Országhasadás 22

22. A martalék

1529. szeptember

Napkeltekor Kendi száznagy a csapatával elhagyta a tatai várkastélyt. Esztergom felé indultak. Feladatuk a Budát elfoglaló és onnan Bécs felé tartó török csapatok felderítőinek akadályozása volt. Ha a felderítést hátráltatják, akkor a had vonulását hátráltatják, és ezzel időt nyernek Ferdinándnak és Ausztriának. Az igazat megvallva a csapat nem volt túl lelkes sem a feladatot, sem a kilátásaikat illetően. Az oszmán haderő eddig úgy ment át az ország védelmén, mint kés a vajon, és rájuk osztották az újabb adag vaj szerepét. Ennek ellenére nem berzenkedtek, katonák voltak, teljesítették a parancsot.

Először északnak mentek, a Duna felé. A törökök minden bizonnyal ott fognak felvonulni, egy nagyobb hadsereg nem vág neki a hegyszorosnak, hanem inkább a folyó mellett marad.

Három napig álltak lesben Neszmély közelében, mígnem az őrszemek katonák, egy kisebb lovascsapat közeledtét jelezték.

– Készenlétbe! – adta ki a parancsot Kendi a pihenő alakulatának.

A katonák hamar fegyvert kötöttek és felnyergelt lovaikhoz siettek, majd nyeregbe kaptak és tizedenként sorba rendeződtek. Kendi közben megtudta az őrszemtől, hogy tucatnyinál kevesebben közelednek és formára nem törökösek.

– Meglepjük őket, de nem ölünk, ha nem muszáj. Keresztények. Elfogjuk, akit lehet.

Vezényelt, és elindultak. A János-párti magyarokra a kompátkelő közelében találtak rá, éppen a lovaikat itatták a víznél.

– Na legények, a tompábbik végét használjátok – mondta Kendi az embereinek. – Rájuk!

Eleve úgy ütöttek rajtuk, hogy láthassák, túlerővel kerültek szembe, és meg se próbálják felvenni a harcot. Amazok nem is voltak olyan ostobák, inkább azonmód nyeregbe kaptak és igyekeztek elinalni. Kendi úgy számolta, tízen lehettek, mind huszár módra öltöztek és jó lovaik voltak. Eséllyel meg is léphettek volna előlük, ha nem kerül útjukba Kendi csapatának másik fele. Támadt némi kavarodás, villogtak a szablyák pengéi is, de Kendi emberei bőszen kiáltozták, hogy ha nem nyakaskodnak, akkor nem ontják vérüket. A János-pártiak vezére végül összefogta embereit, és így szólt:

– Megadjuk magunkat, ha nem mészároltok le minket.

– Tegyétek le a szablyát és arra nem fog sor kerülni, szavamat adom! – szólt Kendi is, miközben közelebb ügetett hozzájuk.

Az elfogott csapat vezére a szóra feléje fordult. Balázs úgy meglepődött, hogy majdnem kiesett a nyeregből.

– Hej, jól látok? – kiáltott fel.

A másik tiszt lassabban ismerte fel őt, összevont szemöldökkel, arcán értetlen kifejezéssel meredt rá.

– Sebastian! – szólt oda neki Kendi.

– Balázs? – kérdezett vissza amaz. – Kendi Balázs?

– Bizony az vagyok!

A katonák mindkét oldalon meghökkenve lettek a tanúi annak, ahogy vezéreik egymás mellé ugrattak, majd a nyeregből kihajolva túláradó örömmel karolták át egymást.

– Ez az én jó sógorom! – kiáltott oda Kendi az embereinek. Aztán Sebastiannak azt mondta: – A király nevében… hát tudod.

Sebastian egy pillanatig mosolygott rá, de aztán így szólt:

– Meneküljetek Balázs!

– Azt nem lehet, épp most ejtettünk foglyul benneteket.

– El innen, amíg teheted, mi vagyunk a martalék! – erősködött Sebastian.

Kendi erre aztán észbe kapott. A Sebastian vezette kicsiny csapat csupán martalék volt, csalétek, amelynek az volt a dolga, hogy a rájuk lecsapó csapatot a nagyobb erők elé csalja.

– Sorakozó! Álljatok hadrendbe! – vezényelte Kendi. Aztán régen látott ismerőséhez fordult: – Hányan vannak?

– Háromszázan.

– Magyarok?

Sebastian a fejét rázta.

– Törökök.

– Tarts velem! – biztatta Balázs.

– Nem lehet.

