Beküldve:

Az oszmánok útja Mohács felé – a török had 1526. augusztus 19-én átkel a Dráván

”
Báli béget először a ruméliai had a nagyvezír vezetésével, majd egy nappal később a szultán és a sereg többi része is követték. Egészen Újlakig nyomultak
előre, és körbefogták várost, nekiálltak az ágyúk felállításának és az ostromsáncok építésének. Közben kiküldött csapataik sorra hódoltatták meg a Duna és
Száva között található kisebb várakat.
Újlak védelme nem sokáig állt ellen, néhány napi lövetés után tűzszünetet kértek, majd átadták a várost Szulejmánnak.
Báli bég ekkor már északabbra járt, meghódoltatott néhány kisebb erősséget, és bevonult Eszékre, a Dráva parti városba. Innen küldte a hírt a szultánnak, hogy a
folyó hídját a magyarok lerombolták, és az átkozott pap, Tomori hada odaát van, és őrzi az átkelőt.
Napokig tartott, míg a török fősereg Újlak elfoglalt városától Eszékig felvonult. Itt aztán csapatokat hajóztak át a Dráva túlsó partjára, és máris nyilvánvalóvá vált
előttük, hogy a gyaur főpap milyen csekély erőkkel is áll velük szemben. Képtelen volt tartani a mocsaras átkelőt, így az elfoglalt hídfő birtokában az oszmánok
megkezdték a hídverést. Csónakokat és dereglyéket, vízbe döntött farönköket kötöttek össze, amikre pallókat fektettek, és úgy-ahogy megerősítették. A folyó
száz lépés széles ha volt, de túlfelén hatalmas, megbízhatatlan ingovány terült el, így a hidat kétszáznyolvan lépésnél is hosszabbra kellett építeni, hogy a végén
szárazulatot érhessenek. A gyors munka eredménye egy igen keskeny építmény lett, amelyen két gyalogosnak, vagy egyetlen lovasnak jutott csak hely.
Kétszázezer embernek és állataiknak kellett itt átkelnie. A málhák, főleg az ágyúk szállításához a flottát is igénybe kellett venniük.
Augusztus 19-e volt, mikor az első lovascsapat, a Kurd aga vezette néhány száz csarkadzsi átvonult, és a harcedzett parancsnok máris megütközött az
időközben elvonult Tomori hátvédeivel. Még foglyokat is sikerült közülük ejtenie. Átadta őket Báli bégnek, aki a hét rabot büszkén vezette Ibrahim nagyvezír elé…”
“A következő napon Ibrahim nagyvezír és Rumélia aranybetűs fekete zászlaja átkeltek a hídon. Egy nappal később a sereg többi része és maga a szultán is
követték őket. Szulejmán előtt hétlófarkas hadijelvényét és a próféta zöld selyemlobogóját vitték. A szultán előtt és mögött a testőrségét adó janicsárok, a
szolakok vonultak. Azon testőrök pedig, akiknek őt az oldalról jövő fenyegetéstől kellett óvniuk, a híd mellett, csónakokon és úszva keltek át, viszonylagos
helyzetüket az uralkodótól mindig következetesen megtartva, haladásukat annak sebességéhez igazították. Az udvari lovasság és a maradék janicsárság után az
anatóliai hadtest, a Boszporuszon túli területekről érkezett harcosok következtek.
Az átkelés így több napot vett igénybe, és mire az anatóliaiak után vonuló kisegítő népek is a hídra léphettek, a sereg eleje már messze előre kanyargott azon az
úton, amely a Kurd aga vezette felderítők szerint átvezetett a Dráva és a megáradt Karasica patak által vízzel bőségesen táplált mocsár- és tóvilágon.
Mögöttük feketén füstölt Eszék városa a folyó déli oldalán, és nagy lánggal égett a hajóhíd is, melyet a szultán parancsára ilyen látványos módon pusztítottak el.
Szulejmán ezzel adta tudtára hadseregének, hogy immár nincs visszaút.”
Részletek a “Véres kard” című regényből

Beküldve:

