VARGA J. János
Magyar végvárrendszer a Hódoltság peremén
15–16. század
A végvárrendszer hosszú folyamat eredményeként jött létre, elsősorban Luxemburgi Zsigmond (1387–1437) és I. (Corvin) Mátyás (1458–1490) védelmi politikájának köszönhetően. Az első vonal Orsovától Nándorfehérváron, Szabácson, Jajcán és Kninen át húzódva érte el az Adriai-tenger partját. A második ettől északra, Karánsebesnél kezdődött, Péterváraddal, Krupával folytatódott és Zengg-gel zárta a sort, ismét az Adriánál. Összeomlása tragikus gyorsasággal, a 16. század első harmadában bekövetkezett: 1518-ban Jazero és Travnik, 1520-ban Tesany és Szrebenik esett el. A Zsigmond király által 1437-ben megszerzett Nándorfehérvár (a későbbi Belgrád) a déli védelmi vonal tengelyében majd egy évszázadig ellátta feladatát, s már bevehetetlennek hitték, amikor 1521-ben két hónapi ostrom után áldozatul esett a „Nagy Hódító”-nak, miközben a felmentésével késlekedő magyar urak, ekként vélekedtek: „Eb higgye, hogy a török elfoglalja Nándorfehérvárat.” Orsova bukása (1522) és Szörény eleste (1524) teljessé tette az első védelmi övezet széthullását; az utóbbi elvesztése azért is érzékeny csapás volt, mert a török Duna-balparti hídfőállásaként egyszerre veszélyeztette Erdélyt és az Alföld bejáratát őrző Temesvárt.
A másodikból elsővé előrelépett végvári vonal sorsa – amely 50-60 kilométerrel az országhatáron belül húzódott – 1526-ban pecsételődött meg. A kulcserősségnek tartott, de Belgrád ellenálló képességével távolról sem vetekedő Pétervárad kétheti ostrom után elesett, s azután Nagy Szulejmán (1494–1566) hadai nem ütköztek számottevő mesterséges akadályba a Dráváig, azon túljutva pedig nyitva állott az út a Duna mentén az ország belsejébe.
Országon belüli végvárvonal
A húszesztendős II. (Jagelló) Lajos (1516–1526) ugyan útjába állt a szultáni seregnek 1526. augusztus 29-én a Mohács mezőváros és a földvári–majsai dombok által bezárt síkságon, de két óra leforgása alatt megsemmisült a királyi haderő, maga az uralkodó is odaveszett. Az évekig elhúzódó belső viszályok közben nem fordítottak kellő figyelmet a török elleni védelem kiépítésére: nem erősítették meg az ország belsejében álló várakat, és nem tagolták be egységes védelmi rendszerbe.
Csak az 1540-es évek elején eszméltek rá, hogy nyitottan, védtelenül állnak a megújuló támadásokkal szemben. Sietve láttak hát hozzá, a Habsburg-uralkodóval karöltve, az új, immár az ország belsejében húzódó végvárvonal kiépítéséhez. Alapját azok a királyi és földesúri várak, kastélyok, monostorok és templomok képezték, amelyek középkori jellegű magas tornyaikkal és vékony, átlag 1,6 méter vastagságú, kőből rakott falaikkal jórészt elavultak; szinte valamennyit korszerűsíteni kellett, hogy a rohamosan fejlődő tűzfegyvereknek is ellenálljanak, és megfelelő számú őrséget fogadhassanak be.
Egy részük belsőtornyos vár volt, amelyeket a falsíkon belül emeletes tornyokkal erősítettek meg. Általában magas helyre építették őket, ahol a meredek hegyoldal megnehezítette az ostromlók dolgát. Építésüket a terep lehetőségei határozták meg: vagy egyszerűen körülvették a hegy peremét falgyűrűvel – ahogyan Buda és Esztergom esetében történt –, vagy csigavonalban haladtak felfelé, miként Nógrád váránál. Ez utóbbi kedvezőbb védelmi lehetőséget biztosított, mert a várba vezető út egyre szűkülő körökben közelítette meg az erősség magját, az ún. öregtornyot, s ezzel számos, egymástól független, kapuközökkel tagolt szakaszt teremtettek, ahol a támadókat újra és újra megállíthatták.
