15. A bankház
1529 nyara
Buda
Taldi és csapata hetek elteltével értek Budára, országokat átszelő utazásuk céljához. Taldi emlékezett még a városra, azelőtt ugyanis többször járt már ott, sőt rövid ideig lakott is a magyar fővárosban, de azért azt nem állította volna, hogy kiismeri magát. Vettini házának képviselőjét kellett megtalálniuk, aki azonban, mint kiderült, nem tartózkodott otthon, de vélhetően még a városban sem. A képviselő megbízottja viszont igen, aki egy öreg talján volt, és ő azt kérte Talditól, hogy mutassa be neki a Vettinitől kapott megbízólevelet. Rafael eleget tett a kérésnek, és a kalmár orra alá dugta a pecsétes írást.
Velencében mindent szakszerűen írásba foglaltak, legyen szó akár állami, akár üzleti ügyekről is. A pápaszemes talján átböngészte a levelet, aminek tartalma és formája láthatólag megelégedéssel töltötte el, mert utána átadott Taldinak egy másik írást, egy lepecsételt papírtekercset.
– Rendben vagyunk, signor. Ezt kell felmutatnod a bankházban, és megkapjátok érte a letétet.
– Micsoda? Milyen bankházban? – értetlenkedett Taldi.
– Sanudo úr a Fugger-bankházban helyezte el Vettini úr tulajdonát, amit a megbízólevéllel és ezzel az írással lehet onnan kiváltani.
– Fugger?
Taldi fülében rossz csengése volt a névnek. A magyar katonatisztektől eleget hallotta, hogy a királyság némely bajáért a német pénzember, Jakob Fugger kapzsiságát és Lajos királlyal fennálló konfliktusát okolták. A magyarok még új szót, a fukart is megalkották a bankár nevének allegóriájára.
– El kell mennem érte Augsburgba? – kérdezte tovább Taldi.
– Dehogy – a talján a fejét rázta a tudatlanság hallatán. – Budán is van kirendeltsége, ezt mindenki tudja.
– Hát akkor kegyelmed is tudja és útba is igazíthat oda.
Miután megkapták a felvilágosítást, Taldi és Genevra elhagyták a kereskedő házát. A nő az egész társalgás alatt meg sem szólalt, hagyta, hogy Rafael intézze az ügyletet.
– Nem találod ezt különösnek? – kérdezte tőle Taldi.
– Nem igazán. Az értékes vagyontárgyak megőrzésére kétes időkben egy bankház a legjobb hely.
Taldi csodálta ezt a nőt, akit bár jó ideje próbált kiismerni, még mindig rejtélyesnek találta. Több nyelven beszélt, akár egy diplomata, művelt volt, mint egy reneszánsz tudós és olyan hideg logikával gondolkodott, mint egy hadmérnök.
– Jó, hogy nem a vár kincstárába kell mennünk érte.
A társzekér és a csapat a ház előtt várt rájuk.
– Tovább megyünk – vetette oda nekik Taldi.
A Fugger bankházat nem volt nehéz megtalálniuk, nem esett messze a talján házától, na meg Buda közel sem volt olyan nagy, mint Velence. A kőépület masszív, vasalt kapuján apró tábla hirdette, hogy „Thurzó-Fugger”. Taldi megállt előtte, nem törődött a kopogtatóval, hanem kardja markolatát használva bezörgetett. Rövid ideig várakoznia kellett, aztán meghallotta, hogy odabent elhúzzák az ajtót záró reteszt. A bejárat feltárult és egy borotvált arcú férfi nézett szembe Taldival.
– Egy letétért jöttem – közölte vele Rafael.
Az ajtó még jobban kitárult és az inas utat engedett neki befelé.
– Itt várjatok – szólt Taldi Rocconak, és belépett.
Genevra követte, az ő nyomában pedig Dario járt. Egy belső udvarra jutottak, ahol kordék és jónéhány egymásra rakott láda állt. Több ajtó is nyílt onnan be az épületbe, az egyik előtt egy másik borotvált arcú ember állt, de az ő öltözete alapján rangosabbnak tűnt, mint az ajtónyitó. Német stílusú zekét és buggyos nadrágot viselt és mosolyogva fogadta az érkezőket.
– Isten hozta, erre kérem – invitálta őket befelé.
A helyiségben, ahova beléptek, egy dolgozóasztal és iratokkal telerakott polcok uralták a teret. A falon címer függött, amely alatt egy kereskedelmi jel, egy triton és karika hirdette a tulajdonos kilétét.
– A Vettini-ház számára vinnénk el egy itt hagyott letétet – közölte jövetelük célját Taldi.
– Ühüm. Láthatnám a letéthez tartozó váltót?
– Hát – felelte Taldi, és átnyújtotta a nemrég kapott pecsétes iratot.
A bankár megnézte a pecsétet és az alatta írt dátumot, majd a polcokhoz lépett és kikeresett onnan egy hasonló irományt. Az asztalon széthajtogatta mind a kettőt és egymás mellé helyezte őket.
– In ordnung – jegyezte meg németül, majd felnézett és így szólt: – Kérem kegyelmeteket, várakozzanak, máris hozatom a letétet. Addig is szolgálhatok némi frissítővel?
– Nincs szükségünk semmire. Sokáig tart?
– Eine minute – felelte a bankár és az asztalon álló csengővel jelzett valakinek.
Újabb inas lépett be a helyiségbe egy ajtón, amelyet Rafael addig észre sem vett. Az első bankár átadta neki az iratot és halkan mondott is hozzá valamit. A második bankár távozott, ahogy jött, az első pedig mosolyogva fordult vissza Taldiék felé. Valóban nem tartott sokáig, és hamarosan megint megjelent a második bankár, mögött pedig még két markos legény, akik egy ládát hoztak be. Vajon hányan dolgoznak ebben a házban? – futott át Taldi agyán a gondolat, aztán figyelmét a ládának szentelte.
Megint mindenki távozott, csak ők és az első bankár maradtak. A súlyos, vasalt, majdhogynem koporsó nagyságú láda ott hevert közöttük.
– Még két apróság hátra van – mondta a bankár és a tenyerét nyújtotta.
Taldi kétkedve nézett rá, hogy vajon mit akar tőle.
– Ugyan micsoda?
