február 24. – A páviai csata, a lovagkor utolsó csatája
A magyar-török háborúról szóló sorozatunkban ezúttal ismét elhagyjuk a Kárpát-Medencét, hogy egy olyan eseményt vegyünk szemügyre, amely nagyon fontos része az európai történelemnek és egyúttal komolyan befolyásolta a magyar hadszíntéren zajló cselekményeket is.
Az 1521-1526 közötti itáliai háború (“négyéves háború”) a Habsburg-Valois házak közötti konfliktussorozat része volt, és ezen szakaszát a Milánói hercegség fölötti uralomért folytatták.
Előzmények
A háború kezdetén a franciák uralták Lombardiát, az 1522-es Bicocca-i vereség után azonban el kellett hagyniuk a területet. I. Ferenc francia király aztán 1523 végén ismét odaküldte inváziós csapatait.
A franciákkal szemben álló erők (főként V. Károly csapatai) azonban ismét vereséget mértek rájuk és a francia lovagoknak ezúttal is véres fejjel kellett kivonulniuk Itáliából.
VII. Kelemen pápa ekkorra úgy látta, hogy a Habsburgok túlságosan is nagy befolyásra tettek szert Itáliában, mivel V. Károly immár a Nápolyi-királyságnak és Lombardia urának is mondhatta magát.
A pápa szövetséget kötött I. Ferenc francia királlyal, aki ismét személyesen állt hadai élére, és 1524-ben átkelt az Alpokon és bevonult Lombardiába. Hadserege ekkor mintegy 16 ezer főt számlálhatott. Lombardiában V. Károly hadvezére, Charles de Lannoy ezzel szemben csak 9 ezer katonával rendelkezett, és elég hamar ráébredt, hogy nem veheti fel a harcot a franciákkal a siker reményében, ezért visszavonult előlük. I. Ferenc előtt védtelen maradt Milánó, aki így oda bevonulhatott és máris győztesnek könyvelhette el magát. A francia haditanács ekkor dönthetett: vagy üldözőbe veszik Lannoy seregét, amit ha megvernek, nem marad Lombardiában számottevő mezei hada a Habsburgoknak, vagy pedig további, még császári kézen lévő városokat foglalnak el. A király végül azon tanácsadóira hallgatott, akik a gazdag város, Pávia ellen kívánták megindítani a sereget.
A Milánótól 20km-re fekvő Pávia megerősített városában jelentős császári védősereg, 6000 ember állomásozott.
A város délnyugatról a Ticino folyóra támaszkodott, melynek egy sekélyebb mellékága dél felől is némi biztonságot nyújtott a védőknek. Láyegében csak Milánó felől lehetett támadást indítani a falak ellen, ám itt egy megerősített várkastély és hét korszerű bástya fogadta az ostromlókat.
A franciák körbezárták, majd megostromolták a várost. Ekkor 1524 októberében járunk, majd eljött a november is, folyton esett, a hideg és nedves idő megnehezítette a támadók dolgát, ráadásul az utánpótlás nehézsége miatt a lőporellátás is akadozott, így végül Ferenc király és hadvezérei arra az elhatározásra jutottak, hogy fenntartják az ostromzárat és megpróbálkoznak a védők kiéheztetésével. (Felmerült a Ticino elterelésének ötlete is, ám ezt a francia had a megfelelő mérnöki ismeretek és a műszaki felkészültség hiánya miatt aligha tudta volna megvalósítani.)
Közben V. Károly császár sem tétlenkedett, megbízta kedvenc gyalogos parancsnokát, Georg/Jörg von Frundsberget, hogy toborozzon már neki egy seregre való landsknechtet a délnémet tartományokban. A német gyalogosok lelkesen siettek a népszerű parancsnok zászlója alá, így aztán 1525 elején Frundsberg 12 ezer landsknecht élén érkezett meg Lombardiába.
Az ez idő tájt dúló európai háborúkban és kiváltképp itt Itáliában nagy változások álltak be a hadviselésben, mondhatni erőteljes modernizáció kezdődött. A hadviselő felek mind nagyobb arányban vetettek be tűzfegyvereket, a franciák tüzérsége kiváltképp fejlett volt. A kézi tűzfegyverekben azonban a császáriaknál volt az előny. Míg a német landsknechtek és a szintén a Habsburgok oldalán bevetett spanyol terciók gyalogságának már negyede-harmada muskétákkal és arkebúzokkal volt felszerelve, a franciák bizalmukat még inkább fényes lovagságuk lándzsáiba és a Svájcból felbérelt gyalogosok pikáiba vetették.
