A tárnokmester felügyelője ott állt a kormányállásnál, a sötétben már csak a lámpája fénye látszott, és onnan kiabált át Balkainak:
– Lehorgonyzunk, de nem megyünk a parthoz.
– Miért nem? – kérdezte a vajda.
– A vízen éjszakázunk. Itt biztonságosabb.
– De be vannak ezek rezelve – morogta az egyik naszádos a vajda mögött.
– Na hallod, több mázsa arany lehet alattuk – szólt vissza egy másik.
Balkai maga nem hitte, hogy temérdek kincs lenne azokon a bárkákon, hiszen nyílt titok volt, hogy a kincstár kongott az ürességtől, a király volt talán a legszegényebb birtokos az egész országban. Ha valami értékes lehetett ott, azok inkább iratok és kódexek, semmint aranyhalmok formájában léteztek.
– Rendben – felelte vissza a vajda. – Mink kikötünk és hajnalban majd megint vízre szállunk.
A naszádosoknak kellett a pihenés, hiszen hetek óta minden nap hajóztak már. A part felé fordultak, ott kikötöttek, és a Szent-Endrei-szigeten tábort vertek.
Másnap, ahogy a vajda ígérte, ismét fedélzetre szálltak, és a karaván mehetett tovább. Azon a napon elhajóztak Visegrád mellett, ahol már hegyek között jártak, egyik oldalon a Börzsöny, másikon a Visegrádi-hegység magasodott föléjük. Azon hegy tetején látszott a büszke fellegvár, ahol jó ideig a koronát is őrizték volt. Lentebb, közel a vízhez állt Mátyás király csodálatos palotakomplexuma, templomával, reneszánsz kertjeivel és… és sehol egy lelket sem láttak. Az emberekhez eljuthatott már a veszedelem híre és vagy a Pilisbe, vagy a Duna másik oldalára menekültek, remélvén, hogy ott nem találják elő őket a törökök.
Megcsodálták a vízről a palotát és tovább hajóztak a sodrással szemben. A Duna újabb jókora kanyart vett, és következett a Dömösi rév, ahol több másik bárkával is találkoztak. A bárkákkal és a komppal egész családok, talán egész falvak igyekeztek átjutni az északi oldalra, ahol a biztonságot remélték. Balkai jelzett a tárnokmester felügyelőjének, hogy haladjanak tovább, ő maga egyetlen naszádját a révhez kormányozta. Ha valaki jól értesült lehet, hát az a révész, úgyhogy onnan igyekezett híreket szerezni.
A török állítólag már Budánál járt, úgy tűnt, ők még éppen jókor hagyták el a fővárost. A pogány portyázók megjelentek a Pilisben és feldúltak egy monostort. A nép menekült előlük, némelyek a túlpartra igyekeztek, mások meg nyugatnak. Állítólag Maróton tábort építettek és védekezésre készültek.
– A cseh-morva seregről van hír? – kérdezte reménykedve a vajda.
A révész semmilyen nyugati seregről nem tudott.
– Na és mi a helyzet Esztergomban?
– Onnan még senki nem jött erre. Akinek van esze, az inkább megy el innen. De úgy hallottam, ott a katonaság tartani akarja a várat, még akkor is, ha az érsek Mohácson maradt. Mert azt beszélik, hogy Szalkai érsek úr mártírrá lett a csatatéren – a révész keresztet vetett. – Nyugodjék békében.
– Sebesültjeink is vannak, Esztergomban az ispotályba visszük őket. Azt tudja-e kegyelmed, ki parancsnokol most az esztergomi várban?
– Orbánczi András, úgy hírlik.
– Nem ismerem.
– Addig van az jól, amíg nem ösmeri az ember – mondta a révész.
– Miért?
A révész sóhajtott egyet, láthatóan nem akarta elmondani, amit gondolt. Balkai meg nem erőltette, inkább bort, szalonnát meg kenyeret vásárolt még a legénység számára a szekeres parasztoktól, aztán visszatért a naszádjára.
– Gyerünk tovább, fiúk! Érjük utol a többieket!