– A tulajdonjog igazolására szükség van a zárba illő kulcsra.
Rafael már épp ellenkezni akart, amikor Genevra ellépett mellette és átadott egy kulcsot a bankárnak. A kis szuka! Erről eddig nem beszélt neki.
A bankár beleillesztette a kulcsot a ládán lévő három zár egyikébe és elfordította. Elégedetten bólintott. Azután elővett ő is egy újabb kulcsot és azt betette egy másik zárba. A láda még ezután sem nyílt fel, a harmadik kulcs még hiányzott. A bankárt ez azonban nem zavarta, láthatóan nem is akart belenézni. Rafael a nőre sandított: Vajon még egy kulcsot rejteget? Genevra azonban nem vett elő újabb kulcsot, hanem átvette a bankártól a két előzőt.
– Készen vagyunk? – kérdezte ekkor Taldi.
– Már csak az átvételt kell hitelesítenünk – felelte a bankár.
Az asztalon álló egyik iratot aláírta és átadta Taldinak, a másikra pedig tőle várt egy aláírást.
– Honnan tudhatom, hogy az van a ládában, amiért jöttem? – kérdezte Rafael gyanakodva.
– Azt magam sem tudhatom. Házunk csupán azt garantálja, hogy amit ide behoztak, azt is adja ki kegyelmeteknek. A letét tartalmáról nincs tudomásunk.
Taldi kelletlenül morgott, valamiért úgy érezte, hogy átverik. De azért kezébe vette a lúdtollat, és aláírta a papírt. Aztán lehajolt a ládához és megmarkolta az oldalán lógó vaskarikát. Az apró Dariora nézett és odaszólt neki:
– Segítenél?
A törpe kelletlenül odalépett a láda másik oldalához és megfogta a fogantyúját.
– Legalább valami hasznodat is lássam – dörmögte Taldi, majd megemelte a maga oldalát.
A láda könnyebbnek bizonyult, mint várta. Súlyos szerkezet volt, azonban mintha nem lett volna különösebben megpakolva. Vettini elmondása alapján Rafael arra számított, hogy arannyal vagy ezüsttel, nehéz érmékkel lesz megrakva, azonban csalódnia kellett. Viszont nem tehetett semmit, bíznia kellett benne, hogy az van a belsejében, amit a vén kalmár elvár. Be volt zárva, ő pedig nem tudott belenézni. Ha egy üres ládát visz Velencébe, ő akkor is teljesítette a megbízatását.
Elindultak kifelé, az ajtónálló inas már nyitotta nekik az utcára vezető ajtót. Genevra haladt elöl, mögötte pedig a ládát cipelő, meglehetősen komikusan ható páros, a nagydarab Taldi és a sereghajtó törpe következett. Odakint aztán döbbenetükben elejtették Vettini kincsesládáját.
A társzekér körül már nem csak az olaszok voltak, hanem egy szakasz fegyveres katona is. Sisakos, kardos és dárdás alakok, akik fenyegetően vették körbe őket. Az itáliaiak visszafojtott dühvel meredtek rájuk, Rocconak, megbízott vezetőjüknek bevert orrából vér folyt az ingére. Ő alighanem megpróbált ellenszegülni. Tamás éppen magyarul győzködte a katonák parancsnokát, hogy hagyják békén őket.
– Mi folyik itt? – szólt bőszen Taldi és a kardjához kapott.
A parancsnok elfordult Fehértől és közelebb lépett Taldihoz.
– Nádasdy úr parancsa, hogy kísérjük kegyelmedet és a kegyelmeddel talált ingóságokat a várba.
– Ugyan miért?
A tiszt vállat vont.
– Ez a parancs. Nem érdemes ellenállni.
Taldi végignézett a túlerőn és a talán üres ládára gondolva hajlamos volt igazat adni a katonának.
– Le vagyok tartóztatva?
– Nem.
– A többiek elmehetnek?
– Nem.
Taldi úgy vélte, ha nincs letartóztatva, akkor a kardját sem kell átadnia, ezért aztán beleegyezett a tiszt kérésébe. Mikor a katona vezetésével elindultak a vár felé, Taldi Genevrára nézett, de a nő arcán nem látszott aggodalom. Tamás viszont annál aggodalmasabb hangon szólt hozzá:
– Jó uram, mit akarhat tőlünk Nádasdy úr?
– Honnan a jó francból tudhatnám?
– Kegyelmed valóban Taldi Rafael? – szólt ekkor hozzá a parancsnok, ezúttal jóval barátságosabb hangnemben. – A péterváradi hős?
– Igen, az vagyok és vicehadnagyként szolgáltam Péterváradon huszonhatban.
– Legendás, amit kegyelmed ott véghezvitt.
– Mit akar tőlem ez a Nádasdy?
– Nádasdy Tamás urat nevezte ki Ferdinánd király őfelsége a Budai vár katonai parancsnokává. Nem tudom, mit akar kegyelmedtől, de annyit mondhatok, bizonnyal örömmel látja a várban, főleg, hogy úgy hírlik, a török császár hada is erre veszi az irányt.
– Fel akarna fogadni a katonák közé? – kérdezte Taldi hitetlenkedve.
– Jómagam örömmel venném, ha így adódna.
A katonák a budai várba kísérték őket, ahol újabb tiszt állt elébük, aki Taldira és Genevrára mutatott és mondta nekik, hogy kövessék. Taldi meghagyta Fehérnek és Rocconak, hogy ügyeljenek a rakományukra, aztán Genevra társaságában, kezét kardja markolatán nyugtatva elindult a tiszt nyomában. Dario ezúttal nem tartott velük, de Taldinak úgy tűnt, mintha odakint, a többiekkel együtt sem látta volna.
A budai vár parancsnoksága mindig is jelentős tisztségnek számított az országban, katonai rangban a bánok után következett, de befolyásban – a királyi udvar közelsége miatt – meg is előzte azokat, a budai várkapitány intézkedései nem egyszer az országos politikára is hatással bírtak. Az a kapitány, akivel ők találkoztak, meglehetősen fiatalon jutott ebbe a pozícióba, amely bár Ferdinánd király nem tartózkodott Magyarországon, mégis bizalmi posztnak minősült.
