Oruc Reis, a Földközi-tenger kalóza

Görögország és Ciprus, valamint Törökország ugyanarra, a Földközi-tenger keleti részén a tengerfenék alatt felfedezett gazdag gázkészletekre tartanak igényt. Ankara és Athén is hadihajók küldésével tette egyértelművé álláspontját.
A török ​​kormány először augusztusban küldte az “Oruc Reis” -t a vitatott tengeri területre, ahol egy hónapon keresztül kutatott gázmezők után, majd most, egy hónapi karbantartás után ismét odaindult.
A neo-oszmanista irányultsággal vádolt török kormányzat számára fontos a nacionalista szimbolika, így talán nem felesleges utánajárni, hogy ki is volt Oruc Reis, akiről híradásokban sokat szereplő hajó a nevét kapta.
Annyit talán elöljáróban is elárulhatok, hogy a tizenhatodik század elején a mediterráneum rémének számított, a keresztény partokon félve emlegették a nevét.

A teljes cikk itt olvasható

Háború a Dél-Kaukázusban

Szeptember 27-e, vasárnap óta tart a tűzharc a két hadviselő ország, Örményország és Azerbajdzsán között a dél-kaukázusi Hegyi-Karabahi régió konfliktusában. Katonák és civilek vesztek oda, haditechnika és épületek pusztulnak.

Időközben Örményország miniszterelnöke, Nikol Pashinyan orosz közvetítés mellett elutasította Azerbajdzsánnal folytatott béketárgyalásokat. Egy ilyen találkozó ötlete “nem volt megfelelő”, tekintettel a hegyi-karabahi hegyvidéki régió körüli “intenzív katonai tevékenységekre” – mondta Pašinjan az Interfax orosz hírügynökségnek. Az orosz kormány korábban felajánlotta, hogy közvetít a szomszédos államok között.

A bejegyzés itt folytatódik

 

 

A rabszolgaságról

A rabszolgatartás intézménye az emberiség történelmének nagy részében jelen volt. Nem szűnt meg a Nyugat-Római Birodalom bukásával 476-ban, hogy csak valamikor az amerikai kontinens európai gyarmatosítása során az ültetvényes gazdálkodás munkaerejének biztosítására újjáéledjen, mint ahogy az a történelemtanításból leszűrhető lenne. A rabszolgatartás a végvári krónikák szempontjából vizsgált időszakban (15.-17. szd) nagyon is elterjedt volt: egy részről az itáliai városállamok alkalmazták szervezett formában külbirtokaik, a földközi-tengeri szigetek és a Fekete-tenger partvidékén található területek gazdaságának működtetésében, valamint kisebb mértékben ismert még részükről és spanyol részről a gályarabszolgaság intézménye is. Bár a gályahadászat fénykorában (tizenhatodik század közepén) az evezősök túlnyomó része kvázi önkéntes volt (önkéntesek fizetésért és sorozottak).
Ezzel szemben a muszlim világban, Észak-Afrikában, Anatóliában és a Balkánon a rabszolgák tartása szélesebb körű volt. Legnagyobb részük pedig hadizsákmányként – elfogott keresztények – jutott erre a sorsra. Az élet minden területén ott voltak: rabszolgák művelték a földet, rabszolgák hajtották a gályákat, rabszolgák szolgáltak a gazdagabb házaknál, sőt még a janicsárság és az oszmán hivatali gépezet is rabszolgákból állt (bár e kettőnél már muszlim hitre átnevelt rabszolgákról kell beszélni).

A bejegyzés teljes terjedelmében itt olvasható.

A majdnem pápa tragikus sorsú keresztes hadjárata

1514. április 9-én hirdette ki Bakócz Tamás esztergomi érsek X. Leó pápa bulláját, melyben az egyházfő a török elleni keresztes hadjáratra hívta fel a magyarokat. A következő hetekben meg is kezdődött a sereg toborzása, a szervezkedés azonban tragédiába, a Dózsa György vezette parasztháborúba torkollott.

Miután II. Gyula pápa 1513 februárjában elhunyt, Bakócz Tamás révén először nyílt arra lehetőség, hogy egy magyar bíboros vegye át az egyház irányítását. Az esztergomi érsek befolyását mutatja, hogy a pápaválasztás idején ő volt az Egyházi Állam egyik kormányzója, a tiara elnyerésében azonban éppen származása gátolta meg: a konklávéban túlnyomó többséggel rendelkező olasz bíborosok ugyanis idegenkedtek egy Itálián kívül született pápa megválasztásától, és – X. Leó néven – inkább Giovanni Medicit emelték trónra. Az új egyházfő természetesen igyekezett megszabadulni korábbi riválisától, ezért Magyarországra küldte Bakóczot, hogy szervezzen egy keresztes hadjáratot az oszmánok ellen.

X. Leó pápa (eredeti nevén: Giovanni di Lorenzo de’ Medici; Firenze, 1475. december 11. – Róma, 1521. december 1.) a 217. római pápa 1513-tól haláláig.

A firenzei Medici-család sarjaként, később annak fejeként hatalmas befolyással rendelkezett már jóval egyházfővé választása előtt is. Leó pontifikátusát a történelem mindenképpen sorsfordítóként jegyzi, hiszen az ő idején érte el a reneszánsz pápaság hatalmának delelőjét. A hosszú évtizedek óta húzódó egyházi reformok terve 1517-ben végleg megpecsételte a katolikus egyház egységét, és a dőzsölő, elvilágiasodott, világi hatalomra törő pápák ellen, Luther Márton vezetésével, kezdetét vette a reformáció. X. Leóra jellemző volt, hogy a korszak legjelentősebb európai eseményének kezdetét átmeneti zavarként fogta fel, és nem is tett többet, mint hogy néhány bullában rendelkezett az új mozgalom megszüntetéséről.

X. Leó azonban nem csak azért támogatta a Balkán-félsziget felszabadítására irányuló törekvéseket, hogy távol tudja Rómától a befolyásos érseket: a pápát ennél nagyobb nyugtalansággal töltötte el, hogy a II. Ulászló (ur. 1490-1516) idején decentralizálódó Magyarország szemmel látható módon rengeteget veszített erejéből. Intő jel volt, hogy 1512 során a törökök meghódították a Szreberniki bánságot, melyet aztán a végvári erők eredménytelenül próbáltak visszafoglalni. Másfelől viszont a következő évek mégis alkalmasnak tűntek egy keresztes hadjárathoz, hiszen a fiatal I. Szelim szultán (ur. 1512-1520) nem Európában, hanem a Közel-Keleten igyekezett kiterjeszteni birodalma határait, az 1514-es esztendőben például éppen Perzsia ellen háborúzott.

Bakócz Tamás 1514 márciusában tért haza Magyarországra, és rögtön jelentette Ulászlónak, hogy X. Leótól milyen megbízást kapott, az udvari tanácsban azonban megoszlottak a vélemények a háborúval kapcsolatban. A krónikák szerint a főurak többsége támogatta a keresztes hadjárat megszervezését, azonban akadtak, akik veszélyesnek tartották a jobbágyok felfegyverzését és a munkaerő elvonását.