1526 július, augusztus – Lajos király Mohács felé menetel

A Száva vonalán húzódó első magyar végvári vonalat (Szabács, Nándorfehérvár, Zimony) az oszmán haderő még 1521-ben semlegesítette, így az az 1526-os nagy szultáni hadjárat során már sem megállítani, sem lassítani nem volt képes a támadó Szulejmán seregét.
Az első komolyabb ellenállást Pétervárad fejtette ki. A végvárvonal elsődleges szerepe az ellenség feltartása lett volna, addig, amíg a hátországban összegyűlő hadsereg a várak felmentésére indulhat, ahogy az 1456-ban történt.
A magyar király vezette keresztény haderőnek Tolnát jelölték ki gyülekezőhelyként, időpontnak pedig Sarlós Boldogasszony napja, vagyis július 2-a volt megadva. Ezt persze nem tudták betartani: “az egyházi és világi uraknak dandáraikkal, a nemességnek fejenként és jobbágyaik ötödrészével, nemkülönben a városok zsoldos gyalogságának és tűzérségének Tolnán már együtt kellett volna lenniök, holott a valóságban itt ekkor csapatnak se híre, se hamva nem volt”.
A király is csak július 20-án indult el Budáról a maga és a királynő hiányos létszámú bandériumaival, valamint az esztergomi érsek bandériumának egy részével. Összesen mintegy 3000 fegyveressel.
Nagyon lassan haladtak déli irányba a Duna mentén, hogy időt adjanak mindazoknak, akik az út során csatlakozni kívántak hozzájuk. Először Érden vertek tábort, mad onnan tovább mentek Dunaföldvárra.
A magyar nemzet hadtörténelme című munkában ez olvasható a továbbiakról:
“Dunaföldváron kapta a király a lesujtó hírt Pétervárad elestéről és hogy a török sereg onnan Ujlak (Ilok) elfoglalására indult, minek folytán sürgető leveleket küldött Szapolyay György szepesi grófnak, akiről úgy hirlett, hogy 5000 emberrel Székesfehérvár közelében van, továbbá Batthyány Ferenc horvát bánnak, valamint a Horvátországban tartózkodó gróf Frangepán Kristófnak, hogy ott katonákat, fegyvereket, lovakat gyüjtve, mielőbb a királyhoz siessenek. Ugyanekkor Macedóniai László pécsi prépost Budára küldetett a királynéhoz, sürgetné meg a Ferdinánd főhercegnél már előbb kért segélyt s legkivált az igényelt tábori ágyúkat, továbbá, hogy siettesse a többi keresztény fejedelmek, valamint a csehek és morvák által elindítandó segélycsapatokat. Dunaföldvárról a király augusztus 4-én Paksra, 6-án pedig Tolnára menetelt időközben 4000-re, vagy még ennél is valamivel többre szaporodott lovas hadával. Itteni többnapi tartózkodása alatt Szapolyay György temesi gróf 600 lovassal és 1200 gyalogossal, Ciprusi Kathagói Hannibál a pápa pénzén Morvaországban toborzott 1300 lovassal, azonkívül ugyancsak a pápa pénzén szerzett még további 4000 jól felszerelt gyalogos, ezek között a kiváló lengyel táborerődítő Gnojenszki Lénárd 1500 jó gyalogossal vonult be. Ideérkezett végül Várday Pál egri, Perényi Ferenc váradi püspök és több más egyházi és világi főúr kisebb-nagyobb bandériális hadával, ellenben a vármegyék még most is feltűnő közömbösséget tanusítottak, a városok pedig nagyrészt pénzzel váltották meg hadiszolgálatra való kötelezettségüket.”


II. Lajos magyar király a Jagelló-házból (Buda, 1506. július 1. – Mohács, 1526. augusztus 29.) Magyarország és Csehország királya 1516 és 1526 között.


Nehézvértezetű lovas a 16 szd-ból. A nehézlovasságot alkotó, lemezvértet viselő katonát a magyarok “fegyveres”-nek nevezték. A csatadöntő nehézlovasságot profi katonák és előkelő urak alkották, akik meg tudták maguknak fizetni a rendkívül drága vértezetet és az azt a csatamezőn elbíró erős csatalovat is.

Beküldve:

1526 politikusai

Az 1521-1526-os török-magyar háború során a honvédelemben a katonákon kívül nagy feladat hárult a politikusokra is, akik nem a várfalakon és a csatatereken, hanem a diplomáciai hadszíntereken küzdöttek. Álljon itt közülük néhány, a magyar politika alakulásában meghatározó szerepet vivő személy:

Antonio Giovanni Burgio
Születésének helye és ideje ismeretlen. Mivel a családi birtok összezsugorodott, a Szicíliát birtokló spanyolok szolgálatába lépett, és ezzel annyira magára haragította honfitársait, hogy az 1522-es felkeléskor birtokát feldúlták. Családját hátrahagyva Rómába menekült, és a pápai diplomácia szolgálatába állt. Rövid római tartózkodás után VI. Adorján pápa 1523-ban, de Vio bíboros, pápai legátus kíséretében Magyarországra küldte. Sikerült elnyernie úgy a vendéglátó magyarok, mint a Szentszék bizalmát. Habár világi személy volt, az új pápa, VII. Kelemen kinevezte pápai nunciusnak a magyar királyi udvar mellé. Az általános felbomlás közepette, amely a mohácsi vészt közvetlenül megelőzte, foglalta el rendkívül fontos állását, és nagy buzgalommal karolta fel az ország érdekeit. Sokat tett Magyarország megerősítéséért, és a külföldi követek közül ő és Laurentio de Campeggio voltak azok akik az országban dúló anarchia súlyosságát és a török veszélyt felmérték. Tanáccsal, tettel támogatta II. Lajost, tevékenységre buzdította a főurakat és egyesíteni igyekezett a nemzetet. Köztiszteletet vívott ki magának lelkiismeretes erőfeszítései miatt és 1526-ig jelentős szerepet vállalt az ország megerősítésében és a pápától kapott ötvenezer aranyból több ezer zsoldost toborzott. Baráti viszonyba került Tomori Pál kalocsai érsekkel és Brodarics Istvánnal, akik a legaktívabban szervezték a török-elleni védelmi rendszert.
A mohácsi csatavesztés után Pozsonyba menekült. 1527-ben visszatért még Magyarországra, de már nem játszott komolyabb szerepet az ország politikai életében.
1529-től hazatért Szicíliába, mint szentszéki nuncius.
1530 és 1532 között a világtörténelemre nagy hatást gyakorló tárgyalásokat vezetett Angliában VIII. Henrik udvarával. A tárgyalások kudarcba fulladtak, a siker nem de Burgion múlott. Ezután visszatért Szicíliába, ahol 1538-ban bekövetkezett haláláig pápai nunciusként tevékenykedett.

