13. Az ostrom
1453. május
Konstantinápoly
Az oszmánok által ostromlott Konstantinápolytól egy heti hajóútra, az Égei-tenger napsütötte hullámain egy vitorlás ringatózott. Nemrég futott ki Feketehíd* védett kikötőjéből és orra kelet felé mutatott. A fiatal kapitány a taton állt és a távolodó szárazföldet nézte. Az járt a fejében, hogy ideje kimondania azt, amit már úgyis mindannyian sejtenek a hajón, eljött a döntés ideje. Nagyot sóhajtott és erőt vett magán.
– Szólok hozzájuk – mondta a kormányosának és előrébb lépett, hogy a fedélzet minden pontjáról jól látható legyen.
A kormányos megkongatta a kis harangot, minek érces hangjára a legénység figyelme rögtön feléjük fordult.
– Matrózok! Velenceiek! – kezdte a kapitány.
A nap és szél cserzette szakállas arcok mind őt figyelték.
– Eleget tettünk küldetésünknek – folytatta a kapitány. – Töröknek álcázva hajónkat elhagytuk Konstantinápolyt és az elmúlt egy hónap alatt végigkutattuk a görög tengert velencei vagy más keresztény felmentő flotta után. Hadihajóknak nyomát sem találtuk, vitorláikat nem láttuk, hírük egyetlen általunk meglátogatott kikötőbe sem jutott el. Küldetésünket elvégeztük, de be kell látnunk, hogy eredménytelenül.
Hallgatósága morogni kezdett, de senki sem emelte fel hangját, hogy vitába szálljon vele, így hát folytatta:
– Úgy gondolom, ideje döntést hozzunk, hogy merre menjünk tovább.
– Térjünk haza Velencébe! – kiáltotta erre az egyik matróz.
– Azt nem lehet, Konstantinápolyba kell megtérnünk, hogy megvigyük a hírt – ellenkezett vele egy másik.
– Szent kötelességünk visszatérni Bizáncba! – erősítette meg egy másik hang is a véleményét.
Ismét az elsőként szóló emelte fel hangját:
– A város mostanra már bizonnyal elesett, tornyain Mehmed thugját lengeti a szél. Ha odatérünk, a biztos halál vár ránk. Én azt mondom, hajózzunk keresztény földre!
Volt, aki a pártját fogta, mások meg ellene voltak.
– A császár megbízott minket egy feladattal, aminek eleget tettünk és most vissza akarunk térni Konstantinápolyba akár pogányok, akár keresztények kezén van, mert ez szent kötelességünk!
– Úgy van, akár a halál, akár az élet vár ránk, eleget kell tennünk a vállalásunknak!
Heves vita kerekedett, aminek végül a fedélzetmester sípjának éles füttyszavai vetettek véget. Mikor az emberek ismét elhallgattak, újra a kapitány szólalt meg fennhangon:
– A kérdést, annak súlya miatt, nem dönthetem el egyedül, de döntést kell hoznunk, méghozzá olyat, amelynek itt minden ember aláveti magát. Ezért az ügyet szavazásra bocsátom.
A hajósok komor és feszült hangulatban szavaztak, amelynek végeztével meghozták a mindenkire érvényes döntést: Visszatérnek Konstantinápolyba és ezzel eleget tesznek a császár kérésének és keresztényi kötelességüknek. Felvonták a vitorlákat, és a déli szelet kihasználva elindultak céljuk és végzetük felé.
– Irány a Dardanellák – adta ki a parancsot a kapitány.