Bakócz az ellenvélemények dacára április 9-én kihirdette X. Leó pápa bulláját, és helynököket nevezett ki az egyházmegyékbe, akik a hadszervezést irányították. Az érsek hamarosan a fővezért is kijelölte: választása Dózsa Györgyre esett, akit azért tartott alkalmasnak erre a feladatra, mert alacsonyabb sorból, székely lófői családból származott, és egy török vitézzel vívott párviadala nyomán komoly hírnévre tett szert a végvidéken.


(Dálnok, 1470 körül – Temesvár, 1514. július 20. körül)
Nándorfehérvár erődje a középkori Magyarország kulcsának számított. Aki ezt a várat birtokolta, az szabadon hatolhatott be Magyarország területére. Nem csoda, hogy a török a XV. század kezdete óta többször is próbálkozott a vár megszerzésével. 1456 után évtizedekig nem indult újabb komoly támadás, de a szomszédos török várak védőserege álladóan próbára tette a nándorfehérváriak harckészségét. 1514. február 28-án Ali szendrői bég hívta ki párviadalra a magyarok legjobb vitézét. Ali félelmetes bajvívó hírében állt, s a magyar végváriak csak rágták a bajszukat, el merjék-e fogadni a kihívást. Végül a dálnoki székely Dózsa György kapitány állt ki Ali ellen. A párviadal rövid volt, de heves. Dózsa már az első összecsapásnál egy suhintással levágta ellenfele jobb karját, majd végzett Alival. A győzelem híre eljutott Budára is, s az uralkodó, II. Ulászló címeradományban részesítette a győztes vitézt.

A hadjárat szervezése tehát már 1514 áprilisában megkezdődött, a jelentkezők létszáma azonban messze felülmúlta az előzetes várakozásokat: akadnak olyan történelmi munkák, melyek szerint májusig 100 000 jobbágy vette fel a keresztet, de az óvatosabb becslések is 40 000 fővel számolnak. A sereg gyarapodásával a tiltakozó hangok is megerősödtek, ugyanis a bűnbocsánat, vagyon és szabadság reményében hadra kelő jobbágyok éppen a legfontosabb mezőgazdasági munkák előtt léptek ki a földesúri szolgálatból, a gyors szervezés során pedig nem fordult kellő figyelem a katonák féken tartására.

1514 májusában mind több helyen panaszkodtak arról, hogy a keresztesek kereskedőket fosztottak ki, udvarházakat dúltak fel, a jobbágyokat pedig egyre jobban felingerelte, hogy sokakat erőszakkal tartottak vissza a kereszt felvételétől. Az ellentétek hamarosan robbanásig feszültek, II. Ulászló pedig a mezőtúri incidens hatására a hadjárat leállítására utasította Bakóczot, aminek eredményeként véres felkelés kezdődött.

A Lőrinc pap és Dózsa György vezette hadtestek „casus bellije” lényegében megegyezett: a seregben szolgáló obszerváns ferences szerzetesek és szegényebb plébánosok tüzes prédikációi nyomán a keresztesek között elterjedt az a nézet, hogy a hadjáratot megszakító nemesek önző érdekből vonták meg tőlük a bűnbocsánat lehetőségét, amit a török elleni harcban nyerhettek volna el. Ez a gondolat aztán odáig radikalizálódott, hogy a bárók valójában az oszmánokkal szövetkeztek, ezért a pogányok elleni küzdelem előtt őket kell megsemmisíteni. Dózsa György annyiban mégis kivételt jelentett, hogy ő egy ideig Bakócz tiltó rendelkezése ellenére is eredeti útján haladt, mert bízott Szapolyai János vajda támogatásában.

Dózsa azonban rosszul számított, ugyanis a nemesek által toborzott erők az ő megállítását tűzték ki célul, és 1514. május 23-án, Apátfalvánál súlyos vereséget is mértek a paraszthadak előőrsére. Szabályos háború kezdődött, mely július végéig több tízezer életét követelte, tragikus csapást jelentett a gyenge államhatalom számára, az általa okozott trauma pedig még több évszázadon át kísértett Magyarországon.

Források:
http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1514_aprilis_9_bakocz_tamas_keresztes_hadjaratot_hirdet_a_torok_ellen
https://hu.wikipedia.org/wiki/X._Le%C3%B3_p%C3%A1pa
https://www.adontes.hu/alkotasok/magyar-hosok-arckepcsarnoka/dozsa-gyorgy

Az utolsó haditanács

Az Úr 1526-ik esztendejében, kisasszony havában, Keresztelő Szent János feje vételének napja előtt egy héttel a magyar haderő Budától kilenc mérőföldre délre, a Duna mellett gyülekezett Lajos király hívására azzal a céllal, hogy az országra törő veszedelemnek, az oszmánok félelmetes seregének útját állja.

A sok ezer katona, nemesi felkelő és hadba hívott jobbágy két táborban oszlott el. Az egyikben a déli országrészek által kiállított csapatok voltak a temesi ispán és a kalocsai érsek parancsnoksága alatt, a másikban meg mind a többiek, akik szerte Magyarországból, meg azon túlról is, oda érkeztek.

Az érsek, Tomori Pál, éjszakába nyúló megbeszélést folytatott a lengyel tábormesterrel, Gvnoienszkyval arról, hogyan is lehetne a táborokat úgy átszervezni és megerősíteni, hogy azok a legvédhetőbbek legyenek. Gvnoienszky az udvari szokásoknak megfelelően nyugatias öltözetet viselt, amihez illő fekete fejfedője, egy tollas barett is volt rajta. Ezzel szemben Tomori – magas méltóságához egyáltalán nem mérhetően – csak egyszerű szerzetesi csuháját hordta. Az érsek valaha katona volt, várnagyi rangot viselt, aztán beállt a legszegényesebb életet élő rendbe, a ferencesek közé. Onnan csak a pápa határozott utasítására volt hajlandó visszatérni a világba és ismét kardot kötni az oldalára a kereszténység védelmében. A királyi udvar ugyanis három esztendővel azelőtt úgy találta, hogy ő az egyetlen vezér, aki képes lehet rendet tenni a déli határon elhatalmasodó fejetlenségben, amely Nándorfehérvár elvesztése után alakult ki.

A sátorba, ahol éppen gyertyafénynél tanácskoztak, váratlanul berontott Perényi Péter, a temesi ispán, aki ugyancsak feldúltnak tűnt. Tomori és Gvnoienszky feléje fordították szakállas arcukat, és kérdő tekintettel néztek rá.

– Teringettét! – dohogta az ispán köszönés helyett.

Perényi lihegve az asztalon álló boroskancsó után nyúlt. Töltött magának, kiitta, majd így szólt:

– A kancellár őfelsége megbízásából járja a másik tábort, és igyekszik meggyőzni az urakat, hogy… – nem fejezte be, hanem lecsapta a kupáját, és levetette magát egy üres karszékbe.

– Gondolom arról, hogy a sereg vonuljon hátrébb – egészítette ki az elhangzottakat Tomori.

– Úgy van, teringettét!

Tomori sóhajtott, és a fejét rázta.

– Egyetlen esélyünk, ha itt mérkőzünk a törökkel.

