1. Naszádosok
1526. augusztus 29.
Magyarország
Balkai Demeter naszádos vajda aggodalmasan nézett végig a flotta maradványain. Nyolc jól megépített, gyors járású folyami naszád állt bevont vitorlákkal és evezőkkel a part mellett kikötve. Az utolsó nyolc naszád a magyar király dunai hajóhadából. Nyár eleje óta sokat harcoltak és egyre csak fogyatkoztak, hajóban, emberben egyaránt.
Szalánkemén, Pétervárad és Mohács. Ahogy a török szárazföldi hadsereg nyomult előre, előtte ott járt a Dunán az Oszmánok vízi hada – több száz gálya és sajka – melyek arányaiban még jobban felülmúlták a magyar erőket, mint ahogy az a gyalogság és a lovasság viszonylatában volt.
A legutóbbi összeütközés után a magyarok Dunaföldvárig húzódtak vissza, és ott kötöttek ki. A legénység tagjai nagyrészt a parton voltak, komoran hallgattak, csak néha vetettek sötét pillantásokat egymásra, vagy éppen dél felé, ahol a mezei csata dúlhatott. A hajóhad főparancsnoka, Bosics fővajda nem volt velük. Miután kikötöttek, ő lóra kapott, és kíséretével a szárazföldön Mohácsnak indult azért, hogy a király mellett lehessen, a flotta maradékának parancsnokságát pedig Balkai vajdára bízta.
Az első menekülők késő délután érkeztek. Csatakos lovakon, szemükben rémülettel, és arról beszéltek, hogy a török elfoglalta a tábort.
– A király is ott volt? – kérdezte tőlük Balkai.
– Nem, Lajos király és a hadsereg a tábortól egy mérföldre délre állt fel, és csatarendben nézett farkasszemet a nagyvezír csapataival.
A menekülők tovább mentek a budai úton, közülük egynek sem állt szándékában maradni. De nem is katonák, hanem csak egyházi és udvari emberek voltak. Az égen, valahol Mohács fölött fekete felhők gyülekeztek, vihar készülődött. Rájuk azonban még sütött a nyugati felhők közé alábukni készülő nyári nap.
– Ma estig eldől a sorsunk – jegyezte meg az egyik hajó parancsnoka.
Ezt a többiek is így gondolhatták, ahogy nyilván a vajda is ekképpen vélekedett. De ő nem hagyta tovább rémüldözni a legénységet, mindenkinek feladatokat osztott:
– Egy hajónak vízre kell szállni, és lejjebb ereszkedni a folyón.
A tisztek nem szóltak, figyelmesen hallgattak. Balkai folytatta:
– A létszámunk hiányos, de egy naszádot feltöltött állománnyal teljes harckészültségbe helyezhetünk. Amennyiben így teszünk, további három hajót tudunk még mozgatni. Az egyikkel a mi sebesültjeinket fogjuk szállítani, a másik kettő készen kell álljon arra, hogy menekülőket vagy más sebesülteket vegyen a fedélzetére. A harcra kész naszádnak kell számukra a fedezetet biztosítania, ezt magam fogom irányítani.
– Igenis – felelték a parancsnokok.
Balkai azután még utasított egy tizedest, hogy vegyen maga mellé két embert, és váltsa le a parti őröket. Lejjebb a folyam mellett ugyanis egy figyelőpontot állítottak fel, ahol három naszádos kürttel őrködött, készen arra, hogy jelezzenek, ha a vízen török hajók bukkannának fel.
– Mi lesz a maradék négy naszáddal, vajda uram? – kérdezte Csolnoki, az egyik vicevajda.
– Nem juthatnak török kézre.
– Tűzzel?
Balkai bólintott.
– A használható felszerelést és minden vasat át kell rakni a tovább induló naszádokra.
Megvizsgálták a hajókat, és kiválasztották a négy legjobb állapotban lévőt, a többit pedig elkezdték leszerelni. Már alkonyodott, amikor a településen áthaladt a menekülők egy újabb csoportja.