Konstantinápoly városa két világ határán, Európa és Ázsia között, a földrészeket elválasztó tengerszoros európai oldalán terült el. Valaha bizánci főváros, az egykori Kelet-Róma tekintélyének letéteményese volt, a tizenötödik század közepére azonban már csak egy monumentális emléke maradt az egykori birodalmi központnak. Fennállása során húsznál is több ostromot elszenvedett már, melyek többségét elhelyezkedésének és védműveinek köszönhetően épségben átvészelte. Nagyobb részben tenger határolta, déli és keleti oldalain, ahol a városfal alatt a partot a háborgó Márvány-tenger hullámai mosták, szinte támadhatatlan volt. Északi fala mentén a jóval nyugodtabb vizű Aranyszarv-öböl nyújtózkodott, amelynek bejáratát viszont egy jól működő tengeri zárólánc biztosította, melyen – ha ki volt húzva és néhány hadihajó is védeni tudta – ellenséges flotta át nem hatolhatott.
A város az európai szárazfölddel csak nyugati irányban érintkezett, ahol azonban négy mérföld hosszan tornyokkal megtűzdelt kettős falrendszer és széles árok védte. Ezen a szárazföldi védművön túl táborozott az oszmán hadsereg. Egy fiatal szultán, Mehmed, második e néven, vezette oda százezer harcosát, hogy velük a várost elfoglalja, muszlimmá változtassa és az új, életerős oszmán birodalom központjává tegye. Ezzel a keleti kereszténységet az ázsiai politikából végképp ki is iktathatta.
Mehmed a nemrégen született új fegyvernem, a tüzérség soha nem látott méretű bombardáival éjjel és nappal törette az ókori falakat, amelyek még teljesen más, az ágyúk megjelenésével hirtelen elavulttá vált ostromeszközök ellen készültek.
A várost és annak százezer lakosát a császárnak titulált bizánci uralkodó, XI. Konstantin maréknyi görög serege védelmezte. Konstantin császárt nyomasztotta a jóslat, mely szerint a várost egy Konstantin alapította és egy másik Konstantin idején fog elbukni. Talán éppen ő lesz az?
Az Úr ezernégyszázötvenharmadik évének egy májusi estéjén a konstantinápolyi kikötőben álló velencei hajókról két férfi indult el a partra. Egyikük a városállam és tengeri birodalom hadihajó-kontingensének parancsnoka, az Aranyszarv-öböl vicekapitánya, Gabriel Trevisano, a másik pedig az aznap visszaérkezett vitorlása parancsnoka, a fiatal hajóskapitány, Vitto Vettini volt. A parton bizánci kísérők és fehér, felszerszámozott lovak vártak rájuk, mert útjukkal a császár meghívásának tettek eleget. Felültek a híresen szép bizánci paripák nyergébe, és elindultak a görög kalauzaik által mutatott úton.
A város igen különös hely volt, az ember bármerre is járt benne, mindenütt az egykor volt, de addigra már lehanyatlott nagyságot láthatta. A roppant falak ölelő karéján belül mintha több különálló település állt volna a földrengések és tűzvészek által félig lerombolt és az évszázadok alatt vissza nem épített monumentális birodalmi épületek árnyékaiban. A várost fénykorában félmillió lélek lakta, annyira is volt méretezve, XI. Konstantin idején azonban a lakossága annak már csak a negyede lehetett.
A székesegyház – melynek óriási kupolája mintha a mennyből függött volna alá – sötét és néma volt. A többi, kisebb görög templomban a hívek éjjel-nappal imádkoztak városuk megszabadulásáért, de oda nem tették be a lábukat. Így fejezték ki nemtetszésüket az iránt, hogy a császár ott fogadta el a római pápa Bizánc fölötti fennhatóságát, abban a reményben, hogy azáltal nyugati segítséget kaphat az oszmánok ellen. A nép viszont ezt nem tudta elfogadni, ők inkább bíztak az isteni, semmint a frank segítségben. Megvetésük a pápa iránt olyan mélységes volt, hogy évszázadok óta gyakran adták kutyáiknak a „Rum papa” nevet. Az imádság a hitbuzgó görögök számára éppolyan fontos tevékenység volt városuk érdekében, mint a védfalak javítása. A könyörgések erősítették Konstantinápoly isteni oltalmát, miközben odakint százötvenezer torok mormolta imáit Allahhoz. A küzdelem nem csak egyetlen szférában folyt.