A másik két katonaember egyetértően bólogatott. Tapasztalt hadfiak voltak, ismerték a török erejét és a saját embereik képességeit is. A szultán hada a nyár folyamán elfoglalta már a Nándorfehérvár után következő végvárakat: Péterváradot, Újlakot, és mind a kisebb erősségeket a Száva és a Duna-Dráva vonal között. Azon az estén pedig Podmaniczky Mihály hozta a hírt a királynak, hogy a törökök Eszéknél átkeltek a Dráván, tehát már az ország belső vidékein jártak.

Eszéktől a magyar táborig csupán öt napi menet volt a távolság. Rendezetten hátrébb vonulni egy nagy létszámú, gyakorlatlan hadsereggel, mikor a török száguldó lovassága bármikor a nyakukon lehetett, istenkísértés lett volna. Szétzilálták volna őket, miközben az ellenség felprédálta volna a fél országot. Ezt a három katona azonnal belátta. Reményüket csak abba vethették, ha ők választhatják ki a helyet, ahol csatát vállalnak. Bár ők ezt így látták, mindenki mást még meg kellett róla győzniük.

Másnap ült össze a haditanács Mohács közelében, abban a házban, amelyet a pécsi püspök bocsátott a király rendelkezésére. Sokan jelen voltak a főurak és a hivatalt vagy méltóságot viselő emberek közül. Legalább hárman azonban, akiknek a szava nagyon is számított volna, még nem érkeztek meg a táborba: Szapolyai, az erdélyi vajda, Batthyány, a horvát bán, és a neves zsoldosvezér, Frangepán. Őfelsége, a húsz éves Lajos király viszont ott volt, és felkérte az esztergomi érseket, hogy imájával nyissa meg a tanácskozást.

Az urak felálltak, kivéve a nádor Báthori Istvánt, akinek köszvényes lába és hajlott kora miatt elnézték, hogy ülve maradt. Majd’ minden résztvevő mögött ott állt egy-egy apród, lesve ura kívánságait. A nádort viszont kettő is elkísérte mindenhova, akik nem csak bort töltöttek neki, hanem a mozgásban is segítségére voltak.

A felettébb testes Szalkai, az esztergomi prímás rövid imát mondott, melynek végeztével a szót visszaadta a királynak. Őfelsége pedig rögtön Tomorihoz fordult, és így szólt:

– Pál főkapitány mekkorára teszi hadseregünk létszámát?

Tomori, akinek aszketikus megjelenése szöges ellentéte volt a másik érseknek, felállt, és válaszolt:

– Úgy számítom felség, hogy a táborokban összesen mintegy húszezer fegyverese van felségednek.

A nádor köhintett, majd rekedtesen, de jól hallhatóan Tomorihoz intézett egy kérdést:

– Nagyságod miért nem egyesíti a délről hozott katonák táborát a király hadával? Miért vagynak két külön helyen? Talán ragály ütötte-e fel fejét a kegyelmed emberei között?

– Nincs tudomásom fertőző megbetegedésekről – felelte Tomori. – A két tábor egyesítését magam is szükségesnek látom, azonban éppen fordított módon. A királyi tábort vinném a déli megyék és végváriak közös seregéhez, azt a helyet ugyanis alkalmasabbnak találom, mivel az a Karasica átkelőihez közelebb helyezkedik el.

– Mohácsnál viszont könnyebben csatlakozhatnak hozzánk a még érkező csapataink – ellenkezett a másik fővezér, Szapolyai György. – Szlavóniából, Horvátországból és a csehektől még legalább tízezer harcos van ide úton, az erdélyi vajda pedig még ennél is számosabb és igen jó katonaságot hoz őfelsége megsegítésére.

– Pál főkapitány – szólalt meg ismét a király, – egy jelentésedben azt tudattad velünk, hogy több százezer fős az a török sereg, amellyel a mi húszezrünknek csatát kellene vállalnia.

Lajos király szavai tőrként hatoltak Tomori lelkébe. Őfelsége ugyanis láthatóan a létszámok felemlegetésével kívánta őt kellemetlen helyzetbe hozni, és színvallásra kényszeríteni. A puszta számok ugyanis egyértelműen ellenük szóltak, viszont azok nyilvánosságra hozatalával pont egyetlen erősségüket, a katonák lobogó harci kedvét olthatták volna el. Az érsek elsápadt, nyelt egyet, majd válaszolt:

– A török császár talán háromszázezer emberrel igyekszik erre, felség.

Erre aztán nagy hangzavar támadt az urak között. Voltak, akik sokallták a számot, mások meg helyben hagyták, mindenesetre szinte mindenkinek volt valami megjegyzése hozzá. Végül a nádor tett csendet, és így a király ismét szólhatott:

– Nagyságod tehát olyan nagyra tartja katonáink vitézségét, és oly biztosnak gondolod az Úr segedelmét, hogy úgy véled, ilyen arányok mellett is mérkőzhetünk Szolimánnal? Vagy talán valami más az, ami ekkora merészségre alapot adhat?

– Némelyek azt állítják, hogy a janicsárok legvitézebb része már elhullott az utóbbi évek háborúiban, és így ez a testület, mely a török császár erejének gerincét adja, elvérzett. De a Péterváradnál tapasztaltak eme következtetésre nem adnak okot, felség. Viszont számítok a török hadsereg egy másik fontos részére, a tüzérségre, amelyben leginkább keresztény pattantyúsok szolgálnak, és feltételezem, hogy a részben pápai támogatásból felállított seregünkre, és felségedre, ki jó keresztény király hírében áll, nem fognak a csatatéren tüzet nyitni.

Az egyik jelenlévő, a váradi püspök, aki igen ifjún nyerte el címét, tiszteletlenül és cinikusan felnevetett. Néhányan rosszallóan fordultak felé.

– Ferenc püspök úr talán más véleményen van? – kérdezte erre a koros Drágffy János, az ország bírája.

– Megbocsássatok nekem, amiért Pál érsek uram e feltételezésében kételkedem, de én úgy vélem, hogy a Szolimánnál szolgáló pattantyúsokat, bármilyen hitűek is legyenek, leginkább csak az arany motiválja. Ha ez nem így lenne, akkor bizonnyal sem Nándorfehérvárt, sem Rodoszt, sem most Péterváradot nem lőtték volna olyan buzgalommal rommá, mint ahogy azt a török vezírek parancsára nyilvánvalóan megtették.

– Várvívásnál sokat nyomhatnak latba a tarackok, de nyílt mezőn már kevésbé számítanak. Ott a lovasság dönti el az ütközet kimenetelét – osztotta meg véleményét hallgatóságával a nádor.

– Mégis hány ágyúval tart erre a török? – kérdezett közbe Brodarics kancellár.

– Csak a nagyobb és közepes fajtákból háromszáznál is többet hoznak – felelte a jól értesült Tomori.

– Értem, főkapitány. Na és mekkora lehet az a hadra fogható lovasság, amellyel a nádor szerint igazán számolnunk kellene?

– Úgy hatvanezer lehet a harcolni képes lovas, és mintegy tízezer a gyalogos janicsár.

