12. Hazatérés
1529. tavasz
Magyar-királyság
A Kendi-portán serény munka folyt, a cselédek a jószágokat látták el, néhány jobbágy pedig a tetőt javította. A 26-os törökjárás után a lakóépületet – ami inkább egy jómódú paraszti házra, semmint nemesi lakra hajazott – újjá kellett építeni. Akkor a tetőt gyorsan és nem kellő alapossággal rakták, így aztán ideje volt az átépítésének.
Özvegy Kendiné az udvaron állt és onnan nézte a fent dolgozó munkásokat.
Balázs lóháton, egyedül közeledett a házhoz. Kendi asszony szeme megnedvesedett, mikor utolsó élő fiát megpillantotta. A kapuhoz érve Balázs leugrott a nyeregből, édesanyjához futott, és hagyta, hogy az asszony megölelje.
Később a vacsoraasztalnál, ahol már mind együtt ültek, a legény előadta, minek is köszönhető, hogy hazalátogatott:
– Mint tudjátok, háború készülődik, várható, hogy megint erre jön majd a török.
– Csakugyan? – kérdezte Anna, Balázs nővére.
– Igen, elég bizonyosnak tűnik. Ha pedig így lesz, nem kellene itt e faluban, védtelenül maradnotok.
– Hát mit tehetnénk?
– Én nem megyek ismét kegyelemkenyérre a bátyámhoz – jelentette ki az idős özvegy.
– Nem is azt mondom – szólt Balázs, – hanem azt, hogy az én jó uramnak, Habardanecz János főkapitánynak a parancsnoklása alatt álló várakban oltalmat találhattok.
– A német pártiak váraiban? Azt már nem! – szólt gőggel Anna.
– Ugyan miért nem?
– Mert az én férjuramtól levélben ígéretet kaptunk arra, hogy János király olyan egyezményt köt a szultánnal, hogy a török nem háborgatja az ő pártján álló vidékek lakóit.
– Úgy? – kérdezett vissza Balázs emelt hangon. – A pogány éppoly hitszegő, mint Zápolya. Egyik szavában sem lehet megbízni – bizonygatta a legény. – Ezt előbb-utóbb Sebastian is be fogja látni.
A szóváltásából parázs vita kerekedett, és mivel Balázs látta, hogy családját akkor nem tudja meggyőzni a saját igazáról, összekapta a holmiját és az istállóhoz rohant, nyergelt, majd lóra kapott, és mérgében olyan gyorsan elhagyta a szülői házat, ahogy érkezett. Amint az erdő szélére ért, leugrott a nyeregből, kézbe kapta a fokosát és célba vett vele egy zsenge tölgyfát. Féktelen indulatában ütötte, ahol érte, forgott kezében a fegyvert és hullott a fakéreg meg az ágak. Egy perc alatt legallyazta a fát, lihegve nézte a megmaradt csonkot, de haragja cseppet sem csillapodott.
Ismét nyeregbe kapott, és dühtől eltelve ügetett tovább a sötétben Lidérc hátán. Emésztette a méreg és nem is figyelte, merre megy. Vagy ő maga, vagy pedig a ló saját ösztönei azonban olyan úton vitték, amely egy közeli udvarházhoz vezetett. Már majdnem odaért, mikor ráeszmélt, hova is tart.
Végül a fiatal özvegyasszony, Benigna házánál állt meg, akitől a lovát, Lidércet kapta. A cselédek először gyanakodva méregették a váratlan látogatót, de aztán készségesen jelentették úrasszonyuknak.
– Kendi uram, fogadj Isten hajlékomban – köszöntötte a nő, amikor elébe került.
Balázs nem sokat szólt, azt is lassan. Inkább csak zavarodottan bámulta a szőke nőt, akinek szépsége igéző volt a remegő gyertyafényben.
– Hagyjatok magunkra – küldte el a cselédeket Benigna, majd beljebb hívta a legényt.
Mikor kettesben maradtak, megint csak néztek egymásra, egyikük sem mozdult. Hosszú percek teltek el így, mígnem Balázs megszólalt:
– Az a helyzet…
– Visszatértél – vágott a szavába a nő, majd nem bírván tovább türtőztetni magát, a nyakába borult: – Tudtam, hogy így lesz, mert imádkoztam érte a szent szűzhöz.