Frundsberg serege Pávia közelében több ütközetet vívott a franciák szövetségeseivel, majd sikeresen elérte Lannoy táborát és csatlakozott hozzá.
A szemben álló erők
1525 februárjában a következő felállás alakult ki Páviánál:
A városban Antonio de Leyva császári hadvezér parancsnoksága alatt az ostrom kezdetekor 200 nehézlovas, 400 spanyol és 5000 német gyalogos állomásozott.
A város melletti, fallal körülvett mirabelloi vadasparkban és a parkban álló kastélyban I. Ferenc francia, svájci, olasz és német(!) katonái vertek tábort és építettek ki megerősített állásokat. Ferenc szolgálatában 6000 német gyalogos, az úgynevezett “Fekete sereg” volt. A tél folyamán komoly erősítés, további 6000 svájci gyalogos csatlakozott még hozzájuk, így a sereg összlétszáma 26 000 fő lehetett. Tüzérsége 28 nehéz és 25 könnyű lövegből állt.
A vadaspark mellett megint csak Habsburg-hű hadak álltak. Ők összesen 25 ezren voltak, Frundsberg zsoldoskapitány, Fernando de Ávalos pescarai őrgróf, Charles de Lannoy nápolyi alkirály és Bourbon Károly herceg parancsnoklata alatt.
Egyes szemlélők a kialakult állást patthelyzetnek ítélték volna, azonban a helyszínen lévő, meglehetősen elfogult résztvevők, akik égtek a harci vágytól, úgy látták, hogy minden adott az újkor legnagyobb európai összecsapásához, amely Itália, a császárság és talán Franciaország sorsát volt hivatott eldönteni.
Nos, mint utólag kiderült, Páviánál 1525 februárjában ennél még több is eldöntetett.
A csata
A franciák tehát a Mirabello vadászkastély vadaskertjében állították fel főhadiszállásukat, a király magában a kastélyban lakott. A sereg balszárnyát Károly, Alençon grófja vezette, a centrumot pedig Jacques de La Palice marsall vezette, a jobbszárnyra a svájci zsoldosok kerültek.
Napok teltek el várakozással. A franciák a jól védhető vadasparkban abban bíztak, hogy a császárnak idővel elfogy a pénze és a zsoldossereg ezért majd feloszlik. A császáriak meg arra játszottak, hogy a franciákat az utánpótlási nehézségeik kényszerítik rá, hogy kimozduljanak. A dolgokat aztán a pénzhiány lendítette mozgásba. A Frundsberg által toborzott landsknechtek ugyanis bejelentették, hogy a markukba nyomott előleggel már nem érik be, amennyiben nem kapnak zsoldot, vagy nem ütköznek meg az ellenséggel, akkor március elsejével ők bizony hazamennek. Ez a körülmény lépéskényszerbe hozta a császári vezéreket.
A franciák elleni támadást február 23-án éjszaka kezdték meg, tervük a meglepetésen alapult. A holdat fellegek takarták és hideg eső szemerkélt, amikor a vadaskert kőkerítését három ponton is, lopva, amilyen csendesen csak tudták, lerombolták, itt tudtak bevonulni a csapatok. A sötétség leple alatt a császári sereg nagy része, több ezer ember, szépen bemasírozott a vadaskertbe.
A francia őrség nem állt a helyzet magaslatán. Már hajnal felé járt, amikor egy könnyűlovas-járőr felfedezte, hogy az egyik ligetben illetéktelenek rejtőzködnek. A császáriak lovas előőrsébe, az albán stradiotákba ütköztek bele, össze is csaptak velük, aztán gyorsan megfutottak és megvitték a hírt a francia táborba a rajtaütésről.
A felvert francia vezérek parancsszavakat kiáltoztak, és gyorsan csatarendbe állították a katonáikat. A gyalogosok a zászlók alá siettek, a tüzérek levették az ágyúkat védő bőröket, a nehézlovasok pedig hozzáláttak a vértezetbe öltözésnek.
Most már a császáriak sem rejtőzködtek, hadrendbe álltak és megindultak a francia tábor felé. A későn érkező februári világosságban a csatateret szemlélő Ferenc király szemei előtt egyre-másra bukkantak fel az ellenséges egységek. Bizonyára elégedett lehetett a látvánnyal, hiszen a császáriak, úgy tűnt, maguk sétálnak a vágóhídra, amikor tüzérségük támogatása nélkül felvonultak az erős pozícióban várakozó franciák elé, ráadásul úgy, hogy a rendezett visszavonulás esélyét is eldobták maguktól, hiszen visszafelé is csak azokon a falba ütött réseken mehettek, ahol beszivárogtak a parkba.