Trevisano és Vettini a sötét székesegyház közelében, egy kisebb, nem tisztázott funkcióval bíró épületnél álltak meg.
– Különös, hogy ide kérettek minket és nem a blakhernai palotába – mondta még röviddel megérkezésük előtt Trevisani a mellette lovagló Vettininek.
A velencei bailo, Mottini a palotában székelt és a várost védő velencei szárazföldi erők is ott összpontosultak. Aki ismerte a történelmet – márpedig mind Velencében, mind Konstantinápolyban sok ilyen ember akadt – az tudta, hogy két és fél évszázaddal korábban éppen a velenceiek ostromolták a várost. Bár létszámban bőven alulmúlták mind a törököket mind az akkori görög védőket, bravúros technikájuknak**, tengerészeti tudásuknak és elszántságuknak hála sikerrel is jártak. A helyzet fonákságát, hogy az oszmánok ellen éppen ők védték a görögökkel vállvetve a kikötőt és a falakat, sokan felismerték.
Akkor, századokkal azelőtt még ott állt az isteni uralmat hirdető székesegyház közelében a nulladik mérföldet jelző aranyoszlop is, ahonnan Bizánc határainak távolságait számolták. Aztán az elbukott birodalmat átnevezték Latin Császárságnak és a birodalom egy negyedét éppen Velence kapta meg, és emelkedett általa tengeri birodalommá és a Földközi-tenger urává. Velence hatalmát és Konstantinápoly létezésének jogosságát kérdőjelezték meg az oszmánok. Velence azonban túlzott óvatossággal válaszolt a kihívásra és teljes ereje helyett csupán Trevisanot küldte néhány hajó és maroknyi sereg élén a fenyegetett városba.
Trevisanot és Vettinit két páncélos katona fogadta, és miután lovaikról szálltak, utat engedtek nekik az épület ajtaján át. Odabent halovány gyertyafény mellett néhány egyházi ember és az aranyozott vértjét viselő Konstantin császár várt rájuk. A birodalom ura már tisztában volt a helyzetükkel, a nap folyamán megkapta már a hírt, amit a brigantinnal visszatérő velenceiek hoztak a városba, miszerint nem találták nyomát és hírét sem hallották nyugati felmentő hajóknak. Ezt meghallva állítólag sírva fakadt, de a megrázkódtatás akkor már nem látszott rajta.
Konstantin császár először is személyesen kifejezte köszönetét Vettininek azért, amit tett.
– Azt hallottam, kapitány, a visszatérésetek közel sem volt olyan csendes és zökkenőmentes, mint a távozásotok.
Vettini először megdöbbent, hogy a fenséges uralkodó megszólította, de aztán erőt vett magán és válaszolt:
– Így van, fenség. Mikor az öblöt elhagytuk egy hónappal ezelőtt, a törökök még nem voltak olyan éberek és sikerült őket megtévesztenünk az álcánkkal. Visszafelé azonban már nehezebben boldogultunk. Fel akarták tartóztatni a hajónkat, nyilván azt hitték, hogy a felmentő hajóhad előőrséhez tartozunk. De Isten szerencsésen átsegített minket a blokádjukon, azután pedig az öböl őrizői is leengedték számunkra a záróláncot és Szent-Márknak hála sértetlenül bejutottunk.
Konstantin végighallgatta és se ő, sem a többi jelenlévő nem szólt közbe. A velenceiek nem mutatták megdöbbenésüket az egybegyűltek láttán, bár Gustinianit, a védelem idős genovai parancsnokát hiányolták a magas rangú emberek közül. Ott volt viszont Híoszi Leonardo, a leszboszi püspök, a római pápa legátusa. Míg a görögök komoran hallgattak, ő szólt a velenceiekhez:
– Újabb fontos, az Úr Krisztusnak tetsző és az egész kereszténység számára nagy jelentőséggel bíró feladat vár rátok, gyermekei az Úrnak.
– A tengeren támadunk? – érdeklődött Trevisano.