– A csata elveszett! – kiáltozták.
– Itt a vég!
A helyiek kétségbeestek, de a naszádosok nem pánikoltak. Két hónap alatt háromszor is szembeszálltak már a törökkel. Ha pogányok győztek, és feléjük tartottak volna, akkor legfeljebb még egyszer megütköztek volna velük. Bár létszámban a magyarok szinte mindig hátrányban voltak a támadó kontyosokkal szemben, a folyami ütközetekben azonban általában előnyösebb pozícióból vehették fel velük a harcot, mégpedig azon okból kifolyólag, hogy a törököknek árral szemben kellett haladniuk.
Már egészen besötétedett, mikoron újabb lovasok érkeztek, ezúttal a naszádos fővajda hírnökei. Serényi vajda és Ivancsics vicevajda voltak azok.
– A fővajda úr parancsa, hogy ahány naszáddal csak lehet, menjünk fel Budára – közölte vele Serényi.
– Ott vesszük fel a harcot? – kérdezte Balkai.
– Ahogy azt magad is tudod, vajda uram, Budáig nincs más erősség a Duna mentén. Csakis így lehet – felelte Serényi Tamás.
– Akkor hát Buda – bólintott Balkai.
Négy hajóval a tervek szerint útnak indultak, négyet pedig hátrahagytak. A lángoló naszádok jó ideig bevilágították a Dunát Földvárnál.
A lovasság gyorsabb, mint az evezve, árral szemben haladó hajók a Dunán. A törökök mégsem előzték meg őket, mivel a győztes Szulejmán Mohácsnál az első éjszaka még abban sem volt biztos, hogy hadai egyáltalán győzelmet arattak-e. A törökök lovaik mellett, harckészültségben, átázva, dideregve várták a csata utáni reggelt. Egy sereg ilyen állapotban aznap persze már nem volt hadra fogható. A szultán az azt követő napon is csak portyázókat küldött ki, fő erejét a táborban tartotta.
Budán erről azonban nem tudhattak, oda a csata rémült túlélői vitték meg a vereség hírét, és azt koránt sem tárgyilagosan adták a városlakók tudtára, nem csoda, hogy a polgárság berkeiben a pánik lett az úr.
A négy naszád is csak jóval később érkezhetett meg. Balkai egyenesen a vár alá kormányozta őket.
A pesti és budai oldal között, a vár tövében kiépített zárólánc nem volt zárva, áthaladhattak a vízi úton. Ami még hanyagabb és bosszantóbb volt, hogy a láncfeszítő csörlőház tornyában még őrség sem posztolt.
– Olyan, mintha már Buda is elesett volna – jegyezte meg Csolnoki.
A hajók kikötöttek, és Balkai a legrövidebb úton, a várba vezető vízhordó lépcsőn felrohant a várba, névleg azért, hogy a prefektusnál jelentkezzen, valójában inkább a kíváncsisága okán. A vár egy mészkőhegyre épült, remek kilátással a folyamra, a városra és az átellenben fekvő pesti oldalra is. Odafent, a falak között aggasztóan kevés embert talált, katonát pedig még elvétve sem. Megtudta, hogy a vészhírre Mária királyné Szalaházy Tamás veszprémi püspökkel, kancellárjával, Thurzó Elek tárnokmesterrel és Bornemisza János budai várnaggyal és pozsonyi főispánnal elmenekült Budáról. A vár védelmére láthatóan senki még csak nem is gondolt. Ilyen formán pedig a városéra sem igen. A lakosság többségét adó német polgárok részint már elmentek, részint még értékeiket pakolták. A magyarok zavarodottak voltak, némelyek fosztogattak, mások örvendtek a németek távozásának, megint mások a királyt gyászolták. A zsidók állítólag reménykedve várták a szultánt, szerintük a török őket, mivel nem keresztények, nem akarta bántani.
