18. Szabadulás
1529. szeptember
Nádasdy hasogató fejfájással tért magához, hangosan felnyögött.
– Tehát életben vagy – hallatszott egy férfihang.
– Ki vagy te? Miért nem látok? – kérdezgette Nádasdy.
– Rafael Taldi vagyok, és este van.
– Gyújts hát világot!
– Itt nincs mivel. Abban a tömlöcben vagyunk, amit én kegyelmed jóvoltából már olyan jól ismerhetek.
– Tömlöc? – a várprefektus meglehetősen zavarodott volt.
– Gondolkodj egy kicsit, ha fáj is!
– Lázadás, árulás, jaj, a keserves anyját a németnek! – fakadt ki Nádasdy az emlékek okozta felismerés hatására.
– Úgy bizony.
– Mi történt még? Kegyelmed hogy kerül ide?
– Csak úgy, hogy mikor meghallottam, mi történik a déli kapunál, botor módon a segítségedre siettem. Most aztán én is osztozom a sorsodban.
– Azok a gyáva, álnok kígyók beeresztették a törököt?
– Be bizony. Persze, ahogy hallottam, nem sok örömük tellett benne.
– A török nem tartotta a szavát – állapította meg Nádasdy.
– Valahogy úgy – felelte Taldi. – Én sem sokat tudok, de úgy vélem, minden védő, aki nem tudott kimenekülni és nem is halt meg, most fogságban van.
– Jézus Mária! Uram irgalmazz nekünk!
– Gondolom, szomjas lehetsz, ha jobb felé tapogatsz, találsz egy lócát, rajta egy korsót vízzel.
– Köszönöm.
Nádasdy tétován kinyúlt, majd mohón ivott. Azután hallgattak, egyiküknek sem volt kedve a beszédhez. Hamarosan hajnalodott, odakintről idegen beszéd hallatszott be. Aztán egyszer nyílt a cella ajtaja, janicsárok jöttek értük, és kilökdösték őket, és béklyót raktak a csuklóikra. Arról, hogy mit terveznek velük, egy szót sem szóltak.
– Talán Szolimán elé visznek minket – találgatott Nádasdy.
A várparancsnoknak azonban csalódnia kellett, a szultán helyett csupán egy alacsony rangú tiszttel találkozhatott a palotaudvaron. Sokan voltak ott, törökök és várbeliek vegyesen, de sem saját, sem német katonákat nem látott.
– Hol vannak a katonák? – kérdezte az egyik, a közelben elhaladó, lehajtott fejjel járó cselédet.
– A Szent-János templom falai mögött tartják őket fogságban – érkezett a felelet.
Nádasdy egyik őre azonban ráförmedt kíváncsi foglyára, és bárdja nyelével az oldalába döfött, hogy hallgasson. A cseléd is megkapta a magáét a fecsegéséért egy másik janicsártól, úgyhogy miután lábra állt, azonnal elfutott.
A török tiszt hajlongani kezdett, mert egy magasabb rangú személy érkezett, aki magas turbánt, láncinge fölött pedig díszes kaftánt viselt. Szúrósan végigmérte a két foglyot, majd azt kérdezte:
– Nádasdy?
– Én vagyok – felelte a várprefektus.
– Taldi? – fordult a török a másik rabhoz.
Taldi bólintott. A török előkelő szemei megvillantak, Rafael látta rajta, hogy a hírneve megelőzte. Taldi korkunç – a rettenetes, ezt a nevet még Péterváradon ragasztották rá a törökök.
Az előkelő török beszélni kezdett, Nádasdy nem értette mit mond, egyetlen szó kivételével: Zápolya.
– Mit mondott? – kérdezte értetlenül.
– Átadnak minket Szapolyainak – fordította Taldi.
– Zápolya! – mondta a török még egyszer fennhangon, hogy az udvaron mindenki hallhatta, majd intett, és a janicsárok elvezették a foglyokat.
– Átadnak minket Jánosnak? – motyogta Nádasdy.
– Ebben azért ne bizakodj túlságosan – jegyezte meg Taldi, majd felszisszent, mert az egyik janicsár a lapockái közé vágott.
Taldi odafordult kínzójához és rávicsorgott. Bár Rafael kezei meg voltak kötözve, a katona mégis láthatóan megrettent tőle. „Jah, a hírnév” – gondolta Taldi elégedetten, és baktatott tovább arra, amerre őrei vezették.
Átvonultak a váron, lementek egészen a Duna-partra, ahol kikötött csónakok álltak. A janicsárok ott is taszigálni kezdték őket, hogy beszálljanak az egyikbe.