– Azzal már megkéstünk – ingatta a fejét Konstantin.
– Ha Isten úgy látja jónak, hogy a törökök behatolnak a városba – folytatta a püspök, – akkor talán mind elveszünk és mártírokká leszünk. A testünk és a világi javak tán elpusztulnak majd, de lelkünk a dicsőségbe jut. Azonban vannak dolgok, melyek becsesebbek a mulandó emberi testeknél és a város épületeinél és amelyek semmiképpen nem juthatnak Krisztus ellenségeinek kezére.
– Az ereklyék – suttogta Vettini.
– A szentek ereklyéi és Krisztus keresztjének szilánkja.
– Urak, hajóskapitányok! – szólalt meg ismét a császár. – Ha városom a hitetlenek martalékává válik, egyházaink féltett szentséges kincseit nektek kell innen elmenekítenetek és biztonságba helyeznetek.
– Kivéve Istenszülő Szűz Mária ikonját – mondta akkor az egyik görög egyházfő.
– Igen – mondta Konstantin, – az ikon természetesen marad, hiszen az adja a város utolsó reményét.
A császárnak és környezetének levertsége és félelme teljességgel érthető volt.
Másnap a heves ágyúzással telt nap után az este váratlan csendet hozott, csak a tenger neszezett. A napnyugta utáni első órában felemelkedett a hold, és látványa mindenkit megdöbbentett. A Hagia Szophia rézkupolája fölött ragyogó holdat időtlen idők óta babonás lelkülettel figyelték a város lakói. Növekvése és elfogyása az idő körforgását jelentette, melyben az ódon város oly régóta jelen volt. Úgy tartották, a hold az, ami a világ utolsó évezredét uralja, amikor az élet rövid, a szerencse pedig forgandó. A hiedelem szerint a várost lehetetlen volt bevenni növekvő hold idején, utána azonban sorsa bizonytalanná válik. Akkor azonban, annak ellenére, hogy az idő felhőtlen volt és tiszta, mint a kristály, ott az égbolton, ahol teljes körben kellett volna ragyognia a teliholdnak, csupán halovány karéj villódzott. Az emberek vérmérsékletüktől függően aggodalommal telve, vagy éppen kétségbeesetten jajveszékelve nézték az égi jelenést. Könnyeiken keresztül azt láthatták, hogy az égitest nagyon lassan, küszködve, az éjszaka hatodik órájára tudott csak kiteljesedni. Mindaddig a fogyó hold, az oszmánok jelképe uralkodott odafönt.
Újabb napok teltek el a hadiállapotban, amely – ez már a falrendszer mindkét oldalán érezhető volt – a végső roham ígéretét hordozta magában.
Az oszmán hadak vezére, Mehmed szultán ezt a végső, mindent eldöntő támadást 28-a éjszaka akarta megindítani. Sátra sötétjében elvégezte a rituális tisztálkodást, majd fohászában Allahtól a győzelmet kérte. Szolgálói ráadtak egy a Korán verseivel gazdagon hímzett, bűverejű inget, amely a mágikus védelmet biztosított a balszerencse ellen. Aztán turbánt és kaftánt vett, derekára szablyát kötöttek, majd lóra segítették. A hadsereg parancsnokai, vitéz pasák és bégek csatlakoztak hozzá, mikor elindult, hogy vezesse a támadást.
– Ahogy egykor Atilla leigázta Rómát, úgy fogom én ma meghódítani a Kelet Rómáját.
A bölcs és harcos pasák bólogattak e szavak hallatán és nagyon reménykedtek a sikerben, valamint abban, hogy ha valami mégis balul ütne ki, a haragos szultán nem őket fogja okolni miatta.