Balkai izzadtan, kimerülten, lázas tekintettel, zavarodott fejjel érkezett vissza a naszádokhoz. Amit megtudott, közölte a legénységgel.
– Ottan még elég nagy mozgolódás van – mutatott Csolnoki a távolabbi rakpart felé.
Amott több hajó is állt kikötve, az embereinek, amíg Balkaira várakoztak, volt idejük megszemlélni őket és látták, hogy ide-oda járnak az emberek a hajók és a város között. Balkai elrendelte, hogy menjenek oda hozzájuk.
Sok bárkát találtak ott, melyek induláshoz készülődtek. A rakpartról szorgalmas emberek mindenféle bálákat, ládákat és hordókat rakodtak be rájuk.
– Kegyelmetek meg kinek a megbízásából ügyködnek itten? – kérdezte Balkai a vezetőjüknek látszó alaktól.
A férfi fekete köpenyt és fácántollal ékes kalpagot viselt. Végignézett a naszádos vajdán és közölte vele, hogy a kincstartó bízta meg őket a várbeli értékek elszállításával. Gyorsan pecsétes iratot is mutatott, nehogy még holmi rablónak tartsa őt a vitéz úr. Azután pedig Bornemisza várnagy írott parancsát is elővette, mely szerint minden hajónak el kell hagynia a várost, a beérkező királyi katonáknak pedig Pozsonyba kell menniük a királynő védelmére.
– Ez kegyelmeteknek is szól – tette hozzá a rakodás felügyelője. – Ami számunkra igen kedvező hír, hiszen így kegyelmetek hadihajói kíséretet biztosítanak a kincstári szállítmánynak.
Balkai végignézett a kikötött hajókon. Tucatnyit látott félig vagy egészen megpakolva már.
– Nem is gondoltam volna, hogy ilyen gazdag kincstár van Budán.
– Nem csak a király és a királynő, de Thurzó uram vagyona is itt van – mondta a felügyelő, majd lehalkított hangon hozzátette: – Ha nem tévedek, az nagyobb is, mint az udvaré. A tárnokmester úr pedig nem lesz szűkmarkú azokkal, akik segítenek mindezt a török és a fosztogató pórnép elől biztonságba helyezni.
Mintegy szavai megerősítéseként fegyveres csapat tűnt fel a rakpartra vezető úton, akik egy társzekeret kísértek. Nem tűntek várkatonáknak, inkább felbérelt kardforgatók lehettek.
– Mindent értek – mondta Balkai. – Még beszélünk.
Otthagyta a rakodókat és visszatért naszádjaihoz. Összehívta a tiszteket, hogy megtanácskozzák a lehetőségeiket. Közben az a hír is elért hozzájuk, hogy a Morvaországból érkező zsoldoshad, melyet a török ellen gyűjtöttek, akkor valahol Győr környékén járhatott. Mohácsra, de még Budára sem érhettek el időben a csatáig, de azóta a nádor, vagy valamelyik főúr Felső-Magyarországból még az élükre állhatott volna. Annak a hadnak pedig, ha a Duna mentén akart volna Budára vonulni, naszádosokra is szüksége lehetett volna. Az, hogy velük egyesítse kicsiny csapatát, még mindig jobb elképzelésnek tűnt Balkai előtt, mint hogy tétlenül várakozzanak a parancsnok nélkül maradt budai vár alatt.
Végül a tanács arra jutott, hogy Serényi egy hajóval Budán marad, hogy bevárja a még beérkező magyar katonákat, köztük akár Bosics fővajdát is, Balkai meg három naszáddal a Pozsony felé tartó karaván kíséretéül szegődik.