A leggyorsabban a támadók jobbszárnya nyomult előre, amelyet Pescara gróf vezetett. Ők hamarjában leverték a kastély helyőrségét, aztán megkíséreltek betörni a városba, hogy csatlakozzanak Leyva seregéhez. Azzonban Alençon gróf, aki a francia balszárnynak parancsnokolt, megállította őket. Aztán el is zárta a Pávia felé vezető utat, ami egy híd volt a Vernacula nevű folyó fölött. Az ő csapatai ettől kezdve már nem vettek részt a csatában, csupán arra ügyeltek, hogy a páviai helyőrség ne támadhassa hátba a francia fősereget.
Ekkor már a császári derékhad is megkezdte az előrenyomulást. Ezt Lannoy és Bourbon, valamint Frundsberg vezették. Elöl az itáliaiak és a spanyol muskétások jöttek, őket pedig a csatarendben vonuló 12000 landsknecht követte. A derékhadat hamarosan megelőzte a lovasság, amely jóval kisebb létszámú volt, alig 1200 fő.
Mivel a császáriak ilyen szépen felvonultak, a francia ágyúk meg is kezdték rajtuk a céllovészetet. 53 löveg dörgött és szórta az ágyúgolyókat, a támadók gyalogsága pedig a francia tábor előtti nyílt téren védtelen és tehetetlen volt velük szemben. A császáriak sem sáncárkot nem áshattak, sem a saját tüzérségük ágyúit nem hozták át a falon.
A gyalogosok hullottak, mint a legyek, Frundsberg bosszankodva nézte legényei fogyatkozását. Lannoy kezdett elbizonytalanodni, és már a visszavonulást fontolgatta.
De I. Ferenc, a lovagkirály nem hagyta cserben ellenségeit. Mielőtt még amazok szégyenteljes vereséget szenvedtek volna ágyúi pusztító tüzétől, leállíttatta a tüzéreket, és érces hangzású kürtjelekkel nyeregbe szólította a vérteseket.
Lannoy hitetlenkedve, de bizonyára nem csekély elégtétellel szemlélte, ahogy a francia tábor fölött felszáll a lőporfüst, és nyomában csillogó lándzsahegyek és fényes páncélok jelennek meg, ahogy a francia lovagok tollbokrétákkal és díszes takarókkal ékes csatalovaikon kisorjáznak a csatamezőre.
A francia király lovagságának szánta a döntő csapást, mögöttük pedig ott vonult még a német Fekete Sereg, és sokezernyi svájci lándzsás, hogy bevégezzék a munkát.
A francia lovasság egy rohammal szétzúzta a csekély számú császári lovasságot, de azalatt az ágyútűz miatt szétszóródott és mindenfelé fedezéket kereső spanyol lövészek kidukták fejüket a bokrok mögül és nekiláttak muskétáik töltésének. Aztán célra emelték fegyvereiket, és sorra szedték le lovaikról a büszke francia lovagokat. A franciák rohama összeomlott. Ferenc ott volt vértesei között, bőszen hadakozott és többször is megújította a támadást. A spanyolok azonban már sorokba rendeződtek és magabiztos puskázással ezt a rohamot is visszaverték.
Mielőtt azonban a franciák elcsüggedhettek volna, megérkezett a lovagok mögött vonuló Fekete Sereg, és a professzionális katonák hozzáláttak, hogy módszeresen felszámolják a spanyol muskétások vonalait. Egészen hatékonynak bizonyultak, de mivel ez a fordulatok napja volt, a Fekete Sereg végzete is hamar elkövetkezett.
A Frundsberg vezette landsknechtek ugyanis ki nem állhatták őket. Kölcsönösen árulót kiabáltak egymásra német nyelven, majd összecsaptak.Különösen kegyetlen harc bontakozott ki, amelyben lovagiasságnak vagy kegyelemnek nem jutott hely. A landsknechtek sokasága ledarálta a Fekete Sereget, a hatezer francia szolgálatba állt német katonából úgy ötven tudta élve elhagyni a csatateret.
