Nagy Ferenc vagyok, honvéd tizedes.
Éltem: egy esztendőt.
49 nyarán történt, hogy Bem tábornok parancsára megjártuk, és végigharcoltuk Moldvát. Visszaszorítottuk a muszkát, majd arra vártunk, hogy ott is fegyverre keljen a nép, főképp a csángók, a véreink, és csatlakozzanak a magyarok, székelyek, lengyelek szabadságharcához. A moldvai önkéntesek gyülekezése azonban már a törököt is nyugtalanította volna, ezért a pasa követe felkereste az alakulatunk parancsnokát, és felszólította az elvonulásra.
Tuzson János őrnagy úr igazán kiváló tiszt, de csupán csekély erőkkel maradt hátra Moldvában, így nemigen tehetett mást, visszavezetett minket Erdélybe. Nyolc gyalogszázad, félszáz huszár, és három tábori ágyú; ennyien voltunk. De alig értünk vissza Háromszék határára, a nyomunkban már ott lihegett egy egyesített orosz-osztrák hadtest, tizenkétezer katonával. Kozákok, gyalogság, tüzérség.
Kászonújfalunál értek bennünket utol, itt megharcoltunk velük, de a jelentős túlerő ellenében meg nem állhattunk, tovább kellett vonulnunk. De mint megtudtuk, a mi jó őrnagyunk nem kívánt elfutni, mindössze arról volt szó, hogy jobb helyet keresett, olyan terepet, amelyen eséllyel vehettük fel a harcot a sokszoros túlerővel. Ez a hely pedig a Csíki-medencébe vezető úton az a hágó volt, amelyet Nyergestetőnek hívnak.
– Honvédek, székelyek! – szólt hozzánk az őrnagy, mikor elértük a hágót. – Nem nektek való az, elfutni, és földjeiteket az osztráknak, muszkának prédául átengedni. Itt megállunk, és bizony álljt mondunk a császárnak is!
Végignézett rajtunk, mert látni akarta, mit is gondolunk most. Mert olyan ember volt ő, Tuzson őrnagy, aki úgy olvasott a katonái lelkében, mint valami könyvben. És ahogy a szemünkbe nézett, láthatta a fényt. Annak a parázsnak az izzása volt ez, amely ott tüzelt minden magyar léleknek a mélyén már több mint egy esztendeje, és amelyet most úgy felszított az ő nagy döntése, mint valami kovácsfújtató.
És mikor látta, hogy mind az egész zászlóalj egyként gondolkodik, bólintott, majd nekilátott a védelem megszervezésének.
Három hatfontos tábori lövegünk volt, először ezeknek kellett helyet találni, olyan helyet, ahonnan a leghatékonyabban lőhették be a hágón átvezető utat. Kijelölték nekik a magaslatot, és a tüzérek nekiálltak az ágyúk elhelyezésének. A hatlovas fogatok ugyan végighúzták őket a Kárpátok útjain, de most nekünk, gyalogos honvédeknek is segítenünk kellett a tizenöt tüzérnek abban, hogy a megfelelő magaslatra azokat feljuttassák.
Először köteleket kellett általvetni a domb tetején álló öles fenyőtörzseken, majd azokkal a kötelekkel a kaptatón végig a három löveget felvontatni.
– A modern harcászat legfontosabb alapelve a földrajzi tényezők lehető legjobb kihasználása – mondta egyszer az őrnagyunk, és ahogy végig a hadjárat során, most is igyekezett e szerint eljárni.
A gyalogszázadokat is ezek alapján osztották el, hogy egyrészt az útra jó rálövésünk legyen, másrészt meg, hogy fedett helyen is álljunk. A századosunk a távolságokat is megjelölte, ahogy az 1842 M puskákkal a legjobb lövés eshet. Száz lépés, ahol az ellen hasára kell célt tartani, kétszáz lépés, ahol a mellére, és háromszáz, ahol már a csákóra.
Kialakítottuk az állásainkat, ahogy azt a rendelkezésünkre álló szűkös idő engedte. Mert tudtuk mi jól, hogy az osztrák parancsnok, Clam-Gallas aligha óvatoskodik sokáig. Sejtheti, hogy nem túl nagy erők állják útját abban, hogy elérje Háromszéket.
