19. Lesben
1529. szeptember
Kendi Balázs tudta, hogy mostantól az életük múlik azon, hogy milyen gyorsan haladnak. Esztergomban egyszerűen túl sok időt vesztegettek el. Az ispotályos lovagok azt hitték, az érsek támogatni fogja őket és kíséretet is ad melléjük, Várday Pál azonban csak az időt húzta, semmit sem adott nekik. Alighanem csupán taktikázott, nem akart Ferdinánd-pártiaknak segítséget nyújtani, amikor Szulejmán már bent volt az országban, sőt mi több, János királlyal együtt Budánál járt.
Kendiék és a johanniták végül szeptember elején elhagyták a várost, de addigra már jókora késedelmet szenvedtek, a törökök már a környéken portyáztak. A két lovag mellett négy további fegyveres tartozott az ispotályosokhoz, akiknek Kendi, Bosko és még négy magyar huszár adott kíséretet. Sajnos Kendi Balázs ténylegesen nem vezényelhette a csapatot, azt a jogot de Ponte lovág magának tartotta meg, ezért is szabadultak olyan sokára Esztergomból.
Mindannyian lóháton ültek, a ládát nem cipelték magukkal. A kard de Ponte lovagnál volt, egy bőrtokba rejtve vitte magával. Kendi nem kérdezte meg tőle, vajon mit is gondol a lovag a szállítmányról, jelent-e neki bármit is. Hisz nem keresztény ereklye volt az, sőt majdhogynem pogány, mert olyan vezér birtokolta valamikor, aki éppen Róma ellen vonult vele. Aztán meg Bizánc akarta felhasználni, amelynek egyházát a pápa és a neki hűen engedelmeskedő lovagrend eretneknek tartott. Ha történetesen de Ponte magyar lett volna, talán tisztelettel tekintett volna a kardra, amely az Árpádok ősének tulajdonában volt, és amellyel Hunyadi győzelmet aratott a török császár fölött. Így azonban, hogy nem volt az, a fegyvert talán csak egy nagy hatalmú varázstárgynak tartotta, vagy olyan eszköznek, aminek mások varázshatalmat tulajdonítanak. Bárhogy is vélekedett de Ponte, az Kendi előtt egyelőre rejtve maradt.
Alig, hogy elindultak, egy zápor áztatta őket, de gyorsan elállt, és jó tempóban ügettek tovább a folyammal párhuzamosan futó úton.
– Ha nem akarunk törökökbe futni, érdemes lenne a Duna másik partján haladnunk – javasolta Kendi a lovagoknak.
– Bécs felé a jobb parton halad a legjobb út – vélte del Carretto, – azonban odaát alighanem valóban biztonságosabb.
De Ponte elgondolkodott a hallottakon, majd a másik lovaghoz és Kendihez fordult, hogy megvitassák a változtatást.
Ha valakinek Budáról Bécsbe tartott az útja, az több lehetőség közül is választhatott. Az egyik a Duna menti mocsarakat és erdőségeket délről kerülte és Tatán át vezetett, de hosszabb volt a többinél, ezért Sebastian úgy gondolkodott, hogy ha valakinek sietős a dolga, az bizony nem arrafelé indult el. A másik két számításba jöhető útvonal egymáshoz közel, a folyam vonalát követve annak jobb és bal partján haladt. Persze ott volt még a vízi út is, de folyással szemben az számított a leglassabbnak, így azzal nem számolt.
Az ő csapatának egy olyan leshelyet kellett elfoglalnia, ahonnan a legnagyobb valószínűséggel csaphatott le azokra, akik a magyar fővárosból Bécsbe tartottak. Sebastian szemében erre egy dunai átkelő – ahol a jobb- és bal-parti utak találkoztak – ehhez jó választásnak tűnt. Elrejtette embereit a komphoz vezető út melletti ligetben, egy őrszemet a túlpartra küldött, egyet pedig emezen előrébb, és várakoztak.
Két napja álltak már lesben, és figyelték a forgalmat, amikor a jobb parti őrszem azzal érkezett hozzá, hogy a budai úton egy katonai csapat közelít feléjük. Erre vártak!
– Készüljetek, legények! – rázta fel a csapatát Sebastian. Aztán visszafordult a nemrég érkezett vitézhez, Szénásihoz: – Bálint, van felderítőjük?
– Nem, együtt jönnek.
– Mifélék?
– Úgy néztem németek, lehetnek vagy harmincan.
Sebastiannak is majdnem annyi embere volt. Hat vitézt Bodó Ferenc adott a kardja alá, kettőt a törökök, aztán meg János király parancsát felmutatva Esztergomból is magához vett két lovas tizedet.
