17. Buda ostroma
1529. szeptember
Az oszmán hadsereg immár – három év szünet után – ismét Buda felé masírozott, és kétség sem férhetett ahhoz, hogy a szultán szándéka cseppet sem baráti. A túlerő óriási volt, János király joggal bizakodhatott abban, hogy könnyűszerrel visszaveszik a várost és a várat a Ferdinánd-párt csapataitól. Elfoglalják számára Magyarország székvárosát, ahonnan ő olyan csúfosan elmenekült, amikor Salm hadserege Bécs felől odaérkezett.
Nádasdy Tamás azonban nem menekült el az ellenség közeledtének hírére, sőt pártot váltani sem kívánt, hogy azzal kerülje el a harcot. Hanem még lovasságát kivezényelte a törökök elé, akik már akkor megütköztek az oszmán előcsapatokkal, amikor azok még a budai hegyeket sem láthatták. Azonban az egész haddal nem vállalhattak csatát, így a magyar lovasság a fényes, de nem túl jelentős győzelem után visszatért Budára.
Nyomukban aztán a törökök is megérkeztek. A nagyvezír szemügyre vette a várat és a falakat szemlélve felmérte a helyzetet. Összevont ajka nemtetszésről árulkodott, de azért kiadta a parancsokat. A katonák hamarosan neki is láttak annak, amihez olyan jól értettek, a várostromnak, a falak lerombolásának és a kapuk vívásának.
Taldi Kendi közbenjárására sem került ki a tömlöcből, Nádasdy hajthatatlan maradt. Amikor azonban dörögni kezdtek az ágyúk, a prefektus maga elé vezettette a taljánt.
– Kegyelmed, bár nagy bajkeverő, íme, kap egy esélyt a szabadsága visszanyerésére. Jó várvédő hírében állsz és nekem minden fegyverforgató jól jön most. Esküdj fel Ferdinánd királyra és a vár védelmére és szabad lehetsz – tette meg ajánlatát Nádasdy.
Rafael, aki két őre között bilincsbe verve állt a vár ura előtt, olyan büszke tekintettel nézett rá, mintha nem fogoly, hanem maga is szabad nemesember lenne.
– Ha felesküszöm, az nem szabadság, hanem újabb rabság lenne, hisz akkor nem a lánc, hanem az eskü kötne ide – felelte.
– A fene essen abba a makacs fejedbe! – mérgelődött Nádasdy. – Szedjétek le róla a bilincset!
A strázsák szabaddá tették Taldi kezeit.
– Nem vagy már fogoly, nem bajlódom egy jó katona és igaz ember őrizetével, amikor az ellenség a falakat döngeti – közölte Nádasdy a meglepett Rafaellel. – Kegyelmed távozhat, vagy beállhat közénk, ahogy a lelkiismereted diktálja.
Rafael megmozgatta a csuklóit és így szólt:
– Amennyiben így állunk és prefektus uram a szolgámat, Fehér Tamást szabadon engedi, akkor azt hiszem, mégis csak kedvem lenne maradni és beverni egynéhány kontyos fejet.
Nádasdy szélesen elmosolyodott:
– Ez a beszéd, tudtam én, hogy így kell kegyelmeddel tárgyalni.
A várprefektus kezet nyújtott neki, és Taldi elfogadta.
A vár ostroma két nappal azelőtt kezdődött meg. A törökök hatalmas erővel vonultak fel, harcosaik száma a kétszázezret közelíthette, velük szemben pedig Nádasdy mindössze kilencszáz fős magyar várőrséget és a bécsi udvar által felfogadott, és segítségként küldött két német zászlóaljat tudott a falakon és a bástyákon elhelyezni, összesen kétezer fegyverforgatót.
