16. A király és a szultán
1529 nyara
A mező Mohács mellett
A szultán óriási, több mint száznyolcvanezer harcost számláló hadsereggel érkezett Magyarországra. Ezerötszázhuszonkilenc augusztusában, szinte pontosan három évvel a Lajos király fölött aratott győzelme után azon a mezőn táborozott, ahol akkor a csatát vívták. A törökök a tömegsírok hantjai közelében verték fel sátraikat.
Szulejmán pompásan díszített sátorpalotája is ott állt, és abban fogadta a megvert és megalázott János királyt, aki viszont nagy reményekkel érkezett hozzá. Abban bízott, hogy a török segítségével kizavarhatja Ferdinándot az országból, és ő lehet az egyedüli magyar király.
A nagy török szívélyesen, szinte már barátilag fogadta Jánost és megígért neki mindent, amire vágyott, sőt az adófizetést is elengedte számára, csupán a németek elleni hadjáratban kellett részt vennie a csapataival.
Két nappal a szultáni kihallgatás után Jánost és hadvezérét ismét hívatták, ám ezúttal csupán a nagyvezír kívánt velük találkozni. Ibrahim nagyvezír ugyanott, a hatalmas, fényesen díszített sátorban fogadta a királyt és a társaságában lévő Bodó Ferencet.
Ibrahim pasa harminchat éves volt, és rabszolgából lett az oszmán hivatali rendszer feje és Szulejmán bizalmasa, irigyei szerint kegyence. Édességgel és kávéval kínálta vendégeit, majd a diplomáciában szokásos fordulatok után rátért mondanivalójára:
– Allah kegyes volt hű szolgájához, Kurt agához, akit a végekről talán ti is jól ismerhettek.
Bodó Ferenc a végvári kapitány természetesen jól ismerte a ravasz török parancsnok nevét és tetteit. De nem szólt semmit, csak mordult egyet, amikor a tolmács lefordította nekik Ibrahim szavait. A pasa folytatta:
– Allah az agát portyájában nagy szerencsében részeltette és olyan zsákmányt juttatott neki, ami csak fejedelmi hadvezéreket szokott illetni.
János összeráncolta homlokát, kezdte már sejteni, mire is gondol Ibrahim. De nem vágott a szavába, megvárta, amíg előrukkol vele. Ibrahim pedig, kiélvezve a figyelmet, folytatta:
– Siklós alatt rátalált, és elfogta a Perényi nevű uraságot, aki fontos feladatot látott el királyságotok szolgálatában. Ám ezt a szolgálatot meglehetősen hanyagul végezte, és ezért Allah megbüntette és az aga kezére adta őt. Perényi ugyan önmagában is fontos zsákmány lett volna, de ami a birtokában volt, még fontosabb. Az ő őrizetére volt bízva szent királyaitok koronája, és mi úgy hallottuk, hogy ebben az országban semmilyen alattvaló nem fogad el parancsokat olyan úrtól, akinek fejét e korona nem érintette. Törvényeitek szerint tisztelettel viseltettek eme korona iránt, és a fejedelem parancsainak érvényessége e tisztelettől függ.
Ibrahim egy kis asztalkához lépett, amelyen egy bársonnyal letakart tárgy volt. Lerántotta róla a leplet, és láthatóvá vált a drágakövekkel kirakott, kereszttel és függőkkel ékes magyar korona.
Bodó eltátotta a száját, majd féltérdre ereszkedett az uralkodói tárgy előtt, míg János, akit Fehérváron már egyszer megkoronáztak vele, felpattant ültéből és így szólt:
– Nagyvezír, alázatos kéréssel fordulok a fényességes padisahhoz!
Ibrahim somolygott és azt felelte:
– Tudom, mi a kérésed, János király. Az, hogy a bölcs padisah adja neked a koronát.
János bólintott.
– A padisah, Allahtól kapott bölcsességében ezt meg is fogja tenni és csupán egy valamit kér cserébe.
Bodó Ferenc rosszallóan elfintorodott. A török persze semmit nem ad ingyen, mindennek megkéri az árát. János azonban figyelmesen, érdeklődve nézett a pasára.