Nádasdy Tamás a harmincas éveiben járt, magát egyenesen tartotta, sötét szemeivel érdeklődve mérte végig a jövevényeket. Mikor megszólalt, kétoldalt szétálló bajusza egyfolytában mozgott.
– Kisasszony, Taldi úr, köszöntelek benneteket Budán!
A várkapitány nem volt egyedül, két férfi is tartózkodott rajta kívül a helyiségben, ahova bevezették Taldit és Mondit. Mellvértet és vörös köpönyeget viseltek, amelyen jókora fehér kereszt egyértelműsítette, hogy Szent János lovagjainak rendjéből valók. Nádasdy hozzájuk fordult és bemutatta a „vendégeket”:
– Ez itt Rafael da Taldi, neves végvári vicehadnagy, Pétervárad hőse. A társaságában lévő hölgy pedig… – várakozásteljesen nézett Rafaelre.
De Taldi helyett Mondi kisasszony szólalt meg és mutatta be magát:
– Genevra Mondi Velencéből. Az urak pedig, ha jól látom, Szent János rendjének lovagjai.
– Del Carretto és de Ponte lovagok.
– Megtudhatnánk mi okból rendelt minket ide várkapitány uram? – kérdezte Genevra mézesmázos hangon, amellyel, ha azt megfelelő pillantásokkal párosította, feltételezése szerint bármelyik férfit le tudta venni a lábáról. Akár egy felesküdött johannita lovagot is.
– Kihallgatásotok oka természetesen a Vettini-ház ládája, amelyet nemrég váltottatok ki a bankházból.
– Nem tudjuk, mi van a ládában – közölte Taldi.
– Persze, hogy nem. A lovagurak azonban tudni vélik.
– Na és? – kérdezett vissza mogorván Taldi. – A tartalma a Vettini-házat illeti és oda is fogjuk leszállítani.
– Azt majd még meglátjuk – mondta Nádasdy, majd tekintetét a terem sarkába irányította, mire Taldi és Mondi is arra fordultak.
Egy láda állt ott, valamivel nagyobb, mint az, amelyről addig a beszélgetés folyt. Az egyik lovag megmozdult és odalépett a jókora, masszív szerkezethez, és kinyitotta. Taldi várakozásával ellentétben nem csillogó aranyhalmok voltak benne. A lovag belenyúlt, és kiemelt egy világosszürke köpenyt vagy kabátfélét, majd ismét belenyúlt és egy ugyanolyan csuklyát is felmutatott, amelyhez két cső meg valami zsákok csatlakoztak. Egészen bizarr öltözet volt, és Rafael nem tudta mire vélni a dolgot.
– Tudjátok, hogy ez micsoda? – kérdezte őket Nádasdy.
– Hóhér csuklya? Vagy egy ágyúöntő tűztől védő köpenye? – találgatott Taldi.
Genevra csak a fejét rázta, de Taldi figyemét nem kerülte el, hogy az arca mintha elfehéredett volna.
– Ezt a ládát a Vettini-házban találtuk és szívesen megkérdeztük volna róla a Vettini-ház képviselőjét, Signor Erizzot, de ő eltűnt a városból és csak a Fugger bankházban lévő letétet hagyta hátra.
– Amihez persze nélkülünk nem lehetett hozzáférni – egészítette ki Taldi.
– Így van. A lovagurak szerint pedig ez az öltözet arra való, hogy az arra kiképzett legénység víz alatti bevetéseket hajtson végre benne.
Taldi megdöbbent, de a lovag, aki az öltözetet a kezében tartotta, helyeselt és olaszul így szólt:
– A merülő ruhát, vagy annak tervét a tudós da Vinci mester hagyta hátra Velencében. Arra tervezte, hogy a török flotta hajói ellen a víz alatt indíthassanak támadást az ezt viselő katonák.
Taldi értetlenül köhintett egyet, majd ő is olaszul ezt kérdezte:
– Ha ez igaz is lenne, miért jelentene ez bármi rosszat is a Vettini-házzal kapcsolatban?
– Mert ezt az öltözetet Vettini bérencei a Dunán használták, méghozzá arra, hogy a három évvel ezelőtt elsüllyedt hajók roncsaiból valamit kihozzanak – felelte a lovag.
Nádasdy még hozzátette:
– Huszonhat szeptemberében, mikor a mohácsi csatavesztés híre elért Budára, a kincstárat hajókra pakolták és elindították Pozsony felé. Sajnálatos módon azonban a kincses hajók sosem értek oda, mert Esztergomnál elsüllyesztették őket.
– Tehát azt feltételezitek, hogy a ládában, amit a bankházból kiváltottunk Vettini számára… – okoskodott Taldi, aki úgy gondolta, lassan érteni véli, mit is keres a várkapitány előtt.
– Akármi is van abban a ládában, az Magyarország királyát vagy a királynőt, Lajos özvegyét illeti – jelentette ki Nádasdy.
Nádasdy, a lovagok és néhány katona visszakísérte Taldit és Mondit a várudvarra, ahol csapatuk, Vettini bérencei még mindig a ládát őrizték. A lépcsőn lefelé menet Rafael halkan odaszólt Genevrához:
– Csak tudnám, hogy a johanniták hogyan kerülnek a képbe. Esetleg neked van valami tudomásod erről?
– Nincs – felelte a nő tömören, Taldi számára viszont egyáltalán nem meggyőzően.
A rakományhoz érve Taldi végigmustrálta a csapatát és mindenki ott volt, még a mutatványos majom is, csak Dario hiányzott.
– Lássuk a Vettini ládát! – szólt de Ponte lovag.
Taldi úgy gondolta, neki a vörösköpenyesek nem parancsolnak, ezért megvárta, míg a budai várkapitány is felkéri ugyanerre:
– Láthatnánk a ládát, vicehadnagy?
Rafael szólt az embereinek, hogy adják elő a kincsesládát. A vassal erősített, háromszoros zárral ellátott alkotmányt leemelték a szekérről és koppanva tették le a kövezetre.
– Kérem kegyelmeteket, nyissátok ki – mondta Nádasdy.
– Az nem áll módunkban – felelte Taldi, aztán Genevrára nézett: – Ugye?
A nő a fejét rázta. Szokatlanul csendes volt, de Rafael nem hitte, hogy a helyzet miatt ijedt vagy megilletődött lett volna. Inkább szomorúnak tűnt. Ennyire letörte volna, hogy kenyéradójának becses kincse mások kezébe került?