Evezőseinek könnyen tartható ütemet diktált, bár egy órás lemaradásba kerültek, mégis úgy ítélte meg, hogy hamar utolérhetik a lomha bárkákból álló, lassan haladó konvojt. Emberei komoran ültek a padokon és hallgatagon maguk elé meredve markolták az evezőlapátokat. A hír, hogy a törökök már a Pilisben jártak, elkeserítette őket. „Ilyen gyenge lenne az ország és ennyire erős a pogányság?” – gondolták. Balkai is nehezen hitte volna, hogy egyetlen csatában összeomolhatott a magyar véderő. Főleg, hogy olyan csapatok is voltak még, melyek nem is vettek részt a mohácsi összecsapásban. Frangepán Kristóf seregteste, az erdélyi vajda hadai, a cseh segélyhad… Vajon hol lehettek mindazok? Vajon hol lehetett akkor éppen a naszádosok maradéka, élükön Bosics fővajdával?
Erős reményeket fűzött hozzá, hogy nem kell elmenniük Győrig vagy Pozsonyig, talán már Esztergomban is talál olyan katonaságot, amely képes és hajlandó ellenállni az ellenségnek.
A méltósággal hömpölygő nagy folyam újabb kanyart vett, és ők az áramlat legkisebb ellenállását keresve utaztak tovább a hátán. Elérték az Ipoly torkolatát, majd több kisebb sziget esett útjukba. Többségük fákkal dúsan benőtt, vad és rejtelmes liget, némelyiken azonban emberi tevékenység nyomai, épületek vagy partra húzott csónakok látszottak. Közeledtek a Garam torkolatához, és onnan, az utolsó sziget mögül kiérve már látszottak az esztergomi várban álló székesegyház tornyai. A vízen pedig megpillantották Csolnoki és Ivancsics naszádjait, előttük pedig a tárnokmester teherhajóit.
Balkai ismét az orrfelépítményhez ment, hogy onnan jelezzen nekik, forduljanak a parthoz. Már éppen le akarta adni a zászlójelet, mikor dörrenést hallott. Nem égdörgés, hanem ágyúdörej volt, ezt egy magafajta katonaember minden kétséget kizáróan meg tudta állapítani. Onnan, ahol voltak, már a vár falai is látszottak a tornyok tövében, és ahogy meg tudta ítélni, onnan szállt fel egy fehér füstfelhő, lőporfüst. A várból köszönthették őket.
Újabb lövés dördült és kiáltozások foszlányai jutottak el hozzá.
– Mi ez? – hökkent meg a vajda. Ennyi üdvözlés már nem járja, vajon mi történhetett?
A két naszád ott elöl gyorsabb ütemre váltott, igyekeztek leelőzni a bárkákat, mintha védeni akarnák őket.
– Gyorsabban, legények! Harckészültség!
Az evezősök megkétszerezték tempójukat, akik pedig éppen nem eveztek, azok elővették viaszos vászonnal fedett helyükről puskáikat és lőporos szaruikat.
Balkai maga is lőporos hordót vett elő a falkonetta otthonául szolgáló kabinból és a mérőkanálba töltötte a port. Beleszórta a csőbe, vasgolyót tett rá, majd kócból fojtást készített és azt is beletömködte a csőbe. Azután levette a gyújtónyílást védő bőrdarabot és port szórt a gyújtónyílásba is. Felnézett, és attól amit látott, görcsbe rándult a gyomra. Az egyik naszád árboca lassan oldalra dőlt, majd, alig néhány másodperc alatt az egész hajó megbillent, és a vízbe borult.
– Átkozott… – szűrte fogai között, de elakadt a szitkozódása, mert hirtelen nem is tudta, kit is szidjon. Ki támadt rájuk? Úgy tűnt, a várfalról ágyúzták őket, de mégis miért? Talán már elfoglalták a törökök a várat? Sok kérdés, és a válaszok még odébb voltak, kétszáz ölnél is távolabb.
A vár és a hajók egyre nagyobbak lettek. A hajósok kiáltásait már teljesen jól lehetett érteni, Balkai látta az embereket a bárkákon és a naszádosait a vízben. Csolnoki naszádja volt az, amelyik felborult. De Ivancsics naszádja nem sietett a segítségére, mert más gondjai akadtak. Az mellett is becsapódott egy lövedék – egy újabb ágyúgolyó a várfalról – a vízsugár jelezte, hogy éppen csak elkerülte a hajótestet. Ráadásul a vár tövéből is csónakok indultak el feléjük, tömve fegyveresekkel, akik semmiképpen sem segíteni akartak, hanem épphogy az elveszejtésükre törtek.
