A magyar haderő (a mohácsi csata előtt):
A feudális rendszer, a hagyományok, az ország katonapolitikai helyzete,
a pénzügyi, gazdasági viszonyok, a szomszédos államok, és a folyamatos török fenyegetettség együttes hatásaira alakult ki, változott, és adott válaszokat.
Szervezetileg két fő típusú katonaságról beszélhetünk:
Végvári katonaság, illetve bandériumok.
Ezek azonban nem mindig különültek el, mint például a királyi vagy a tiszti bandériumok esetében, amelyek többnyire, mondhatni állandó jelleggel a fenyegetett határszakaszokon, elsősorban a törökkel szomszédos területek végváraiban állomásoztak.
1. Végvári katonaság:
A korszak egyik legnagyobb, folyamatosan fegyverben tartott európai katonasága volt a magyar végvári haderő, amely több mint hétezer tagot számlálhatott.
Lovasság
Ezen időszakban ezt a fegyvernemet már elsősorban a huszárság
alkotta, különösen a déli vármegyékben, ahol a bandériumok kiállítására vonatkozó törvények is könnyű-fegyverzetű lovasokra vonatkoznak.
A korabeli huszár ugyan nem számított vértesnek, de azért nem is
védtelenül vonult a csatába. Általában a sisak és a láncing a
felszereléséhez tartozott, akárcsak a sajátos formájú pajzs, a
huszártárcsa.
Elsődleges fegyvere egy hosszú lándzsa, az ún. lobogós kopja volt.
Ez mellett rendelkezett még kézi íjjal (hagyományos magyar, vagy már sokszor a valamivel kisebb, de gyorsabb török változattal), valamint közelharci fegyverrel, amely lehetett kard, szablya, fokos, csákány,vagy buzogány.
A szablyája nehéz magyar, vagy könnyebb, török formájú is lehetett.
Hegyes, egyenes kardot, melyet később majd hegyestőrnek neveztek,illetve csákányt is használhatott, ha jobban páncélozott ellenfél leküzdésére törekedett. Mivel ezen fegyverek kifejezetten a vérteken való áthatolásra lettek kifejlesztve, a török könnyűlovasság ellenében nem feltétlenül voltak annyira hatékonyak.
Elmondható, hogy puskát nem használtak, a tűzfegyverek kézbevételétől ódzkodtak, ilyesmi egészen a pisztolyok meghonosodásáig, vagyis a tizenhatodik század második feléig nem tartozott a fegyvertárukhoz.
Soraikban csak nemeseket találunk, ez nem csak a felszerelések és a lovak költséges mivoltának tudható be, hanem annak is, hogy ezen büszke vitézi közösségek nem nemes elemeket nem is fogadtak volna be maguk közé. Később, mikor az állandó háborúság során, a harcok és az elszegényedés következtében az alkalmas nemesek száma megcsappan, már tapasztalható lesz a “tömeges nemesítés” is, hogy az országban ne legyen hiány katonaanyagban.
Gyalogság
Várőrség
A várak állandó őrségét adó gyalogosok, a drabantok vagy darabontok.
Fegyverzetük kard, pajzs, kopja vagy balta (fokos). Sokan közülük
ekkor már puskával is fel voltak szerelve.
Naszádosok
Olyan gyalogos csapatnem, amelynek túlnyomó része a Duna déli
szakaszán, illetve a Száva mellett teljesített szárazföldi és vízi
szolgálatot.
Legnagyobb számban Nándorfehérvárnál állomásoztak, egészen addig, amíg Szabács és Nándorfehérvár 1521-ben török kézre nem kerültek.
Jellemző vízi alkalmatosságuk a naszád, ez a keskeny építésű,
folyami hadihajó, amely remekül bevált a magyar folyamszakaszokon.
Egy részük katonai szolgálatot adó, és ezért kiváltságokat élvező
jobbágyrétegből került ki, akik ha éppen nem hadban voltak, akkor a végházakhoz közeli telkeiken gazdálkodtak.
2. A Mezei hadak:
Gyalogság, zsoldosok
Az egy-egy hadjáratra összetoborzott, mezei ütközetek megvívására is alkalmas hadsereg a bandériumokból, telekkatonaságból és az ez mellé még zsoldon felfogadott csapatokból állt.
Az ilyen hadak magyar gyalogsága puskásokból, illetve mellettük még “magyar módra”, azaz fokossal, baltával, pajzzsal, illetve “német módra”, vagyis szálfegyverrel ellátott katonákból
állhatott.