Huszárjaink közül néhányan az úton lejjebb, ahol mi már nem is láthattuk őket, foglaltak lesállást, hogy az ellen közeledéséről a zászlóaljat idejekorán értesíthessék.
Miután mi már az elkészült állásainkban voltunk, a fegyvereket kellett megtisztítanunk, mert az előző napi ütközet óta erre még nem jutott idő, elkormolódott puskákkal meg nem vállalkozhattunk komolyabb tűzharcra.
Ezt a műveletet már alkonyi fényben kellett végeznünk, és a parancs úgy szólt, hogy az éjszakát ott, az állásokban töltjük. Nem tudhattuk, mikor érkezik meg az ellenség. Az őrnagy azonban úgy sejtette, ha az egész tábor nem is, de az előőrsük bizonnyal éjszaka is mozgásban lesz.
Igaza volt.
A szabadban éjszakáztunk, mint már oly sokszor, mióta először elhagytuk Székelyföldet. Rövid éjünk volt, és amikor a tüzes augusztusi napkorong a hegyek fölé emelkedett, lovasok tűntek fel az úton. A mi lest álló huszáraink. De még ha huszárformájuk is volt, a jelszót akkor is mondaniuk kellett, különben puskavégre kaptuk volna őket.
Jelentették, hogy közeleg az ellen.
– Ébresztő, legények! – a százados végig járt közöttünk, és mink, tizedesek, megjelentettük neki, hogy mindenkinek száraz a puskája.
Persze, hogy az volt. Jobban óvta azt mindegyik a hajnali harmattól, semhogy hibát találhattunk volna bárkinél is!
Az úton ekkor tűntek fel az első ellenséges katonák. Lándzsás, lovas kozákok voltak. Lépésben jöttek, kímélték a hátasokat, meg talán nem is akarták nagyon lehagyni a hátrébb vonuló gyalogságot, akiket mi még szemmel nem láthattunk.
Négyszáz lépésnyire lehettek a kozákok, mikor az őrnagyunk tüzet vezényelt az ágyúknak.
Rövid egymásutánban villant fel a három löveg csövének torkolata, és három dörrenés hangja gördült alá a hegyoldalon, majd változott egybefüggő robajlássá, ahogy a körüllevő ormok ide-oda labdáztak vele.
Alant kartács vágott a kozákok közé. Néhányan közülük lovastól elhanyatlottak, a többiek pedig káromkodva, kiáltozva adtak nekünk hátat, és az út porát felverve, vad vágtában fordultak vissza.
Közülünk senki sem ujjongott, hiszen nem győzelem volt ez, csupán az ellenséges előhadat ugrasztották meg a tüzéreink. Az osztrák-orosz csapatok így most már tudhatták, hol foglaltunk állást. Clam-Gallas generális immár megtervezhette a támadását.
Nem is kellett rá túl sokáig várnunk.
Először az osztrák kürtök szava jutott el hozzánk. Az éles hang vércsevijjogásként szállt végig a magasba törő fenyők csúcsai fölött. Azután a dobpergést hallottuk, azt, amelyre a gyalogság masírozott végig az alant kanyargó úton, tekintetünktől egyelőre eltakarva. Mintha elrikoltott német vezényszavak is felharsantak volna, mielőtt az első fehér kabátos sor megjelent odalent.
Felnéztem az ágyúk ütegállására, mely fölött ott lengett a háromszínű lobogó. Szövetét golyók lyuggatták már, akárcsak megannyi bajtársunk testét, akikkel együtt vonultunk mindenhova, e zászlót követve. De tépettsége ellenére is büszkén hirdette azt az elszánást, mely őrnagyunk törhetetlen akaratából fakadt. „Eddig, és ne tovább!” Harsogta szavak nélkül a lobogónk, és mindannyian, akik csak feltekintettünk reá, erőt meríthettünk látványából az ütközet előtt.