– Mi lenne az?
– A koronához mérve egy csekélység csupán. Valami, ami a királyi kincstárban volt sokáig.
– Micsoda?
– Atilla vezér kardja.
János némán hallgatott, arcára kiült az értetlenség.
– Úgy is nevezik, Hadúr kardja, a kard, amelyet Atilla isteni útmutatás alapján kapott, és amelyet magasba emelve aztán leigázta Rómát.
– De… – hebegte János király. – De nincs birtokomban ilyen kard.
– Azt elhiszem neked. Úgy tudjuk, hogy három évvel ezelőtt a királynő a kincstár többi értékével egyetemben hajóra rakatta és elszállíttatta Budáról.
– Azokat a hajókat azonban elnyelte a Duna medre.
Ibrahim a jól értesültek magabiztosságával tovább somolygott.
– Igen, így hírlik – mondta. – Azonban azt is tudni véljük, hogy bizonyos megátalkodott és felettébb életre való alakok, akik nem is a magyar királyok alattvalói, mégiscsak sikeresen megkaparintották a hajók kincseit.
– Erről nincs tudomásom – mondta letörten és mentegetőzve János.
– Előttünk viszont ez sem maradt rejtve – felelte a pasa. – Azt is tudjuk, hogy az álnok ispotályos lovagok is a kard nyomában járnak, és azt vetélytársadnak, Ferdinándnak kívánják átadni.
– Így volna? – fortyant fel János. Arcát hirtelen vörösre festette az indulat. – Abból pedig nem eszik a beste német!
– Akkor érdekeink egybe esnek – mondta Ibrahim. – A padisah gyarló személyemen keresztül arra kér téged, hogy szerezd meg neki a kardot, mielőtt a Rodoszról elzavart megátalkodott ispotályosok azt Ausztriába vinnék. Neked megvannak a híveid és a lehetőségeid, hogy seregünk előtt északra menj, utolérd a lovagokat és elvedd tőlük Atilla kardját. Ha ezt megteszed, és a kardot átadod uramnak, a fényességes padisahnak, akkor ő kezedbe adja a koronát, hogy általa minden magyarok fölött uralkodhass.
János király nem habozott megígérni, hogy megtesz minden tőle telhetőt azért, hogy a kardot a koronáért cserébe a szultánhoz eljuttassa. Amint hadvezére kíséretében elhagyta a török sátrat, így fordult Bodóhoz:
– Szedd össze a legjobb embereid, add nekik a leggyorsabb lovakat, és indítsd el őket még ma este azért a kardért!
Még abban az órában Bodó Ferenc a saját, cseppet sem fényűző sátrába hívta össze a kiválasztott huszárokat. Hatan voltak, mind sok csatát megjárt veterán.
– Bálint, Antal, Simon, Mihály, Pista és Sebestyén – sorolta a keresztneveiket. – Gyorsan, de körültekintően kell eljárnotok, mert előre küldelek titeket a király parancsára.
A vitézek fél körben állták körül kapitányukat és figyelmesen várták a továbbiakat. Csak egyikük szólalt meg:
– Mennyire előre, kapitány úr?
– Eléggé. Mélyen be Ferdinánd meg a német-pártiak területére, talán Bécsig is.
A katonák szenvtelen arccal fogadták a hírt.
– Na mostan elmondom miért, mert mit kell tennetek.
Bodó belekezdett az eligazításba, de a mondandója felénél sem tartott, amikor berontott hozzájuk Szapolyai János, a királyuk. A vitézek nem hajtottak térdet, mint valami udvaroncok, hanem tiszteletteljesen néztek a náluk fejjel alacsonyabb, láthatóan ideges Jánosra.
– Vitézek! – szólította meg őket a királyuk. – Sok múlik rajtatok, meg kell, hogy valljam nektek, talán a királyságom sorsa. Talán néhányan nem helyeslitek mindazt, amit itt láttok, de meg kell értenetek, hogy az országért és a szent-korona népeiért teszem, amit teszek és amit tőletek is kérek. A török császár ígéretet tett arra, hogy seregét féken tartja, magyar területen nem zsákmányolnak, rabokat nem szednek. Csak a némettel harcolnak.