Balázs még egy utolsó pillantást vetett Sebastianra, aztán a tizedeseinek harsogta a következő parancsot:

– Vissza a dombtetőre, ott rendeződünk. Gyerünk!

Kendi százada hátrahagyta frissen ejtett foglyait, és vágtában indult el visszafelé. Mögöttük pedig már ott porzott a török had, amelynek kürtjeit és a lovasok kurjantásait oda lehetett hallani.

Az élükön haladó nyargalók mögött Jahjapasaoglu Mehmed bég lovagolt, fölötte lengett a Belgrádból hozott hadi jelvénye, a fehér lófarkas thug, mögötte pedig láncinges, kopjás veterán szpáhik hangosan zörgő rettenthetetlen csapata ügetett. Mehmed azt a parancsot kapta a nagyvezírtől, hogy derítse fel a Bécs felé tartó utat a sereg előtt, és ha magyarokat vagy frankokat talál, pusztítsa el őket. A bég végtelen örömmel vett részt a ferengik elleni hadjáratban, és kimondhatatlan elégedettséggel töltötte el, hogy ellenségre akadt. Arcán farkasvigyor terült szét, amikor odaért a Lengyel vezette martalékhoz.

– Jól van, keresztény, hányan vannak? – intézte hozzá a kérdést.

Sebastian habozott a válasszal, majd azt mondta:

– Egy nagyobb csapat.

Mehmed a domb felé nézett, amelynek lankáján az elöl járó nyargalók már közel jártak a menekülőkhöz. Amazok láthatóan nem siettek fejvesztetten, mintha tartalékolták volna lovaik erejét. Aztán még meg is álltak odafent és megfordultak.

– Jelezz a nyargalóknak, hogy forduljanak vissza! – szólt oda a kötelességtudóan mellette maradó kürtöshöz.

Viszont a paranccsal már elkésni látszott, néhány huszár ugyanis megindult lefelé a dombról és lecsapott a meggondolatlan törökökre. Mehmed látta, ahogy a könnyűlovasok némelyike aláhanyatlik a nyeregből, a többiek meg szégyenszemre menekülni kezdtek azok elől, akiket az imént még üldöztek.

– A rátarti gyaur kutya! – szitkozódott Mehmed. – Ki vezeti a ferengiket?

Sebastian nem válaszolt neki, a bég pedig nem kérdezte tovább, hanem maga köré hívta a szpáhik parancsnokait.

– Elsöpörjük őket! – biztatta hallgatóságát.

Ugyanekkor velük szemben a dombtetőn Kendi azt mondta a sorba rendeződő katonáinak:

– Elverjük a pogányt az anyja keservibe.

Kenditől jobbra és balra, négy ember mélységű sorokba, egyenlő térközökben állt fel a század. Kendi figyelte, ahogy a domb lábánál gyorsan sorokba rendeződtek a kopjás szpáhik. Kopár lanka állt előttük, rajta néhány dió és vadalma fa, a bokrokat és a térdig érő gazt már letaposták a le-fel vágtató lovak. A bég hármas sorba, félhold alakban állította fel kopjás szpáhijait és a hozzájuk tartozó vasas dzsebedzsiket.

Sebastian távol tartotta a maga csapatát a törököktől, és torkában dobogó szívvel, mardosó kétségek közepette figyelte a kibontakozó jelenetet. A háromszoros túlerővel szemben felálló huszárokat elhunyt barátjának öccse kommandírozta, aki egyszerre volt hitvesének fivére és neki kedves ismerőse. Ráadásul azok ott keresztények, magyarok, talán egykori közeli harcostársai voltak. Átkozott egy háború az olyan, amelyben testvérek állnak ellenséges oldalakon! A sajátjaira nézett, látta, hogy ugyanaz jár a fejükben. Ha nem így lett volna, rájuk parancsolt volna, hogy senki kardot nem emelhet az ellenségre. Sőt inkább az látszott rajtuk, hogy pengéiket szívesebb fürdették volna török vérben.

„Tarts velem!” ezek voltak Kendi szavai, melyek egyre ott visszhangoztak a lelkében. Ekkor meglátta, hogy az egyik dzsebedzsi odanyargal a béghez, egészen közel kerül hozzá és valamit magyaráz neki.

– Az ott a Horkai – mondta ekkor neki az egyik vitéze, Szénási.

– Az-e?

– Biztosan felismerte Kendit.

Sebastian keze megszorult a gyeplőn, fogai összecsikordultak.

– Ha az ütközet hevében valami történne vele… – suttogta félhangosan.

– Esetleg egy fokos beverné a fejét, hát senkinek sem hiányozna a kétszínű sakál – fejezte be a mondatot Szénási.