Addigra az ágyúik már negyvenhat napja rombolták a falakat, a valamikor áttörhetetlennek hitt monumentális védműből helyenként szinte már semmi sem maradt, hanem csak kilenc méretes hasadék törte meg az egykor egységes vonalat. Azokon a helyeken az itáliaiak és a városlakók által az ostrom szüneteiben emelt földdel bevont cölöpgátak álltak, amik még jobban is bírták az ágyúkból rájuk zúdított otromba kőgolyók özönét, mint az ódon kőfalak. Az ellenálló fa- és földépítményeken, földdel töltött kasok és hordók fedezékében, számszeríjakkal és lövegekkel várakozott a védők minden fegyverforgatója, szám szerint hat-hétezer katona.
Velük szemben, a sötétség leple alatt tízezrek gyülekeztek. Az első vonal, akiket Mehmed golyófogóknak szánt, akikre az a szerep hárult, hogy a védőket kifárasszák. A szedett-vedett népséget, a vazallus államok kényszer-sorozott katonái – jórészt keresztényeket – mögött ott álltak a szultán csauszai, akik ott katonai rendészként funkcionáltak, és feladatuk az volt, hogy botokkal és korbáccsal hajtsák rohamra az általuk söpredéknek tartott szedett-vedett csapatokat. A csauszok mögött janicsárok is sorakoztak, kivont szablyával, készen arra, hogy az engedély nélkül visszavonulókat levágják.
Éjközép után egy órával aztán éktelen zajongás, kürtök, sípok, cintányérok szaggatták szét az éj csendjét, hogy jelet adjanak a támadásra. Eldördültek az ágyúk, majd a sötétben megindult az oszmánok serege. Az irreguláris alakulatok szigorúan parancsba kapták, hogy egyenletes tempóban, csendben és rendezetten nyomuljanak előre. Amikor kellő közelségbe értek, íjászaik, parittyásaik és puskásaik lőni kezdték a cölöpgáton lévőket. A második parancsszóra keresztülvágtak a feltöltött várárkon és harsány csatakiáltással rontottak neki a falaknak. A védők azonban jól felkészültek. Mikor a szabadcsapatok a falhoz értek és nekitámasztották létráikat, ők azokat ellökdösték és tüzet meg forró olajat zúdítottak az odalent torlódó ellenségre. Azután köveket dobáltak rájuk és számszeríjaikkal és puskákkal lőtték őket. A védekező had előnyben volt, a mészárlás pedig, amit végeztek, iszonyatos. A támadás kifulladt, az irreguláris csapatok morálja megingott és sokan menekülni akartak. A szultán rendészei azonban nem hagyták őket, botokkal hajtották vissza a szerencsétleneket a falak felé, a konokabbakat karddal vágták le. A szabadcsapatok katonái választhattak, hol halnak meg, a falak tövében a védők fegyvereitől, vagy hátrébb az oszmánokétól. Megújították rohamukat és két órán keresztül harcoltak és hullottak tömegével, mígnem Mehmed már nem találta többé hasznosnak áldozatukat és kegyesen engedélyezte a túlélőknek, hogy meghátráljanak.
A szultán úgy döntött, emeli a tétet. A Szent-Romanosz kapuval szemben felálló jobbszárnyhoz lovagolt. Ott az anatóliai csapatok, a iszlám ügye iránt elkötelezett engesztelhetetlen muszlim hitharcosok sorakoztak bevetésre készen.
Mehmed atyai hangon szólította meg őket, mert egy részük a saját törzséhez tartozott:
– Előre barátaim s fiaim! Itt az idő megmutatnotok, hogy derék emberek vagytok!
A katonák ezután levonultak a völgylejtőn és szembe fordultak a falrésben emelt, sokat próbált cölöpgáttal, majd rendezett sorokban, Allah nevét ordítva előrenyomultak. A falak mögött a védők azt hitték pihenhetnek, miután visszaverték az első hullámot. Akkor azonban rá kellett döbbenniük, hogy a valódi megpróbáltatás még csak ezután vár rájuk. Városszerte félreverték a harangokat és minden embert visszahívtak a posztjára. Katonák, itáliaiak és görögök, valamint polgárok futva siettek a fenyegetett helyekre. A papok a templomok előtt álltak a szent ikonokkal és kántáltak:
– Úristen, segíts meg minket, hogy ne jussunk végpusztulásra!
Az anatóliaiak lendületesen keltek át a betömött várárkon, acélos tömegük megállíthatatlannak tűnt. A védők elárasztották őket számszeríj- és puskalövedékekkel és sokat leterítettek közülük, de ahhoz nem eleget, hogy a rohamot megfékezzék. Eljutottak a falakig és nekitámasztották létráikat. A keresztények rájuk zúdítottak mindent, amijük csak volt. A létrák visszazuhantak és a hitharcosok számolatlanul hulltak. A védők már-már reménykedtek, hogy sikerül visszaverniük a rohamot, az anatóliaiak harci kedve azonban fékezhetetlen volt, elszántságuk látszólag nem ismert határokat. Soraikon borzasztó csatakiáltás zengett végig, olyan erejű, hogy pusztán az képes lett volna várfalakat ledönteni. A keresztények elborzadtak a fanatizmusukon, azt hitték, nem is emberek, de fenevadak támadtak rájuk.
A muszlimok újra és újra nekilendültek, saját hallottaikon gázoltak keresztül. Nyomásuk megállíthatatlan volt, feljutottak a cölöpgát tetejére és ott már közelharcban kellett velük a védőknek szembeszállniuk. Vad kézitusa vette kezdetét, katona-katona ellen harcolt. A lőfegyverek háttérbe szorultak és eljött a kardok, csatabárdok és buzogányok ideje. A hely néhol annyira szűkös volt, hogy mozdulni sem lehetett, test feszült testnek, és már csak a puszta erő számított, az egymásnak nyomuló emberek tömege ide-oda hullámzott. Pillanatról pillanatra változott a helyzet. Néha az anatóliaiak nyomták hátra a keresztényeket, máskor meg őket lökték vissza a fal tövébe, a haldoklók és sebesültek üvöltöző kavargásába.
Mehmed látta a történéseket és nem értette, a védők hogy tarthattak ki olyan sokáig. Nem lehetett bennük annyi erő, hogy az ő hadseregének ellenálljanak! Dühös lett és parancsot adott az óriás ágyúk tüzéreinek, hogy bombázzák a falakat. Nem érdekelte ki van ott, ellenség-e vagy a saját csapatai. A lövegek dörgésétől megremegett a föld a harcolók alatt, kőgolyók záporoztak a falakra és szilánkokkal árasztották el az embereket. Letaglózták a védőket szemből és az anatóliaiakat hátulról. Homály és zűrzavar uralkodott a hajnali sötétben, a fülsiketítő csatazaj őrjítő volt. Kardok csapódtak fémes csattanással pajzsoknak és páncéloknak, pengék metszettek át izmokat és légcsövet, nyilak és ólomgolyók fúródtak emberi testekbe, kövek és buzogányok zúztak be koponyákat. A küzdelem öldöklő volt és hosszan elhúzódott.
Már négy óra is eltelt azóta, hogy a szultán kiadta a támadási parancsot, ezreket küldve a halálba, de a hadserege mégsem jutott előrébb, az ellenállás még mindig szilárd volt. Már pirkadt és az anatóliaiak is kimerülni látszottak. Mehmednek azonban még mindig voltak pihent csapatai. Úgy döntött beveti elit harcosokból álló testőrgárdáját.
További hosszú és öldöklő harc után a védelem egy ponton megtört, és ott az oszmán csapatok diadalittasan beözönlöttek a városba. Bár a védők máshol még kitartottak, a város eleste immár elkerülhetetlen volt.
***
Tekintettel feladata fontosságára, Trevisano egy gályát bízott Vettinire. Úgy ítélte meg, hogy a vitorlák mellett evezőkkel is ellátott hajó biztosabban kijuthat kényes rakományával a veszedelmes vizekről, mint egy csupán vitorlákkal felszerelt brigantin, amely ki van szolgáltatva a széljárás szeszélyeinek.