János végignézett az arcokon, tudta, még köztük is lehetnek olyanok, akik kételkednek benne. Ugyanakkor azt is tudta, hogy mindennek ellenére jó úton jár, az egyetlen járható úton.
– Eltökéltem, hogy Isten segedelmével megtartom az ország egységét és nem hagyom, hogy a két rettenetes hatalom, az Európát igában tartó német császár és a keresztyéneket pusztító török császár háborúsága felperzselje Magyarországot, sáskahadaik kifosszák javait, lakóit leöljék és rabságba hajtsák. Olyan alkut kellett ezért kötnöm, amiért a rövid látó percemberek nem értenek meg. De ez mit sem számít, mert tudom, hogy jót cselekszem. Viszont ahhoz, hogy az ország népe egységbe forrhasson és az idegen királynak mindenki tiszta lelkiismerettel ellent mondhasson, szükségem van a teljes legitimációra. Arra, hogy Szent István koronáját a pogány nekünk visszaadja.
Hallgatósága szemeiben János végre a megértés fényeit látta.
– Ferenc kapitány, folytassátok! – mondta aztán Bodónak.
János még kezet fogott mind a hat kijelölt vitézzel, majd elhagyta a kapitány sátrát.
– Hallhattátok legények a királyunkat – mondta akkor Bodó.
Mielőtt azonban a kapitány folytathatta volna, újabb látogatók érkeztek hozzájuk. Bodó homlokán összeszaladtak a ráncok, melle nagy levegővételtől emelkedett. Emberei tudták már, hogy ez a visszafojtott harag jele volt nála. Bodó azonban mégsem üvöltött rá az érkezőkre, akik közül látszólag az egyik egy fő török volt, a másik meg valami cseléd-féle.
– Üdvözöllek, kapitány! – szólalt meg a fő török szolgálója és mélyen meghajolt. – Uram, Jahjaoglu Mehmed bég szólni kíván hozzátok.
– Bár az idő nem éppen alkalmas rá, ha fontos, akkor meghallgatom – mondta neki Bodó kimérten.
A szolgáló fordította a kapitány szavait gazdájának. Mehmed bég meghallgatta, majd ő is mondott valamit.
– Uram azt kérdezi tőletek, hogy ismertek-e egy Kendi nevű vitézt.
A katonák közt álló Sebastian megdöbbent a kérdés hallatán. Ő persze nagyon is jól ismerte Kendi Balázst, legjobb magyar barátjának édestestvérét, de nem szólt semmit.
– Mi dolga vele? – kérdezett vissza Bodó.
– Elszámolni valónk van – felelte a tolmácson keresztül Mehmed. – Kegyelmed tán ismeri?
– Nem – válaszolta kurtán a kapitány.
– Ezen kívül – mondta még Mehmed. – A különítmény vezetője jöjjön velünk.
– Sebestyén – szólt Bodó a vitézhez. – Menj velük!
– Igenis, kapitány úr!
Sebastian követte Mehmedet és a tolmácsot, akik átmentek vele a török táborba. Ott azonban nem egy török sátrat kerestek fel, hanem egy olasz emberét. Az nem kevésbé volt díszes és méretes, mint valamelyik pasáé. Az őrt álló fegyveres beengedte őket, és egy pazaron berendezett belső térbe jutottak, ahol mintás és vélhetően drága szőnyeg fedte a padlót, oldalt tarka szőttesek lógtak, fentről aranyozott lámpások csüngtek alá. Egy vaskos aranynyakláncot viselő, itáliai ruhákba öltözött, szakállas férfi fogadta őket.
A férfi köszöntötte a törököt, majd bemutatkozott Sebastiannak:
– Isten hozta kegyelmedet. Lodovico Gritti vagyok, a Serenissima polgára, Andrea Gritti dózse fia, ékszerkereskedő és jelenlegi minőségemben I. János magyar király isztambuli képviselője.