Taldi felmutatta a náluk lévő két kulcsot, majd cinikusan megjegyezte:
– Talán a jól értesült lovag urak meg tudják mondani, hol található a harmadik kulcs.
– Még arra is sor kerülhet – felelte rá de Ponte lovag.
Nádasdy átvette a két kulcsot Talditól és annak meglepetésére tovább is adta őket a lovagnak.
– Ezt meg mire véljem? – hökkent meg Taldi. – Kegyelmed, kapitány uram azt mondta, hogy a láda tartalma a királyt illeti.
– Így is van. De jelen esetben a királyt nem én, hanem Szent János lovagjai képviselik, akiknek megbízásuk van Ferdinánd király őfelségétől a Vettini-ház javainak lefoglalására.
Taldi már ellenkezett volna, de a várkapitány szorosan elé állt és így folytatta:
– Kegyelmedet pedig utasítom, hogy adja át fegyvereit az őrségnek és hagyja magát elvezetni.
– Fogságba vetnek?
– Kegyelmedet és az embereidet.
Taldi dühében az ajkába harapott, de nem látta értelmét, hogy a láda miatt fegyveresen ellenálljon a vár belsejében, katonáktól körülvéve.
– Úgy tűnik, egy darabig marasztalnak bennünket. Adjátok át a fegyvereket! – utasította a velenceieket.
Taldi egy hetet töltött a vár tömlöcében. Ebből két napot teljesen egyedül volt, de miután magányát és értetlenségét elpanaszolta, és panasza a hőstetteire hivatkozva eljutott Nádasdyhoz is, a várkapitány engedélyezte számára a társaságot. Ebből következően a harmadik fogságban töltött napján beküldték hozzá szolgálóját, Fehér Tamást. Mikor az ajtó bezáródott mögötte, Fehér így szólt:
– Örömmel tölt el, hogy jó színben talállak, jó uram!
– Hasonlóan érzek, Tamás.
– Mikor engednek ki minket ebből az igaztalan fogságból?
– Reméltem, hogy erről te többet tudsz.
– Én? – bökött a saját mellére Tamás.
– Igen. Te a többiekkel együtt voltál bezárva, és mivel több fül többet hall, talán mondtak nektek valamit erről.
– Nekünk ugyan nem – Fehér a fejét rázta. – A velencések meg csak morogtak naphosszat. Na meg kockáztunk.
– Nyertél?
– Nem igen volt szerencsém.
Taldi sóhajtott:
– A szerencse mostanában nem akar ránk mosolyogni. Mondi kisasszonyról tudsz valamit?
– A többiek azt mondták, ő nem maradt rabságban, hanem elmehetett. Remélik, kivált bennünket.
– Ő ugyan nem fog – jegyezte meg Taldi lemondóan.
– De miért nem?
– Az az érzésem, a kisasszony a kezdetektől fogva kettős játékot játszott.
– Hogyan?
– Lépre csalt engem, hogy elvállaljam ezt a küldetést, ugyanakkor lehet, hogy Alberto Vettinit is átejtette.
Tamás értetlenül nézett rá. Taldi látta, hogy meg kell magyaráznia:
– Ebben persze nem lehetek biztos, de szerintem Genevra tudta, mi van abban az istenverte ládában. És azt is tudta, hogy az nem csak Vettininek kell, hanem a johannitáknak is. Volt időm gondolkodni és most már úgy vélem, hogy ő mindvégig a lovagrendnek dolgozott. Legalábbis nekem akkor, amikor meglátta a fehér kereszteseket, gyanússá vált, hogy nem is lepődött meg azon, mennyire jól értesültek, és hogy arról a víz alatti öltözetről is tudomásuk van.
– A nemjóját! Jó uram, tényleg azt gondolod, ha az ember magára ölti azt a maskarát, járhat a víz alatt, mint egy béka?
Taldi vállat vont.
– Sok elképesztő találmány látott már napvilágot Itáliában.
– Békaember… – Fehér nehezen emésztette meg a dolgot.
– Ez a reneszánsz, barátom, az új kor! Da Vinci mester sok békés meg háborús eszközt tervezett, egyik-másik talán el is készülhetett közülük. A johanniták meg kapva kapnak minden ilyesmin. Már Rodoszon is sok furfangot bevetettek a törökök ellen. Hanem a törpéről tudsz-e valamit?
– A Darioról?
– Hát.
– Nem volt velünk a cellában. Jó uram jó ellátást kap itt?
– Mi van?
– Nálunk nem volt valami bőséges a koszt.
Ekkor énekszó hallatszott be odakintről a ráccsal fedett kicsiny ablakon át:
„Jörg von Frundsberg, führt uns an
Tra la la la la la la
Der die Schlacht gewann
Lerman vor Pavia
Kaiser Franz von Frankenland
Tra la la la la la la
Fiel in des Frundsbergs Hand
Lerman vor Pavia”
– Németek? – hökkent meg Fehér.
– Landsknechtek. Ferdinánd alighanem őket küldte, hogy megvédjék a várat a török ellen.
– Na hiszen…
Fogvatartásuk hetedik napján nem más, mint Nádasdy Tamás várprefektus jelent meg személyesen a cellaajtóban.
– Signor Taldi – szólt Nádasdy.
Fehér felpattant a priccséről, Taldi pedig jóval lassabban, de szintén felállt.
– Kapitány úr – szólt a látogatóhoz, hangjából érződött, hogy nem számít semmi jóra.
– Kegyelmed és az embereid szabadon távozhattok – mondta Nádasdy rácáfolva Rafael balsejtelmére.
Taldi biccentett.
– Minek köszönhető a szabadon bocsájtásunk?
– Nem látok okot a fogvatartásotokra.
– Ezt jó hallani.
– Ámbátor… – tette hozzá Nádasdy előző, elbocsájtó kijelentéséhez.
– Igen?
– Történt valami, amit még tisztáznod kell, vicehadnagy uram. Más időkben talán, mikor nem követelnék sürgetőbb ügyek a figyelmemet, magam is foglalkoznék a dologgal, de a jelenlegi helyzetben, amikor a török császár hada erre tart, nekem várkapitányként a vár védelmének felkészítése az elsődleges feladatom.
