11. Magyari utakon
1529. tavasz
Magyar-királyság
Taldi a vár kapujában állt, egyik kezében török szablya, melynek pengéjéről sűrű vér csöpögött alá. A vár fölött fekete füst gomolygott. Egy vitéz jött vele szembe, láncinge szakadozott volt és barnás foltok tarkították. Sisakot nem viselt, csapzott haja ázottan tapadt a fejére. Fiatal arcán a lefolyó víz- vagy vércseppek csíkokat szántottak a rátapadt koromra. Szóra nyitotta a száját, de Taldi nem hallhatta meg, mit akart mondani, mert egy robbanás iszonyatos döreje minden más zajt elnyomott. Megremegett a várfal és rázkódott a föld a talpa alatt. Lenézett, a tócsába gyűlt véren koncentrikus körök terültek szét. Mikor ismét felpillantott, az előbb látott vitéz már nem volt sehol, viszont egy másik alak közeledett lassan feléje. Ahogy alakja kibontakozott, látta, hogy mellvértje csillog, vállán pedig aranycsatos, nemes párduckacagányt visel. Díszes öltözete ellenére azonban torz volt, vállai között ugyanis csupán egy csonk, a lemetszett nyak maradványa éktelenkedett, sisakos fejét pedig a kezében tartotta.
„Bárdy István” – ötlött fel a név Taldiban. Nem félt és nem is irtózott a lefejezett alaktól, még is elfordult tőle, mert nem bírta a látványát. A lelkiismerete nem engedte, hogy rajta tartsa a tekintetét. Elindult befelé a várba, mely már csak romjaiban létezett. Kőhalmok látszottak, melyekből üszkös gerendák – mint valami döglött bestia kiálló bordái – meredtek elő.
Az egyik halom tövében ismét megpillantott valakit. Ő is ismerős volt, letérdelt melléje. A jól ismert, szeretett személy már nem élt. Testét sebek borították, végtagjai kifordultan hevertek torzója mellett. Taldi letette melléje a kardot, és kesztyűs kezével gyengéden letörölte a mocskot az arcáról.
– Péter! – szólította meg.
Rafael kinyitotta a szemét, és bár tudatosult benne, hogy máshol van, nem a szétrobbantott várban Péterváradon, a rémálom mégsem akart elenyészni. Az imént átélt jeleneteket továbbra is élesen látta maga előtt.
Felkelt fekhelyéről, és kibotorkált a szabadba. Az éjszaka tavasziasan hideg volt, hold vagy csillagok nem látszottak az égen, felhők takarták őket a földi tekintetek elől. Megállt a szállásukul szolgáló épület kerítése mellett, kioldotta a nadrágját, és vizelt.
Egy ideje már azt hitte, sikeresen túltette magát a Bárdy-ügyön és a huszárkapitány nem kísérti többet álmaiban. Ám mióta Magyarországra visszatért, éjszakái ismét zaklatottak lettek, a halott bajtársak újra felkeresték. Vajon mit akarhattak tőle? Talán figyelmeztetni akarták, talán csak vártak rá. Jó lett volna, ha álmában meg tudta volna kérdezni tőlük és feleletet kapott volna.
Csapatával Velencéből csak késedelmesen tudtak útra kelni. Az apró karaván egy útikocsiból, két társzekérből és lovasokból állt, a szekereket is lovak vontatták. Az egyik szekéren szalmával gondosan kibélelt ládában értékes üvegpoharakat szállítottak, afféle velencei portékát, melyet jól el lehetett adni a pénzesebb városlakóknak. Menlevelük is volt, Vettini gondosan beszerezte a szükséges papírokat, hogy zavartalanul kelhessenek át Szlavónián és Pannónián. Hivatalosan sem török, sem német katona nem tartóztathatta őket, talán csak valamely önfejű magyar úr állhatna útjukba. Taldi azonban bízott benne, hogy egy efféle helyzetet képes lenne kezelni.
A felkészülés idején és az út alatt valamelyest megismerte útitársait, akik közül a többség névleg alárendeltje volt, bár Taldi nem áltatta magát abban a hitben, hogy ő irányítaná őket. Elsősorban Vettininek dolgoztak, utána pedig Rocco-ra hallgattak, aki ugyan színleg neki engedelmeskedett, de amikor Mondi kisasszony jelen volt, szinte mindig vetett rá is egy pillantást, mintha megerősítést akarna tőle kapni, hogy végrehajthatja Rafael utasításait.
