10. A király követe
1529. február
Innsbruck
Innsbruck Tirolban, a Habsburgok örökös tartományainak egyikében, az Alpok szikláinak ölelésében fekszik. A hófödte, kopár kősziklák olyannyira szorosan ölelik körül a várost, hogy az embernek az az érzése támad, mindjárt magukba zárják a hegyek, és sohasem láthatja többé a napfényt. A város mellett, az egyik nem olyannyira kopár magaslaton található a Habsburgok családi palotája. Az uralkodók Prága és Bécs mellett itt időztek leggyakrabban.
Habardanecz János is ott kapott kihallgatást Ferdinándtól, Ausztria főhercegétől, Magyarország és Csehország királyától. Azokban a napokban éppenséggel nála, Szalotnaki Habardanecz Jánosnál fontosabb ember a király számára egyik országában sem volt. A király úgy is nevezte, hogy az ő „kedves embere”.
Még az előző év tavaszán kelt útra követtársával – ej, mennyire örült neki, hogy azóta megszabadult a hájas Siegmund Weichselbergertől, és nem kellett már tovább a krajnai előkelő ostobaságait hallgatnia – azért, hogy egyenesen Sztambulba menjenek, és ott a nagy törököt rávegyék a békére, és Ferdinánd Magyarországhoz való jogának elismerésére. Ha lehet, ajándék fejében még a várakat is vissza kellett volna kérniük tőle, de az már valóban igazán illuzórikus – és az oszmánok szemében pimasz – elképzelés volt, ahogy minden, az udvarban megfogant egyéb elgondolás is.
Habardanecz török útjáról visszaérve ugyanis nem tudott semm jóról beszámolni. Nagy pompával, a diplomácia minden külsőségét betartva fogadták őket, ugyanakkor se a szultántól, se a nagyvezértől nem hallottak semmi ígéreteset.
– Buda, s vele Magyarország se nem Habsburg Ferdinándé, se nem Jánosé, mert ahol a mi urunk feje megpihen, ahová egyszer a lova bedugta a fejét, az már örökös jogon urunkat tartozik megilletni – mondta el Habardanecz Ibrahim nagyvezír szavait.
Johann May felnézett papírjából, és közbekérdezett:
– Így mondta, hogy „Jánosé”?
A palota egyik, a napfénytől jól bevilágított szobájában voltak, ahol a király titkára jól tudott dolgozni. Az Isztambult megjárt követ neki mondta tollba élményeit.
– Nem biztos, talán Zápolyának nevezte, de lehet, hogy mégis Jánosnak.
– De nem János királynak, ugye? – tudálékoskodott az írnok. – A diplomáciában a címeknek nagy jelentősége van. A törökök, főleg pedig a nagyvezír ezzel nagyon is tisztában van.
Habardanecz felpattant ültéből, és járkálni kezdett, gondolkodott. Még ha Ibrahim királynak is nevezte volna a Szepesit, Szapolyait, ő akkor sem bírná azt kimondani. Gyűlölte a volt erdélyi vajdát, akit történetesen már magyar királlyá is megkoronáztak.
A szobában meleg volt, a cserépkályha ontotta a hőt. Odakint viszont jég ült az ablaküvegen, ami nem meglepő az Alpokban februárban. 1528 tavaszán keltek útra, és a törökök sokáig marasztalták őket, méghozzá szándékosan. Nem kívánták, hogy a hadi készülődésük híre túlságosan hamar eljusson a Habsburgokhoz.
– Nem tudom, hogy nevezte, de nem titulálta őt királynak – mondta végül, mikor megállt.
– Jól van, akkor azt írom, hogy Jánosé.
Habardanecz pontról pontra beszámolt a történtekről és mindarról, ami az elhúzódó tárgyalásokon elhangzott. Még a konkrét fenyegetést is elmondta, miszerint ha Ferdinánd nem hajlandó tiszteletben tartani a szultán hódítását, akkor ő maga fog hozzá elmenni, akár Bécsbe is, és azt nyométékosítani. Ezt persze ott Innsbruckban senki nem akarta komolyan venni. Ugyanakkor neki, aki fiatal kora óta a határvidéken harcolt, és jajcai provizorként az egyik legfontosabb végvár megtartásának felelőssége nyomta a vállait, majd pedig Isztambulban az oszmán birodalom erejét is szemügyre vehette, neki nagyon is közeli és valós volt a török fenyegetés.
Habardanecz egy cikornyás betűkkel rótt szultáni levelet is magával hozott az útról, Szulejmán írásbeli válaszát Ferdinánd megkeresésére. Azt azonban a sztambuli udvari török nyelven írták, és mindaddig még senki sem tudta lefordítani.
– Tartsunk egy kis szünetet? – kérdezte a titkár a láthatóan felindult főkapitányt.
Habardanecz bólintott.
– Egy kis friss levegő jólesne – morogta a katona.
– Rendben – felelte May, – egyébként van itt még valami, ami talán érdekelheti kegyelmedet.
– Mi az?
A titkár előhúzott egy papírt az alól a halom alól, melyre az imént jegyzetelt.
– Egy jelentés Havasalföldről. Radu de la Afumati halott.
