A rabszolgatartás intézménye az emberiség történelmének nagy részében jelen volt. Nem szűnt meg a Nyugat-Római Birodalom bukásával 476-ban, hogy csak valamikor az amerikai kontinens európai gyarmatosítása során az ültetvényes gazdálkodás munkaerejének biztosítására újjáéledjen, mint ahogy az a történelemtanításból leszűrhető lenne. A rabszolgatartás a végvári krónikák szempontjából vizsgált időszakban (15.-17. szd) nagyon is elterjedt volt: egy részről az itáliai városállamok alkalmazták szervezett formában külbirtokaik, a földközi-tengeri szigetek és a Fekete-tenger partvidékén található területek gazdaságának működtetésében, valamint kisebb mértékben ismert még részükről és spanyol részről a gályarabszolgaság intézménye is. Bár a gályahadászat fénykorában (tizenhatodik század közepén) az evezősök túlnyomó része kvázi önkéntes volt (önkéntesek fizetésért és sorozottak).
Ezzel szemben a muszlim világban, Észak-Afrikában, Anatóliában és a Balkánon a rabszolgák tartása szélesebb körű volt. Legnagyobb részük pedig hadizsákmányként – elfogott keresztények – jutott erre a sorsra. Az élet minden területén ott voltak: rabszolgák művelték a földet, rabszolgák hajtották a gályákat, rabszolgák szolgáltak a gazdagabb házaknál, sőt még a janicsárság és az oszmán hivatali gépezet is rabszolgákból állt (bár e kettőnél már muszlim hitre átnevelt rabszolgákról kell beszélni).
A rabszolgaságról