Aztán ott volt köztük az a Favio vagy Fabio nevű alak, aki, mint kiderült, Dario, a törpe régi cimborája. Állítólag évekkel korábban, mint utcai mutatványosok keresték a kenyerüket, aztán együtt álltak be a velencei kereskedőlord szolgálatába. Fabio még egy apró majomnak is a gondját viselte, amely pórázra véve ott utazott velük. Az álcához tartozott, Vettini, aki egzotikus vadállatokkal is üzletelt, a látszat kedvéért azt is elküldte velük.
Aztán Dario… nos ő zavarta a leginkább, bár a különös testőr igazából sohasem adott erre okot. Talán csak a vizslató tekintetét nem szerette, ahogy sebhelyes képéből malacszemeivel végigmérte, felmérte őt minden alkalommal, amikor úrnőjéhez közeledett. Az ilyen alkalmak pedig nem számítottak ritkaságnak. De talán érthető volt a kis ember gyanakvása, hiszen az ő feladata volt a hölgy védelme, és a szép nő közelében töltött idő alatt talán még vonzódás is éledhetett benne iránta, és talán csak féltékeny volt a daliás termetű Taldira. Persze ez utóbbi csak feltételezés volt a részéről, mert Dario sosem mutatta ki sem esetleges szerelmét, sem féltékenységét. Talán beszélnie kellene Tamással, aki jó barátságot alakított ki a törpével, hogy derítse ki ezt a számára.
A csapat többi tagja pedig… Nehéz lett volna őket bárhova is besorolni. Nem voltak katonák, akiknek a társaságához és irányításához Taldi már hozzászokott. De gazfickóknak sem tartotta őket, nem úgy viselkedtek, mint holmi rablók, akikkel pedig szintén akadt már dolga kalandos élete folyamán. Talán ilyenek a matrózok, a különös tengeri népség, akik a szárazföldön öntörvényűek, a hajókon viszont szigorú fegyelemben élnek. Az egyikük, Alessandro, egy hallgatag ifjú biztosan valami halász lehetett korábban, mert maga is úgy úszott, mint valami hal. Egyszer, mikor egy folyón keltek át a komppal, csak úgy, szórakozásból beleugrott a hideg vízbe, elmerült, majd a vízi jármű másik oldalán bukkant fel ismét. Míg átkeltek, ezt az átúszásos mutatványát többször is megismételte, az utazóközönség örömére, akiknek elismerését elégedetten, de szerény hallgatással zsebelte be, mikor visszamászott a fedélzetre.
Ott volt még a nyurga, vállas Ceaser, aki ugyan mindig okvetetlenkedett és időről időre felemlegette Taldi déli mivoltát, de mégsem okozott sok gondot. Amit mondtak neki, azt ha morogva is, de mindig végrehajtotta.
Taldi már éppen úgy döntött, visszatér fekhelyére, mikor azonban zajt hallott. Megtorpant és mozdulatlanná merevedett. Árnyékban volt, úgy vélte, a sötétben nemigen láthatja senki, ezért csendben maradt és hallgatózott. A szokásos éjszakai zajokból, a pihenő lovak motozásának, a denevérek szárnysuhogásának zajai és az egyéb neszezések közül igyekezett kiszűrni azt a hangot, ami oda nem illő volt: egy ember mozgásának zaját.
Sehova sem ment tőr nélkül, még hugyozni sem, így hát akkor is nála volt a fegyver, amit kézbe is vett, és hátát a falnak vetve várt. Fel is fedezte, amit akart, a lopakodó embert. Már csak az volt a kérdés, közéjük tartozik-e, avagy idegen. Már épp elindult volna a vélt alak felé, mikor rájött, hogy annak léptei már távolodnak. Tehát egy idegen lehetett az.
A zaklatott éjszaka után Taldit hajnalban nyomta el végül az álom. Mikor aztán a szemét ismét kinyitotta, már benn jártak a reggelben, és a csapat készülődött a továbbinduláshoz.