A konvoj parancsnoka nem akart késlekedni, és bár a naszádok evezősei csak néhány órát pihenhettek, Balkai még is beleegyezett az elindulásba. Úgy gondolta, alkonyatra elérhetik Visegrádot, másnap Esztergomot is, és ott a törökök vagy a fosztogatók jelentette fenyegetéstől már nem kell tartaniuk, nyugodtan megpihenhetnek. Volt néhány ellátásra szoruló sebesültjük is, akik Mohács óta a fedélzeten hevertek. Őket is mielőbb egy ispotályban kellett volna elhelyezni, és erre Esztergomban jó lehetőség kínálkozhatott.
A tárnokmester felügyelőjének hajója haladt elöl, öt bárka – melyből kettőt az evezőkkel rendelkezők vontattak – sorjázott mögötte, a konvojt pedig a három naszád zárta.
A flotta jól felszerelt hajói voltak az övéik, mind Balkaién, mind Csolnokién és Ivancsicsén is voltak lövegek. Csolnoki megsimogatta a cerbottanának hívott, kis űrméretű ágyúcskát, mely a naszád orrából meredt előre. Merengve szemlélte az előttük úszó, mélyre merülő bárkákat. Dugig lehettek rakva, vélhetően igen nehéz és felettébb értékes holmikkal.
– Vajon mi lehet rajtuk? – dünnyögte a vajda félhangosan.
Elhaladtak a Szent-Margit sziget mellett, majd betértek a Szent-Endrei-szigetnél két ágra szakadó folyam szélesebbik ágába. Vácnál a Duna jókora kanyart vett és nyugatról déli irányra váltott, és ha az ember folyással szemben haladt, mint akkor ők, hát érdemes volt a jobb part közelében hajóznia, a túloldalon ugyanis erősebb volt a sodrás, ráadásul megannyi homokzátonyt épített ott a természet. Mikorra odáig értek, már rájuk esteledett.
Balkai naszádján két felépítmény is magasodott, a hátsó a kormányállást, az első a két falkonettát védte az időjárás viszontagságaitól. A vajda felmászott az elülső tetejére, és egy égő lámpással jelzett az élen haladó hajók felé, hogy kössenek ki. A bárkák megálltak, de nem indultak a part felé. Az elöl haladó „vezérhajóról” visszajeleztek, hogy beszélni akarnak velük.
Balkai naszádja leelőzte a teherhajókat, és az élen álló mellé úszott. A tárnokmester felügyelője ott állt a kormányállásnál, a sötétben már csak a lámpája fénye látszott, és onnan kiabált át Balkainak:
– Lehorgonyzunk, de nem megyünk a parthoz.
– Miért nem? – kérdezte a vajda.
– A vízen éjszakázunk. Itt biztonságosabb.
– De be vannak ezek rezelve – morogta az egyik naszádos a vajda mögött.
– Na hallod, több mázsa arany lehet alattuk – szólt vissza egy másik.
Balkai maga nem hitte, hogy temérdek kincs lenne azokon a bárkákon, hiszen nyílt titok volt, hogy a kincstár kongott az ürességtől, a király volt talán a legszegényebb birtokos az egész országban. Ha valami értékes hevert ott, az inkább iratok és kódexek, semmint aranyhalmok formájában lehetett.
– Rendben – felelte vissza a vajda. – Mink kikötünk és hajnalban majd megint vízre szállunk.
A naszádosoknak kellett a pihenés, hiszen hetek óta minden nap hajóztak már. A part felé fordultak, ott kikötöttek, és a Szent-Endrei-szigeten tábort vertek.
Másnap, ahogy a vajda ígérte, ismét fedélzetre szálltak, és a karaván mehetett tovább. Azon a napon elhajóztak Visegrád mellett, itt már hegyek között jártak, egyik oldalon a Börzsöny, másikon a Visegrádi-hegység magasodott föléjük. Azon hegy tetején látszott a büszke fellegvár, ahol jó ideig a koronát is őrizték volt. Lentebb, közel a vízhez állt Mátyás király csodálatos palotakomplexuma, templomával, reneszánsz kertjeivel és… és sehol egy lelket sem láttak. Az emberekhez eljuthatott már a veszedelem híre és vagy a Pilisbe, vagy a Duna másik oldalára menekültek, remélvén, hogy ott nem találják elő őket a törökök.