A landsknechtek sem örvendtek azonban korlátlan népszerűségnek, őket meg a svájciak utálták különösen. Hatezer habzó szájú hegylakó indult meg Frundsberg serege ellen azzal a céllal, hogy véres masszát csinálnak belőle. Pescara (a császári jobbszárny vezére) látta, mi vár a landsknechtekre, és hősiesen időt akart nyerni nekik. Egy kisebb, vegyesen lovasokból és gyalogosokból álló csapattal a dühödt svájciak elé vetette magát. A vérprofi svájci zsoldosok hamarjában miszlikbe aprították őket (Pescara azért megmenekült), de ez a közjáték mégis elég volt Frundsbergnek, hogy ismét összerántsa landsknechtjeit, akik most már kellőképpen fókuszáltak voltak ahhoz, hogy szembenézzenek hegyvidéki ellenlábasaikkal.
Az összecsapás koránt sem volt kiegyenlített. A landsknechtek sokkal több lőfegyvert hoztak magukkal, míg a svájciak inkább négyméteres pikáikban bizakodtak. A puskák lőtáva azonban jóval meghaladja a négy métert, így a németek kellő távolságot tartva ritkíthatták a svájci sorokat. A helvétek hiába kiabálták egymásnak, hogy “tartsd a sort!” ez ebben a helyzetben nem sokat segített. A helytállásukról híres zsoldosokat sorban lepuskázták a semmiféle harci etikát be nem tartó német gyalogosok. Némely feldühödött svájci nem bírta tovább és nekirontott a landsknechteknek, de ők nem jutottak messzire. A többség azonban megunta céltáblának lenni és visszavonultak.
A császáriak eddigre tulajdonképpen megnyerték az ütközetet, de ezt Ferenc király még nem akarta belátni. Néhány száz lovagjától körülvéve továbbra is harcban állt a francia balszárnyon. Sőt ott volt még Alençon gróf hadteste is a folyó túlpartján (emlékszünk, ő arra ügyelt, hogy Pávia védői ne törjenek rá a francia seregre). Csakhogy Alençon már javában távolodott a csatatérről, és előtte még egy nagy hibát is vétett: a Verticulán átvezető hidat leromboltatta maga mögött, így elvágva királyát a menekülés lehetőségétől.
Ferenc lovagként küzdött, miközben vértesei sorra hullottak el körülötte. Aztán a császáriak felismerték a királyt, akinek életét venni így már mégsem akaródzott nekik. Lannoy, a császiak fővezére odasietett a hírre, és a francia király megadta magát előtte.
Pávia mellett a francia had totális vereséget szenvedett.
Fogságban a király
I. Ferenc, Franciaország királya Páviánál elfogatott és onnan V. Károly törzsterületére, Spanyolországba vitték. Fogságát Valenciában, majd Madridban töltötte. Konoksága nem enyhült, rabságában is alkudozott, követelte, hogy Károly találkozzon vele, valamint szökéssel is próbálkozott.
Végül 1526 január 14-én aláírta a madridi békét, amelyben lemondott lombardiai igényeiről, Flandriáról és Burgundiát is átengedte V. Károlynak. Sőt még abba is beleegyezett, hogy egy Habsburgot, Károly nővérét vegye feleségül.
Szabadulása után azonban már azt mondta, hogy a szerződés semmis, mert azt rákényszerítették. Az itáliai háború folytatódott.
Magyar vonatkozások
Az olvasó talán szeretné tudni, hogy magyar szempontból miben állt ennek a csatának a fontossága. A vereség után az oszmán-francia szövetség jegyében a francia diplomácia azt kérte a szultántól, hogy indítson támadást, keletről gyengítse Károly birodalmát. Szulejmán csak francia érdekekért nyilván nem vonult volna hadba, ám egy erős spanyol-német császári hatalom fennállása nem állt érdekében, sőt önmagát hívta római császárnak. V. Károly császári címe tehát alighanem jobban zavarta, mint a francia királyi hatalom meggyengülése. A magyar királynak habsburg-házi felesége volt és ezen kívül is sok szállal kötődött a német birodalomhoz. Szulejmán szerette volna ezen szálakat elvágni, és Magyarországot inkább Oszmán vazallussá tenni. 1526-os hadjárata inkább még ezt a célt szolgálta, ahogy az 1529-es is. Az 1532-es pedig már V. Károlynak intézett kihívás volt.
Források:
Rázsó Gyula: A lovagkor csatái
Duna International: Nagy csaták
https://military.wikia.org/wiki/Battle_of_Pavia
http://www.parcovecchio.it/BattagliaDiPavia.html
https://mortem-et-gloriam.co.uk/meg/battle-of-pavia/
Végezetül egy landsknecht-dal a páviai győzelemről: