A tizenhatodik század elejére a magyar hadászat fegyvertárában is fontos szerephez jut a puska, mint az elsődlegesen használt kézi lőfegyver. Ez egyrészt a hatékony átütőerőnek, másrészt pedig annak tudható be, hogy ekkorra már sokat fejlődik az elsütőszerkezete és a gyújtómechanizmusa (korábban ez nagyjából annyiból állt, hogy az irányba állított, lőporral töltött cső barátságosabbik végéhez a lövész odanyomta a kézben tartott izzó kanócot).
De vajon a kakasos, kanócos puska elterjedése kiszorította-e a kézi íjat a hadi használatból? Nem feltétlenül, mert úgy tűnik, hogy a puska egyelőre csak a gyalogságnál nyert teret, ahol korábban is inkább a számszeríjak használata volt szokásban, így a puska elsősorban azon fegyver szerepét vette át, illetve formálta úgy a gyalogos harcászatot, hogy abban nagyobb szerepet kapott a lőfegyverek tömeges alkalmazása.
A magyar könnyűlovasság fegyvertárából a kézi íj a tizenhatodik század elején még nem tűnt el. A nehézlovasság korábban sem használta, a huszárság viszont még jó ideig, egészen a pisztolyok elterjedéséig (kb. a század közepe) megtartotta.
Az íj használatáról a magyar oldalon az 1526-os mohácsi csatában Brodaricsnál olvashatunk:
“…ugyanazon a napon estefelé megjött Szerecsen János, több mint kétezer gyalogost hozott magával azokból a Dráva menti lakosokból, akiket kitűnő íjászoknak tartanak, részben saját embereiből, részben a pécsi káptalan birtokairól toborozták őket.”
Ebből a leírásból úgy tűnik, hogy a kézi íj gyalogosok általi hadi alkalmazása sem tűnt még el teljesen, a nem hivatásos harcosok, (parasztkatonák) kezében még továbbra is ott lehetett.
Azonban a kakas, és az abba rögzített kanóc, majd a keréklakat megjelenése már lehetővé tette a harctereken a puskával célzott lövések leadását, ami ezáltal a század folyamán a professzionális gyalogság fő fegyverévé vált.
Kalmár János így ír az íj 16. századi használatáról Régi magyar fegyverek című könyvében:
“A XVI. század elején a kézi íj még ismert hadi fegyvertárgy, általános használatban levő távolra ható fegyver volt a magyar harcosok kezében.
II. Lajos király maga is szívesen használta az íjat céllövészetre, vadászatra. Az íj még később is, egészen a XVII. századig kedvelt fegyver maradt.
…
Természetesen a tűzifegyverek fejlődésével és elterjedésével a kézi-íj használata erősen háttérbe szorult. Ez érthető is, mert az állandóan fejlődő nyugati vértezetek, illetve a nehezebb hadiöltözet ellen az íj eredménytelen maradt. Magyarországon ellenben a könnyebb hadiöltözetű török harcos ellen az íj még mindig hatásosnak bizonyult. Ezért találjuk meg az íjat még akkor is Magyarországon, amikor Nyugaton már régen felhagytak alkalmazásával.
A XVI. században az ősi íjfajta már csak elvétve fordult elő. Van ugyan adaunk afelől, hogy a magyar könnyűlovasság, a huszárság használta még az ősi mmintára készült összetett íjfatát […], azonban a törökök elleni harcainkban, az erőteljesebb haású török-tatár íjfajtát vette át és használta tovább huszárságunk.
…
A magyarság a törökökkel tartó hosszú háborúk során fegyverzetében annyira elkeletiesedett, hogy még a különféle fegyverfajtákat is török jelzővel látta el.
A török íj hossza 140 cm körüli, szélessége 4 cm. A fából készült réteg a középrészen helyezkedik el, amelyet kívül-belül ráragasztott, rugalmas szarulemez vesz körül Az íjvégződéseket (ahol az ideg van beakasztva) csontlemez vagy fa betétek merevítik. Az íj ívének keresztmetszete félkör alakú, a középrészén kissé megvastagszik, hogy jobban feküdjék a kézben.
A török nyílvesszők végén szakállas, keskeny levél alakú vagy hosszan megnyújtott, gúla alakú vas nyílhegyet találunk. A hegyeket hosszú, vékony tüskéjükkel süllyesztették a nyílvesszőbe, és vékony háncsszalaggal csavarták körül. A vesszők hátsó végére két-három vezető tollat ragasztottak, felületüket rendszerint arany, kék és vörös színekben festett rombusz alakokkal, gyűrűkkel díszítették.
A korabeli ábrázolásokon megfigyelhetjük, hogy a magyar harcos az íjat a bal oldalán, a törökével azonos külsejű tegezben hordta, derékövére akasztva.”
A cikk illusztrálásához Albrecht Dürer (1471 – 1528) képeit használtam fel.
A török fegyverzet képe pedig egy bécsi kiállításról származik.