Megcsodálták a vízről a palotát és tovább hajóztak a sodrással szemben. A Duna újabb jókora kanyart vett, és következett a Dömösi rév, ahol több másik bárkával is találkoztak. A bárkákkal és a komppal egész családok, talán egész falvak igyekeztek átjutni az északi oldalra, ahol a biztonságot remélték. Balkai jelzett a tárnokmester felügyelőjének, hogy haladjanak tovább, ő maga egyetlen naszádját a révhez kormányozta. Ha valaki jól értesült lehet, hát az a révész, úgyhogy onnan igyekezett híreket szerezni.
Meg is tudta tőle, hogy a török állítólag már Budánál járt, úgy tűnt, ők még éppen jókor hagyták el a fővárost. A pogány portyázók megjelentek a Pilisben és feldúltak egy monostort. A nép menekült előlük, némelyek a túlpartra igyekeztek, mások meg nyugatnak. Állítólag Maróton tábort építettek és védekezésre készültek.
– A cseh-morva seregről van hír? – kérdezte reménykedve a vajda.
A révész semmilyen nyugati seregről nem tudott.
– Na és mi a helyzet Esztergomban?
– Onnan még senki nem jött erre. Akinek van esze, az inkább megy el innen. De úgy hallottam, ott a katonaság tartani akarja a várat, még akkor is, ha az érsek Mohácson maradt. Mert azt beszélik, hogy Szalkai érsek úr mártírrá lett a csatatéren – a révész keresztet vetett. – Nyugodjék békében.
– Sebesültjeink is vannak, Esztergomban az ispotályba visszük őket. Azt tudja-e kegyelmed, ki parancsnokol most az esztergomi várban?
– Orbánczi András, úgy hírlik.
– Nem ismerem.
– Addig van az jól, amíg nem ösmeri az ember – mondta a révész.
– Miért?
A révész sóhajtott egyet, láthatóan nem akarta elmondani, amit gondolt. Balkai meg nem erőltette, inkább bort, szalonnát meg kenyeret vásárolt még a legénység számára a szekeres parasztoktól, aztán visszatért a naszádjára.
– Gyerünk tovább, fiúk! Érjük utol a többieket!
Evezőseinek könnyen tartható ütemet diktált, bár egy órás lemaradásba kerültek, mégis úgy ítélte meg, hogy hamar utolérhetik a lomha bárkákból álló, lassan haladó konvojt. Emberei komoran ültek a padokon és hallgatagon maguk elé meredve markolták az evezőlapátokat. A hír, hogy a törökök már a Pilisben jártak, elkeserítette őket. „Ilyen gyenge lenne az ország és ennyire erős a pogányság?” – gondolták. Balkai is nehezen hitte volna, hogy egyetlen csatában összeomolhatott a magyar véderő. Főleg, hogy olyan csapatok is voltak még, melyek nem is vettek részt a mohácsi összecsapásban. Frangepán Kristóf seregteste, az erdélyi vajda hadai, a cseh segélyhad… Vajon hol lehettek mindazok? Vajon hol lehetett akkor éppen a naszádosok maradéka, élükön Bosics fővajdával?
Erős reményeket fűzött hozzá, hogy nem kell elmenniük Győrig vagy Pozsonyig, talán már Esztergomban is talál olyan katonaságot, amely képes és hajlandó ellenállni az ellenségnek.
A méltósággal hömpölygő nagy folyam újabb kanyart vett, és ők az áramlat legkisebb ellenállását keresve utaztak tovább a hátán. Elérték az Ipoly torkolatát, majd több kisebb sziget esett útjukba. Többségük fákkal dúsan benőtt, vad és rejtelmes liget, némelyiken azonban emberi tevékenység nyomai, épületek vagy partra húzott csónakok látszottak. Közeledtek a Garam torkolatához, és onnan, az utolsó sziget mögül kiérve már látszottak az esztergomi várban álló székesegyház tornyai. A vízen pedig megpillantották Csolnoki és Ivancsics naszádjait, előttük pedig a tárnokmester teherhajóit.