A városban kora reggel óta zúgtak a harangok, és az itáliai matrózok rettegve hallgatták vészt jósló kongásukat. A velencei és genovai flotta az Aranyszarv-öbölben horgonyzott és bár az öböl bejáratát lánc zárta el, az ellenség már rég bejutott a vizére. A szultán ugyanis bezsírozott farönkökből görgős utat építtetett a földnyelven emelkedő hegygerincen át, és azon a tengerről az öbölbe juttattatta flottájának egy tekintélyes részét. Így az olaszok egy ideje már a kikötőből néztek farkasszemet az oszmánokkal.
A szárazföldi rohamokkal egyidejűleg megindult a támadás az öböl menti városfal ellen is. A velenceiek és genovaiak hajóikról tehetetlenül nézték, ahogy a túlerőben lévő török hajóhad gályái és fustái sorra partra futnak és a katonák megrohamozzák a falakat. Az olaszok azért is nem avatkoztak közbe, mert haditengerészeik többsége mérföldekre onnan, a szárazföldi falon harcolt, és a gályákon már csak annyi ember maradt, amennyi az irányításukhoz feltétlenül kellett, de tengeri ütközetbe már nem bocsátkozhattak.
Vitto Vettini az Oroszlán nevű gálya fedélzetén várakozott és ugyanolyan aggodalommal figyelte az eseményeket, ahogy a hajókon lévő többi velencei. Hajóik a parttól száz ölnyire horgonyoztak és egyszerre láthatták az orruk előtt felvonuló török flottát, a part egy részén dúló harcokat, a füstölgő várost és a vízi kapuknál gyülekező kétségbeesett menekülőket, akik abban reménykedtek, hogy valahogy elérhetik a hajókat. Közülük azok, akik időben cselekedtek, már csónakban voltak, vagy éppen úszva evickéltek feléjük. A többiek azonban a kapuk túloldalán rekedtek, mert az őrség némely tagja szentül hitt egy jóslatban, miszerint az ellenség még megállítható a falakon belül, Nagy Konstantin szobránál, ha a város védői nem menekülnek el. A kapuk kulcsait a tengerbe dobták és így kényszerítették maradásra a szerencsétlen városbelieket.
A hajóskapitányok és a tengerészek nézték a pusztulást, a kétségbeesett embereket, és vártak. Voltak feléjük tartó, menekülőkkel túlzsúfolt csónakok, amelyek a túlterheltségtől elsüllyedtek és utasaik sorra vízbe fúltak. Elkeserítő volt végignézni a tragédiát, ugyanakkor az itáliaiak sejtetették, hogy ha mindenki feljuthatna a hajóikra, akkor éppenséggel rájuk is hasonló sors várna. Egyszerűen nem jutott volna hely mindenkinek. A hajóstisztek vártak a parancsra, ami feloldja a béklyókat, amik tétlen szemlélődésre szorították őket, és végre cselekedhetnek. Vagy harcolhatnak, vagy távozhatnak, nem is számított már, mely parancs érkezik, csak tehessenek valamit. Sokáig kellett várniuk, mígnem a flotta vezetése elhatározta magát, hogy elhagyják az öblöt.
A gálya egész más természetű hajó, mint egy vitorlás. Másképp kell irányítani és másképp kell vele harcolni is. Harcban a gálya legfontosabb része az orra. Innen nyúlik ki előre legfélelmetesebb fegyvere, az ellenséges hajók meglékelésére hivatott döfőorr, és itt vannak elhelyezve az ágyúi is, és itt gyülekeznek a haditengerészek is. Csatában az ágyúkat általában csak egyszer lehet elsütni, mire újratöltenék, rendszerint már közelharcra kerül sor. Vettini azonban nem hadigályán parancsnokolt, hanem egy kereskedelmi gályán, egy nagy rakterű, jókora tengerjárón, amelyen az evezős hajtás mellett három árbocra is lehetett vitorlákat felhúzni.