– Igen? – Habardanecz felvonta az egyik szemöldökét. Ugyanakkor ez volt minden, amit reagált, nem volt kedve meglepetést színlelni. Johann May előtt felesleges volt szerepet játszania, mindketten nagyon is benne voltak az udvar üzelmeiben.
– Azt írják, hogy a fellázadt bojárok végeztek vele egy templomban.
– Van ilyen – mondta Habardanecz, és alig várta már, hogy Bosko eljuttassa hozzá az esetről Kendi verzióját.
– Van – hümmögte a titkár. – Szapolyai követe, az a Lasky, viszont már Lengyelországban jár.
– Ez biztos?
– Mit tudhatunk mi itt biztosan? – vont vállat a titkár.
Szapolyai János a vesztes Tarcali ütközet után Kolozsvárról küldte el Laskyt Isztambulba, miután két ferences szerzetes – akiket egyébként Werbőczy ajánlott neki – a bibliában megfelelő utalást talált rá, hogy bizonyos körülmények között egy keresztény fejedelem is köthet szövetséget hitetlen uralkodókkal. Szapolyainál alighanem elkövetkeztek azok a bizonyos körülmények. Bár a segélykéréssel – akkor legalábbis úgy látszott – már elkésett. A következő, Szinánál elvesztett csata után Lengyelországba kellett menekülnie. A követének oda kellett visszatérnie hozzá a török válasszal. Aztán Szapolyai ismételten Isztambulba küldte Laskyt, Habardanecz-cel majdnem egy időben. Kendinek akkor kellett volna őt elkapnia, amikor a második levéllel visszafelé tartott. Azonban Lasky más utat választott. Kendi Balázs azonban, szemlátomást nem maradt tétlen.
A helyzet kezdett élesedni, pedig Ferdinánd már azt hihette, hogy Magyarország Szapolyai kimenekülése után teljesen az övé lehet. A Habardanecz által a törököktől hozott válasz ennek látszott ellentmondani, bár azt még nem tudták, mi állhat a levélben. Ferdinánd mindenesetre még reménykedett. Azonban ha Habardanecz sejtései bizonyosságot nyernek, és a török írásban is azt közölte, amit szóban, akkor lépniük kell, méghozzá minél előbb. El kell menniük Speyerbe, és meggyőzni a birodalmi gyűlést, hogy még a tavasszal hadat állítsanak a török ellen. Különben elvesztek.
Habardanecz ott járt a Boszporusznál, ahol két világ, Ázsia és Európa, az iszlám és a kereszténység találkozott. Látta az emlékeket, az egykor büszke keresztény székesegyházat, amelyből mecsetet csináltak, látta a hatalmas, valamikor bevehetetlennek hitt falak maradványait, amelyet az óriás oszmán ágyúk hetvenhat évvel azelőtt leromboltak. Azt is fel tudta mérni, hol hibázott a keresztény világ, hol hibáztak a magyarok. Akkor, háromnegyed évszázaddal korábban a magyarok magukra hagyták a görögöket, és azok bármilyen szívósan álltak is ellen, elborította őket az oszmán áradat. Utána persze Hunyadi még óriási áldozatok árán Nándorfehérvárnál meg tudta fékezni a hódítókat, de ő, késői utódjaként a várvédőknek, már látta, hogy azzal csak időt nyertek, nem a háborút. Mert aztán elesett Nándorfehérvár is, ahogy Jajca is. A következő végvár pedig Buda. Ha Ferdinánd nem védi meg Budát, akkor a törökök hamarosan Bécs alatt lesznek, ahogy azzal a nagyvezír fenyegetőzött is. A történelem kereke nem állt meg, az oszmánok tovább nyomulnak előre, hogy újabb és újabb keresztény földeket hódítsanak el.
Mikor már sötétedett, May behívott egy szolgálót, és lámpást gyújtatott vele. Habardanecz még mindig nem ért beszámolója végére, a követ igyekezett mindent felidézni és lehetőleg hűen és pontosan átadni. Inni is hozatott magának, de csak vizet, a szellemi megerőltetés közben tiszta fejre volt szüksége.
Éjszaka aztán abbahagyták a diktálást, de másnap folytatták. Mikor a beszámoló végére értek, Johann May az egészet visszaolvasta, és ahol Habardanecz azt akarta, még kiegészítették. Az udvarnak fontos döntést kellett hoznia a török ügyben, ezért a jelentésnek részletesnek és pontosnak kellett lennie. Holott Habardanecz úgy vélte, a király már meghozta a döntését, arról már csak a bátyját, Károly császárt és a birodalmi gyűlés küldötteit kellett még valamivel meggyőzniük, hogy segítséget adjanak. Mert segítség nélkül Ferdinánd aligha szállhatott volna szembe a szultánnal, de még arra sem lehetett képes, hogy Magyarországot az uralma alá hajtsa. Szapolyait ugyan kikergették az országból, de erős hívei maradtak, akik akár még önmagukban is dacolhattak az ausztriai erőkkel. Ott volt Czibak Imre, Radics Bosics, meg mások is… A szerbet Habardanecz mindenkinél jobban gyűlölte, mert annak idején ő adott parancsot arra a támadásra, amely a családja elvesztését hozta neki. Bosics és Szapolyai, nekik még lakolniuk kellett.