Ebben az esztendőben sem honolt nyugalom a török-magyar határvidéken, legalább két ostromról van tudomásunk, melyek során az oszmánok magyar (horvát) várakat próbáltak meg bevenni. Az egyik Knin volt, mely elesett, a másik pedig Klissza, melyet sikerült megtartani.
A fő hadászati események azonban máshol történtek, ezért a Végvári Krónikák ezen cikkében a magyar határtól távol kalandozunk. Elmegyünk a napfényes mediterráneumba, a Földközi-tenger egyik keleti szigetére, Rodoszra.
1521 szeptemberében a győzelemittas Szulejmán szultán díszes sátra bejáratán kitekintve még láthatta Nándorfehérvár erődítményének füstölgő falait, amikor a következő kiszemelt célpontjának az alábbi levelet fogalmazta:
Én, Szulejmán szultán, Allah kegyelméből a királyok királya, a fejedelmek fejedelme, Bizánc és Trapezunt dicsőséges császára, Perzsia, Arábia, Szíria és Egyiptom nagy hatalmú királya, Európa és Ázsia legfőbb ura, Mekka és Aleppó fejedelme, Jeruzsálem ura, a nagy tenger bírája üdvözletemet küldöm Ródosz nagymesterének, Philippe de L’Isle-Adamnak.
Fogadd szerencsekívánataimat abból az alkalomból, hogy elnyerted új méltóságodat, s birtokba vetted területeidet. Kívánom, hogy sikerrel s elődeidnél is nagyobb dicsőséggel kormányozz hivatalodban. Nagy becsben tartom barátságodat. Örülj ekként velem, drága barátom, hogy atyáim nyomdokába lépve, kik Perzsiát, Jeruzsálemet, Arábiát és Egyiptomot meghódoltatták, az elmúlt őszön elfoglaltam Nándorfehérvárt, eme roppant nagy erődítmányt. habár csatára hívtam a hitetleneket, nem volt elegendő bátorságuk, hogy a kihívásnak megfeleljenek, így azután sok más szépséges és erődített várost is elfoglaltam, kard vagy tűz által elpusztítottam lakóinak nagy részét, a többit pedig rabszolgává tettem. Miután tekintélyes és győztes seregemet téli szállására küldtem, most magam is diadallal térek meg konstantinápolyi udvaromba.
Ez a hivalkodó levél természetesen nem baráti üdvözletnek, hanem hadüzenetnek volt szánva. A johannita nagymester pedig megértette ezt.
Amikor II. Mehmed 1453-ban elfoglalta Konstantinápolyt, az Égei-tengert még változatlanul keresztény erők tartották birtokukban. Az oszmánok és a másik jelentős muszlim hatalom, Egyiptom azonban sokat tett azért, hogy ez a helyzet megváltozzon. Több erősséget is elhódítottak a keresztényektől, elsősorban Velencétől és Genovától, azonban a legjelentősebb, az Anatólia alhasában elhelyezkedő Rodosz a keresztény Szent János Lovagrend (johanniták, ispotályosok) kezén maradt. A mamelukok 1440-ben és 1444-ben, az oszmán had pedig 1480-ban kísérelte meg Rodosz elfoglalását. Mindegyik próbálkozás kudarcot vallott.
A johannitákról
A Szent János szuverén ispotályos rendet eredetileg azért alapították, hogy gondoskodjon a Jeruzsálembe érkező beteg zarándokokról, de azután a templomosokhoz és a Német Lovagrendhez hasonlóan katonai renddé lett. Tagjai élethosszig tartó szegénységi, tisztasági és engedelmességi fogadalmat tettek a pápának, míg legfőbb céljuk a hitetlenek elleni szüntelen háború volt.
Rodosz városában a lovagok felépítették feudális erődítményüket, a negyedik keresztes hadjárat egyik utolsó védvárát, amely csak a pápának tartozott engedelmességgel. A rend kiterjedt európai birokainak bérbeadásából tartották fenn, és a szent háború szolgálatába állították. A lovagrend tagjai mindent tudtak az erődített helyekről, generációk sora szerzett tapasztalatot a szentföldi frontvonalak védelménél. Ők emelték Krak des Chevaliers-t, a legnagyobb keresztes várkastélyt.