Taldi számára az hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a védők egyvalamiben mégis szerencsésnek mondhatták magukat: a rettegett oszmán nehéztüzérség nem mutatkozott. A topcsik ugyan már az első napon a bécsi utcai révnél kikötött hajókról ágyúkat vontattak a partra és tűzkészültségbe helyezték őket, azonban azok csupán kisebb mezei lövegek voltak, nem pedig azok a faltörő fémszörnyetegek, amelyek Pétervárad falait bontották. A szultán vezírei talán elfeledkeztek volna róluk? Aligha. A hiányuk oka inkább az lehetett, hogy a hadsereg hosszabb útra készülődött, és a nehézkes lövegeket a gyorsabb haladás érdekében nem cipelték magukkal. Ez persze nem jelentette azt, hogy azok később sem fognak megérkezni. Ki tudhatta volna azt? Péterváradi tapasztalatai mindenesetre azt mondatták vele, hogy amíg a falak állnak és a kapuk kitartanak, a védekezés eredményes lehet. Feltéve, ha van elég lőpor, golyóbis, ellátmány és lelkesedés. Úgy tűnt, Nádasdy a hadianyagokról gondoskodott, abból nem szenvedtek hiányt, de a lelkesedésből már annál inkább. A németek közül már az első napon vagy félszázan kiszöktek a várból.
Nádasdy vélhetően pont a harci kedv felszítása érdekében kívánta a péterváradi hőst a védők soraiban tudni. Ennek megfelelően Taldit ellátta vérttel, sisakkal, fegyverekkel és még a rangját is visszaadta neki. Rafael azonban attól tartott, hogy a várprefektus igyekezete hiábavaló. A Váraljának nevezett rész ugyanis már el is veszett. A törökök egyetlen nap alatt több rohamot is intéztek a falak ellen, és a védők feladták. Éjszaka vonultak vissza, de a török roham akkor sem maradt el, és a visszavonulás katasztrofálisan ment végbe. A falak elvesztek, a katonáknak pedig csak egy része tudott bejutni a belső várba, a többiek kint rekedtek, kiszolgáltatva az ellenségnek. Egy ilyen esemény után a morál helyreállítására nem sok remény maradt.
Taldi puskával a kezében állt a mellvéd mögött, mellette Fehér Tamás, szintén fegyveresen. Mögöttük piros-fehér zászlót lengetett a szél. A bástya parancsnokának egy török golyó a fejét vitte el, ezért Nádasdy Taldit helyezte a posztjára, keze alá adva félszáz katonát is.
Odalent, a váron kívül, az elhagyott külső falak mögött újabb rohamra készülődtek a törökök. A Gellért-hegyen és a Dunán szakadatlanul dörögtek az oszmán ágyúk, lövedékeik a várba hullottak, zaklatva és elbizonytalanítva a bentieket. Mindenesetre a törökök ezzel csak zavarkeltésre voltak képesek, a bástyák és a várfalak továbbra is szinte sértetlen állapotban álltak.
Taldi figyelte, ahogy a magyar tüzérek beigazítják a bástyán kuporgó lövegeket.
– Csak akkor tüzelhettek, ha megindulnak, akkor is a zömébe – hagyta meg nekik.
A puskásoknak azonban megengedte, hogy odapörköljenek a gyülekező ellenségnek. Fehér is a lőrésben megtámasztott muskétával figyelte, hogy felbukkan-e valahol egy turbános fej. Amikor megpillantotta a célpontját, elsütötte a fegyvert. A parázsló kanóc belobbantotta a lőport, amely az ólomgolyót iszonyú sebességgel repítette ki a csőből.
– Elkaptam a bestye kontyosát! – kurjantotta örömmel a lövés után.
Taldi nem mondott rá semmit, a többiek azonban gratuláltak Fehérnek, aki arcán elégedett vigyorral fogott hozzá az újratöltéshez. Hirtelen csend lett, a török ágyúk elhallgattak. Taldi kinézett a fal fölött.
– Most fognak támadni – állapította meg.