– Akkor értjük egymást.

– Kendi – mondta maga elé a bég, miközben kezébe vette az íját. Minden keresztény közül ezt az embert gyűlölte a legengesztelhetetlenebbül, és most íme, Allah kegyelméből szembe kerülhetett vele. – A főemberükre célozzatok – szólt oda a mellette állóknak és nyilat helyezett az íj idegére.

Körülötte négy másik török lovas is így tett, majd vezérükkel egy időben emelték maguk elé és feszítették meg íjaikat. Megpendültek a húrok és elrepítették a vesszőket, amik mint halált hirdető vészmadarak, surrogó tollakkal szelték át az eget a lanka fölött.

Odafent Balázs azonnal megértette, hogy ezt az üzenetet bizony neki szánták. Maga elé kapta a pajzsát, előrehajolt, úgy, hogy Lidérc nyakát is takarja, majd mielőtt egyet szusszanhatott volna, nagyokat koppantak az acélhegyek a pajzsán. Felegyenesedett a nyeregben és megnézte a pajzsát. Egy nyíl lepattant róla, kettő azonban átverte a bőrrel fedett kemény fát, de mögötte a karját egyik sem érte el. A lova is sértetlennek tűnt, így hát megkönnyebbülten eresztette ki a visszatartott levegőt.

– Uram! – szólt neki az egyik vitéze. – Megsebesültél.

Kendi követte a katona tekintetét és meglátta a combjából előmeredő nyílvéget.

– Kurvafattya török – mondta erre.

Egyelőre nem érzett fájdalmat, odanyúlt a vesszőhöz és letörte a végét, hogy ne zavarja a mozgásával, meg hogy nehogy bármibe beleakadjon. Azzal, hogy a hegyét is kiszedje, ráér majd később foglalkozni – gondolta – feltéve, ha lesz később. De ahogy elnézte, nem hatolt át a lábán, talán a csontot sem érte el, a nagy távolságnak köszönhetően a nyíl a becsapódásakor már sokat vesztett az erejéből.

– Kopját szegezz! – vezényelte.

– Mit fogunk tenni, száznagy úr? – kérdezte a hozzá legközelebb álló főlegény.

– Tesszük a dolgunkat – felelte. Majd így kiáltott: – Támadás!

A frenkik dühe. Így nevezték a törökök a keresztény lovagok és huszárok rohamát. Nem volt olyan török lovascsapat, amely annak ellenállhatott. Mehmed látta, hogy a förgeteg megindul feléjük a dombtetőről. A keresztények ajkán felzengett a megváltó neve: „Jézus!” Lovaik patái alatt pedig remegni kezdett a föld.

– Illéri! – üvöltötte a bég.

Katonái Allah nevét harsogták és megindultak előre.

Mögöttük ott állt Sebastian és kilenc ember, és mindent remekül láthattak.

– Hát mink mit tegyünk? – kérdezte István vitéz.

– Magyarok vagyunk – felelte Sebastian és megcsókolta amulettjét és lecsukta sisakja ellenzőjét. Mindig így készült az ütközetre.

– Ne kíméld a kontyost! – kurjantotta Szénási Bálint és megsarkantyúzta a lovát.

A kicsiny csapat megindult, és miközben Kendi százada és a bég szpáhijai összecsaptak, ők hátulról támadtak a törökökre. Ahogy a martaléknak szánt, maroknyi lovascsapat az oszmánok kavargó tömege felé közeledett és a lovas pogányok alakja növekedett a sisak szemrésein keresztül, Sebastianban úgy emelkedett fel a harc vágya. Szablyáját lándzsaként szegezte maga elé és társaihoz hasonlóan az ő torkán is artikulálatlan üvöltés tört elő, a vakmerőn halálba rohanó eszelősök ősi hangja.

Az elölről érkező huszárokkal egy időben robbantak bele a török sorokba az ellenkező irányból, az előre figyelő dzsebedzsik észre sem vették őket. Sebastian vesetájékon döfte keresztül az elsőt, mellette egy fej szállt el, azt a törököt István vitéz nyakazta le lendületből. Szénás Bálint kerülte a törököket, addig furakodott előre közöttük, míg el nem ért kiválasztott célpontjáig, Horkaiig. Pengéjét hátulról, ott, ahol megszakadt a láncing szövete, a hónalja alatt mártotta bele a testébe egy „Áruló” felkiáltás kíséretében. A magyarból lett török harcos szemei fennakadtak a meglepetéstől, arca eltorzult a fájdalomtól és torkát elöntötte a bensőjéből föltörő vére. Szénási visszahúzta a szablyáját, és miközben Horkai lefordult a nyeregből, ő leszakította övéről a táskáját. Az egyik török lovasnak feltűnt a váratlan helyről érkező gyilkos. Rákiáltott Szénásira és ütésre emelte a buzogányát. Bálint azonban résen volt, és a rá támadó törököt megelőzve egy káromkodás kíséretében annak arcába sújtott a Horkai vérétől vöröslő pengével.