– Kutyafattya haramiák, kalózok – szitkozódott Balkai, most már megtalálva a szavakat.
Célzott a falkonettával és az izzó végű kanócbotot az ágyú gyújtónyílásához érintette. A löveg eldördült és a visszahatásába az egész naszád beleremegett. A golyóbis szemmel követhetetlen gyorsasággal szelte át a levegőt a víz fölött, és becsapódott az ismeretlen támadók legelöl haladó csónakjába. Két embert is elsodort, az egyiknek lyukat ütött a mellkasába, a másiknak a vállát szakította le, a közelükben tartózkodókat pedig beterítette a vérükkel. A csónakban levők rémülten kapták fejüket az újonnan érkező ellenség irányába.
Közben a várfalon ismét eldördült egy ágyú. Piszok jó helyzetben voltak odafönt a pattantyúsok. A Duna egy jókora szakaszát teljes széllességében belőhették és a naszádok ágyúi nem nagyon tudtak nekik megfelelni. A hajóknak ugyanis az orrban elhelyezett lövegekkel merőlegesen kellett volna a sodrásnak fordulniuk és a csöveket olyan magasra irányozniuk, amire képtelenek lettek volna. Viszont a csónakos támadók aggódhattak, mert vízi harcban a naszádosok felettébb kemény ellenfelek voltak.
A vajda hét csónakot számolt, amiken összesen vagy ötven ember lehetett. Nem jelentettek volna nagy gondot, ha nem támogatták volna őket a várágyúk. Így viszont a konvojnak esélye sem lehetett.
– A közelükbe kell férkőznünk, húzzátok gyorsabban!
Az egyetlen reményük az volt, ha a csónakok közé vegyülnek, ott talán nem lövik őket a várból, ráadásul még az is lehet, hogy lebeszélheti a támadókat szándékukról. Ez utóbbiban azért bizakodott, mert meglátása szerint nem törökök voltak. Ahogy elnézte, magyarok, talán éppen a várkatonák támadtak rájuk.
Legényei keményen nekifeszültek az evezőknek, ő maga pedig nekilátott a falkonetta újratöltésének. Az egyik csónakon torkolattüzek lobbantak, majd a ladik fölött lőporfüst emelkedett fel. A vajda feje mellett egy ólomgolyó csapódott a deszkába. A naszádosok sem várattak magukra a válasszal. Ketten is puskát emeltek a vállukhoz, és a naszád tizedesének vezényszavára elsütötték fegyvereiket. A lövések közel durrantak, Balkai füle csengett, de ő folytatta az ágyútöltés műveletét.
Elhaladtak a felborult naszád mellett, melyet sodort visszafelé az áramlat arra, ahonnan jöttek. Balkai látta az embereiket a vízben, de nem fordulhattak oda, hogy segítsenek nekik. Ha így tettek volna, az ő naszádjukat is minden bizonnyal elsüllyesztette volna az ágyútűz. A vajda összeszorította ajkát, és nem adott parancsot a mentésre.
Azalatt Ivancsics naszádja is bajba került, legalább kétszer eltalálták már. A csónakos támadók nem is törődtek a sérült naszáddal, azt a várágyúkra bízták, az ő céljuk a bárkák elérése volt. Rablótámadás… ez egyre nyilvánvalóbbá vált.
A vezérhajón közben elvágták a vontatókötelet, a tárnokmester felügyelője menekülni akart a maga bárkáján, a lassabbat, mely csak hátráltatta, hátra akarta hagyni.
– Tizedes! – szólt hátra Balkai. – Zászlókkal jelezz a várnak, hogy hagyják abba a tüzelést!
– Igenis!
– Elvégre mégis csak a király katonái vagyunk.
A tizedes integetett a zászlóval, a várfalon azonban ismét eldördült az egyik ágyú. A kilőtt golyó süvített a magasban, majd az egyik bárkát találta. Úgy tűnt, amazok lőttek már mindenkire, aki a vízen volt.
– Istenem, segíts meg minket! – fohászkodott Balkai, majd ismét elsütötte a hajóágyút.

(Folytatása a regényben lesz olvasható)