Katonái egy pillanatra megmerevedtek, majd izgatott pusmogásba kezdtek. Taldi feléjük fordult, és utasításokat kezdett nekik osztogatni, mindössze azért, hogy a feladatokkal elvonja figyelmüket az eljövendők miatti aggodalomtól. A katonák félelmén a leghatékonyabban így lehetett úrrá lenni.
Odalent, a várhegy tövében, a török oldalon elnyújtott kiáltások hallatszottak. A kikiáltók törökül, arabul és másféle, magyar és német füleknek ismeretlen nyelveken szóltak, mire az oszmán sereg egy egységes üvöltéssel felelt:
– Allahu akbar!
Aztán felrikoltottak a sípok és dudák, és dübörögtek a harci dobok. A fedezékekből lófarokkal díszített thugok és színes zászlók emelkedtek fel, aztán előbukkantak a támadó gyalogosok. Rendezetlenül sütötték el puskáikat, a fegyverropogás hozzáadódott a lelkesítő zenebonához, és fokozta a hangzavart. A támadók feje fölött lőporfüst gomolygott, ahogy létrákat cipelve megindultak felfelé a hegyoldalon.
– Most adjatok nekik! – kiáltotta Taldi, a tüzérek pedig a beirányzott ágyúk gyújtólyukához illesztették az izzó kanócokat.
A bástya kövei megremegtek a dörrenésektől, és a csövekből öles lángcsóvák lobbantak ki. A bástyát beburkolta a lőporfüst, miközben Taldi már új vezényszavakat üvöltött:
– Töltsd újra az ágyúkat! Puskások előre, puskát a pofádhoz!
A bástya lőréseiben megjelentek a lövészek, letámasztották muskétáikat, és megcélozták a támadókat.
– Tűz!
A rohamozó törökök számolatlanul hullottak az ágyú- és puskatűztől, de a hátulról érkezők az elöl elhullók testein átgázolva fanatikusan jöttek előre. Minden hang, amire csak emberi torok képes, hallatszott felőlük.
– Misere mei – motyogta az egyik nyárfalevélként remegő puskás Fehér mellett.
Tamás tarkón csapta, és úgy buzdította:
– Ne imádkozz ember, nem annak van ideje, hanem töltsd újra a puskádat!
Taldi ahogy lehetett, irányította a bástya védőinek tüzét, közben pedig a törökökön csodálkozott, mert azok, mint esztelen megszállottak törtek előre, se fedezéket nem használva, se sáncokat nem emelve. Azt sem várták meg, hogy a falon rés keletkezzen. Vagy nagyon elbízták magukat, vagy a pasáknak lehetett életbevágóan sürgős a győzelem.
A bástyán akkor megjelent Nádasdy.
– Taldi hadnagy! – szólította meg a taljánt. – Mi a helyzet, hadnagy uram?
– Itt minden rendben lesz, a bástya miatt ne aggódj, prefektus uram!
Nádasdy nyugtázta a választ, és már indult is tovább a vár egy másik fenyegetett pontjára.
Az első törökök már eljutottak a bástyafal tövében, amikor újabb lángnyelvek gyúltak ki fölöttük az ágyúkból. A becsapódó lövedékek véres barázdákat szántottak a hátrébb lévő tömegben. A támadók létrákat támasztottak a falhoz, és a legmerészebbek máris majomként indultak rajtuk felfelé. Puskacsövek és számszeríjak fordultak feléjük, és sorsuk megpecsételődött, gyorsan elnyerték a mártíromságot.