Rafael felvette a ruhákat, amiket szolgája, Tamás készített elő neki. Az itáliai módit elhagyta már, helyette sötétszürke, polgári utazó ruhát hordott. Bár visszaválthatott volna a magyar viseletre is, mint régen, mikor ebben az országban élt és harcolt, de az nem illett volna jelenlegi szerepéhez, a velencei karavánt kísérő zsoldoséhoz. Csizmaszárába – szokása szerint – rövid, széles pengéjű svájci tőrt dugott, övére egy hosszabb pengéjű olasz kegyelemtőrt kötött, majd kardtartó szíját is átvetette vállán, melyen hüvelyben lógott egy kosaras markolatú egykezes kard. Itáliában és Spanyolországban akkor már a rapir, a polgári öltözethez kifejlesztett vívótőr dívott, még a német nyelvű vidékeken a rövid kardot, vagy más néven a hosszú kést, a messert hordták magukkal az arra jogosult férfiak, sport gyanánt pedig leginkább a hosszúkardvívást gyakorolták a városokban. Magyar területeken viszont az egyik oldalán fent, enyhén hajlott pengéjű szablya volt az általánosan használt, szinte minden nemes ember által magánál tartott köznapi fegyver, mely az utóbbi évtizedekben annyit változott régi formájához képest, hogy a fegyverkovácsok különféle kiegészítőket tettek rá a kéz védelme érdekében, például meghosszabbított keresztvasat, vagy éppen láncot szereltek a keresztvas külső vége és a markolatgomb közé.
Mire Taldi elkészült, már a szekerek is útra készen álltak. Úgy döntött, nem várakoztatja meg a társaságot, reggelijét majd a nyeregben fogyasztja el. Üdvözölte Mondi kisasszonyt, Roccot pedig megkérdezte, hogy ő vagy az emberei az éjszaka folyamán nem hallottak-e valamit, illetve hogy hiányos-e a felszerelésük. Nemleges választ kapott.
– Nézzetek át mindent még egyszer!
Miután az átvizsgáláson túlestek, kiadta a parancsot az indulásra. Ostor pattant, az igavonók nekifeszültek a hámoknak, és a súlyos szekerek lassan megmozdultak. Kikanyarodtak az útra, és a kelő nap irányába tartottak.
Alig tettek meg fél mérföldet, mikor lovasok tűntek fel előttük. Katonák voltak és éppen szembe jöttek velük. Kopjáik és tárcsapajzsaik voltak, sodronyinget viseltek, kettőjük oldalán pedig tegez lógott. Taldi felismerte bennük a végvári könnyűlovasokat. Pajzsaikon az ábra azonban idegen volt számára, nem tudta, kit szolgálhatnak.
A velenceiek nem ijedtek meg, nem az volt az első alkalom, hogy holmi katonák megállították a karavánt. A hegyeken átkelve vámot is szedtek tőlük a hágóknál és a legutóbbi gázlónál is ellenőrizték őket.
A harcosok ügetésben érkeztek hozzájuk, majd lefékeztek és elállták az útjukat. Szlavónok lehettek, mert mikor megszólaltak, Taldi nem értette őket. Végül aztán a főlegény átváltott olaszra, és közölte velük, hogy a lendvai várnagy látni akarja őket. Azt is mondta, hogy most rögtön elkísérik őket a várba. Taldi nem ellenkezett, egyelőre nem látta okát.
Mikor odaértek, a várnagy megkérte Taldit, hogy mutassa meg, mit szállítanak. Valóban csak kért, nem parancsolt, nyilván úgy ítélte meg, hogy a jómódúnak tűnő utazókkal jobb óvatosan bánni.
– Egy ládányi drága holmit, a velencei iparosok remekeit szállítjuk a budai Vettini-házba, valamint leveleket viszünk itáliai püspököktől, akik az új esztergomi érseket köszöntik üzeneteikkel.
A várnagy megnézte a lezárt ládát és vetett egy pillantást a bőrtokba kötözött levelekre, de egyiket sem vizsgálta meg különösebben. Rafael nem is aggódott amiatt, hogy bármi gyanúsat találna náluk, mert az áruk valódiak voltak, a levelek pedig nagyon ügyes hamisítványok, ráadásul lepecsételve, amiket addig senki sem merészelt még felnyitni. A majom pedig kiváló figyelemelterelőnek bizonyult, aki csak a rakomány közelébe jutott, az leginkább a szokatlan állatot vette szemügyre.