Közben már a frontvonalon is javában dúlt a küzdelem, a kopjákkal történő összeütközésektől huszárok és szpáhik zuhantak ki a nyeregből és lovak buktak fel amik lándzsa szakította sebeikből bőven patakzó vérükben fetrengtek és haláltusájukban nem egyszer lovasaikat is összezúzták. Törtek a kopják, a pajzsok és a csontok. Az első összeütközés után pedig azok a vitézek, akik még harcképesek maradtak rövid fegyvereiket fogták kézbe. Zuhogtak a fokos és buzogányütések, harsogtak a kiáltások és nyerítések, mindenféle hang hallatszott, amelyre emberi és állati torok képes volt. A levegőt betöltötte a vér, a félelem és a gyűlölet szaga.

Az összetorlódott lovasok egy ideig öldöklő közelharcot vívtak, majd a sorok fellazultak és egyre több török fordította lova fejét a menekülés irányába. Bár csapatuk túlerőben volt, elszántságban alul maradtak a vasba öltözött makacs huszárokkal szemben. Főleg, hogy a bégnek sem volt már ereje visszatartani őket, ami nem is csoda, mert Mehmed lándzsától átvert koponyával feküdt a földön, a kavargó paták alatt.

A huszárok rövid ideig még kergették a menekülőket, de ez csak afféle elzavarás, semmint komoly üldözés volt, mert hamar visszatértek a csatatérre, és nekiláttak a sebesült törökök és hátasok leölésének, valamint a prédává vált vagyontárgyak összegyűjtésének. Kendi körülnézett, és egyszerre megborzongott, ahogy a küzdelem végeztével a harc heve elpárolgott ereiből. Reszketni kezdett és a fájdalom is belenyilallt a combjába. Még a nyeregben ült, Lidérc bal oldalát a lábsebéből elfolyó vér festette vörösre, míg a ló jobb oldala az általa forgatott fegyverrel kiontott ellenséges vértől volt maszatos.

– Száznagy uram, hadd látom a sebét – a sebeket jól ismerő katonája gyalogosan lépett oda hozzá.

– Törődj inkább a súlyos sebekkel! – küldte el Balázs.

A katona hozzáért a lábához, és ettől Kendi arcát eltorzította a fájdalom.

– Nekem ez is súlyosnak tűnik, uram.

– Jól van, akkor nézd meg – szűrte a fogai között Kendi, miközben ujjai a nyeregkápát szorították.

– Balázs! – szólította meg Sebastian, aki szintén gyalogszerrel közeledett. – Sebet kaptál?

– Egy nyíl állt bele még az ütközet elején – mondta a seborvosnak felcsapott katona. – A vágtázás nem tett jót vele.

Balázs is mondott volna valamit, de a fájdalomhullám belé fojtotta a szót. Akkor újabb vitéz ment oda hozzájuk, Szénási Bálint két lovat vezetett kantáron. Az egyik a sajátja volt, azt a csata után pihentetni kívánta, a másik nyergében meg egy halott volt keresztben átvetve.

– A Horkai? – kérdezte tőle Sebastian.

– Az hát – felelte Szénási, – gondoltam, megmutatnám a Kendi úrnak, felösmeri-e, mert az megösmerte őt.

– Miatta kaptad azt a nyilat, Balázs – tette hozzá Sebastian.

Kendi szemeiből kitisztult a fájdalom köde, és megnézte magának az elébe hozott halottat. Szénási még a fejét is felemelte a hajánál fogva, hogy az arcát is láthassák. Kendi csak egy pillantást vetett rá, aztán úgy nyilallt belé egy gondolat, mint korábban a combjába találó vessző:

– Valamit tudnotok kell, barátaim.

– Mit? – nézett fel rá Sebastian.

– Ezzel az emberrel egy olyan megbízatást hajtottam végre, ami után elképzelni sem tudom, mi módon került a bég szolgálatába. De volt akkor velünk még egy igen veszedelmes személy is, aki pedig most, úgy sejtem, valami hasonló szörnyűség véghezvitelén ügyködik.

– Miről beszélsz, Balázs?

– János király meggyilkolásáról.

Lapozás ->

<- Lapozás