Taldi maga is puskát fogott a kezébe, megcélzott egy sötét képű, felfelé igyekvő alakot, és mellbe lőtte. De alig húzódott vissza a lőrésben, nyílvessző koppant a kövön ott, ahol az imént kihajolt. A törökök lövészei sem tétlenkedtek, lentről íjakból és puskákból vették tűz alá a bástya tetején mutatkozó védőket. Jó néhány létra állt már a falnak támasztva, de azok mellett még némely macskaügyességű gázi vasszögeket vagy éppen mászókarmokat használva is megpróbált felmászni. A támadók, akár a bogarak, úgy lepték el a bástya oldalát. Taldi idejét látta, hogy a régi, jól bevált módszerrel kezeljék a helyzetet. Utasította a katonákat, hogy szórjanak kődarabokat és gerendákat az ellenségre. A nehéz tárgyak, akár a jégeső, verték végig a törököket, és egy időre tisztára söpörték a falat. A pillanatot kihasználva a lőrésekben ismét megjelentek a puskások és számszeríjászok, és odapörköltek az alant tömörülőknek.
A támadók lelkesedése azonban nem ingott meg, erőt vettek magukon, és ismételten felhágtak a lajtorjákra. A magyarok akkor kopjákat, csákányokat és fokosokat ragadtak, és azokkal verték vissza a feltörekvőket. Zuhogtak a csapások, üvöltöztek a küzdők, bő fél órán át dúlt a közelharc, mígnem az oszmánok belefáradtak, és az elesetteket hátrahagyva visszavonultak.
A magyarok üdvrivalgásban törtek ki. Egy pap érkezett a bástyára, aki kereszttel a kezében Istennek és Szűz Máriának adott hálát a győzelemért.
– Igyatok! – utasította Taldi a kitikkadt embereket.
Akkor vette észre, hogy hű szolgája, Fehér Tamás, tenyerét a fejére szorítva kuporog a mellvéd tövében. Ujjai között vérpatakok folytak le a karjára. Odahajolt hozzá, és megnézte a sérülését.
– Tamás, mutasd a fejed!
A katona homlokán jókora, nyílt seb látszott, amelyből bőven folyt a vér. Amennyire azonban Taldi meg tudta ítélni, nem volt mély, a koponyát nem lyukasztotta ki a találat, amely Tamás fejét érte. Alighanem egy golyótól felpattanó kőszilánk okozhatta. Fehér alig volt magánál, résnyire szűkült, vérben ázó szemekkel nézett hadnagyára.
– Felcsert ide!
Nem Fehér volt az egyetlen sebesült, tucatnyian sérültek meg komolyabban és öten életüket is vesztették a harcban. Bár a törökök jóval nagyobb veszteségeket szenvedtek, de sokkal többen is voltak, és Taldinak cseppnyi kétsége sem volt a felől, hogy újra fognak próbálkozni. Igaza lett, az elfoglalt külső fal mögött a törökök már rendezték soraikat, és a kikiáltók ismét harcra buzdították az embereket.
Nádasdy lóháton járta körbe a várat és a polgárvárost, hogy szemrevételezze, és ahol kell, irányítsa a védelmet. A dunai zárófal, a vízi rondella és lényegében az alsó vár már rég elesett, arra már keresztet vethetett. A város nagy része azonban még sértetlen volt, károkat jórészt csak a déli oldal szenvedett, amit a Gellért-hegyre telepített török bombardák hatékonyan belőhettek. Az István-torony félig ledőlt, és a déli nagy rondella is megrongálódott. A sarokbástya elleni támadást a Taldi hadnagy vezette csapat sikeresen visszaverte, csakúgy, mint a Szent-János kapu védői a kapu ellen intézett török rohamot.
Elment egészen az Esztergomi-rondelláig, ahol csak néhány őr lézengett, és ahol látszólag minden rendben volt. A gyors ellenőrzés után visszasietett a János-bástyára, ahonnan lenézhetett a külső városra, ahol sajnos már napok óta ellenséges katonák fosztogattak. Nem sokat tehetett ellenük, a házakat nem lövethette, a kitöréshez pedig kevés embere volt, főleg azok után, hogy a váraljából nem mindenki tudott visszatérni, amikor kiürítették.