Taldi annyit értett meg Nádasdy mondandójának szófüzéréből, hogy valami miatt nem szívesen engedi el. A művelt nemesember, aki legalább három nyelven tudta magát választékosan kifejezni, némileg néhai kebelbarátjára, Kendi Péterre emlékeztette. Bár ha visszagondolt rá, Péter mindig egyenesen beszélt, köntörfalazás nélkül.
– Tehát, kapitány úr? – Taldi szerette volna a lényeget hallani.
Nádasdy félreállt, és láthatóvá vált néhány másik, a folyosón álló alak.
– Ők a város bírójának emberei. A bíró úr egy sajnálatos esemény miatt beszélni akar kegyelmeddel. Mivel azonban kegyelmed szabad ember, a kihallgatást nem itt a tömlöcben kell lefolytatni, hanem odakünn, ha a bíró úr kívánja, akár a városházán.
Taldi Fehér, és a két budai fogdmeg kíséretében hagyta el a celláját. Azonban mielőtt hajlandó lett volna a várból is távozni, az udvaron felállított itatók melletti dézsákhoz ment és pucérra vetkőzött.
– Öblíts le! – utasította szolgálóját. – Meg kell szabadulnom ettől a förtelmes börtönszagtól.
Tamás egy vödörrel vizet merített a dézsából, majd gazdájára zúdította.
– Mosakodj meg te is, ha a közelemben akarsz maradni – mondta neki Taldi. – Hozz váltás ruhát a ládámból, ezeket meg mosasd ki valahol!
A városi fogdmegek türelmesen kivárták a tisztálkodást, láthatólag nem sürgette őket semmi. Kényelmesen nézelődtek a várban, ahol egyébként volt mit nézni. Mesteremberek és parasztok sürgölődtek és Nádasdy, meg egy hadmérnök utasításait követve igyekeztek felkészíteni a várat egy ostromra. Magyarokon, meg helyi németeken kívül láthattak bőven idegeneket is, tiritarka ruhába öltözött német ajkú zsoldosok lebzseltek mindenfelé.
– Ezek a pávák meg honnan gyüttek? – kérdezte az egyik.
– Stájerből – találgatott a másik.
– Ezek ugyan nem – mondta nekik Fehér, miközben karján Taldi ruháival elment mellettük. – Bajorországból.
Az egyik városőr elismerően bólintott a világlátott ember jólértesültségén.
– Akkor jó nagy utat tettek meg idáig.
– Hja – szólt a másik a fejét csóválva. – Ennyit menni, hogy az ember meghalhasson.
Mikor a tiszta ruhákat megkapta, Taldi felöltözött és magához vette a fegyvereit is. Közben megérkezett az itáliai csapata is, akiket szintén kiengedtek a fogságból. A szekerük is megvolt, természetesen Vettini becses ládája nélkül.
– Tamás, menj le velük a külvárosba és a Szombat-kapunál várjatok rám! – miután az embereit elrendezte, Taldi odaszólt a fogdmegeknek: – Mehetünk a bíróhoz.
A bíró – egy őszbajuszú, kopasz szász ember – egy budai ház előtt várt rá. A házak errefelé nem voltak olyan jó állapotban, mint a bankháznál. Még magukon viselték a három évvel azelőtti dúlás nyomait, némelyiken tető helyett csak üszkös gerendák meredeztek. Amikor Taldit a bíró elé vezették, az a kezét tördelte és elnézést kért, amiért a vitéz urat magához rendelte.
– Mégis miért kívánt kegyelmed beszélni velem? – kérdezte tőle Taldi.
– Hogy is, hogy is mondhatnám… – a bíró láthatóan zavarban volt. – Talán a legjobb lesz, ha kegyelmed a saját szemével nézi előbb meg. Igen, az lesz a legjobb, úgy is nehéz lenne szavakba önteni.
Taldi értetlenül nézett rá. A saját értetlensége kezdte már zavarni, mert mióta Budán volt, elég gyakran volt benne része.
– Lássam hát!
Bevezették egy szobába, ahova a bíró lépett be először, majd félreállt az ajtóból, hogy Taldi is követhesse.
– Úgy mondják, a vitéz úrral érkezett a városba.
Taldi belépett, és a szíve összeszorult arra, amit odabent láthatott.
– Igen, így van – felelte a bírónak.
– Itt heverhet szegény már néhány napja, de csak tegnap találtak rá – mondta a bíró rekedtes hangon.
Taldi egy pillanatig dermedten állt, aztán beljebb lépett. Féltérdre ereszkedett és közelebb hajolt a tetemhez, amely a szoba padlóján hevert. Alatta megszáradt vérfoltok feketéllettek, az erőszakos halál nyomai. Rafael kinyúlt, és gyengéden megérintette, miközben tekintete elhomályosult a könnyektől. Sok halált látott már, túlságosan is sokat a harctereken, de az elébe táruló látvány mégis mélyen megérintette.
– Kegyelmed hát ismeri – szólalt meg ismét a bíró.
– Mondi kisasszony Velencéből – azonosította az áldozatot Taldi.
– Szegény, olyan fiatal és szép volt – jegyezte meg elérzékenyülten a bíró. – Vajon ki és miért tehette?
– Úgy hiszem, egy törpe.
– Egy törpe? Miből gondolja ezt a vitéz úr?
– Megsebesítették a lábát. Alighanem ott vágták meg először, majd amikor térdre esett, elvágták a torkát – felelte Taldi tárgyilagosan. Hangjában nyoma sem volt a belsejét elárasztó fájdalomnak.
– Ah, értem. Nagyszerű meglátás. Akkor hát egy nagyon alacsony embert kell kerestetnem.
Taldi felemelte Genevra fejét és az ölébe vette. A nő haja a kifolyt vér miatt a padlóhoz ragadt, gyengéden kiszabadította a letapadó szálakat.
– Ég veled – mondta neki, és lezárta a szemeit. Majd suttogva még hozzátette: – Megkeresem.
Taldi felállt és a bíróhoz fordult.
– Nem tudok semmit a gyilkosságról, csak annyit sejtek, hogy egy törpe tette és valamilyen módon köze lehet a Vettini-házhoz. Elmehetek?