– Adjon Isten, uram – köszönt Sebastian is.
– Azt hiszem, kegyelmed feladata, amire a királytól megbízást kapott, némi kiegészítésre szorul. Én olyan információkat tudok adni, amelyek mindenképpen szükségesek a sikeres végrehajtáshoz.
– Hallgatlak, uram.
– A megbízatásotok röviden abból áll, hogy egy ereklyét, egy kardot, amely a Duna mélyére süllyedt kincses hajón volt, idegenektől, akik most bitorolják, János király számára megszerezzétek. Értesüléseim vannak arról, hogy az ereklyét Budán tartózkodó velenceiek kaparintották meg, akik azonban azt nem tudták kivinni az országból. Viszont johannita lovagok is magukénak akarják azt, akik, talán mondanom sem kell, nem Jánosnak, hanem éppen Ferdinándnak fogják azt tovább adni. Két jó képességű férfiú, az egyik az én, a másik Mehmed bég embere, veletek tart és a segítségetekre lesz, ők jól kiismerik magukat e felettébb szövevényes ügyben.
– Megbocsáss uram – vetette ellen Bastian, – de gyorsan kell haladnunk, magyar területeken keresztül, ha idegenek tartanak velünk, ők feltűnést kelthetnek.
– Ó, ez miatt ne fájjon a fejed! Ők nem idegenek az országban.
– Értem.
– De ne is szaporítsuk a szót, mert szorít az idő! Már kint várnak a sátor előtt, csatlakoznak hozzád, amikor visszamész az embereidhez. Isten segítsen utatokon!
Bastian elhagyta Gritti sátrát, amely előtt már valóban ott állt két vitéz.
Miután Lengyel kiment, Mehmed kérdőn fordult Grittihez:
– Bízol az emberedben?
– Igen. Na és te a magadéban? – kérdezett vissza Gritti, aki egy aranyserleget emelt a szájához és vizet ivott belőle. A hadjárat során a táborban tiltva volt a bor fogyasztása, még a keresztényeknek is.
– Az enyém jó belgrádi vitéz, aki régóta szolgál már engem. De a tiéd…
– Az is hű ember. Bár a fizetséghez hű, nem holmi koronákhoz.
Mehmed szeme összeszűkült a méregtől.
– Karón kellett volna végeznie annak a kutyának!
– Ha így történt volna, most semmi hasznunk nem lenne belőle.
– De megkapta volna amit megérdemelt. Ahogy meg is fogja kapni, ha ennek a dolognak vége és még életben lesz. Ha nem, a csontjait fogom a disznóknak vetni.
Odakint, a sátor előtt Sebastian megnézte magának a török szolgálatban álló keresztény katonákat. Az egyikük testén láncinget, kezein lánckesztyűket, fején hímzett rác fejfedőt, a másikuk fakó dolmányt és magyar süveget viselt. Mindkettejük oldalán szablya lógott, az utóbbi vitéz arcán és fején pedig valamiféle küzdelem hagyott örökre szóló nyomot. A sebhely a homlokától az állkapocscsontjáig húzódott, alighanem szerencsésnek mondhatta magát, hogy megmaradt a szeme világa.
– Én Lengyel Sebestyén vagyok, a hadnagyotok. Ti kik vagytok?
– Goran Branovics – felelte a láncinges.
– Horkai Mihály a becsületes nevem – mondta a másik.
Horkai Sebastiannak ismerősnek tűnt valahonnan, talán sebhely nélkül tudná is, honnan. Azt vélhetően az után szerezte, hogy ők valamikor régen találkoztak.
– Úgy hallottam, ti tudjátok, merre kell mennünk.
– Igen, uram – mondta Horkai.
– Na és merre?
– Budának.
– Aztán fontos-e nekem az, hogy tudjam, honnan szerezted ezt az értesülést?
Horkai a fejét rázta.
– Nem hiszem, hadnagy úr.
– Akkor szedelőzködjetek és csatlakozzatok hozzánk. Hamarosan indulunk.
– Igenis – felelték azok.