A bástyán érte utol egy hírnök, akit a várból szalajtottak utána:
– Uram, Tamás úr! – jött kiáltozva a fiatal katona.
Nádasdy nagyot sóhajtott a nem igazán hivatalos megszólítás hallatán, de nem rótta meg a láthatóan nagyon izgatott hírnököt.
– Itt vagyok, mi az?
– A déli rondellánál a németek megadják magukat.
– Hogy micsoda?!
A várprefektus dühösen lerohant a bástyáról. Egy fegyvernök kantáron tartotta a lovát, Nádasdy nyeregbe pattant, és vágtázva indult a várba, a város és a vár közötti Koldus-kapuhoz. Hamar odaért, átszáguldott a nyitott kapun, ahonnan a sziklaárkon átvezető hídhoz vágtatott, majd végig a hídon. A déli nagy rondella a vár átellenes oldalán állt, a lehető legtávolabbi ponton a Koldus-kaputól. A lova kétszer is majdnem megbotlott, mire Nádasdy az egész váron átvágva végre odaért, óvatosabban vágtázó kísérete alaposan le is maradt tőle.
A déli rondellát és a kaputornyot a Johann Traubinger kapitány parancsnoksága alatt álló tiroliak őrizték. Amikor Nádasdy odaérkezett, a katonák egy csoportban álltak, és izgatottan tárgyaltak valamit. A várprefektus leugrott a nyeregből, és dühösen Traubingerért kiáltott. A landsknechtek elhallgattak, és ellenségesen néztek rá.
– Hol van a kapitányotok? – kérdezte tőlük a nyelvükön.
Csakhamar előkerült a főtiszt, aki nem is volt egyedül, hanem az ulmiak parancsnoka, Pesser kapitány is vele volt.
– Mi folyik itt, urak? – förmedt rájuk Nádasdy. – Az ellenség rohamra készülődik, és ti nem vagytok a falakon?
– A török szabad elvonulást ajánlott – mondta Traubinger. – Megtarthatjuk a zászlóinkat és a fegyvereket, és bántatlanul elvonulhatunk.
– És ti, urak, hisztek neki? Hisztek a pogánynak, elárulnátok királyotokat és ellenszegülnétek parancsomnak? Azonnal vezényeljétek embereiteket a harcállásokba, és irányozzátok az ellenségre az ágyúkat!
Pesser levette sisakját, és megtörölte homlokát. Traubinger pedig a fejét csóválta. Látszott rajtuk, hogy teljesen más véleményen vannak, mint a várprefektus, és már döntöttek is.
– Ostobák! – fakadt ki Nádasdy. – Ha Buda elesik, a szultán egy hét múlva már Bécs alatt lesz, és akkor őfelsége a fejeteket vetteti!
Szavai láthatóan nem hatották meg a kapitányokat, ezért Nádasdy úgy döntött, hogy leváltja őket és a helyetteseiket hívta:
– Vicekapitányok! Vegyétek át a parancsnokságot, és küldjétek a posztokra a katonákat!
– Nem lesz ez így jó, prefektus úr – mondta neki Traubinger, és még mindig a fejét csóválta.
– Mit merészelsz, áruló?
– Csak az eszemet használom, prefektus úr. A török előbb-utóbb úgy is átjut a falakon, nem tarthatjuk vissza az örökkévalóságig. Felmentésre pedig esélyünk sincs, mi voltunk a felmentő sereg.
– Miféle felmentő sereg? Aljas, gyáva ebek vagytok ti! – Nádasdy már teljesen magánkívül volt, és kirántotta a kardját.
– Fogjátok le! – utasította ekkor Traubinger a katonákat.
Fél tucat landsknecht rontott rá, Nádasdy küzdött, de leteperték, aztán fejbe csapták. A kapitány aztán a következő parancsokat adta embereinek: – Vegyétek le a királyi zászlót, és nyissátok meg a várkaput!