Az érsek ismét nagy számokat mondott, az arányok nyilvánvalóan nem a magyaroknak kedveztek. Mielőtt azonban mindenki számokkal kezdett volna el dobálózni, a nagy tekintélyű temesi ispán, Perényi Péter vette magához a szót:

– A Drávától idáig Pál érsek mellett lovagoltam, és folyamatosan harcoltunk a törökkel. Katonáink vitézek, lelkesek, és bizton állíthatom, meg tudják verni a törököt.

Ekkor váratlan esemény zavarta meg a tanácskozást, odakintről zajongás hallatszott. Egy küldöttség érkezett a végvári katonáktól, akik követelték, hogy a királlyal beszélhessenek. Tomori már azon volt, hogy kimegy hozzájuk, és megfegyelmezi őket, de Perényi ispán cinkosan a szemébe nézett, és egy fejmozdulattal eltérítette ebbéli szándékától.

Lajos félrevonult a katonák követeivel, és külön, titokban beszélt velük, aztán ismét megjelent a tanácsteremben a végváriak kíséretében. Miután a király helyet foglalt, az egyik újonnan érkezett vitéz szólt:

– A katonák testvériségének üzenetét hoztam: Urak! Jól gondoljátok meg, mit tanácsoltok őfelségének, mert ha nem akartok a törökkel harcolni, akkor velünk fogtok!

A döbbenetes bejelentés mindenkit meghökkentett, talán csak az elégedetten mosolygó Perényit nem. A döntés az ütközet megvívásáról hamarosan megszületett, és a tanácskozás befejezettnek nyilváníttatott. A merészséget, hogy a szultán hadával szembe akarnak szállni, a váradi püspök így kommentálta Lajosnak:

– Felséged jól tenné, ha a kancellár urat már most Rómába küldené, és általa őszentségét fölkérné, hogy a csata napját húszezer magyar vértanú ünnepévé nyilvánítsa.

 

Palánkvárak


A filmen jól látszik a török-kori erődítések egyik jellemző technológiája, a palánk, valamint az ágyúdomb.
“A palánk fából és földből készült. Legerősebb volt a tőtött vagy bélelt palánk. Ennél két párhuzamos sorban vastag fatörzsszerű oszlopokat ástak a földbe. Az oszlopok vagy sűrűn egymás mellett álltak, vagy hézagosan. Az utóbbi esetben a hézagokat fonással töltötték ki. Tulajdonképpen két kerítést készítettek, amelyek közé földet döngöltek. Az így kialakított vastag fal mindkét oldalát betapasztották.”(Magyar néprajzi lexikon, Takáts Sándor nyomán)
Az ilyen módon felépített falak a 16. szd. folyamán egyre hatásosabbá váló ágyúzásnak is többnyire tovább ellenállhattak, mint a középkorból megmaradt kőfalak.
Gyakori volt az is, hogy a kővár, mint mag köré készítettek még palánkvárat külső vár gyanánt, ezzel megnövelve az erőd területét és az ostromlók elé plusz akadályt állítva, illetve előfordult az is, hogy csupán egyszeres cölöpkerítést készítettek, amit latorkertnek hívtak, és a vár körül így kialakított részt nevezték huszárvárnak is.

Naszádosok

Egy részlet a készülő regényből:

1526. augusztus 29.
Magyarország

Balkai Demeter naszádos vajda aggodalmasan nézett végig a flotta maradványain. Nyolc jól megépített, gyors járású folyami naszád állt bevont vitorlákkal és evezőkkel a part mellett kikötve. Az utolsó nyolc naszád a magyar király dunai hajóhadából. Nyár eleje óta sokat harcoltak és egyre csak fogyatkoztak, hajóban, emberben egyaránt.
Szalánkemén, Pétervárad és Mohács. Ahogy a török szárazföldi hadsereg nyomult előre, előtte ott járt a Dunán az Oszmánok vízi hada – több száz gálya és sajka – melyek arányaiban még jobban felülmúlták a magyar erőket, mint ahogy az a gyalogság és a lovasság viszonylatában volt.
A legutóbbi összeütközés után a magyarok Dunaföldvárig húzódtak vissza, és ott kötöttek ki. A legénység tagjai nagyrészt a parton voltak, komoran hallgattak, csak néha vetettek sötét pillantásokat egymásra, vagy éppen dél felé, ahol a mezei csata dúlhatott. A hajóhad főparancsnoka, Bosics fővajda nem volt velük. Miután kikötöttek, ő lóra kapott, és kíséretével a szárazföldön Mohácsnak indult azért, hogy a király mellett lehessen, a flotta maradékának parancsnokságát pedig Balkai vajdára bízta.
Az első menekülők késő délután érkeztek. Csatakos lovakon, szemükben rémülettel, és arról beszéltek, hogy a török elfoglalta a tábort.
– A király is ott volt? – kérdezte tőlük Balkai.
– Nem, Lajos király és a hadsereg a tábortól egy mérföldre délre állt fel, és csatarendben nézett farkasszemet a nagyvezír csapataival.
A menekülők tovább mentek a budai úton, közülük egynek sem állt szándékában maradni. De nem is katonák, hanem csak egyházi és udvari emberek voltak. Az égen, valahol Mohács fölött fekete felhők gyülekeztek, vihar készülődött. Rájuk azonban még sütött a nyugati felhők közé alábukni készülő nyári nap.
– Ma estig eldől a sorsunk – jegyezte meg az egyik hajó parancsnoka.
Ezt a többiek is így gondolhatták, ahogy nyilván a vajda is ekképpen vélekedett. De ő nem hagyta tovább aggodalmaskodni a legénységet, mindenkinek feladatokat osztott:
– Egy hajónak vízre kell szállni, és lejjebb ereszkedni a folyón.
A tisztek nem szóltak, figyelmesen hallgattak. Balkai folytatta:
– A létszámunk hiányos, de egy naszádot feltöltött állománnyal teljes harckészültségbe helyezhetünk. Amennyiben így teszünk, további három hajót tudunk még mozgatni. Az egyikkel a mi sebesültjeinket fogjuk szállítani, a másik kettő készen kell álljon arra, hogy menekülőket vagy más sebesülteket vegyen a fedélzetére. A harcra kész naszádnak kell számukra a fedezetet biztosítania, ezt magam fogom irányítani.
– Igenis – felelték a parancsnokok.
Balkai azután még utasított egy tizedest, hogy vegyen maga mellé két embert, és váltsa le a parti őröket. Lejjebb a folyam mellett ugyanis egy figyelőpontot állítottak fel, ahol három naszádos kürttel őrködött, készen arra, hogy jelezzenek, ha a vízen török hajók bukkannának fel.
– Mi lesz a maradék négy naszáddal, vajda uram? – kérdezte Csolnoki, az egyik vicevajda.
– Nem juthatnak török kézre.
– Tűzzel?
Balkai bólintott.
– A használható felszerelést és minden vasat át kell rakni a tovább induló naszádokra.
Megvizsgálták a hajókat, és kiválasztották a négy legjobb állapotban lévőt, a többit pedig elkezdték leszerelni. Már alkonyodott, amikor a településen áthaladt a menekülők egy újabb csoportja.
– A csata elveszett! – kiáltozták.
– Itt a vég!
A helyiek kétségbeestek, de a naszádosok nem pánikoltak. Két hónap alatt háromszor is szembeszálltak már a törökkel. Ha a pogányok győztek, és feléjük tartottak volna, akkor legfeljebb még egyszer megütköztek volna velük. Bár létszámban a magyarok szinte mindig hátrányban voltak a támadó kontyosokkal szemben, a folyami ütközetekben azonban általában előnyösebb pozícióból vehették fel velük a harcot, mégpedig azon okból kifolyólag, hogy a törököknek árral szemben kellett haladniuk.
Már egészen besötétedett, mikoron újabb lovasok érkeztek, ezúttal a naszádos fővajda hírnökei. Serényi vajda és Ivancsics vicevajda voltak azok.
– A fővajda úr parancsa, hogy ahány naszáddal csak lehet, menjünk fel Budára – közölte vele Serényi.
– Ott vesszük fel a harcot? – kérdezte Balkai.
– Ahogy azt magad is tudod, vajda uram, Budáig nincs más erősség a Duna mentén. Csakis így lehet – felelte Serényi Tamás.
– Akkor hát Buda – bólintott Balkai.
Négy hajóval a tervek szerint útnak indultak, négyet pedig hátrahagytak. A lángoló naszádok jó ideig bevilágították a Dunát Földvárnál.