Báthory István


A család ecsedi ágából származó Báthory István születése óta sánta volt, innen kapta a „Sánta” melléknevet. Apja Báthory András királyi lovászmester, anyja pedig Rátóti Julianna volt. Születési ideje ismeretlen, valamikor az 1480-as évek közepén született. 1490-től kezdve jelenik meg neve a forrásokban. Felesége, akit 1521-ben vett el, Zsófia hercegnő, a mazóviai herceg lánya volt. Egy fia született tőle.
1506-ban Szatmár és Zala vármegye főispánjának nevezte ki a király. Bornemissza Jánossal együtt a kis Lajos herceg, a későbbi II. Lajos király nevelője volt. 1508 és 1511 között budai várnagy lett, ebben a minőségében kísérte el Lajos herceget cseh királlyá koronázására 1509-ben. 1511-ben kinevezték temesi ispánná és az Alsó-részek főkapitányává (ez nagyjából a Maros és az Al-Duna közti megyéket, valamint Bodrog és Bács megyét foglalta magába).
1512. október 12-én az illádiai ütközetben megsemmisítette a portyázó török sereget. A Dózsa vezette parasztháború alatt elég szerencsétlen szerep jutott neki. Májusban az apátfalvi ütközetben Csáky Miklós csanádi püspökkel együtt szétverte a parasztok előhadát, de a győzelem mámorában mulatságot csapó nemeseket Dózsa Nagylaknál meglepte. Báthory alig tudott elmenekülni, Temesvárba húzódott, majd a paraszthadak ostrom alá fogták a várban. Az erdélyi vajdához, Szapolyai Jánoshoz fordult segítségért. Kettejükről sokáig azt tartották, hogy halálos ellenségei voltak egymásnak, azonban C. Tóth Norbert kutatásai bebizonyították (Egy legenda nyomában. Szapolyai János és ecsedi Bátori István viszonya 1526 előtt. Századok. 146. 2012.), hogy nagyon jó munkakapcsolatban álltak egymással.
Szapolyai 1514 nyarán szétverte a paraszthadat Temesvár alatt és kimentette Báthoryt szorult helyzetéből. A következő évben együtt vezettek hadat Zsarnó várának ostromára. A hadjárat sikertelenül végződött.
1518-ban királyi tanácsossá, a következő évben pedig nádorrá nevezte ki a király. Nándorfehérvár oszmán ostroma (1521) idején a déli határra vonult, de a seregben kitört járvány miatt semmi eredményt nem tudott elérni. Az 1523-as országgyűlésen leváltották, de a következő évben újra kinevezték nádorrá. 1525-ben ismét leváltották a köznemesség nyomására, de II. Lajos rá egy évre ismételten kinevezte. Nádorként vett részt a mohácsi csatában, ahonnan szolgája önfeláldozása révén menekült meg. A hálás főúr később a fogságba esett Kecskés Pált kiváltotta a rabságból.
Mohács után Habsburg Ferdinánd oldalára állt, aki megerősítette nádori tisztségében. Megkapta tőle Dévényt és Kőszeget is. Szapolyai, akit közben királlyá választottak, egészen Báthory haláláig reménykedett abban, hogy egykori munkatársát átcsábíthatja a maga oldalára. 1530-ig nem is nevezett ki nádort. Ferdinánd pedig, aki Báthory palatinussága alatt megtapasztalta, hogy a nádor mekkora rendi hatalom birtokosa, 1554-ig nem volt hajlandó Báthory utódját kinevezni.
A dévényi várban elhunyt Báthory nádort felesége a pozsonyi Szent Márton-templomban temettette el.