– János király csapata a túlparton táborozik, láttam a toronyból – súgta Nádasdy, amikor elhelyezkedett Taldi mellett.
Taldi csak morgott felelet helyett, és figyelmesen vizslatta őreik arcát. A bajuszos janicsárok bármelyike érthetett magyarul, ezért inkább nem beszélt a kétségeiről. Azonban úgy vélte, ha a törökök valóban át akarnák adni őket Jánosnak, akkor odahívták volna értük Szapolyai embereit, és nem ők hajókáznának velük. Inkább arra gyanakodott, hogy a várbeliek figyelő tekinteteitől távol akarnak tőlük megszabadulni.
A csónak kifutott a vízre, két janicsár evezett, kettő pedig a rabokat tartotta szemmel. A folyó sodrával küszködve egy sziget felé tartottak. Nádasdy könnyes szemekkel nézte a várat, amitől távolodtak, amit Ferdinánd király rábízott, de ő nem tudta megtartani. Keserűen tudatosodott benne, milyen rettenetes kudarcot vallott. A szégyen és a düh mardosta, kínjában üvölteni tudott volna.
Már túljutottak a folyó közepén, amikor Taldi egyszer csak felállt. A vele szemben ülő janicsárok ösztönösen megkapaszkodtak a hirtelen imbolyogni kezdő csónak oldalában. Taldi nem tétovázott, kirúgott egyenesen előre, csizmás talpával bele az egyik janicsár képébe, aki ettől hátrabukfencezett. A másik felpattant, és megmarkolta a handzsárját, ám mielőtt kiránthatta volna, Taldi már ott volt előtte, összekötözött két kezével lefogta a fegyvert húzó kart, és közelről a janicsár arcába fejelt. Aztán maga ragadta meg a kardot, még egyszer megfejelte a törököt, belökte a vízbe, de az elzuhanó janicsár kardját már magánál tartotta.
– Harcolj! – szólt oda Nádasdynak, miközben a handzsárral lecsapott a pofán rúgott, éppen felkecmergő janicsárra.
Nádasdy megfordult, és szembekerült az evezős janicsárokkal. Azok elengedték a lapátokat, és kardjuk után kaptak. Az egyik feléje csapott, Nádasdy pedig hátrahajolt a körívesen meglendített penge útjából. A janicsár jött előre, a csónak vészesen billegett, Nádasdynak pedig az volt a szerencséje, hogy egyszerre csak az egyik janicsár tudott közeledni hozzá. Ismét elhajolt a kaszáló handzsár elől, elzuhant, és akkor kezébe akadt egy kötélre kötött vashorgony. Maga elé emelte, és a következő csapást azzal védte ki. A janicsár negyedszer már nem csaphatott le, mert Taldi megelőzte. Egyetlen vágással csuklóból leszelte a handzsárt tartó kezét, majd következő csapásával felnyitotta a torkát.
A janicsár véresőt spriccelve bukott hátra, rémült társa pedig ezt látva elhajította a maga fegyverét, és a vízbe vetette magát. Taldi markolattal nyújtotta a véres pengéjű kardot Nádasdy felé.
– Vágd el a kötelet!
Nádasdy megragadta a handzsárt és elvágta vele a Taldi kezeit összekötő béklyót. Azután Taldi ugyanezt megtette az övével.
– Vízbe velük! – mondta Taldi, és a Dunába fordította az egyik holttestet.
Nádasdy kidobta a másikat, majd mind a ketten az evezőkhöz ültek.
– Most mi a terve kegyelmednek?
– Megyünk a magyar táborba, merre van?
– Arra, Kisjenőnél – mutatta Nádasdy. – De egyébként is odavittek volna minket.
Taldi a fejét rázta.
– Azok után, hogy a tiroliaknak tett ígéretet is megszegték, még hinnél a töröknek? Ha át akartak volna adni minket Jánosnak, nem ezekkel a gyilkosokkal kísértek volna.
– Akkor mit akartak tenni?
– Átvinni a szigetre, ahol senki sem lát, és lenyakazni minket, mi mást?
– A fene essen bele – káromkodott Nádasdy.
– Evezz, prefektus úr!
Némi evezés után sikeresen partot értek ott, ahol Nádasdy a magyar tábor elhelyezkedését vélelmezte. Nem kellett csalódniuk, mert a parton János király katonái várták őket. Bár alighogy megszabadultak, ismét fogságba estek, és tudatában voltak, hogy hamarosan néhány igen kellemetlen kérdésre kell feleletet adniuk.