A lovasság gyorsabb, mint az evezve, árral szemben haladó hajók a Dunán. A törökök mégsem előzték meg őket, mivel a győztes Szulejmán Mohácsnál az első éjszaka még abban sem volt biztos, hogy hadai egyáltalán győzelmet arattak-e. A törökök lovaik mellett, harckészültségben, átázva, dideregve várták a csata utáni reggelt. Egy sereg ilyen állapotban aznap persze már nem volt hadra fogható. A szultán az azt követő napon is csak portyázókat küldött ki, fő erejét a táborban tartotta.
Budán erről azonban nem tudhattak, oda az ütközet rémült túlélői vitték meg a csata hírét, és azt koránt sem tárgyilagosan adták a városlakók tudtára, így nem csoda, hogy a polgárság berkeiben a pánik lett az úr.
A négy naszád is csak jóval később érkezhetett meg. Balkai egyenesen a vár alá kormányozta őket.
A pesti és budai oldal között, a vár tövében kiépített zárólánc nem volt zárva, áthaladhattak fölötte. Ami még hanyagabb és bosszantóbb volt, hogy a csörlőház tornyában még őrség sem posztolt.
– Olyan, mintha már Buda is elesett volna – jegyezte meg Csolnoki.
A hajók kikötöttek, és Balkai a legrövidebb úton, a várba vezető vízhordó lépcsőn felrohant a várba, névleg azért, hogy a prefektusnál jelentkezzen, valójában inkább a kíváncsisága okán. A vár egy mészkőhegyre épült, remek kilátással a folyamra, a városra és az átellenben fekvő pesti oldalra is. Odafent, a falak között aggasztóan kevés embert talált, katonát pedig még elvétve sem. Megtudta, hogy a vészhírre Mária királyné Szalaházy Tamás veszprémi püspökkel, kancellárjával, Thurzó Elek tárnokmesterrel és Bornemisza János budai várnaggyal és pozsonyi főispánnal elmenekült Budáról. A vár védelmére láthatóan senki még csak nem is gondolt. Ilyen formán pedig a városéra sem igen. A lakosság nagy részét adó német polgárok részint már elmentek, részint még értékeiket pakolták. A magyarok zavarodottak voltak, némelyek fosztogattak, mások örvendtek a németek távozásának, megint mások a királyt gyászolták. A zsidók állítólag reménykedve várták a szultánt, szerintük a török őket, mivel nem keresztények, nem akarta bántani.
Balkai izzadtan, kimerülten, lázas tekintettel, zavarodott fejjel érkezett vissza a naszádokhoz. Amit megtudott, közölte a legénységgel.
– Ottan még elég nagy mozgolódás van – mutatott Csolnoki a távolabbi rakpart felé.
Amott több hajó is állt kikötve, az embereinek, amíg Balkaira várakoztak, volt idejük megszemlélni őket, és látták, hogy ide-oda járnak az emberek a hajók és a város között. Balkai elrendelte, hogy menjenek oda hozzájuk.
Sok bárkát találtak ott, melyek induláshoz készülődtek. A rakpartról szorgalmas emberek mindenféle bálákat, ládákat és hordókat rakodtak be rájuk.
– Kegyelmetek meg kinek a megbízásából ügyködnek itten? – kérdezte Balkai a vezetőjüknek látszó alaktól.
A férfi fekete köpenyt és fácántollal ékes kalpagot viselt. Végignézett a naszádos vajdán és közölte vele, hogy a kincstartó bízta meg őket a várbeli értékek elszállításával. Gyorsan pecsétes iratot is mutatott, nehogy még holmi rablónak tartsa őt a vitéz úr. Azután pedig Bornemisza várnagy írott parancsát is elővette, mely szerint minden hajónak el kell hagynia a várost, a beérkező királyi katonáknak pedig Pozsonyba kell menniük a királynő védelmére.
– Ez kegyelmeteknek is szól – tette hozzá a rakodás felügyelője. – Ami számunkra igen kedvező hír, hiszen így kegyelmetek hadihajói kíséretet biztosítanak a kincstári szállítmánynak.
Balkai végignézett a kikötött hajókon. Tucatnyit látott félig vagy egészen megpakolva már.
– Nem is gondoltam volna, hogy ilyen gazdag kincstár van Budán.
– Nem csak a király és királynő, de Thurzó uram vagyona is itt van – mondta a felügyelő, majd lehalkított hangon hozzátette: – Ha nem tévedek, az nagyobb is, mint az udvaré. A tárnokmester úr pedig nem lesz szűkmarkú azokkal, akik segítenek mindezt a török és a fosztogató pórnép elől biztonságba helyezni.
Mintegy szavai megerősítéseként fegyveres csapat tűnt fel a rakpartra vezető úton, akik egy társzekeret kísértek. Nem tűntek várkatonáknak, inkább felbérelt kardforgatók lehettek.
– Mindent értek – mondta Balkai. – Még beszélünk.
Otthagyta a rakodókat és visszatért naszádjaihoz. Összehívta a tiszteket, hogy megtanácskozzák a lehetőségeiket. Közben az a hír is elért hozzájuk, hogy a Morvaországból érkező zsoldoshad, melyet a török ellen gyűjtöttek, akkor valahol Győr környékén járhatott. Mohácsra, de még Budára sem érhettek el időben a csatáig, de azóta a nádor, vagy valamelyik főúr Felső-Magyarországból még az élükre állhatott volna. Annak a hadnak pedig, ha a Duna mentén akart volna Budára vonulni, naszádosokra is szüksége lehetett volna. Az, hogy velük egyesítse kicsiny csapatát, még mindig jobb elképzelésnek tűnt Balkai előtt, mint hogy tétlenül várakozzanak a parancsnok nélkül maradt budai vár alatt.
Végül a tanács arra jutott, hogy Serényi egy hajóval Budán marad, hogy bevárja a még beérkező magyar katonákat, köztük akár Bosics fővajdát is, Balkai meg három naszáddal a Pozsony felé tartó karaván kíséretéül szegődik.
A konvoj parancsnoka nem akart késlekedni, és bár a naszádok evezősei csak néhány órát pihenhettek, Balkai még is beleegyezett az elindulásba. Úgy gondolta, alkonyatra elérhetik Visegrádot, másnap Esztergomot is, és ott a törökök vagy a fosztogatók jelentette fenyegetéstől már nem kell tartaniuk, nyugodtan megpihenhetnek. Volt néhány ellátásra szoruló sebesültjük is, akik Mohács óta a fedélzeten hevertek. Őket is mielőbb egy ispotályban kellett volna elhelyezni, és erre Esztergomban jó lehetőség kínálkozhatott.
A tárnokmester felügyelőjének hajója haladt elöl, öt bárka – melyből kettőt az evezőkkel rendelkezők vontattak – sorjázott mögötte, a konvojt pedig a három naszád zárta.