Egy kisebb velencei különítmény érkezett még a kikötőbe, és ők hozták a hírt, hogy Minotto bailót és a Blakhernai-palota velencei védőit bekerítette az ellenség. Mögöttük, a városban azalatt futótűzként terjedt a pánik. A tornyokon sorra oszmán lobogók jelentek meg. Miközben a város egyre nagyobb részei váltak a vérszomjasan, öldökölve előrenyomuló fosztogató hordák martalékává, a flotta vezetése végre döntést hozott: Elmennek.
Mikor a távozásra szólító parancs megérkezett, Vettini kapitány elrendelte a vitorlabontást. A hatalmas vásznak a matrózok munkája nyomán kibomlottak, a fedélközben pedig az evezés ritmusát adó dobos elkezdte verni az ütemet. A hosszú evezők a vízbe csobbantak, majd a gálya egy rándulással meglódult előre.
Vettini az orrfedélzetre sietett, onnan figyelte a vizet maguk előtt. Az öböl felszínén alig fodrozódtak a hullámok, a záróláncig mindenképpen szükségük lesz az evezőkre, onnan viszont már a Boszporusz vizét elérve jó eséllyel szelet is kaphatnak. De ha azt nem is, az áramlásban mindenképpen bízhatnak, mert a Fekete-tenger és a Márvány-tenger között sohasem áll a víz.
Az itáliaiak azt hitték, a szerencse vagy Szent-Márk végül még is megsegíti őket, mert a török flotta látszólag mozdulatlan maradt, a partra futtatott hajók legénységét lefoglalta a város kifosztása, nem értek rá a távozó keresztény hajókkal foglalkozni. Ez a hitük azonban csak az öböl bejáratát elzáró masszív láncig maradt fenn, mert az, noha addig az ellenség bejutását volt hivatva megakadályozni, akkorra már a menekülés akadályává vált. A velenceieket szorította az idő, a láncfeszítő csörlőkhöz azonban már nem férhettek hozzá, ezért mást kellett kitalálniuk. Vettini egészen a láncig vezette gályáját, egy olyan pontig, ahol a nehéz vasszemeket egy fából készült, úszó platform tartotta a víz felszínén. Több ilyen is volt, a lánc irdatlan súlyát a part két oldalán elhelyezett emelőszerkezetek önmagukban képtelenek lettek volna megtartani. A kapitány két emberét fejszékkel a platformra küldte, hogy verjék azt szét, hogy azzal a súlya által alámerülő láncon talán átjárót képezhetnek a flottának.
A tengerészek nekiláttak, hogy szétvágják maguk alatt az imbolygó alkotmányt, miközben a hajón maradt társaik félve nézegettek hátra, a kikötő felé, azt lesve, az oszmánok mikor erednek utánuk. Hosszú és kemény munka árán végül sikerült megszabadítani a láncot, amely fáradtan merült alá a hullámokba.
– Előre! – adta ki a parancsot Vettini, és magában azért imádkozott, hogy a vasszemek elég mélyre merültek ahhoz, hogy hajója átúszhasson fölöttük. Imája meghallgatásra találhatott, mert a gálya átsiklott a zárólánc fölött, ahogy utána a többi itáliai hajó is. Így mindahányan szerencsésen kijutottak az Aranyszarv-öbölből. Ezzel persze még nem menekültek meg véglegesen, mert az oszmán flottának a Boszporuszban és a Márvány-tengeren cirkáló egységeibe még belefuthattak. Mindenesetre reménykedtek, és buzgón imádkoztak tovább, miközben a hajók felültek a szorosban áramló, tengerek közötti áramlatra. Elborzadva nézték, hogy az áramlat nem csak őket, de holttestek tömegeit szállítja magával.
*Negroponte a velenceiek fontos támaszpontja a görög tengeren
**1203-ban, a negyedik keresztes hadjárat félresiklásaként a velencei flotta és a keresztesek megostromolták Konstantinápolyt. A velencei gályákon felépített lengőhidakról támadták a város öböl menti védfalait.