Egyszerűbb építészeti megoldással készültek a síkvidéki belsőtornyos várak, többnyire négyzet alakú elrendezésben, mindegyik sarkában egy-egy toronnyal. Így emelték valószínűleg I. (Nagy) Lajos király (1342–1382) idején a tatai belső várat, és az Újlaki Miklós által a 15. században alapított Palotát. Valamennyinek fő fogyatékossága a tornyok belső elhelyezésében rejlett, ugyanis onnan nem lehetett a falakat oldalazó tűzzel pásztázni. A várépítők hamarosan alkalmazkodtak eme követelményhez, és a védőfalon kívül, de ahhoz csatlakozóan állították fel a tornyokat, amelyekben lőkamrákat és oldalirányú lőréseket alakítottak ki, ahonnan már oldalba kaphatták a támadókat.
A külsőtornyos erősségek építésének virágkora a 15. század elejétől a következő évszázad közepéig tartott, s egyaránt jellemezte a várakat és a fallal övezett városokat. Zsigmond király uralkodása idején készültek el a budai Várhegy csúcsán álló külsőtornyok (Buzogány- és Csonka-torony), valamint Kassa hasonló jellegű védművei. A 15. század közepe táján emelték Pest tornyokkal tűzdelt városfalát, és kibővítették Székesfehérvár középkori eredetű, kis alapterületű, külső tornyokkal tagolt védőövét is.
A tüzérség fejlődése már a külsőtornyos várak virágkorában új megoldásokra ösztönözte a fundátorokat, mert a karcsú és magas tornyok hamar összeomlottak az ostromlók tüzében. Ugyanakkor alkalmassá kellett tenni őket a korábbinál hatásosabb védőtűz kibocsátására, vagyis nagyobb számú löveg elhelyezésére; ahhoz viszont növelni kellett alapterületüket. Évtizedek tapasztalatai alapján tértek át a vastag falú, alacsony, kör alaprajzú védművek, a rondellák építésére. Belsejüket üresen hagyták, vagy feltöltötték földdel az ágyúállások számára. Alapkövetelmény volt – miként a külső tornyok esetében is –, hogy a falból előreugró és a vár sarkain álló erődítések zárótüze fedezze a rondellák között húzódó falszakaszt (kötőgátat, kortinát) és a szomszédos védmű homlokoldalát. A 15–16. század fordulóján általánosan ismert ez az új erődítési mód, s Magyarországon még a 17. században is alkalmazzák.
1471 előtt az elsők között építették fel Pest új rondelláit, majd 1484-ben Kassa város már meglévő külsőtornyos védőöve elé az új típusú falgyűrűt. A századfordulón elkészült Gyula várának nagyméretű, kétszintes védőműve, néhány évtizeddel később pedig további három, földből épült rondellája. A Dunántúlon Palota várkapuját egy, a kapuszoros előtt álló, 50 méter átmérőjű, kör alaprajzú erődítés biztosította, a falakét további kettő, és Tatán is megörökített egyet a császári-királyi hadmérnök 1569- ben készített vázlata. Ez idő tájt építették a budai vár déli Nagyrondelláját és Esztergom kerek védőműveit is. A rondellával megerősített váraknak árokkal, sáncokkal és fedett úttal tökéletesített típusa hatásos védelmet nyújtott, s jó ideig használható elrendezés maradt akkor is, amikor Itáliából új építészeti módszerek terjedtek el Európában.
Az itáliai hadi építészet fénykora
A várépítés fellendüléséhez jelentősen hozzájárult Konstantinápoly eleste (1453), amely komoly figyelmeztetést jelentett a török növekvő hatalmáról. Először a leginkább veszélyeztetett városok mozdultak meg az Adriai-tenger partján: tekintélyes méretű rondellákkal erősítették meg Raguza (ma Dubrovnik), Curzola (ma Korcula) és Hvar falait. Otranto erős várának török kézre kerülése (1480) után pedig olyannyira megélénkült a hadi építészeti tevékenység Itáliában, hogy a 16. századra a félsziget tört az élre a vár- és városépítés tudományában. Bologna, Padova egyetemeinek erődítési stúdiumait távoli országok ifjai látogatták. A hadmérnök-dinasztiák gyakoriak voltak akkoriban Itáliában: a Sangallo családból nyolc fundátor került ki, a Savorgnanok és Martinengók közül kilenc-kilenc, a Baldigarak öt, a Spaziók 14 építészt adtak Európának.
