21. A helytartó
1529. szeptember
A hegyre épített fellegvárból lélegzetelállító kilátás nyílt a Dunára, ami odalent egy merész kanyarral változtatott keleti folyásán, hogy dél felé vegye az irányt. A hegy lábánál egykor csodás reneszánsz palota állt, ma már csak romok, szomorú emlékeként az első oszmán hadjáratnak, amely eljutott odáig. A második oszmán hadjárat katonái immár nem pusztítottak, hanem a palota udvarán, a meggyalázott kert szomszédságában néhány díszes sátrat emeltek. Az egyik sátorban a velencei dózse törvénytelen fia, Lodovico Gritti szállásolta el magát. Feladata az volt, hogy figyelemmel kísérje János király tevékenységét, aki a fenti várba, a magyar korona hivatalos őrhelyére vette be magát.
A sátorban Gritti Mehmeddel, az elhunyt Báli fiával, a belgrádi béggel beszélgetett.
– Hallottam, az egyik emberünk visszaérkezett, és sajnálatos módon nem tudott eredményről beszámolni – mondta Gritti.
Mehmed szemeiben tűz villant. Gritti ezen cseppet sem lepődött meg, jól ismerte a bég heves természetét.
– A terved értelmetlen volt, esélyük sem volt utolérni a johannita kutyákat, hiszen azok sokkal előbb útra keltek a karddal.
– Én úgy hallottam, majdnem sikerrel jártak, mert a lovagok elég sokáig időztek még Esztergomban. Csak Buda elestekor indultak tovább Bécs felé.
– Azóta már Alemánia határán járhatnak – jegyezte meg Mehmed.
– Meglehet. A magyaroknak, János király huszárainak új feladatot szánok. Úgy tudom, te az előőrsöt vezeted. Téged fognak segíteni a helyismeretükkel.
– Jól tudod. De ezen már nem is csodálkozom. Valahogy mindig füledbe jutnak a parancsok, amik a nagyvezír száját elhagyják, pedig nem is vagy ott a haditanácson.
Gritti szerényen vállat vont. Jól tudott szerénységet mutatni, holott ez a tulajdonság egyáltalán nem tartozott a jelleméhez.
Kintről megszólalt az ajtónálló:
– Uram, magyarok érkeznek.
– Mindjárt jövök – felelte Gritti, majd megint Mehmedhez szólt: – Itt kívánsz maradni, amíg ezzel a hitetlennel beszélek?
– Ki az?
– Az egyik itáliai, aki Budán fogságba esett, de aztán Nádasdyval együtt kereket oldott.
Mehmed arca vicsorba torzult.
– A gyaur szökevény most itt merészel parádézni?
– János király megbocsájtott nekik. Sőt felajánlotta, hogy szolgálatába állhatnak.
– Hogy képzelte az az erőtlen senki, az a királyocska?
– A nagyvezír engedélyével, akinek pedig én sugalltam ezt – mosolygott Gritti.
– Miféle játékot játszol? – kérdezte Mehmed leplezetlen viszolygással.
– A hadjárat utánra is gondolnunk kell, amikor ezt az országot megpróbáljuk majd egyben tartani. Minél több uracskát kell János pártján, vagyis a mi pártunkon tudnunk.
Mehmed erre nem szólt semmit, de a tekintete helytelenítésről és Gritti játszmáival szembeni megvetésről beszélt. Az olasz azonban ezt figyelmen kívül hagyta.
Taldi a sátor előtt várt, amely olyan díszes és méretes volt, mint valami pasáé. Gritti ugyan nem volt mohamedán és nem is viselt semmiféle tisztséget az oszmán adminisztrációban, mégis a külsőségek arra utaltak, hogy jelentős személyiség és a hadjáratban fontos szerepet osztottak rá. Taldi persze a háta közepére sem kívánta a találkozót éppen vele, a velencei dózse törvénytelen fiával. A törökökből és a velenceiekből egyaránt elege volt már. Nádasdy azonban jól rávilágított a helyzetükre: ha fontosak nekik a fogságba került embereik, akkor kénytelenek részt venni az oszmánok játékában. Taldinak pedig fontos volt Fehér Tamás, aki a vár ostromakor megsebesült, és a hírek szerint török fogságban lábadozott.
Az ajtónálló széttárta előtte a sátor bejáratát, és mutatta, hogy menjen be. Taldi belépett.