Balkai ismét az orrfelépítményhez ment, hogy onnan jelezzen nekik, forduljanak a parthoz. Már éppen le akarta adni a zászlójelet, mikor dörrenést hallott. Nem égdörgés, hanem ágyúdörej volt, ezt egy magafajta katonaember minden kétséget kizáróan meg tudta állapítani. Onnan, ahol voltak, már a vár falai is látszottak a tornyok tövében, és ahogy meg tudta ítélni, onnan szállt fel egy fehér füstfelhő, lőporfüst. A várból köszönthették őket.
Újabb lövés dördült és kiáltozások foszlányai jutottak el hozzá.
– Mi ez? – hökkent meg a vajda. Ennyi üdvözlés már nem járja, vajon mi történhetett?
A két naszád ott elöl gyorsabb ütemre váltott, igyekeztek leelőzni a bárkákat, mintha védeni akarnák őket.
– Gyorsabban, legények! Harckészültség!
Az evezősök megkétszerezték tempójukat, akik pedig éppen nem eveztek, azok elővették viaszos vászonnal fedett helyükről puskáikat és lőporos szaruikat.
Balkai maga is lőporos hordót vett elő a falkonetta otthonául szolgáló kabinból és a mérőkanálba töltötte a port. Beleszórta a csőbe, vasgolyót tett rá, majd kócból fojtást készített és azt is beletömködte a csőbe. Azután levette a gyújtónyílást védő bőrdarabot és port szórt a gyújtónyílásba is. Felnézett, és attól amit látott, görcsbe rándult a gyomra. Az egyik naszád árboca lassan oldalra dőlt, majd, alig néhány másodperc alatt az egész hajó megbillent, és a vízbe borult.
– Átkozott… – szűrte fogai között, de elakadt a szitkozódása, mert hirtelen nem is tudta, kit is szidjon. Ki támadt rájuk? Úgy tűnt, a várfalról ágyúzták őket, de mégis miért? Talán már elfoglalták a törökök a várat? Sok kérdés, és a válaszok még odébb voltak, kétszáz ölnél is távolabb.
A vár és a hajók egyre nagyobbak lettek. A hajósok kiáltásait már teljesen jól lehetett érteni, Balkai látta az embereket a bárkákon és a naszádosait a vízben. Csolnaki naszádja volt az, amelyik felborult. De Ivancsics naszádja nem sietett a segítségére, mert más gondjai akadtak. Az mellett is becsapódott egy lövedék – egy újabb ágyúgolyó a várfalról – a vízsugár jelezte, hogy éppen csak elkerülte a hajótestet. Ráadásul a vár tövéből is csónakok indultak el feléjük, tömve fegyveresekkel, akik semmiképpen sem segíteni akartak, hanem épphogy az elveszejtésükre törtek.
– Kutyafattya haramiák, kalózok – szitkozódott Balkai, most már megtalálva a szavakat.
Célzott a falkonettával és az izzó végű kanócbotot az ágyú gyújtónyílásához érintette. A löveg eldördült és a visszahatásába az egész naszád beleremegett. A golyóbis szemmel követhetetlen gyorsasággal szelte át a levegőt a víz fölött, és becsapódott az ismeretlen támadók legelöl haladó csónakjába. Két embert is elsodort, az egyiknek lyukat ütött a mellkasába, a másiknak a vállát szakította le, a közelükben tartózkodókat pedig beterítette a vérükkel. A csónakban levők rémülten kapták fejüket az újonnan érkező ellenség irányába.