Odalent, a császári sas lobogója alatt a hauptmann tüzet vezényelt. Eldördültek a puskák, és az osztrák gyalogság sorait lőporfüstbe burkolták.
– Vállhoz! – hallatszott a vezényszó a mi sorainkban is.
– Célt!
– Tűz!
Az első sortűz után máris újratöltöttük a gyutacsos puskákat, és folyamatosan tüzeltünk.
Az ellenség újra és újra támadott. A lövegek csövei, csak úgy mint a puskákéi, a nyári melegben tüzesre forrósodtak.
Peregtek az osztrák dobok, harsogtak a kürtjeik, a fehérkabátosok egyre közelebb nyomultak, és állandóan puskáztak. Sok elhullott közülük a mi golyó- és kartácszáporunk alatt, de nem vonultak vissza.
A második támadást már a tüzérségük is támogatta, egy völgyben, ahol nem láttunk rájuk, felállították a mozsaraikat, és onnan bombáztak bennünket. Eleinte eredménytelenül, majd mind pontosabban. Egyszer a mi állásunkba is bevágott egy gránát, Kis Miklós és Istenes János közlegények életét kioltva. A gyalogság lövéseinek is voltak áldozatai, de mivel mi voltunk jobb helyzetben, egyelőre inkább amazok hullottak.
Néhány óra múlva azonban már olyan sűrűn takarta őket a lőporfüst, hogy nem is igen tudtuk, hova célozzunk. A füst fedezékét kihasználva egynéhány csapatuk olyan közel tudott jutni az állásainkhoz, hogy már szuronyrohammal is próbálkozhattak.
A második század veteránjai azonban keményen verekedtek, és kézitusában szorították vissza őket.
De nem csak ők, hanem az egész zászlóaljunk derekasan állta a sarat. Az osztrák és a muszka váltott csapatokkal ostromolta a hágót, de minduntalan sikertelenül, mindenik kísérlet után véres fejjel kullogtak vissza a völgybe.
Két támadás között, mikor a fölöttünk gomolygó szürke füst megritkult, felnéztem az ágyúállásunkra. A zászlónk ott lobogott, töretlenül hirdette, hogy ez a mi földünk, ezen a hágón most végre megvetettük a lábunkat, és itt is maradunk.
A küzdelem hajnalhasadáskor vette kezdetét, és dél is elmúlt már, mikor végre elhallgattak a fegyverek. A szakadatlan dörejek, melyeket a távolról fülelők semmiképpen sem viharnak, hanem inkább valamiféle szűnni nem akaró pokoli morajlásnak vélhettek, elcsitultak.
A csendben felnyögtek a sebesültek, végre hangot adhattak fájdalmuknak. De csak a fájdalom jajszavai voltak ezek, nem pedig átkok, vagy panaszok. Aki e szent harcban sebet kapott, az nem panaszkodott. Mert Krisztusi sebek voltak azok, áldozati vér folyt ki belőlük, cseppjei pedig megszentelték a földet, melyért kihullottak. És aki elesett e harcban, az boldog lehetett, mert életét a haza oltárán áldozá, mártírrá vált.
Tuzson őrnagy tűnt fel ekkor, végigjárta az állásokat, megnézte magának a kormos arcú, vérző testű, üdvözült tekintetű honvédeket, és jelentést kért a tisztektől.
De a veszteségjelentések mellett egy másik hírt is kapott most, a körül figyelő huszárok egyik osztaga azt jelentette, hogy egy ösvényen, mely állásainkat megkerülve a hátunk mögé vezet, ellenséges csapatot láttak vonulni.
Árulás! A hegyeket ismerő valamely helybeli a császáriak kalauzául szegődött!
Ha a túlerő mögénk kerül, felmorzsolnak minket, itt többé meg nem állhatunk. Az őrnagynak döntenie kellett. Élete legnehezebb döntését hozta meg, mikor ezt mondta:
– Elvonulunk.
Mikor onnan eltávoztunk, bár még dobogott a szívem a mellkasomban, de már nem igazán éltem. Számomra egy esztendő volt csupán az élet, amíg honvéd lehettem. Mert élni csak addig érdemes, amíg lobog a zászló a hegyek ormán.