Miután 1517-ben Egyiptom is az Oszmán-Birodalom része lett, az Isztambul és Egyiptom közötti tengeri útvonalon elhelyezkedő Rodosz az oszmán uralkodók szemében már szálkából gerendává vált.
A johanniták ugyanis nehéhfegyverzettel ellátott gályákból kisebb hajórajt építettetek és szereltek fel, amellyel azután Rodoszról kiindulva végigfosztogatták az ázsiai partokat és tengeri utakat, rabszolgákat és zsákmányt ejtve.
A nagymester
Philippe de Villiers de L’Isle-Adam francia arisztokratát nemrég választották meg a rend nagymesterévé. Egyik őse vezette a keresztes Akkó utolsó vérig tartó védelmét 1291-ben. A rend zászlóshajóján, a Szűz Márián utazott Marseille-ből Rodoszra.
A védelem
A lovagrend a veszedelem hírére igyekezett Európában szétszórt erőit Rodoszra gyűjteni. A véderő gerince 500, fehér kereszttel ékesített vörös köpenyt viselő lovag lett (portugálok, spanyolok, olaszok, németek, provence-iak, angolok, kasztíliaiak, aragóniaiak, angolok, auvergne-iek), akik mellett még vagy 1500 itáliai zsoldos és a felfegyverzett helyiek teljesítettek szolgálatot. A haderő 150 hajóból álló flottával is rendelkezett, amit Kandiából odavezényelt velencei erősítésekkel egészítettek ki.
A johanniták hadereje bár létszámban jóval alulmaradt az oszmánokéval szemben, de a küzdelem kimenetele mégsem lehetett teljesen egyértelmű, a lovagok ugyanis két aduásszal is rendelkeztek: Az egyik maga az erődítmény volt, amely a 16 századi hadászat minden újítását magába foglalta:
Rodoszon megvalósultak a haditechnikai szótár újabb bejegyzéseinek prototípusai: a masszív falak; a lövedékek eltérítésére készült megdöntött mellvédek; a messze hordó ágyúknak emelt lőállássok; a kifelé szélesedő ágyúlékek; a rejtett ütegekkel kialakított belső védelmi vonalak; a szakadéknyi mélységben kiásott kettős árokrendszerek; a sáncárkok külső fala, amely tűzáradatnak tette ki a rohamozókat. Az új alapelv a mélységi védelem és a kereszttűz volt: az ellenség nem törhetett előre úgy, hogy egyszerre több helyről tűz alatt ne tartották volna, és sohasem tudhatta, milyen csapdák várják egy-egy védvonal mögött. Rodosz 1552-ben nem csupán a világ legjobban védett települése volt, de egyszersmind a várostrom kísérleit terepe is.
A másik pedig egy az utolsó pillanatban a szolgálatukba állított hadmérnök, az itáliai Tadino, aki a magasztaló visszaemlékezések szerint önmagában vagy ezer katonával felért. A velenceiektől átcsábított lángelmű hadmérnököt Krétáról, korábbi megbízói jóváhagyása nélkül csempészték ki és jutatták el Rodoszra.
A támadók
Szulejmán szokás szerint népes sereget mozgosíttatott a hadjáratra. A források szerint Musztafa pasa vezetésével négyszáz hajóról 100 ezer fős török sereg szállt partra Rodoszon. Mielőtt Rodosz városa ellen indultak volna, elfoglalták a sziget területének nagy részét, és ellenőrzésük alá vonták a környező vizeket.
Nagyjából két hétig tartott, amíg az ostromló sereg a közeli szárazföldről “áttelepült” a szigetre. Nagy számban szállították át a legváltozatosabb tüzérségi eszközöket: falbontó vasgolyókat kilövő ágyúkat, óriási köveket vető tarackokat, tüzes lövedékeket szóró mozsarakat. A balkánról toborzott (jórészt keresztény) bányászokat az aknaharcban, a janicsárokat és aszabokat pedig a tüzérség és aknák által a falakon nyitott rések megrohamozásában akarták bevetni.