Brodarics István
Középnemesi családban született. A Padovai Egyetemen tanult, majd 1536-ban beiratkozott még a Bolognai Egyetemre is.
1522-től pécsi prépost. Ebben a tisztségében többször járt követségben I. Zsigmond lengyel királynál, 1525-ben pedig Rómában VII. Kelemen pápánál, akitől pénzbeli segedelmet kért a török ellen. Ezen utazásából 1525. szeptember 13-án Budára érkezett, 1526. március 11-én a király az ország kancellárjává nevezte ki. Ezen minőségben követte II. Lajost a mohácsi táborba.
Brodarics megmenekült a mohácsi vészből és egy ideig Ferdinánd király pártján állt. Miután Szapolyai János ellen megkezdődött a háború, nem akarván abban részt venni, Lengyelországba ment, és a krakkói püspöknél, Tomicky Péternél tartózkodott.
Hogy mikor került onnan vissza, az bizonytalan; de 1535-ben Frangepán Ferenccel és Werbőczy Istvánnal együtt ő alkudozott Bécsben János király (Szapolyai János) részére fegyverszünetért. 1536 márciusában pécsi, 1537-ben váci püspök lett. Részt vett a váradi béke megkötését megelőző tárgyalásokon. 1539-ben Werbőczyvel Lengyelországban járt, hogy megkérje János király számára Zsigmond király leányát, Izabellát, akit aztán Perényi Péter és homonnai Drugeth István társaságában Budára és Székesfehérvárra elkísért. 1539. november 7-én halt meg Vácott.
Egyik irodalmi alkotása, az “Igaz történet a magyarok és szulejmán török császár mohácsi ütközetéről (De conflictu hungarorum cum Solymano turcarum imperatore ad Mohach historia verissima)” a mohácsi csatát kutató történészek egyik legfontosabb forrásának számít.

Thurzó Elek
Elődei nyomán jártas volt a bányaművelésben (Thurzó János krakkói polgármester, körmöci kamarás – akinek bányavállalata és rézválasztó kohója volt – és Beck Magdolna – Szatmári György unokahúga – fia). 1521-ben már körmöci kamarai gróf és királyi főkomornokmester, majd királyi kincstárnok lett, 1525-ben pedig tárnokmester. Végül országbíró akkor lett, amikor a törökök elfoglalták Budát.
Noha utóbb a bányák csáktornyai Ernuszt Jánosnak, Mátyás király bizalmasának a kezébe kerültek adomány- és zálogjogon, mindazonáltal a Thurzó család a Fuggerekkel együtt azokat haszonbérben tartotta régi gazdálkodási rendszerében. Thurzó 1523-ban kapta meg Mária királynétól Vöröskő várát, melyet azonban a Fuggereknek eladott. Az 1526-os Mohácsi csata után még ő rendezte Mária menekülését az országból.
Szapolyai János királyt mellőzve határozottan I. Ferdinánd mellé állt, tőle kapta 1527-ben a Szapolyaiak birtokaiból a Szepesi várat több mással együtt. 1531 tavaszán szerzett egy fontos tovább örökíthető tisztséget, nevezetesen Szepes vármegye örökös ispánságát.
A humanista kapcsolatairól híres főúr a bécsi egyetemen tanító tudósokkal Rotterdami Erasmussal és Aldias Manutiusszal állt kapcsolatban. Az evangélikus vallás követője és Perényi Péter legbensőbb barátja, később apósa volt. Az első felesége Szatmári Anna volt. Második nejétől – a Mohácsnál elesett felsőlendvai Széchy Tamás főispán özvegyétől – ormosdi Székely Magdolnától két lánya született. Margit nevű leánya Perényi Péter koronaőr felesége lett.
1543. január 25-én halt meg, Lőcsén temették el.

Beküldve:

Íjászat a végeken

A tizenhatodik század elejére a magyar hadászat fegyvertárában is fontos szerephez jut a puska, mint az elsődlegesen használt kézi lőfegyver. Ez egyrészt a hatékony átütőerőnek, másrészt pedig annak tudható be, hogy ekkorra már sokat fejlődik az elsütőszerkezete és a gyújtómechanizmusa (korábban ez nagyjából annyiból állt, hogy az irányba állított, lőporral töltött cső barátságosabbik végéhez a lövész odanyomta a kézben tartott izzó kanócot).
De vajon a kakasos, kanócos puska elterjedése kiszorította-e a kézi íjat a hadi használatból? Nem feltétlenül, mert úgy tűnik, hogy a puska egyelőre csak a gyalogságnál nyert teret, ahol korábban is inkább a számszeríjak használata volt szokásban, így a puska elsősorban azon fegyver szerepét vette át, illetve formálta úgy a gyalogos harcászatot, hogy abban nagyobb szerepet kapott a lőfegyverek tömeges alkalmazása.
A magyar könnyűlovasság fegyvertárából a kézi íj a tizenhatodik század elején még nem tűnt el. A nehézlovasság korábban sem használta, a huszárság viszont még jó ideig, egészen a pisztolyok elterjedéséig (kb. a század közepe) megtartotta.
Az íj használatáról a magyar oldalon az 1526-os mohácsi csatában Brodaricsnál olvashatunk:
“…ugyanazon a napon estefelé megjött Szerecsen János, több mint kétezer gyalogost hozott magával azokból a Dráva menti lakosokból, akiket kitűnő íjászoknak tartanak, részben saját embereiből, részben a pécsi káptalan birtokairól toborozták őket.”
Ebből a leírásból úgy tűnik, hogy a kézi íj gyalogosok általi hadi alkalmazása sem tűnt még el teljesen, a nem hivatásos harcosok, (parasztkatonák) kezében még továbbra is ott lehetett.
Azonban a kakas, és az abba rögzített kanóc, majd a keréklakat megjelenése már lehetővé tette a harctereken a puskával célzott lövések leadását, ami ezáltal a század folyamán a professzionális gyalogság fő fegyverévé vált.