A bíró bólintott, Taldi pedig ellépett mellette, és kisietett a házból. Az ajtónál az egyik városi fogdmeg elébe állt, Taldi nem tudta, véletlenül-e, vagy mert meg akarta állítani, de nem is törődött vele, úgy lökte félre, hogy a szerencsétlen csörömpölő láncinggel és koppanó sisakkal kenődött fel a falra. Rafael döngő léptekkel, látszólag elszántan, bősz bika tekintettel ment végig az utcákon. Célja a megbeszélt találkozóhely volt, ahol instrukciója szerint Fehér és a csapata vártak reá.
A velencei társzekér ott parkolt a városkapu közelében, az egyik legény, Alessandro a lovak szerszámait igazgatta. Ott volt az apró majom is, a városbeli gyerekek nagy örömére, akik ricsajozva csoportosultak a szekér és a kis állat körül.
Taldi átfurakodott a derekáig érő seregleten. Tekintete Dario után kutatott a gyerekhadban, de nem látta közöttük.
– Hol vannak a többiek? – kérdezte Alessandrot.
– Az ivóban – felelte amaz, és kinyújtott karjával mutatta, merre.
Úgy tűnt, a csapat a fogság után lazítani óhajtott, és bevette magát egy korcsmába. Taldi elfordult Allessandrotól, ismét átcsörtetett a gyerekseregleten, és a mutatott helyre indult.
Ahogy be akart volna menni, két tag éppen vele szemben, kifelé igyekezett onnan. Taldi egyszerűen semmibe vette őket és átnyomakodott közöttük. Amazok már éppen hőbörögtek volna, azonban miután szemügyre vették a talján termetét és fegyverzetét, ettől inkább bölcsen eltekintettek. Odabent Taldi hamar megtalálta az embereit. Mind egy asztalnál ültek és ettek-ittak. Fehér Tamás nem volt közöttük. Rafael Roccora nézett, és hozzá intézte a kérdését:
– Tudjátok-e, hol van Dario?
Az emberek elcsendesedtek és feléje fordultak. Úgy bámultak rá, mint valami kísértetre. Rocco, a kérdezett nem szólt semmit, Caesar, a megrögzött kötekedő viszont felegyenesedett. Taldi végignézett rajtuk, és megérezte a feszültséget és a veszélyt.
– Mögötted! – kiáltott fel akkor valaki.
Taldi sarkon pördült és meglátta a törpét, aki egy tőrrel a kezében már mögötte járt. Egy jótét lélek azonban kiáltásával figyelmeztette őt, így Dario meglepetése nem sikerült.
– Engem keresel? – kérdezte a kis ember gonosz vigyorral.
Taldi mozdult volna, hogy kardhegyre tűzi a törpét, ám ekkor, mintha satuba került volna, hátulról két erős kar ölelte át és leszorította a kezeit. Ceaser, a kötekedő északi volt az.
– Ne olyan hevesen, te déli… – hörögte az erőlködéstől eltorzult arccal Ceaser, ám mondandóját nem fejezhette be, mert Taldi hátrafejelt az arcába.
Aztán Rafael egy sima mozdulattal kibújt a szorításból, hátratekerte Caesar karját, egészen addig, míg nem ízületek ropogása hallatszott, aztán elhajította a megtermett testet, egyenesen Dario irányába. A törpe akrobatikusan félreugrott a zuhanó test útjából, és kezében tőrrel máris ismét Taldit figyelte. Az meg éppen egy másik olasznak, Favionak öklözött az arcába.
Favio hanyatt esett, és mint valami nyúzásra váró vadászzsákmány, kiterült az asztalon. Még ketten álltak fel Taldival szemben, és közülük az egyik azonnal elterült egy könyököstől. A másik ugyan behúzott egyet Taldinak, de az meg válaszul vállon ragadta, magához rántotta és beletérdelt. Bordák recsegtek, majd a következő pillanatban a delikvens koponyája az asztallapon koppant. A beható kezelés után tehetetlenül csúszott le az asztal alá.
Rocco is Taldira vetette magát, kezében egy súlyos kancsóval. Lecsapott vele, de Rafael félreütötte a karját, majd másik kezével torkon vágta. Rocco hörögve csuklott össze, térdre rogyott, és a torkát markolászva lassan kiszenvedett. Taldi ezt nem nézte végig, hanem miután az asztaltársaságot lerendezte, ismét Dariot kereste.
A törpe eliszkolt volna, de egy idegen – talán éppen az a valaki, aki korábban kiáltásával figyelmeztette Taldit – megragadta, és visszatartotta. Darioval azonban nem lehetett kekeckedni, tőrét az idegen karjába döfte, méghozzá úgy, hogy annak hegye a túloldalon bukkant elő. A férfi döbbenten meredt sérülésére és a karjából kiálló pengére, és természetesen elengedte a törpét. Dario a tőrének búcsút mondhatott, azt már nem tudta visszahúzni, de ezt nem is erőltette. Tudta, hogy jobban jár, ha mielőbb elmenekül Taldi közeléből. Apró lábain sebesen rohant az ajtó felé, de azt már sohasem érhette el. Hirtelen megtorpant, és arccal előre eldőlt. Tarkójából Taldi elhajított késének nyele meredt elő.
Taldi elindult a halottnak tűnő törpe felé, mikor Ceaser ismét felegyenesedett előtte. Taldi erre olyan erővel vágta képen, hogy Ceaser vért köpve megpördült a tengelye körül és döngve ismét a padlónak csapódott. Rafael elment mellette, megállt Darionál, letérdelt hozzá és kihúzta belőle a kését. Megtörölte a törpe zekéjének hátán, majd visszadugta a csizmaszárába.
Rafael felállt, és elindult kifelé. Egy ember előtte rohant és rémülten kiáltozott:
– Az ivóban ölik egymást!
Taldi kilépett, a gyerekek, mint megriasztott galambcsapat, szétspricceltek előle. Alessandro még mindig a lovak mellett állt és holtra vált arccal meredt rá. Közben a kapu felől két alabárdos őr indult futva az ivó felé.
– Te mit tudtál erről? – rivallt rá Taldi Alessandrora.
A csendes legény nyelt egy nagyot, és a társzekérre bökött.
– Ott van bent – mondta halkan.
– Kicsoda?
Alessandro lenyitotta a szekér oldalát, és Taldi meglátta a bent heverő, összekötözött Fehér Tamást.