Az ostrom
A Rodosz nyugati felén levő apróbb szigeteket a törökök igen hamar elfoglalták, és a környéket is felperzselték, miután június 26-án megkezdték a partraszállást. A keresztény flotta nem tehetett mást, minthogy zavarta a török hajók mozgását és utánpótlását, mert nyílt összecsapást semmiképp sem kockáztathatott meg. Az oszmán tábor akkora volt, hogy a sziget felőli oldalán bekerítette a várost.
A támadók többsége állítólag nem is fegyverrel, hanem ásóval volt felszerelve, ennek megfelelően hozzá is láttak a sáncok és közelítőárkok elkészítésének, valamint a mélyben a balkáni bányászok elkezdték a falak alá kígyózó aknák kivájását.
Július 28-án csatlakozott a sereghez Szulejmán, aki még azon a napon támadást vezényelt a város ellen.
A harcok azonban eléggé elhúzódtak, és kitolódtak a téli időszakra is, de mivel a mediterrán térségben nem köszöntött be a hideg, ezért a török sereg egész évben fegyverben maradhatott. Lindoszt elfoglalták az oszmánok, de jelentős veszteségeik voltak, és akadozott az utánpótlás is.
Ahogyan a védelemé is… Októberben ugyan gyér számú erősítés érkezett a védőkhöz, néhány lovag, akik át tudtak jutni a tengeri blokádon. De a rend által Itáliában toborzott mintegy kétezres felmentő sereg nem tudott megérkezni, a tengeri szállítást kellő fedezet hiányában ugyanis nem sikerült megszervezniük.
A falak vívása aknák ásásával és azok felrobbantásával, tüzérségi tűzzel és folyton megújuló rohamokkal történt. A védművek alá fúrt aknák többségét a védők Tadino irányításával felfedezték és hatástalanították. Ha mégsem, akkor pedig a hadmérnök által az alapzatokba vágatott csigavonal alakú furatoknak jutott az a szerep, hogy a robbanószerek hatását szórtabbá tegyék és ez által tompítsák a rombolóerejüket.
Az öldöklő harcokban mindkét oldalon számtalanul hullottak a közkatonák, de sok fontos pozíciót betöltő tiszt is. Tadinot az arcán érte egy puskalövés, a hadmérnök hat hétig az ágyat nyomta, de aztán visszatérhetett a harctérre.
Az egyik roham kudarca után Szulejmán még a saját fővezérét, Musztafa pasát is halálra ítélte, de aztán a kivégzése előtt meggondolta magát és a pasa életben maradhatott.
A vár készletei decemberre kimerültek, akárcsak a flottáé. Segítség nem érkezett, ezért a védők csüggedni kezdtek. Szulejmántól nem hivatalosan (nehogy arcvesztés érje a fényességes uralkodót) több tárgyalási próbálkozás is volt. A védelmet vezető Phillipe de Villiers nagymester azonban sokáig makacsnak mutatkozott és inkább a halált, mint a megadást választotta volna, ám emberei ráhatására végül tárgyalni kezdett a szultánnal a tűzszünetről.
Rodosz elvesztése
A Szulejmánnal kötött egyezség értelmében átadták Rodosz és Lindosz várakat, a sziget többi településével együtt, a flottából pedig száz hajót. A maradék ötvennel a lovagrend kiürítette a várat, és megkezdte az áttelepítést Kandiába. Velük együtt néhány ezer lakos is elhagyta a szigetet.
Szulejmán ezzel fontos keresztény támaszpontot iktatott ki az Égei-tengeren, bár számos görög sziget még mindig Velence kezén volt.
A fiatal szultán a győzelem érdekében meglehetősen nagylelkűnek mutatkozott és a védők elvonulásukkor a tüzérségi eszközökön kívül mindenféle ingóságukat magukkal vihették. E nagylelkűségére évtizedekkel később, amikor hadereje már a Máltára települt lovagrenddel készült leszámolni, alighanem megbánással gondolhatott vissza.
Elsődleges forrás: Roger Crowley – Tengeri birodalmak