Kalmár János így ír az íj 16. századi használatáról Régi magyar fegyverek című könyvében:
“A XVI. század elején a kézi íj még ismert hadi fegyvertárgy, általános használatban levő távolra ható fegyver volt a magyar harcosok kezében.
II. Lajos király maga is szívesen használta az íjat céllövészetre, vadászatra. Az íj még később is, egészen a XVII. századig kedvelt fegyver maradt.
…
Természetesen a tűzifegyverek fejlődésével és elterjedésével a kézi-íj használata erősen háttérbe szorult. Ez érthető is, mert az állandóan fejlődő nyugati vértezetek, illetve a nehezebb hadiöltözet ellen az íj eredménytelen maradt. Magyarországon ellenben a könnyebb hadiöltözetű török harcos ellen az íj még mindig hatásosnak bizonyult. Ezért találjuk meg az íjat még akkor is Magyarországon, amikor Nyugaton már régen felhagytak alkalmazásával.
A XVI. században az ősi íjfajta már csak elvétve fordult elő. Van ugyan adaunk afelől, hogy a magyar könnyűlovasság, a huszárság használta még az ősi mmintára készült összetett íjfatát […], azonban a törökök elleni harcainkban, az erőteljesebb haású török-tatár íjfajtát vette át és használta tovább huszárságunk.
…
A magyarság a törökökkel tartó hosszú háborúk során fegyverzetében annyira elkeletiesedett, hogy még a különféle fegyverfajtákat is török jelzővel látta el.
A török íj hossza 140 cm körüli, szélessége 4 cm. A fából készült réteg a középrészen helyezkedik el, amelyet kívül-belül ráragasztott, rugalmas szarulemez vesz körül Az íjvégződéseket (ahol az ideg van beakasztva) csontlemez vagy fa betétek merevítik. Az íj ívének keresztmetszete félkör alakú, a középrészén kissé megvastagszik, hogy jobban feküdjék a kézben.
A török nyílvesszők végén szakállas, keskeny levél alakú vagy hosszan megnyújtott, gúla alakú vas nyílhegyet találunk. A hegyeket hosszú, vékony tüskéjükkel süllyesztették a nyílvesszőbe, és vékony háncsszalaggal csavarták körül. A vesszők hátsó végére két-három vezető tollat ragasztottak, felületüket rendszerint arany, kék és vörös színekben festett rombusz alakokkal, gyűrűkkel díszítették.
A korabeli ábrázolásokon megfigyelhetjük, hogy a magyar harcos az íjat a bal oldalán, a törökével azonos külsejű tegezben hordta, derékövére akasztva.”

A cikk illusztrálásához Albrecht Dürer (1471 – 1528) képeit használtam fel.
A török fegyverzet képe pedig egy bécsi kiállításról származik.

Beküldve:

Harcok a Földközi-tengeren

„Az a szóbeszédjárja, de nevezzük inkább értesülésnek, hogy a törökök minden erejükkel meg fogják rohanni Németországot, és viadalra kelnek a végső jutalomért, mely eldönti, hogy Károly vagy a török lesz-e az egész glóbusz ura, mert egy világ nem képes két napot elviselni az egén.” Erasmus

„Amint csak egyetlen Isten van a mennyben, ugyanúgy csak egyetlen birodalom lehet a földön — közölte Ibrahim pasa a külországi követekkel. — Spanyolország olyan, mint a gyík, itt-ott csipeget magának egy kis gyomot a porban, a mi szultánunk azonban sárkány, az egész világot elnyeli, ha felnyitja a száját.”

A Végvári krónikák a 16. századi török-magyar harcokra összpontosít, de időről-időre kitekint más századokba, illetve hadszínterekre is.