– Mi a fenét műveltetek?
– Taldi Rafael! – szólalt meg ekkor egy férfihang.
Taldi a nevét hallva megfordult, és az őt szólítóra meredt.
– Kendi Balázs! – felelte hitetlenkedve.
Egy lovas állt a társzekér közelében, aki valóban Kendi volt. Az ifjú vitéz leugrott a nyeregből, elsietett a két, csodálkozva megtorpanó alabárdos őr mellett, és a kezét nyújtotta Taldinak.
– Fivérem! Bátyám – Balázsról sütött az öröm.
– Öcsém – mondta neki Rafael, és megfogta a kezét.
– Ej, hogy itt találkozunk! Ezt nem hittem volna. Mit művelsz itt, bátyám?
Taldi az iménti véres felfordulásra gondolt, elfintorodott, majd felelt:
– Dolgom volt. És te?
– Dolgom van – felelte Balázs vigyorogva.
***
– Azt az öldöklést, amit az az eszelős talján az övéi közt véghez vitt, nem lehet büntetlenül hagyni – mondta del Carretto lovag.
A budai vár egyik kamrájában voltak, Kendi királyi hadnagy, Bosko, a főkapitány bizalmasa, két ispotályos lovag és Nádasdy Tamás várkapitány. Közöttük ott hevert az ominózus láda.
– Éppen hogy a sajátjai között művelte, hát hagyni kell. Éppenséggel rendet rakott közöttük, amiért ellene fordultak – védte meg Taldit Kendi Balázs.
– Ez így igaz – jegyezte meg a várkapitány. – Bár ami a közrendet illeti, annak nem tett jót ez az esemény.
– A város közrendje most a legkisebb gondunk – dohogott Kendi.
– Megbocsáss hadnagy uram, de nekem igen is fontos, főképpen, hogy mivel kell hamarosan szembenéznem – ellenkezett vele Nádasdy.
– Az amit Taldi tett, akkor is csak önvédelem volt.
– Lehetséges. Hanem kegyelmed, hadnagy úr, és az emberei… – Nádasdy félbe hagyta a mondandóját, Kendire nézett, és várta, hogy ő kiegészítse.
– Jómagam Döbröközre mentem, hogy a Dunántúl védelmére összegyűlő hadakhoz csatlakozzam, amikor Bosko elhozta nekem Habardanecz János főkapitány írásbeli parancsát, hogy siessek Budára, és kísérjem el a Szent János Rend lovagjait a szállítmányukkal Bécsbe – vágta ki Kendi, majd hozzátette: – Mondanom sem kell, szívesebben vágnám a törököt, mintsem hogy a lovagurakat kísérgessem.
– Pedig a megbízatásod jóval fontosabb, mint néhány hitetlen lekaszabolása – szólt erre de Ponte lovag.
– Igen? Ugyan miért?
A két lovag összenézett, majd de Ponte közelebb lépett Kendihez.
– Hadd lássam, uram a parancsot!
Kendi elővette az írást, és átadta a lovagnak. De Ponte elolvasta, majd így szólt:
– Rendben. Azt hiszem, elkerülhetetlen, hogy tudomásodra hozzuk feladatunk igazi célját, hogy megérthesd annak magasztosságát.
– Vagyis elárulják a lovag urak, hogy mit rejt a Vettini-ház ládája? – érdeklődött Nádasdy.
– Így van – mondta de Ponte. – Viszont kegyelmednek nincsen felhatalmazása arra, hogy tudomást szerezzen róla, ezért megkérem kegyelmedet, hogy hagyjon minket magunkra.
– Hogyan? – Nádasdy láthatóan meglepődött. A parancsnoksága alatt álló várban éppen kiküldték egy megbeszélésről.
A várkapitány végignézett a jelenlevőkön, mind merev tekintettel néztek vissza rá, kivéve Boskot, aki vigyorogva vállat vont. De Ponte megvárta, amíg a sértett Nádasdy távozik, majd Kendihez fordult, aki türelmesen várta, hogy a lovagok elé tárják titkukat.
– Ezernégyszázötvenháromban Szulejmán szultán ősatyja, Mehmed elfoglalta Konstantinápolyt – kezdett bele de Ponte. – Sok ereklye volt a városban, közülük nem egy igen nagy hatalmú, olyan, mint Krisztus urunk keresztjének egyik szilánkja, vagy szentek csontjai.
Kendi tekintete akaratlanul is a lezárt ládára vándorolt. Elképzelte, hogy a keresztfából származó fadarab, vagy csontok vannak benne.
– Ezen ereklyék közül sok ott pusztult a városban, amikor a törökök megszállták és kifosztották. Némelyek viszont megmenekedtek, közülük jó pár Velencébe került Konstantin császár és Vitto Vettini jóvoltából – folytatta a lovag. – Viszont az egyik legfontosabb tárgy, aminek megszerzése részben Mehmed vágya is volt és amiért annyi katonáját feláldozta, már nem volt Konstantinápolyban akkor, amikor a szultán megérkezett a falak alá. Ez az ereklye itt van most előttünk.
Mindenki a ládát nézte, amely jelentőségének tudatában elfoglalta a helyiség közepét. Három láb hosszú, két láb magas és egy láb széles volt, masszív tölgyfából készült és vaspántok fogták közre. Tetejét háromszoros zár tartotta lezárva.
– Amikor Mehmed megtámadta a várost, azért nem volt ott, mert Konstantin, abban a reményben, hogy segítséget kap, elküldte Magyarország kormányzójának, Hunyadi Jánosnak. Abban a hiszemben tette, hogy a nagy formátumú hadvezér sikeresen használja majd a török ellen, Bizánc megszabadítása érdekében.
– És használta? – kérdezte Balázs.
– Akkor nem – felelte a lovag. – Viszont három évvel később, amikor Mehmed az ereklyét követve Magyarország ellen vonult, akkor már vélhetően igen. Nándorfehérvárnál.
– Hunyadi legyőzte Mehmedet – mondta Kendi.
De Ponte bólintott. Aztán lenyúlt a ládához, és felnyitotta. Egy hosszúkás bőrcsomag volt benne, amit a lovag, miközben egy imát mormolt, óvatosan és áhítattal kicsomagolt, majd így szólt:
– Deus gladio.