A várnagy szállást ajánlott nekik a városban, és további jó utat kívánt. Taldi és Mondi elégedettek lehettek, magyarországi útjuk baj nélkül indult.
Amikor Lendváról tovább mentek, Taldi beült Genevra mellé a batárba, hogy szót váltson vele. Az utazás során ritkán voltak kettesben, az útitársaik előtt nem mutatták, hogy bármiféle meghitt viszony is lenne közöttük.
– Feltűnt, hogy sokat olvasol – jegyezte meg Rafael.
Genevra kezében ezúttal is könyv volt, nem pedig valami hímzés, ami jobban illett volna egy asszonyhoz. Ráadásul a könyv sem a szentírás volt, hanem valami tudományos munka.
– Igen? – kérdezte a kisasszony ártatlanul.
Kétségtelenül a legokosabb nő volt, akihez Taldinak valaha is köze volt. Talán a legszebb is, akkor legalábbis úgy találta. Közel volt hozzá, annyira, hogy a nő kisugárzása szinte megbolondította.
– Bizony – felelte, még közelebb hajolva.
– Meglehet.
– Na és magyarul hol tanultál meg?
– Ahol nevelkedtem.
– Igen? – Rafal már egész közel volt, szája majdnem Genevra fülét érintette, aki az ölében tartott olvasmányt nézte.
A batár zötyögve haladt, odakintről behallatszott a lovak patáinak dobogása és a velenceiek beszélgetése. Rafael oldalra nyúlt és behúzta a függönyt. A nő még az illendőség kedvéért sem tiltakozott, hanem tágra nyílt zöld szemekkel figyelte a férfit. Taldi egészen közel hajolt hozzá, és megcsókolta.
Miközben a velenceiek délnyugat felől közelítve Budára tartottak, egy gyors lovasokból álló csapat északról, Lengyelországból kiindulva igyekezett eljutni Magyarország déli részébe, annak a vidéknek a közelébe, ahol a Duna és a Tisza, e két hatalmas folyam egyesülnek, hogy együttesen hömpölygő áradatként törjenek át a Kárpátok déli vonalán.
Budát akkor a Ferdinándhoz hű erők birtokolták, ahogy az ország nagy részét is. A budai várban Nádasdy Tamás felügyelete alatt német katonák ültek, mint megannyi másik jelentős várban is. Lengyelországból viszont a hadi vereségek után önként vállalt száműzetésből maga János király tért akkor vissza. Lovagjai – lengyelek és magyarok vegyesen – kísérték, és az útjukba eső várakkal, valamint a bennük székelő németekkel és Ferdinánd-párti magyarokkal mit sem törődve igyekezett eljutni Mohácsra. Mert Szapolyai János tudta, hogy ha terve sikerül, a várurak úgy is mind neki hódolnak majd, és a birtokok érett szilvákként fognak ölébe hullani, nem kell a megvívásukkal bajlódnia.
Dél felől ugyanis egy másik, hatalmas erőt képviselő tömeg, a Szulejmán által személyesen vezetett oszmán hadsereg közeledett, és vélhetően Budára tartott. János király pedig azt tervezte, hogy egyesül az egykori ellenséggel, a mindenkor győztes szultánnal, és a török tekintélyét felhasználva kiterjeszti uralmát egész Magyarországra. Az ország olyan lesz megint, mint három évvel azelőtt, Lajos király idejében volt. Lasky Jeromos hozta magával Isztambulból Szulejmán üzenetét hozzá, hogy a Szerémséget, annak váraival együtt visszaadja a királynak, csupán Nándorfehérvárt és Szabácsot tartaná meg török uralom alatt.
János számára ez jó alkunak tűnt. A két várat – melyeknek védelmi költségei korábban amúgy is elvitték az ország jövedelmének nagy részét – ugyan török kézen hagyná, viszont az egész ország egységbe forrna, és a török segítségével még a némettől is megszabadulna. Szulejmán pedig mindezért még adó fizetését sem kérte, csupán egy valamit: János hódolatát.