– Kimennék martaléknak – jelentkezett akkor az egyik legény, Kaposi Antal.
De Sebastian leintette:
– Nem kell martalék, ezek nem portyázók.
Közben Szénási a többiekkel is közölte, hogy németeket látott.
– Magyar nincs köztük? – kérdezte tőle Döbröközi.
– Egy szál se – erősítette meg Szénási.
A vitézek arcán olyan vigyor terült szét, amelyet nyugodtan lehetett volna a vérszomjas jelzővel is illetni. Döbröközi mosolya pedig több volt, mint életveszélyes, hát még a fokosa…
Lengyel Sebastian már látta is a közeledő csapatot. Az elöl haladók lovon ültek, de ők csak ketten voltak, a többiek mögöttük gyalogosan lépkedtek. Őket még szekerek is követték. Sebastian tudta, hogy az embereinek nagyon viszket a tenyere, igazán szerettek volna a jövevények közé csapni, de ő nem kívánta elkapkodni a dolgot. Meg kellett bizonyosodnia róla, hogy ezek azok, akikre ők vártak.
– Maradjatok veszteg! – szólt oda a legényeknek, ő pedig lovával kiléptetett az útra.
– Még hogy nem kell martalék – morogta utána Kaposi.
A közeledők a magányos lovas láttán megtorpantak. Sebastian onnan, ahol volt, még jobban szemügyre tudta őket venni. A lovasok tollforgós kalapot viselő németek voltak, vállukon kardszíjat hordtak, amiről széles pengéjű egyenes kard lógott. Mögöttük a gyalogosok mind tarka öltözetet, némelyek sisakot, mások kalapot viseltek. Fegyverzetük muskéta, alabárd és rövid kardok voltak. Egyértelmű volt, hogy landsknechtek.
– Weg! – szólt rá az egyik lovas német.
– Ki vagy, mit akarsz? – kérdezte a másik, az is németül.
Sebastian valamelyest beszélte a nyelvet.
– Budáról jöttök? – kérdezte őket.
– Mi közöd neked ahhoz? – az első lovas láthatóan nagyon dühös lett a kérdés hallatán.
A két német lovas összenézett, és mivel csak egy magyart láttak maguk előtt, ők meg ketten voltak, ráadásul mögöttük meg ott volt még harminc gyalogos is, úgy látták jónak, hogy nem hagyják, hogy egy idegen kérdőre vonja őket a miatt, hogy idejekorán elhagyták a budai őrséget. Helyette inkább acéllal felelnek meg az arcátlan kérdezősködőnek. Elővonták kardjaikat, és további magyarázkodás nélkül Sebastianra rontottak.
Sebastian szablyája egy szemvillanás alatt a markában termett. Lova sem rettent meg a feléje száguldóktól, elég harcedzett hátas volt már, nyugodt maradt. A két német két oldalról érkezett, Sebastian elhajolt az első vágás elől, megakasztotta a másikat, visszavágott, és már csak egy német volt nyeregben. De az se sokáig. Az elhibázott vágás után tovább vágtatott, de pár lépéssel később megfékezte lovát és visszafordult, ám akkor egy a rejtekéből előugró magyar lovas oldalba kapta, és fokosával fejbe verte.
A gyalogos landsknechtek látták vezetőik végzetét, ahogy mindketten az út porába hullottak. Becsületükre legyen mondva, nem csinálták össze magukat, hanem azonnal súlyba kapták a fegyvereiket. De amikor látták, hogy az út két oldaláról egyre újabb lovasok jönnek elő, már elkezdték megbánni, hogy nem akkor szedték össze a bátorságukat, amikor Budát kellett volna védeniük.
– Alakzatba! – kiáltották közülük többen is.
Rendeződni kezdtek, de akkor már a magyarokat is hajtotta a harci láz:
– Rája! – kiáltották.
– Üssed!
Sebastian legényei rárontottak a meglepett gyalogságra. Azok, ha csatatéren fogadták volna őket, alighanem kemény diónak bizonyultak volna, de ott az úton nem tudták magukat időben rendbe szedni. A lovasok máris köztük voltak, szablyával és fokosokkal csapkodtak jobbra-balra, a gyalogosok meg hellyel-közzel védekeztek, de többen közülük inkább menekülni próbáltak. Az összecsapást percek alatt, néhány sebesülés árán megnyerték, de Sebastian öröme nem lehetett teljes, mert egyértelmű volt, hogy bizony nem azokra csaptak le, akikre szerettek volna. A terve láthatóan nem működött, mert akikre ők vártak, azok – úgy tűnt – más utat választhattak.