A 16. századi oszmán-keresztény háborúkat akár világháborúnak is nevezhetjük, mert a harcok három kontinensre is kiterjedtek és egy időben több hatalmi központ is részt vett bennük.
A magyar hadszíntérrel egyenrangúnak tekinthetjük a mediterrán térséget: a Földközi-tengert és partvidékeit. A Habsburg-ház spanyolhonban uralkodó ága persze a mediterrán területet tartotta fontosabbnak, míg Szulejmán szultán vélhetően jobban preferálta a szárazföldi hadjáratokat és saját személyében inkább Magyarországra és Perzsiába vezetett hadat. (1522-ben ő vezette Rodosz ostromát, de annál messzebb nem hajózott el háborúzni).
A földközi tengeren vívott oszmán-katolikus küzdelmekről több könyv is elérhető magyar nyelven, én ezekből kettőt emelnék ki:

Roger Clowley: Tengeri birodalmak
Zimányi Vera: Lepanto 1571

Crowley:
“A konfliktus döbbenetes méreteket öltött. A l6. század a császári hatalom soha nem látott koncentrációjának lehetett tanúja: az ausztriai eredetű Habsburgok és az oszmán törökök is képesek voltak korábban elképzelhetetlenül sok embert és utánpótlást öszszegyűjteni, mozgatni, sőt még annak is megtalálták a módját, hogy mindezt fizetni tudják. A hadigépezetet V. Károly császár udvarából és Szulejmán szultán palotájából mozgatta a központosított bürokrácia, amely adót emelhetett, legénységet toborozhatott, hajókat küldhetett, utánpótlást szervezhetett, ágyút és lőport gyárthatott olyan hatékonysággal, amely a középkor háborúiban megvalósíthatatlan lett volna. A seregek egyre nagyobbak lettek, az ágyúk egyre messzebbre lőttek, az anyagi-technikai támogatás, az erőforrások kihasználása – természetesen az utazáshoz és a kapcsolattartáshoz szükséges idő szabta keretek között – egyre kifinomultabb. A birodalmak közötti viadal az egész világra kiterjedt. Az 1530-as években hódította meg Perut Francisco Pizarro, és támadták meg az oszmánok Indiát. Távoli helyek között létesített kapcsolatok hálója fűzte szorosabbra a határokat. Ausztria a perzsákkal szövetkezett, az oszmánok a franciákkal, a lutheránus németek ügyét isztambuli döntések vitték előre, az Újvilágból özönlő aranyrudakból fizették az afrikai háborúkat. Ha a császári hatalomhoz a szent háború iránti elkötelezettség nyitott is utat, más erők szintúgy működésben voltak. Európában a közös latin nyelv visszaszorulása, az új, nemzeti identitások ébredése, valamint a protestáns forradalom megrengette a régi bizonyosságokat. Az egész kontinens titokzatos erők játékterévé lett. A népességszámok megugrottak, a városok terjeszkedtek, és az infláció minden gond nélkül átlépte a keresztényi tanok határait.”

A Magyar Királyság nem önmagában lebegett az űrben, harcait nem mindig egyedül kellett megvívnia, hanem egy jóval nagyobb és összetettebb környezetben, az akkori Európa geopolitikai terében.

Beküldve:

II. Ferdinánd főherceg fegyver- és páncélgyűjteménye

Sikerült egy látogatást tennem az Ambras kastélyban, Innsbruckban, ahol II. Ferdinánd főherceg fegyvertermében is jártam. Itt igazán remekbeszabott gyűjtemény található 16-ik századi fegyverekből és páncélokból. Leginkább nyugati, német gyártmányú darabok vannak kiállítva, de akadnak közöttük keleti, török eszközök is, sőt valódi különlegesség két eredeti japán szamurájvért, melyek közül az egyik Tokugava Iejaszu sógun emblémáját viseli.

A modern Ambras kastélyt II. Ferdinánd főherceg (1529-1595), I. Ferdinánd császár másodszülött fia építtette. Amikor II. Ferdinánd Tirol kormányzója lett 1563-ban, két itáliai építészt bízott meg azzal, hogy a középkori erőd maradványaiból egy csodaszép kastélyt varázsoljanak. II. Ferdinánd titokban vette el a rangon aluli Philippine Welsert (1527–1580) és a kastélyt neki ajándékozta. Midőn atyja erről értesült, száműzte őt udvarából, házasságának titokban tartására kötelezte és örökösödési jogáról lemondatta.

A várkastély Philippine hivatalos rezidenciája volt, akit segítőkészsége, adományai hamar rendkívül népszerűvé tettek a tiroli közemberek körében. II. Ferdinánd nagy művészet pártolóként ebben a kastélyban helyezte el portré gyűjteményét, ritkaságait, értékes tárgyait, csakúgy, mint a fegyver- és páncél kollekcióját is.

Beküldve:

Magyar hadszervezet a tizenhatodik század első negyedében (a Jagellók alatt)

A magyar haderő (a mohácsi csata előtt):

A feudális rendszer, a hagyományok, az ország katonapolitikai helyzete, a pénzügyi, gazdasági viszonyok, a szomszédos államok, és a folyamatos török fenyegetettség együttes hatásaira alakult ki, változott, és adott válaszokat.

Szervezetileg két fő típusú katonaságról beszélhetünk:

Végvári katonaság, illetve bandériumok.