A flotta jól felszerelt hajói voltak az övéik, mind Balkaién, mind Csolnokién és Ivancsicsén is voltak lövegek. Csolnoki megsimogatta a cerbottanának hívott, kis űrméretű ágyúcskát, mely a naszád orrából meredt előre. Merengve szemlélte az előttük úszó, mélyre merülő bárkákat. Dugig lehettek rakva, vélhetően igen nehéz és felettébb értékes holmikkal.
– Vajon mi lehet rajtuk? – dünnyögte a vajda félhangosan.
Elhaladtak a Szent-Margit sziget mellett, majd betértek a Szent-Endrei-szigetnél két ágra szakadó folyam szélesebbik ágába. Vácnál a Duna jókora kanyart vett és nyugatról déli irányra váltott, és ha az ember folyással szemben haladt, mint akkor ők, hát érdemes volt a jobb part közelében hajóznia, a túloldalon ugyanis erősebb volt a sodrás, ráadásul megannyi homokzátonyt épített ott a természet. Mikorra odáig értek, már rájuk esteledett.
Balkai naszádján két felépítmény is magasodott, a hátsó a kormányállást, az első a két falkonettát védte az időjárás viszontagságaitól. A vajda felmászott az elülső tetejére, és egy égő lámpással jelzett az élen haladó hajók felé, hogy kössenek ki. A bárkák megálltak, de nem indultak a part felé. Az elöl haladó „vezérhajóról” visszajeleztek, hogy beszélni akarnak velük.
Balkai naszádja leelőzte a teherhajókat, és az élen álló mellé úszott. A tárnokmester felügyelője ott állt a kormányállásnál, a sötétben már csak a lámpája fénye látszott, és onnan kiabált át Balkainak:
– Lehorgonyzunk, de nem megyünk a parthoz.
– Miért nem? – kérdezte a vajda.
– A vízen éjszakázunk. Itt biztonságosabb.
– De be vannak ezek rezelve – morogta az egyik naszádos a vajda mögött.
– Na hallod, több mázsa arany lehet alattuk – szólt vissza egy másik.
Balkai maga nem hitte, hogy temérdek kincs lenne azokon a bárkákon, hiszen nyílt titok volt, hogy a kincstár kongott az ürességtől, a király volt talán a legszegényebb birtokos az egész országban. Ha valami értékes lehetett ott, azok inkább iratok és kódexek, semmint aranyhalmok formájában léteztek.
– Rendben – felelte vissza a vajda. – Mink kikötünk és hajnalban majd megint vízre szállunk.
A naszádosoknak kellett a pihenés, hiszen hetek óta minden nap hajóztak már. A part felé fordultak, ott kikötöttek, és a Szent-Endrei-szigeten tábort vertek.
Másnap, ahogy a vajda ígérte, ismét fedélzetre szálltak, és a karaván mehetett tovább. Azon a napon elhajóztak Visegrád mellett, ahol már hegyek között jártak, egyik oldalon a Börzsöny, másikon a Visegrádi-hegység magasodott föléjük. Azon hegy tetején látszott a büszke fellegvár, ahol jó ideig a koronát is őrizték volt. Lentebb, közel a vízhez állt Mátyás király csodálatos palotakomplexuma, templomával, reneszánsz kertjeivel és… és sehol egy lelket sem láttak. Az emberekhez eljuthatott már a veszedelem híre és vagy a Pilisbe, vagy a Duna másik oldalára menekültek, remélvén, hogy ott nem találják elő őket a törökök.
Megcsodálták a vízről a palotát és tovább hajóztak a sodrással szemben. A Duna újabb jókora kanyart vett, és következett a Dömösi rév, ahol több másik bárkával is találkoztak. A bárkákkal és a komppal egész családok, talán egész falvak igyekeztek átjutni az északi oldalra, ahol a biztonságot remélték. Balkai jelzett a tárnokmester felügyelőjének, hogy haladjanak tovább, ő maga egyetlen naszádját a révhez kormányozta. Ha valaki jól értesült lehet, hát az a révész, úgyhogy onnan igyekezett híreket szerezni.
A török állítólag már Budánál járt, úgy tűnt, ők még éppen jókor hagyták el a fővárost. A pogány portyázók megjelentek a Pilisben és feldúltak egy monostort. A nép menekült előlük, némelyek a túlpartra igyekeztek, mások meg nyugatnak. Állítólag Maróton tábort építettek és védekezésre készültek.
– A cseh-morva seregről van hír? – kérdezte reménykedve a vajda.
A révész semmilyen nyugati seregről nem tudott.
– Na és mi a helyzet Esztergomban?
– Onnan még senki nem jött erre. Akinek van esze, az inkább megy el innen. De úgy hallottam, ott a katonaság tartani akarja a várat, még akkor is, ha az érsek Mohácson maradt. Mert azt beszélik, hogy Szalkai érsek úr mártírrá lett a csatatéren – a révész keresztet vetett. – Nyugodjék békében.
– Sebesültjeink is vannak, Esztergomban az ispotályba visszük őket. Azt tudja-e kegyelmed, ki parancsnokol most az esztergomi várban?
– Orbánczi András, úgy hírlik.
– Nem ismerem.
– Addig van az jól, amíg nem ösmeri az ember – mondta a révész.
– Miért?
A révész sóhajtott egyet, láthatóan nem akarta elmondani, amit gondolt. Balkai meg nem erőltette, inkább bort, szalonnát meg kenyeret vásárolt még a legénység számára a szekeres parasztoktól, aztán visszatért a naszádjára.
– Gyerünk tovább, fiúk! Érjük utol a többieket!
Evezőseinek könnyen tartható ütemet diktált, bár egy órás lemaradásba kerültek, mégis úgy ítélte meg, hogy hamar utolérhetik a lomha bárkákból álló, lassan haladó konvojt. Emberei komoran ültek a padokon és hallgatagon maguk elé meredve markolták az evezőlapátokat. A hír, hogy a törökök már a Pilisben jártak, elkeserítette őket. „Ilyen gyenge lenne az ország és ennyire erős a pogányság?” – gondolták. Balkai is nehezen hitte volna, hogy egyetlen csatában összeomolhatott a magyar véderő. Főleg, hogy olyan csapatok is voltak még, melyek nem is vettek részt a mohácsi összecsapásban. Frangepán Kristóf seregteste, az erdélyi vajda hadai, a cseh segélyhad… Vajon hol lehettek mindazok? Vajon hol lehetett akkor éppen a naszádosok maradéka, élükön Bosics fővajdával?
Erős reményeket fűzött hozzá, hogy nem kell elmenniük Győrig vagy Pozsonyig, talán már Esztergomban is talál olyan katonaságot, amely képes és hajlandó ellenállni az ellenségnek.
A méltósággal hömpölygő nagy folyam újabb kanyart vett, és ők az áramlat legkisebb ellenállását keresve utaztak tovább a hátán. Elérték az Ipoly torkolatát, majd több kisebb sziget esett útjukba. Többségük fákkal dúsan benőtt, vad és rejtelmes liget, némelyiken azonban emberi tevékenység nyomai, épületek vagy partra húzott csónakok látszottak. Közeledtek a Garam torkolatához, és onnan, az utolsó sziget mögül kiérve már látszottak az esztergomi várban álló székesegyház tornyai. A vízen pedig megpillantották Csolnoki és Ivancsics naszádjait, előttük pedig a tárnokmester teherhajóit.
