20. Tata vára
1529. szeptember
Kendi a lovagok menetével a jobb partról még délebbre haladt, a Vértes és a Gerecse fehér sziklái között átvezető úton. Mikor fél napi lovaglásra voltak a tatai várkastélytól, Boskot előre küldte, hogy derítse ki, mire számíthatnak arrafelé. Az előőrs nem várt jó hírrel tért vissza: Tatán egy Ferdinándhoz hű magyarországi lovascsapat állomásozik, mégpedig jó uruk, Habardanecz parancsnoksága alatt. Kendi érdeklődve várta a találkozást vele.
Amikor odaértek, a katonaszemek azonnal láthatták, hogy a tatai várkastély inkább kastély, mint vár, alig volt megerősítve, a magyar királyok nem védelmi célból, hanem vadászatok közötti pihenőhelyként tartották számon. Habardanecz mégis itt rendezkedett be csekély számú katonaságával, és pedig nem a gyér erődítés, hanem a vadászkastély elhelyezkedése miatt.
– Feladatunk, hogy szemmel tartsuk a török erők mozgását – tájékoztatta Kendit, mikor az végre elébe került.
– Buda még tartja magát? – kérdezte Balázs reménykedve.
Habardanecz a fejét rázta. Kendi kezei ökölbe szorultak a gondolatra, hogy a főváros elesett.
– Ott kellett volna maradnom, harcolnom kellett volna Nádasdy uram mellett – aztán hirtelen észbe kapott, hogy kijelentésével nem csak magát, hanem felettesét, Habardanecz főkapitányt is ostorozta, mert a parancsot tőle kapta. – Elnézést, főkapitány úr!
– Tudom, hogy jobban vágysz a harcra, Balázs! Fel is mentelek hát a feladatod alól!
– Köszönöm, főkapitány uram! Bár remélem, tudod, hogy nem ezért mondtam, amit mondtam, csak kicsúszott a számon, mert hát ha Bécsbe kell mennem, hát oda megyek.
– Nem, nem kell Bécsbe menned, legalábbis egyelőre. Sőt az ispotályos lovagok sem mennek oda, hanem máshova kell szállítaniuk az ereklyét, mert Bécs már nem biztonságos.
– Nem? – hökkent meg Balázs.
– Buda elestével immár semmi sem akadályozza meg a szultánt abban, hogy beváltsa a fenyegetését, amit a nagyvezíre egyenesen nekem mondott Sztambulban. Az oszmán had akár Bécsig is elmasírozhat.
Kendi erre nem szólt semmit. Hihetetlen volt az elgondolás, hogy a törökök egészen Bécsig eljussanak, bár már nem egy elképzelhetetlen tettet véghez vittek.
– Ezért is vagyok éppen itt – folytatta Habardanecz. – Ki kell derítenünk, hogy a nagy török most már valóban Bécs felé fordítja-e a lova fejét.
– Ha így lesz?
– Akkor megkapod a harcod, Balázs. De ha nem így lesz, akkor is, ezt megígérhetem.
– Uram?
– Rád bízok egy századot, felderíted a török portyázókat, és ha Bécs felé nyomulnának, hát igyekszel megakadályozni, hogy hírt szerezzenek az erőinkről.
– Igenis, főkapitány uram!
– Ha pedig nem erre tartanának, amit kétlek, akkor meg a visszavonulásukban fogjuk zargatni őket, egészen a Dráváig.
– Igenis!
– Az ispotályosokat más valaki fogja elkísérni oda, ahova menniük kell. Te azt a vidéket nem ismered. Most távozhatsz, Balázs! Beszédem van még a lovag urakkal.
Kendi elhagyta a fegyvertermet, ahol Habardanecz a kihallgatást tartotta. A főkapitány az ajtónállóval behívatta a lovagokat. De Ponte és del Carretto együtt jöttek be, arcukat megmosták már, de vörös köpenyük az úttól volt poros. Az előbbi ott tartotta kezében a bőrtokot, amiben a kard lehetett. Habardanecz szeme akaratlanul is rá-rá siklott. Köszöntötte a lovagokat, borral kínálta őket, majd közölte velük, hogy Bécsben már nem találnak senkit, akinek a csomagot átadhatnák.
– Akkor hova kellene hát elvinnünk?
– Innsbruckba.
Az jóval messzebb volt, de a lovagoknak arcizma sem rezdült a hír hallatán. A főkapitány közölte velük, hogy új kísérőket kapnak, és hogy amíg a hosszú útra felkészülnek, Tatán maradhatnak. Aztán elbocsájtotta őket, és írnokához, Boskohoz fordult, aki az eddigieket csendben hallgatta végig. Neki valami egészen különleges feladatot szánt.
– Eljött az idő – mondta neki.
– Úgy gondolod, uram?