Ezek azonban nem mindig különültek el, mint például a királyi vagy a tiszti bandériumok esetében, amelyek többnyire, mondhatni állandó jelleggel a fenyegetett határszakaszokon, elsősorban a törökkel szomszédos területek végváraiban állomásoztak.

 

  1. Végvári katonaság:

A korszak egyik legnagyobb, folyamatosan fegyverben tartott európai katonasága volt a magyar végvári haderő, amely több mint hétezer tagot számlálhatott.

 

Lovasság

Ezen időszakban ezt a fegyvernemet már elsősorban a huszárság alkotta, különösen a déli vármegyékben, ahol a bandériumok kiállítására vonatkozó törvények is könnyű-fegyverzetű lovasokra vonatkoznak.

A korabeli huszár ugyan nem számított vértesnek, de azért nem is védtelenül vonult a csatába. Általában a sisak és a láncing a felszereléséhez tartozott, akárcsak a sajátos formájú pajzs, a huszártárcsa.

 

Elsődleges fegyvere egy hosszú lándzsa, az ún. lobogós kopja volt.

Ez mellett rendelkezett még kézi íjjal (hagyományos magyar, vagy már sokszor a valamivel kisebb, de gyorsabb török változattal), valamint közelharci fegyverrel, amely lehetett kard, szablya, fokos, csákány,vagy buzogány.

A szablyája nehéz magyar, vagy könnyebb, török formájú is lehetett.

Hegyes, egyenes kardot, melyet később majd hegyestőrnek neveztek, illetve csákányt is használhatott, ha jobban páncélozott ellenfél leküzdésére törekedett. Mivel ezen fegyverek kifejezetten a vérteken való áthatolásra lettek kifejlesztve, a török könnyűlovasság ellenében nem feltétlenül voltak annyira hatékonyak.

Elmondható, hogy puskát nem használtak, a tűzfegyverek kézbevételétől ódzkodtak, ilyesmi egészen a pisztolyok meghonosodásáig, vagyis a tizenhatodik század második feléig nem tartozott a fegyvertárukhoz.

Soraikban csak nemeseket találunk, ez nem csak a felszerelések és a lovak költséges mivoltának tudható be, hanem annak is, hogy ezen büszke vitézi közösségek nem nemes elemeket nem is fogadtak volna be maguk közé. Később, mikor az állandó háborúság során, a harcok és az elszegényedés következtében az alkalmas nemesek száma megcsappan, már tapasztalható lesz a “tömeges nemesítés” is, hogy az országban ne legyen hiány katonaanyagban.

 

Gyalogság

 

Várőrség

A várak állandó őrségét adó gyalogosok, a drabantok vagy darabontok.

Fegyverzetük kard, pajzs, kopja vagy balta (fokos). Sokan közülük ekkor már puskával is fel voltak szerelve.

 

Naszádosok

Olyan gyalogos csapatnem, amelynek túlnyomó része a Duna déli szakaszán, illetve a Száva mellett teljesített szárazföldi és vízi szolgálatot.

Legnagyobb számban Nándorfehérvárnál állomásoztak, egészen addig, amíg Szabács és Nándorfehérvár 1521-ben török kézre nem kerültek.

Jellemző vízi alkalmatosságuk a naszád, ez a keskeny építésű, folyami hadihajó, amely remekül bevált a magyar folyamszakaszokon.

Egy részük katonai szolgálatot adó, és ezért kiváltságokat élvező jobbágyrétegből került ki, akik ha éppen nem hadban voltak, akkor a végházakhoz közeli telkeiken gazdálkodtak.

 

  1. A Mezei hadak:

Gyalogság, zsoldosok

Az egy-egy hadjáratra összetoborzott, mezei ütközetek megvívására is alkalmas hadsereg a bandériumokból, telekkatonaságból és az ez mellé még zsoldon felfogadott csapatokból állt.

Az ilyen hadak magyar gyalogsága puskásokból, illetve mellettük még “magyar módra”, azaz fokossal, baltával, pajzzsal, illetve “német módra”, vagyis szálfegyverrel ellátott katonákból

állhatott.

Mellettük még igen gyakorta fogadtak fel külföldi gyalogos zsoldosokat is, mivel a magyar hadvezetés tisztában volt azzal, hogy az országban nagy számú és kitűnő lovasság található,
de jó minőségű gyalogosok tekintetében “behozatalra” szorulunk.

A professzionális gyalogságot leginkább lengyel, cseh és morva, valamint német területeken toborozták.

A cseh és lengyel katonák specialitása a nehézgyalogság, illetve a szekértáborra alapuló harcmodor lehetett, míg a német nyelvű zsoldosok, a lanckenétek, vagy landsknechtek az ekkortájt Nyugat-Európában és Itáliában kialakuló, a pikák és lőfegyverek vegyes alkalmazására épülő harcrend ismeretét hozhatták magukkal.

 

Hajdúk

Talán valamikor a század elején jelentek meg a hajdúknak nevezett katonaelemek.