Balkai ismét az orrfelépítményhez ment, hogy onnan jelezzen nekik, forduljanak a parthoz. Már éppen le akarta adni a zászlójelet, mikor dörrenést hallott. Nem égdörgés, hanem ágyúdörej volt, ezt egy magafajta katonaember minden kétséget kizáróan meg tudta állapítani. Onnan, ahol voltak, már a vár falai is látszottak a tornyok tövében, és ahogy meg tudta ítélni, onnan szállt fel egy fehér füstfelhő, lőporfüst. A várból köszönthették őket.
Újabb lövés dördült és kiáltozások foszlányai jutottak el hozzá.
– Mi ez? – hökkent meg a vajda. Ennyi üdvözlés már nem járja, vajon mi történhetett?
A két naszád ott elöl gyorsabb ütemre váltott, igyekeztek leelőzni a bárkákat, mintha védeni akarnák őket.
– Gyorsabban, legények! Harckészültség!
Az evezősök megkétszerezték tempójukat, akik pedig éppen nem eveztek, azok elővették viaszos vászonnal fedett helyükről puskáikat és lőporos szaruikat.
Balkai maga is lőporos hordót vett elő a falkonetta otthonául szolgáló kabinból és a mérőkanálba töltötte a port. Beleszórta a csőbe, vasgolyót tett rá, majd kócból fojtást készített és azt is beletömködte a csőbe. Azután levette a gyújtónyílást védő bőrdarabot és port szórt a gyújtónyílásba is. Felnézett, és attól amit látott, görcsbe rándult a gyomra. Az egyik naszád árboca lassan oldalra dőlt, majd, alig néhány másodperc alatt az egész hajó megbillent, és a vízbe borult.
– Átkozott… – szűrte fogai között, de elakadt a szitkozódása, mert hirtelen nem is tudta, kit is szidjon. Ki támadt rájuk? Úgy tűnt, a várfalról ágyúzták őket, de mégis miért? Talán már elfoglalták a törökök a várat? Sok kérdés, és a válaszok még odébb voltak, kétszáz ölnél is távolabb.
A vár és a hajók egyre nagyobbak lettek. A hajósok kiáltásait már teljesen jól lehetett érteni, Balkai látta az embereket a bárkákon és a naszádosait a vízben. Csolnoki naszádja volt az, amelyik felborult. De Ivancsics naszádja nem sietett a segítségére, mert más gondjai akadtak. Az mellett is becsapódott egy lövedék – egy újabb ágyúgolyó a várfalról – a vízsugár jelezte, hogy éppen csak elkerülte a hajótestet. Ráadásul a vár tövéből is csónakok indultak el feléjük, tömve fegyveresekkel, akik semmiképpen sem segíteni akartak, hanem épphogy az elveszejtésükre törtek.
– Kutyafattya haramiák, kalózok – szitkozódott Balkai, most már megtalálva a szavakat.
Célzott a falkonettával és az izzó végű kanócbotot az ágyú gyújtónyílásához érintette. A löveg eldördült és a visszahatásába az egész naszád beleremegett. A golyóbis szemmel követhetetlen gyorsasággal szelte át a levegőt a víz fölött, és becsapódott az ismeretlen támadók legelöl haladó csónakjába. Két embert is elsodort, az egyiknek lyukat ütött a mellkasába, a másiknak a vállát szakította le, a közelükben tartózkodókat pedig beterítette a vérükkel. A csónakban levők rémülten kapták fejüket az újonnan érkező ellenség irányába.
Közben a várfalon ismét eldördült egy ágyú. Piszok jó helyzetben voltak odafönt a pattantyúsok. A Duna egy jókora szakaszát teljes széllességében belőhették és a naszádok ágyúi nem nagyon tudtak nekik megfelelni. A hajóknak ugyanis az orrban elhelyezett lövegekkel merőlegesen kellett volna a sodrásnak fordulniuk és a csöveket olyan magasra irányozniuk, amire képtelenek lettek volna. Viszont a csónakos támadók aggódhattak, mert vízi harcban a naszádosok felettébb kemény ellenfelek voltak.
A vajda hét csónakot számolt, amiken összesen vagy ötven ember lehetett. Nem jelentettek volna nagy gondot, ha nem támogatták volna őket a várágyúk. Így viszont a konvojnak esélye sem lehetett.
– A közelükbe kell férkőznünk, húzzátok gyorsabban!
Az egyetlen reményük az volt, ha a csónakok közé vegyülnek, ott talán nem lövik őket a várból, ráadásul még az is lehet, hogy lebeszélheti a támadókat szándékukról. Ez utóbbiban azért bizakodott, mert meglátása szerint nem törökök voltak. Ahogy elnézte, magyarok, talán éppen a várkatonák támadtak rájuk.
Legényei keményen nekifeszültek az evezőknek, ő maga pedig nekilátott a falkonetta újratöltésének. Az egyik csónakon torkolattüzek lobbantak, majd a ladik fölött lőporfüst emelkedett fel. A vajda feje mellett egy ólomgolyó csapódott a deszkába. A naszádosok sem várattak magukra a válasszal. Ketten is puskát emeltek a vállukhoz, és a naszád tizedesének vezényszavára elsütötték fegyvereiket. A lövések közel durrantak, Balkai füle csengett, de ő folytatta az ágyútöltés műveletét.
Elhaladtak a felborult naszád mellett, melyet sodort visszafelé az áramlat arra, ahonnan jöttek. Balkai látta az embereiket a vízben, de nem fordulhattak oda, hogy segítsenek nekik. Ha így tettek volna, az ő naszádjukat is minden bizonnyal elsüllyesztette volna az ágyútűz. A vajda összeszorította ajkát, és nem adott parancsot a mentésre.
Azalatt Ivancsics naszádja is bajba került, legalább kétszer eltalálták már. A csónakos támadók nem is törődtek a sérült naszáddal, azt a várágyúkra bízták, az ő céljuk a bárkák elérése volt. Rablótámadás… ez egyre nyilvánvalóbbá vált.
A vezérhajón közben elvágták a vontatókötelet, a tárnokmester felügyelője menekülni akart a maga bárkáján, a lassabbat, mely csak hátráltatta, hátra akarta hagyni.
– Tizedes! – szólt hátra Balkai. – Zászlókkal jelezz a várnak, hogy hagyják abba a tüzelést!
– Igenis!
– Elvégre mégis csak a király katonái vagyunk.
A tizedes integetett a zászlóval, a várfalon azonban ismét eldördült az egyik ágyú. A kilőtt golyó süvített a magasban, majd az egyik bárkát találta. Úgy tűnt, amazok lőttek már mindenkire, aki a vízen volt.
– Istenem, segíts meg minket! – fohászkodott Balkai, majd ismét elsütötte a hajóágyút.