Buda eleste után, a növekvő veszély elhárítására egymás után érkeztek az itáliai mesterek az országba a bécsi kormányzat hívására. A Spazio család tagjai közül négyen jöttek: Francesco Győr, Komárom és Várad állapotát mérte fel 1547-ben, 1554-ben Székesfehérvárott bukkant fel. Pietro Nagyszombatban, Martino Pozsonyban és Temesvárott működött, Paolo pedig Eger várát erősítette a század közepén. I. Ferdinánd után I. (Habsburg) Miksa (1564–1576) is a leghíresebb építészeket bízta meg.
A magyarországi török uralom végéig alkalmazott leghatásosabb védőmű, az itáliai tervezők és várépítők által kidolgozott ún. olaszbástya, amely a falak együttesével alkotta a bástyás rendszert. Egyszerűbb változata az ötszög alaprajzú, ék alakban kifelé álló óolasz bástya. Előnye a rondellával szemben, hogy falai – többnyire a homokfalak – vastagabbak, és több ágyú elhelyezését tették lehetővé. Az ötszögű bástyák belső tere ugyanis legtöbbször nem üres, nem is teljesen földdel teli, hanem boltozott volt, ahol lőkamrákat vagy kazamatákat építettek ki az oldalazó lövegek számára. Tetejük általában sík, ahol újabb sánckosarak közé felállított ágyúk sorakoztak. Egy-egy többszintes bástya jelentős tűzerőt képviselt a csatlakozó falak, a szomszédos védművek és az előttük húzódó árok védelmére. Továbbfejlesztett változata az újolasz vagy a fülesbástya, amelynél a lövegeket a bástyák homlokfala mögé, a kortinával párhuzamosan kiképzett mélyedésbe (fülbe) helyezték el, fokozott biztonságot nyújtva az ágyúknak és a kezelő személyzetnek.
Várak, udvarházak a török ellen
A törökök magyarországi berendezkedése kezdetén végváraink nem rendelkeztek korszerű védművekkel. Az uralkodó és a várak zömét birtokló főurak egyaránt pénzügyi nehézségekkel küzdöttek és tulajdonjogi ügyekkel bajlódtak. A rendek azt kérték az 1543. évi országgyűlésen, hogy a király gondoskodjék azokról a várakról, amelyeket birtokosaik képtelenek fenntartani.
A következő évben visszatérő kívánság, hogy az uralkodó javíttassa ki a végvárakat, helyeztessen beléjük elegendő őrséget, a haszontalan földesúri erősségeket romboltassa le, a fontos véghelyeket pedig erősíttesse meg.
A főurak egy része ellenszolgáltatás nélkül átadta várát a királynak, mások ragaszkodtak birtoklásához, de befogadták a királyi őrséget, esetleg magukra vállalták a katonák zsoldját, ellentételként hadifelszerelést igényeltek.
Szerényebb nemesi kastélyokat és udvarházakat is megtoldottak akkoriban gyorsan elkészíthető védművekkel: saroktornyokkal, palánkkal és vizesárokkal, hogy menedékül szolgáljanak a portyázó török lovassággal szemben.
A szilárdan megépített templomok és kolostorok is alkalmasnak bizonyultak védelmi feladatok ellátására. Így került sor a nagy befogadóképességű, magas, erős falú szentegyházak megerősítésére, miként Szikszón, ahol lőrésekkel és figyelőtornyocskákkal látták el a helyi templomot, majd palánkkal és vizesárokkal kerítették. Ugyanígy vált a végvári rendszer tagjává a keszthelyi ferences kolostor, a sági klastrom (Alsó-Magyarország, Hont vm.) és a Szent Márton-hegyi apátság (ma Pannonhalma).