– A gaz trónbitorló immár nyíltan egy követ fúj a törökkel, ezzel ő maga hozta fejére a bajt.
Bosko hallotta már urát máskor is így beszélni, és ez az indulat, ez a megvetés mindig csak akkor hatotta át a hangját az amúgy hideg fejű főkapitánynak és diplomatának, amikor Szapolyai került szóba. Vagyis János király, ahogy az utóbbi években az országban szólították, vagy éppen a vajda, ahogy a Lajtától nyugatra nevezték.
– Hadban jár, sok új arc van körülötte, nem lesz nehéz a közelébe férkőznöd – mondta Habardanecz.
– Magam is úgy vélem.
– Ne legyél kíméletes.
– Nem jellemző rám – felelte az írnok álcáját félredobó hidegvérű gyilkos.
– Én pedig nem leszek szűkmarkú. Sőt, az udvar, bár nem nyíltan, de szintén honorálni fog.
– Köszönöm, uram. Nem fogsz csalódni bennem.
Kendi Balázs elbúcsúzott a johannita lovagoktól, és látta, ahogy menetük a fontos szállítmánnyal – szent küldetésükkel – elhagyta a várkastélyt. Aztán a saját feladata után nézett. Tisztségével szolga is járt, aki gondozta a lovát és rendben tartotta a holmiját meg a szállását. Balázs rábízta Lidércet meg a kezébe nyomott egy zsákot, amiben mindaz benne volt, amit a magáénak mondhatott. Csak a szablyáját tartotta magánál, nem a díszeset, hanem a hétköznapit.
Szemrevételezte a legénységét, sokakat már ismert közülük, a tizedeseknek csaknem mindegyikét. Együtt harcolt velük a délvidéken, amikor Marót várát felszabadították. Most pedig idefent északon, az ország belsejében kellett az élükre állnia és harcba vezetnie őket. Ki hitte volna akkor, két esztendővel azelőtt, hogy a győzelmük mit sem ért, hiszen a török azóta már száz mérfölddel északabbra járt és immár Budát is a magáénak mondhatta? Elkeserítő volt a tudat, hogy otthonaik védelme, aztán a főváros védelme is kudarcot vallott, és immár Bécs megvédéséért kell küzdeniük. Mindezek ellenére Kendi megpróbált elszántnak és lelkesnek mutatkozni előttük. Úgy vélte, sikerült neki.
– Aludjátok ki magatokat! Reggel portya – köszönt el tőlük, majd a szállása felé indult, ahol reményei szerint vacsora és egy nyoszolya várta.
Ez így is volt, de ezek mellett Boskot is ott találta.
– Gratulálok a kinevezésedhez, Kendi száznagy!
– Bosko – Balázs kezet fogott vele. – Örömmel vettem volna, ha téged is a csapatban tudhatlak.
– Hát nem így lett.
– Habardanecz úrral maradsz? Bécsbe megy?
– Ő igen – felelte Bosko. – Ferdinánd király oda vonja össze a csapatokat.
– Szóval igaz az… – mondta Balázs, némileg habozott, hogy kimondja-e.
Bosko azonban kisegítette:
– Ha hallottál valamit, valószínűleg jól hallottad. Őfelsége elküldte urunkat a szultánhoz, mikor a nagy török átlépte a határt. Adófizetést ajánlott neki, évente százezer aranyat.
– Igen?
– Sőt a nagyvezírnek további negyvenezret – toldotta meg Bosko. – de nem jutottunk el egyikhez sem.
– Ki hatalmazta fel erre? – fortyant fel Kendi. – Odadobná az országot, vazallussá tenné magát a töröknek, miközben azért választották meg, mert a harcot, az ország megvédését ígérgette?
– Fogd vissza magad Balázs, ha meg akarod tartani a fejed – tanácsolta neki Bosko.
Kendi megrázta a fejét, de lehiggadni látszott. Nagyot fújt, majd másra terelte a szót:
– És te is urunkkal tartasz?
– Én más feladatot kaptam.
– Értem – mondta Balázs. Jól tudta, miféle megbízásokat szokott Bosko kapni.
– Én is sajnálom, hogy te nem vagy az én csapatomban – mondta amaz.
– Hah! Azért majd csak elboldogulsz nélkülem is – nevetett Kendi és a vállára csapott.
– Meglátjuk – felelte Bosko nem túl bizakodóan.
Balázs összeráncolta a homlokát. Vajon a Báli-féle és a Radu-féle megbízatásuk után mi lehet az, ami ezt az embert még elbizonytalanítja?
– Akkor hát?
– Búcsúzzunk el – felelte Bosko. – Mert ki tudja?
– Ilyen komoly a dolog?
– Ki tudja? – mondta Bosko, és még egyszer kezet nyújtott. – Ég veled bajtárs!
– Ég veled!