– Üdvözöllek hajlékomban – köszöntötte Gritti olaszul.
Taldi bólintott neki és Mehmed felé is. A török mozdulatlan maradt és összeszűkült szemekkel figyelte Taldit. Láthatóan felmérte, mint harcos az ellenfelét. Taldi nem méricskélte viszont, bár ő is szívesen megmártotta volna benne a pengéjét, így mondhatni, az érzések nem maradtak viszonzatlanul közöttük.
– Italt? Magyar bor, Tokaj vidékéről, János király ajándéka – csevegett Gritti. – Sok jó borász költözött a Szapolyai birtokra a Szerémségből.
– Elfogadom.
Nem volt szolgáló a sátorban, Gritti maga töltötte tele a velencei üvegpoharakat. A magáét felemelte, és így szólt:
– János királyra!
– Jánosra – felelte Taldi és ittak a királyra.
Aztán Taldi megfogta a kancsót és ő is töltött.
– Budavár hőseire!
Gritti sóhajtott egyet, majd felemelte a borospoharát.
– A ma és az eljövendő budavári hősökre!
Ittak, noha a velencei aligha sejthette, hogy szavai prófétikusak voltak.
– Rafael Taldi, olasz és magyar bajnok, mondd, mit tehetek én érted?
– Lodovico Gritti, velencei követ és ha jól sejtem birodalmi helytartó – viszonozta Taldi a címadást. – Úgy hallottam, ha valakinek itt kérése van az oszmán parancsnokok felé, az jól jár, ha rajtad keresztül tolmácsolja őket.
– Ebben lehet valami. Tudod kiterjedt ismeretségi hálózattal rendelkezem a fényességes padisah szolgálói között. De a kérés az én számból elhangozva is csak kérés marad, hiszen hatalmam, az bizony semennyi sincs felettük.
Taldi konstatálta, hogy Gritti jól eltanulta a törökök szófűzését, bármilyen nyelven beszéljen is.
– A vár védelmében fegyveresen alattam szolgálókról lenne szó, akik fogságba estek. Kegyelmet kérek a számukra.
– Igazán nemes kérés. Éppen méltó egy bajnokhoz.
– Ez nem válasz – felelte Taldi keményen, de aztán észbe kapott és hozzátette: – Már megbocsáss, nagyúr.
– Megteszem, amit megtehetek – mondta kegyesen Gritti. – Hanem neked is így kell eljárnod.
– Mit vártok tőlem, mondd?
– Először is küldetésed, mely Budára hozott, minden részletét őszintén.
– Azután?
– János király szolgálatát.
– Ennyi?
– Igen, János király szolgálatát, aki az utasításait rajtam keresztül adja.
– Tehát a te zsoldodba álljak, nagyuram?
Gritti legyintett, kezének minden ujján ékköves gyűrűk csillogtak.
– Mindig ez a kerteletlen, egyenes beszéd – felelte nevetve. – Nem, dehogy az én zsoldomba, én nem adok parancsokat katonáknak, csak magas hadurak parancsait továbbítom.
– Értem.
Gritti újratöltötte a poharakat.
– Megegyeztünk hát?
– Ha minden emberem kiszabadul, így lesz.
– Pompás – nevetett Gritti, és felemelte a borospoharat. – Hamarosan felkereslek és meghallgatom a beszámolódat, Taldi hadnagy. Az embereid felől pedig intézkedem.
Taldi felhajtotta a magáét, majd a gyűrűs kéz intése után elhagyta a sátrat.
– Ez meg mi volt? – kérdezte akkor Mehmed a velenceitől.
– Információt és hűséget vásároltam, ráadásul János jóindulatát. Az a fajankó amúgy is szeret minden magyarnak kegyelmet osztogatni, már kérelmezte is a szultánnál, hogy engedje el a budai magyar foglyokat és hogy a sereg ne szedjen rabokat az országban.
Mehmed felhorkant.
– Mit merészel? Ráadásul ostobaság, a hadsereg felét a rabszedés élteti, az ellenállóknak pedig nem jár kegyelem.
– Ezt a fényes tekintetű és prófétai bölcsességű padisah tisztje eldönteni. János király a vazallusa lesz, ahogy az alattvalói is. De ne aggódj a hitharcosok miatt, Bécsben éppen elég ellenséget és rabot találhatnak maguknak.
– Insallah.