Balázs a ládába nézett, ahol egy kard hevert. Egyenes pengéjű, kétélű, keresztvassal ellátott, csontnyelű fegyver volt, amelynek markolatgombja talán aranyból készült, mert sárgás fénnyel ragyogott.
– Egy kard? – hökkent meg Bosko.
Balázs egyelőre nem jutott szóhoz. Bár a kard nem volt egy túldíszített ötvösremek, nem voltak rajta drágakő berakások, sem vésetek, mégis lenyűgözte őt. Valami szinte tapinthatóan sugárzott felőle.
– A legenda szerint Mars kardja, vagy Isten kardja – mondta de Ponte lovag.
Taldi ugyanabba a cellába került, ahol korábban is elszállásolták, szinte még ki sem hűlt a priccse azóta, hogy kiengedték. Egyedül volt, Tamást a várkapitány máshol helyezte el. Mikor Balázs belépett hozzá, Rafael az apró ablak alatt állt a falnak fordulva. Kendi biztos volt benne, hogy hallotta a jövetelét, mégsem nézett rá. Nem tudta, hogy köszönjön, ezért szótlanul beljebb ment, és leült a nyoszolyára.
– Régen találkoztunk – mondta végül.
Elővette a vadkanagyart, amit még Talditól kapott évekkel ezelőtt, és a kezében forgatta. Az olasz egy közös téli vadászatuk alkalmával ejtette el az állatot, amelyhez eredetileg tartozott. Amíg Magyarországon hadakozott, kabalaként tartotta magánál, aztán, amikor elhagyta az országot, Balázsnak adta.
– El fognak engedni, csak hogy tudd – mondta Kendi. – A lovagok ugyan azt akarják, hogy még egy darabig fogságban maradj, de nem hagyom.
Taldi megfordult.
– Az ispotályosok keze is benne lehet abban, hogy Genevrának meg kellett halnia.
– Úgy véled?
– Persze a fő bűnös Alberto Vettini.
– Bécsbe megyünk, ha akarsz, velünk tarthatsz.
Taldi megrázta a fejét.
– Vissza kell térnem Velencébe.
– Szembe akarsz nézni azzal a Vettinivel? – kérdezte Balázs.
– Mindenképpen.
– Tudod, mi van a ládájában?
– Nem, de ha te tudod, remélem, elárulod.
Kendi egy pillanatig gondolkodott, majd így felelt:
– Nem kötelez semmi arra, hogy titokban tartsam.
– Talán csak a megfontoltság.
Kendi Taldira, egykori mesterére nézett és mindketten elmosolyodtak.
– Az meg egyikünknek sem az erőssége, nem igaz?
– Hát nem – ismerte el Taldi.
– A ládában egy kard van.
– Valamiféle ereklye, ha jól sejtem. Egy szent vagy király kardja.
– Igen, Atilla vezér kardja, azt tartják.
Taldi bólogatott.
– Egy ideje már gondoltam rá, hogy Vettini nem holmi fűszeres tégelyeket meg aranypénzeket akar visszakapni. Főleg, mikor képbe kerültek a Fuggerek. Ha csak pénzről lett volna szó, azt egy banki váltóval el lehetett volna intézni. Vettini kihalásztatta a Dunából az elsüllyedt kincstárat. Ha a királyodnak módjában áll, érdemes lenne bekukkantania a bankházba, hogy vajon mi minden heverhet még ott.
– Talán még arra is sor kerül.
– Bécsbe mész, azt mondod? Akkor Ferdinánd pártján állsz, ha jól sejtem.
Kendi felpattant a nyoszolyáról.
– Még szép, hogy nem közösködöm Jánossal, aki kezet csókol a szultánnak és igája alá adja az országot – hangja indulatos lett.
Taldi nyugodt maradt.
– Megértem.
– A te helyed is a mi oldalunkon lenne, bátyám. Az, amin keresztül mentél, erre kötelez. Fivérem emléke ezt kívánja.
– Hogy Péter emléke mit kíván, azt nem tudom. De én csak egy zsoldos vagyok, Balázs. Nem pártoskodom.
– Nemes vagy, bátyám! A nemesség pedig kötelez, az szolgálat a korona felé. Választanod kell, valahova oda kell állnod.
– Már elköteleztem magam a Vettini-házhoz. Előbb azt a köteléket kell elvágnom.
– Jól van – Kendi már egészen közel állt Taldihoz. Az arcába nézett. – Azután visszavárlak.
– Hm. Édesanyád és nővéred hogy van? – kérdezte ekkor témát váltva.
Balázs elfordult tőle, a padlót bámulta, mint valami gyerek, aki rossz fát tett a tűzre.
– Mikor legutóbb láttam őket, jól voltak. És Ágnes, meg Bence is. Úgy tűnt, helyeslik, amit Sebastian tett.
– Miért, mit tett?
– Jánost szolgálja.
– Hm. A nemesség kötelez – morogta Taldi.
Ezúttal Balázs tért el a tárgytól:
– Ez a Genevra… Ki volt ő?
– Egy ördögi angyal – felelte Taldi tömören. – Száraz torokkal nem tudok róla beszélni. Azt mondtad, el tudod érni, hogy ne kelljen a fogdában maradnom. Ha így van, menjünk ki innen!
– Jól van, megyek és beszélek a várprefektussal.
Kendinek jól esett a tömlöc fülledt levegője után ismét kilépni a szabad ég alá. Bosko az udvaron várt rá. Kendi gondterhelt arcát látva nem kérdezett semmit, hanem maga kezdett el beszélni.
– Tudod, min gondolkodtam? Nem? Az a békaember hacuka, amit az ispotályosok birtokolnak, rohadt jól jött volna nekünk Péterváradnál a Dunában, amikor alámerültünk.
– Aha – felelte Balázs.
Felnézett a palota tornyaira, amelyek közül nem egy még koromtól feketéllett. A dúlás, amely Budát érte, ugyan már három évvel azelőtt történt, az egymást váltó királyok annyi idő alatt sem tudtak elegendő figyelmet és pénzt szentelni a teljes helyrehozatalára.
– Beszélnem kell a várprefektussal. Tudod, hol találom?
– Nádasdyt?
– Őt hát.
– Nem – közölte vele Bosko flegmán.