(Folytatása a regényben lesz olvasható)

Ibrahim Pecsevi

Ibrahim Pecsevi, a Pécsen született török krónikás szobra Pécsen.

A pécsi belváros nyugati szélén van a XVI. század második felében épült Jakováli Hasszán pasa dzsámi. Mekka felé tájolt. Megmaradt a minaretje is. A dzsámi alapszintje kissé alacsonyabban van az utcaszintnél, kissé hátrább van beszorítva a Megyei Kórház épületei közé. Az így kialakult kis térre helyezték el Ibrahim Pecsevi egészalakos bronzszobrát.

Pécs, 1574 – Buda, 1650
oszmán történetíró
A “Tarih-i Pecevi”
című műve a 16-17. század
egyik legfontosabb
történeti forrása.

Jakob Fugger – A Jagelló-kor Soros Györgye

“a magyarok országa meglátja, hová jut így”

A tizenötödik században Európában véget ért a középkor és kezdetét vette az újkor. A pénz kora. A lovagság eszméje hanyatlásnak indult és katedrálisok helyett inkább kastélyok épültek. A reneszánsz a külsőségek és nem a szakralitás dominált. A pápai széket a pénzen vásárolt szavazatokért adták, csakúgy, mint a birodalmi császári címet.
Velence, egy városállam a kereskedelem révén befolyásosabb lett, mint sok más nagy területű királyság. Portugália, majd Spanyolország pedig távoli földrészek kifosztásába kezdett.
Európában a királyi címek és az egyházi méltóságok ugyan megmaradtak, de a döntő szó sokszor már a bankároké és a pénzembereké lett. Az egyik leggazdagabb és ezáltal leghatalmasabb pénzembert Jakob Fuggernek hívták.
Idézet Perjés Gézától:
“Az esemény, ami szorosan hozzátartozik Mohács előzményeihez, tulajdonképpen belpolitikai és gazdasági volt, de jóval túlnőve ezen, végül is európai üggyé vált. A szóban forgó esemény előzményei még 1495-re nyúlnak vissza.
Ekkor kötött ugyanis szerződést Thurzó János a Fuggerekkel Besztercebánya és környékének, az ország leggazdagabb rézlelőhelyeinek kiaknázására. Ebben a közös vállalkozásban azonban hallgatólagosan benne foglaltatott az ezüst kitermelésében és a pénzverésben való részvétel is. Nos ennek a “közös üzletnek” vetett véget – egy időre – az 1525 nyarán megtartott Rákosi országgyűlés, mely egyrészt kimondta az 1521-ben bevezetett, név értékénél csekélyebb bel értékű „nova moneta” verésének megszüntetését, amellett vádat emelt – egyébként teljesen alaptalanul – a kikeresztelkedett zsidó Szerencsés Imre ellen állítólagos csalásai miatt. a Fuggerekkel, vagy ahogyan Magyarországon hívták őket a Fukarokkal pedig felmondták a bányák művelésére vonatkozó szerződést, sőt kártérítésre kötelezték őket. De még ennél is tovább mentek, mert a vélhetően mesterségesen felizgatott tömeg, a korabeli jelentés szerint a magyar urak és párthíveik, miután kifosztotta Szerencsés házát, a Budai raktárak ellen is támadást intézett, lefoglalva az ott talált pénzeket, köztük a Burgio által letétbe helyezett pápai segély pénzeket is. Néhány hét múlva azonban a köznemesség hatvani országgyűlésén az eddig vádlott Szerencsés Imre már vádlóként lépett fel, és teljesen légből kapott összegeket említve felsorolta, hogy milyen károkat is okoztak a Fuggerek az országnak. Szerencsés mögött maga a királyi udvar és valószínűleg a Fuggerekkel konkurens külföldi vállalkozók álltak. Így történt azután, hogy a Fuggerek fogságban tartott Budai megbízottjával kötelezvény írattak alá arról, hogy a gazdája okozta kárt a magyar kormánynak meg fogják téríteni. A Fugger ház, közelebbről Jakob fugger, persze nem hagyta annyiban a dolgot. Először megcáfolta Szerencsés állításait, majd így írt krakkói megbízottjának: „Követelni fogom, hogy mindazt amit elvettek tőlem, adják nekem vissza, térítsék meg a király tartozását, és azt is amit a szerződés alapján fizettem a magyaroknak, és hogy helyezzenek vissza az üzletbe.” Majd így folytatta: „Azt már elértem, hogy az ausztriai országokon át nem engednek magyar rezet, és azon leszek, és remélhetőleg sikerülni is fog, hogy német földön sehol semmi réz ne juthasson át… Amennyire képes vagy rá, akadályozd meg, hogy ólmot szállítsanak Magyarországba… Az aranybányákban nemsokára felhagynak a termeléssel, mi már elrendeltük, hogy a mieink művelését hagyják abba. Az ezüst bányák szemmel láthatóan a korábbi felénél nem sokkal többet termelnek, így aztán napról napra jobban fog a mi üzletünk hiányozni, és a magyarok országa meglátja, hová jut így.”
De a politikai nyomást is igénybe vette Jakob Fugger. Úgyszólván nem volt európai udvar, melytől ne kért volna erkölcsi támogatást, amit meg is kapott. A német fejedelmektől a pápáig mindenki porondra lépett, V. Károly pedig azzal fenyegetőzött, hogy egész birodalmát mozgósítja a magyarok ellen. A pápa így intette Lajost: “Erősen szorgalmazza és követelje, hogy a Fuggereknek igazságot szolgáltassanak.”
Még Habsburg Ferdinánd is felelősségre vonta sógorát, Lajost. Végül is a magyar kormány hátrálni kényszerült. A Fuggerek jogait visszaállították, és kártalanították őket, viszont a kormány 50000 forint kölcsönt kapott.”
Idézzük Hermann Zsuzsa erről az 50000 Ft os kölcsönről be számolva jegyzi meg Dernschwamm (ti. a fuggerek embere):”Ilyen kevés pénzzel kellett Lajos királynak a török elleni védelemre felkészülnie.” A szerződés megkötésének másnapján indult útnak Isztambulból Szulejmán serege.”

„A Fuggerek megérdemlik, hogy a kurtizánok fejedelmének nevezzék őket. […] Felállították piaci standjukat, és amit megvásárolnak a pápától, azt később jóval drágábban adják tovább, nem csak egyházi javadalmakat, hanem tartós kegyeket is; bullákat árulnak, diszpenziumok mennek át bankjukon, és ha a Fuggerek barátaid, mi sem könnyebb annál, mint hogy papi hivatalhoz juss.”
(Ulrich von Hutten)