Hagyományosan magyar és tót nemzetiségű marhahajcsárok voltak, akiket a néha több száz mérföldes, a magyar mezőkről a német vásárokra hajtott csordák kíséretére fogadtak fel. (hajtók – hajdúk)

Ez egy rideg, és nem veszélytelen foglalkozás volt, amely megedzette az ezt felvállaló férfiakat.

Az ilyen emberek, mikor éppen munka nélkül voltak, sokszor kiváló katonáknak bizonyultak, akiket ráadásul igen olcsón lehetett elszegődtetni fegyveres szolgálatokra.

A 16. szd első felében még erőteljesen megkülönböztették őket a darabontoktól, de később már együtt emlegették őket, és a 17 szd-ra már jóformán minden magyar gyalogos katonát hajdúnak neveztek.

 

A bandériumok lovassága és a telekkatonaság

A hadfelállítási törvények és rendeletek alapján 36 jobbágyporta (telek) után egy nehézlovast, illetve a déli vármegyékben minden húsz porta után egy könnyű-fegyverzetű lovast, vagyis huszárt kellett a vármegyéknek a királyi had számára biztosítaniuk. E célra a királyi kincstár általában átengedte a rendkívüli hadiadóból befolyó pénz egy részét a vármegyéknek.

Bandériumokat a főbb világi és egyházi tisztségeket betöltő személyek, valamint a bárók, mágnások közé sorolt főurak tartottak fenn, illetve állítottak ki hadba hívás esetén.

A királyi bandérium 1000 lovasból állt, az erdélyi vajda, a temesi ispán, illetve a bánok is meghatározott számú lovagot kellett, hogy fegyverben tartsanak a tisztségükből fakadó bevételekből.

A lovasságot tehát vegyesen könnyű- és nehézfegyverzetű vitézek alkották. A nehézlovasság által viselt teljes vértezet a 16szd-ban elérte fejlődésének csúcsát. Az mellett, hogy viselőjének mozgását már nem túl nagy mértékben akadályozta, olyan fokú védelmet is nyújtott, hogy a védőfelszerelések közül a pajzsot már gyakorta el is hagyhatták.

Az efféle vértezet magas ára, és a hozzá szükséges képzett, nagytestű lovak drágasága miatt azonban a magyar haderőnek létszámban ekkor már nem túl nagy része állhatott a szigorúan vett nehézlovasságból.

 

  1. A tüzérség

 

A magyar haderőben a tüzérséget Mátyás király uralkodása alatt szervezték fegyvernemmé. A 16.szd. elejére a különféle lövegek már szinte teljesen kiszorították a hadi használatból a kővető gépeket.

Az ágyúkat rendeltetésük alapján három fő csoportba sorolhatjuk:

(vár)védelmi

ostrom

tábori

A lövegtípusok alapján pedig megkülönböztethetünk ágyút, tarackot és mozsarat.

Az ágyú hosszú csövű löveg, amelynek csőhossza 20-40-szer nagyobb öblének méreténél. Nagy kezdősebességgel, nagy lőtávolságra, lapos ívben lövi ki vas-, bronz- vagy ólomgolyó lövedékét.

A tarack, amelynek rövid csöve kb. 10 öbölméret hosszú, kis töltéssel magas ívben lövi ki lövedékét várfalak, bástyák törésére.

A mozsár egészen rövid csövű, nagy öbölméretű löveg. Meredek ívben veti ki lövedékét falak, épületek szétzúzására, fedezék mögötti célokra.

 

A kor lövegeit bronzból öntötték, illetve kovácsoltvas dongákból állították össze, lövedékeik még kő-, illetve tömör fémgolyók voltak.

A leírások és leltárjegyzékek alapján a végvárak viszonylag jól el voltak látva tüzérségi eszközökkel, a tábori lövegek számáról azonban már kevesebbet tudhatunk.

Beküldve:

Véres kard – a mohácsi csata regényes története

Megjelent!

1526-ban nagyszabású török hadjárat indul a Magyar Királyság ellen, melynek igen rossz állapotban kell ezzel szembenéznie. A végvárrendszer romokban, a kincstárban nincs pénz és a központi hatalom gyenge.
Tomori Pál kalocsai érsek a végvári katonaságban bízva megpróbál felkészülni az elkerülhetetlennek látszó oszmán támadásra: megerősítik Péterváradot, és mozgósítják a hadra fogható férfiakat.
Három barát kalandos történetén keresztül tárulnak fel az 1526-os esztendő sorsfordító eseményei: ütközetek, politikai tárgyalások, cselszövések, egy király és egy birodalom végzete.

A trilógia kötetei:
Szablyák tánca
Bajvívók
Véres kard

A trilógia végigvezeti az olvasót az 1521-1526-os oszmán-magyar háború magyar eseményein, mindig a cselekmények sűrűjében maradva, egy egész történetet adva úgy, hogy közben a kötetek önállóan is olvashatóak.

vereskard_borito

konyborito3d_00247