Közben a várfalon ismét eldördült egy ágyú. Piszok jó helyzetben voltak odafönt a pattantyúsok. A Duna egy jókora szakaszát teljes széllességében belőhették és a naszádok ágyúi nem nagyon tudtak nekik megfelelni. A hajóknak ugyanis az orrban elhelyezett lövegekkel merőlegesen kellett volna a sodrásnak fordulniuk és a csöveket olyan magasra irányozniuk, amire képtelenek lettek volna. Viszont a csónakos támadók aggódhattak, mert vízi harcban a naszádosok felettébb kemény ellenfelek voltak.
A vajda hét csónakot számolt, amiken összesen vagy ötven ember lehetett. Nem jelentettek volna nagy gondot, ha nem támogatták volna őket a várágyúk. Így viszont a konvojnak esélye sem lehetett.
– A közelükbe kell férkőznünk, húzzátok gyorsabban!
Az egyetlen esélyük az volt, ha a csónakok közé vegyülnek, ott talán nem lövik őket a várból, ráadásul még az is lehet, hogy lebeszélheti a támadókat szándékukról. Ez utóbbiban azért bizakodott, mert meglátása szerint nem törökök voltak. Ahogy elnézte, magyarok, talán éppen a várkatonák támadtak rájuk.
Legényei keményen nekifeszültek az evezőknek, ő maga pedig nekilátott a falkonetta újratöltésének. Az egyik csónakon torkolattüzek lobbantak, majd a ladik fölött lőporfüst emelkedett fel. A vajda feje mellett egy ólomgolyó csapódott a deszkába. A naszádosok sem várattak magukra a válasszal. Ketten is puskát emeltek a vállukhoz, és a naszád tizedesének vezényszavára elsütötték fegyvereiket. A lövések közel durrantak, Balkai füle csengett, de ő folytatta az ágyútöltés műveletét.
Elhaladtak a felborult naszád mellett, melyet sodort visszafelé az áramlat arra, ahonnan jöttek. Balkai látta az embereiket a vízben, de nem fordulhattak oda, hogy segítsenek nekik. Ha így tettek volna, az ő naszádjukat is minden bizonnyal elsüllyesztette volna az ágyútűz. A vajda összeszorította ajkát, és nem adott parancsot a mentésre.
Azalatt Ivancsics naszádja is bajba került, legalább kétszer eltalálták már. A csónakos támadók nem is törődtek a sérült naszáddal, azt a várágyúkra bízták, az ő céljuk a bárkák elérése volt. Rablótámadás… ez egyre nyilvánvalóbbá vált.
A vezérhajón közben elvágták a vontatókötelet, a tárnokmester felügyelője menekülni akart a maga bárkáján, a lassabbat, mely csak hátráltatta, hátra akarta hagyni.
– Tizedes! – szólt hátra Balkai. – Zászlókkal jelezz a várnak, hogy hagyják abba a tüzelést!
– Igenis!
– Elvégre mégis csak a király katonái vagyunk.
A tizedes integetett a zászlóval, a várfalon azonban ismét eldördült az egyik ágyú. A kilőtt golyó süvített a magasban, majd az egyik bárkát találta. Úgy tűnt, amazok lőttek már mindenkire, aki a vízen volt.
– Istenem, segíts meg minket! – fohászkodott Balkai, majd ismét elsütötte a hajóágyút.
Lövésével sikerült az egyik csónakot elsüllyesztenie. Azalatt Ivancsics naszádja is valahogy odasodródott egy másik ellenséges csónakhoz, a katonák mindkét oldalon vadul kiáltoztak, egymásra sütötték puskáikat, majd baltákkal és szablyákkal csaptak össze a fedélzeteken.
Az egyik bárka már a túlsó partnak tartott, és ott megfeneklett. A hajósok a vízbe ugráltak róla, és úszva menekültek.
– Legények! – kiáltotta Balkai. Azonban mielőtt parancsát kiadhatta volna, egy ágyúgolyó zúzta darabokra a kabint a feje fölött. A vajdát beburkolta, és magával ragadta a sötétség.