Mellettük még igen gyakorta fogadtak fel külföldi gyalogos zsoldosokat is, mivel a magyar hadvezetés tisztában volt azzal, hogy az országban nagy számú és kitűnő lovasság található,
de jó minőségű gyalogosok tekintetében “behozatalra” szorulunk.
A professzionális gyalogságot leginkább lengyel, cseh és morva, valamint német területeken toborozták.
A cseh és lengyel katonák specialitása a nehézgyalogság, illetve a szekértáborra alapuló harcmodor lehetett,
míg a német nyelvű zsoldosok, a lanckenétek, vagy landsknechtek az ekkortájt Nyugat-Európában és Itáliában kialakuló, a pikák és lőfegyverek vegyes alkalmazására épülő harcrend ismeretét
hozhatták magukkal.
Hajdúk
Talán valamikor a század elején jelentek meg a hajdúknak nevezett katonaelemek.
Hagyományosan magyar és tót nemzetiségű marhahajcsárok voltak, akiket a néha több száz mérföldes,
a magyar mezőkről a német vásárokra hajtott csordák kíséretére fogadtak fel. (hajtók – hajdúk)
Ez egy rideg, és nem veszélytelen foglalkozás volt, amely megedzette az ezt felvállaló férfiakat.
Az ilyen emberek, mikor éppen munka nélkül voltak, sokszor kiváló katonáknak bizonyultak, akiket ráadásul igen olcsón lehetett elszegődtetni fegyveres szolgálatokra.
A 16. szd első felében még erőteljesen megkülönböztették őket a darabontoktól, de később már együtt emlegették őket, és a 17 szd-ra már jóformán minden magyar gyalogos katonát hajdúnak neveztek.
A bandériumok lovassága és a telekkatonaság
A hadfelállítási törvények és rendeletek alapján 36 jobbágyporta(telek) után egy nehézlovast, illetve a déli vármegyékben minden húsz porta után egy könnyű-fegyverzetű lovast, vagyis huszárt kellett a vármegyéknek a királyi had számára biztosítaniuk. E célra a királyi kincstár általában
átengedte a rendkívüli hadiadóból befolyó pénz egy részét a vármegyéknek.
Bandériumokat a főbb világi és egyházi tisztségeket betöltő személyek, valamint a bárók, mágnások közé sorolt főurak tartottak fenn, illetve állítottak ki hadba hívás esetén.
A királyi bandérium 1000 lovasból állt, az erdélyi vajda, a temesi ispán, illetve a bánok is meghatározott számú lovagot kellett, hogy fegyverben tartsanak a tisztségükből fakadó bevételekből.
A lovasságot tehát vegyesen könnyű- és nehézfegyverzetű vitézek alkották. A nehézlovasság által viselt teljes vértezet a 16szd-ban elérte fejlődésének csúcsát. Az mellett, hogy viselőjének
mozgását már nem túl nagy mértékben akadályozta, olyan fokú védelmet is nyújtott, hogy a védőfelszerelések közül a pajzsot már gyakorta el is hagyhatták.
Az efféle vértezet magas ára, és a hozzá szükséges képzett, nagytestű lovak drágasága miatt azonban a magyar haderőnek létszámban ekkor már nem túl nagy része állhatott a szigorúan vett nehézlovasságból.
3. A tüzérség
A magyar haderőben a tüzérséget Mátyás király uralkodása alatt szervezték fegyvernemmé.
A 16.szd. elejére a különféle lövegek már szinte teljesen kiszorították a hadi használatból a kővető gépeket.
Az ágyúkat rendeltetésük alapján három fő csoportba sorolhatjuk:
(vár)védelmi
ostrom
tábori
A lövegtípusok alapján pedig megkülönböztethetünk ágyút, tarackot és mozsarat.
Az ágyú hosszú csövű löveg, amelynek csőhossza 20-40-szer nagyobb öblének méreténél.
Nagy kezdősebességgel, nagy lőtávolságra, lapos ívben lövi ki vas-, bronz- vagy ólomgolyó lövedékét.
A tarack, amelynek rövid csöve kb. 10 öbölméret hosszú, kis töltéssel magas ívben lövi ki lövedékét várfalak, bástyák törésére.
A mozsár egészen rövid csövű, nagy öbölméretű löveg. Meredek ívben veti ki lövedékét falak, épületek szétzúzására, fedezék mögötti célokra.
A kor lövegeit bronzból öntötték, illetve kovácsoltvas dongákból állították össze, lövedékeik még kő-, illetve tömör fémgolyók voltak.
A leírások és leltárjegyzékek alapján a végvárak viszonylag jól el voltak látva tüzérségi eszközökkel, a tábori lövegek számáról azonban már kevesebbet tudhatunk.
