23. A merénylet
1529. szeptember
Buda
A városban a reggeli eső friss illatát hordta szét az ősz eleji szellő. Az ereszekről napfénytől ragyogó vízcseppek hullottak az út menti tócsákba. Az ablakokból színes posztók és zászlók lógtak alá, a várbeli lakosok feldíszítették házaikat a király tiszteletére. Az emberek az utcákon álltak vagy az ablakokból figyelték a szemlére vonuló csapatokat. Mindig érdekes látványt mutattak a kifényesített sisakokban, csillogó fegyverekkel felvonuló tarka ruhás délceg legények. A budaiaknak az utóbbi időkben bőven kijutott az efféle látványosságból, több nemzet felfegyverzett fiait is volt alkalmuk néhány hónapon belül megcsodálni. Akkor éppen a magyarokon volt a sor.
Többségük nemrég még a várat védte az oszmánok ellenében, amíg a német árulás révén el nem buktak. Akkor fogságba estek, de aztán kegyelmet kaptak. Most új uruk tiszteletére sorakoztak fel a templom téren. Egyenes sorokban álltak, tisztjeik a sorok előtt, a szélben csattogó csapatzászlók alatt feszítettek és várták a király.
János csekély kísérettel, fehér hátason érkezett a szemlére. Lovával megállt a gyalogosok egyenes sorfala előtt, és fennhangon így szólt:
– Katonák, magyarok! Azért álltok most itt, mert meghagytam a szultán nagyvezírének, hogy a németek ellen vívott hadjárat alatt a magyar életek megkíméltessenek. Eme egyezség folyományaként ti életben maradtatok, sőt rabságba közületek senki el nem hurcoltatik. Visszaadom hát szabadságtokat.
A király mellett álló tiszt intett és – mivel ez lehetett a megbeszélt jel – a sorokban állók felkiáltottak:
– Éljen János urunk! Éljen a király!
János megvárta, amíg elcsendesednek, majd folytatta:
– Aki pedig közületek nekem, a törvényes magyar királynak hűséget fogad, azt szolgálatomba veszem.
Ez utóbbi bejelentése persze mellékes volt, a közember ugyanis annak tartozott hűséggel, akinek az ura hűséget esküdött. De ez a tény nem csökkentette a jelenet ünnepélyességét. A kiszabadult katonák ugyanis már azzal is elégedettek lehettek, hogy nem jutottak a hitszegő ulmi és stájer németek sorsára, akiket a törökök, a másik oldal hitszegői lekaszaboltak.
A vezényelt éljenzés megismétlődött. Taldi az összesereglett nézők között volt, és megnyugvással szemlélte, hogy bár fején kötéssel, de Fehér Tamás épségben ott áll a kegyelmet kapottak sorában, és vele együtt még sokan azok közül, akik a Sarokbástyán az ő parancsnoksága alatt harcoltak. Taldi hűséget ígért Szapolyainak, és Fehérnek vele kellett tartania.
A lojalitás persze ezekben az időkben igencsak kérdőjeles volt az országban. Például ott volt Lodovico Gritti, a velencei dózse törvénytelen fia, aki a szultán kíséretében érkezett Budára. Hogy ő egészen pontosan kihez volt lojális a szóba jöhető urak – Szulejmán, Ibrahim, János, Ferdinánd – közül, azt Taldi nem tudta megállapítani. Gyanúja szerint Velencéhez, de még inkább a vagyonhoz, ami egyszersmind saját ambícióit jelentette. Taldinak már az előtt is tele volt a töke a velenceiekkel, hogy Gritti előző este, amikor János király kíséretében mindannyian Budára érkeztek, találkozóra nem hívta őt.
Gritti Budára jött velük a helyett, hogy az oszmán sereggel továbbment volna Bécsnek. Alighanem politika állt a döntése hátterében. A találkozón először arról kezdett fecsegni, hogy Ferdinánd a származása alapján mennyivel jobban rászolgált a magyar trónra, mint János. Ez egy török-párti főember szájából meglehetősen különösen hangzott. Aztán arról is beszélt, hogy Taldi egy zsoldos, aki igen jól kihasználhatná a jelenlegi kusza viszonyokat. Hogy nagy vagyonra tehetne szert csupán egy apró kis tett végrehajtása árán. Taldinak itt lett elege belőle és közölte vele, hogy ő már nem megvásárolható. Gritti akkor nem is erőltette tovább a dolgot, kicsit még csevegett Itáliáról, majd elbocsájtotta.
Most, a díszszemlén Taldi tekintete Grittire tévedt, aki szintén jelen volt. Fekete, prémes felöltő volt rajta, vállairól súlyos aranylánc csüngött alá, fejét fekete, gyémántos tollforgóval ékes barett fedte. A felmagasló tollak mutatták, ahogy fejét elfordította, és nem János királyt, de nem is a felsorakoztatott katonákat nézte. Taldi szemmel követte a velencei tekintetének vonalát. A tér szélén lakóházak álltak, emeletesek, nyitott ablakokkal, bennük kíváncsiskodó fejekkel. És akkor meglátta: az egyik ablakban, ahol ugyan nem állt senki, egy barna, ökörszarv-szerű valami nehezedett az ablakpárkányra. De egy katona szeme nem tévesztette azt össze ökörszarvval, vagy bármi mással, mert az egy számszeríj karja volt, és ahogy Taldi jobban figyelt, észrevette a kilövésre kész vashegyet is.
„Merénylet” – villant át az agyán. – „Gritti tehát nem csak a levegőbe beszélt: ő, vagy Ferdinánd valamelyik híve meg akarja öletni Jánost.” Taldi nem habozhatott, odakiáltott Szapolyai testőrségének:
– Védjétek a királyt!
Ő maga megindult a ház felé, melynek ablakában a töltött számszeríjat látta. A téren zajongás és kavarodás támadt, az ablakban pedig megjelent egy fej. Az orvlövész szintén nem lehetett egy tétovázó típus, alighanem tudatosodott benne, hogy az alkalmas pillanat elillanni készül, ezért ha lőni akar, most, vagy soha… Feljebb emelte a nyílpuskát, és célzott vele. Taldi látta, hogy nem fog időben odaérni. Fellökte az egyik őrt álló katonát, kiragadta kezéből az alabárdot, súlyba kapta a hosszú fanyelet, melynek végén veszedelmes fémhegy meredezett, meglendítette, és az ablak felé hajította.
Emberek feje fölött repült el a szálfegyver, ami amúgy egyáltalán nem dobásra készült. Mégis jól szállt, de persze nem pontosan. Döngve csapódott az ablak kinyitott zsalujának. Az orgyilkos ettől megrettent, és számszeríját ösztönösen az életét fenyegető támadó felé fordította, és lőtt.
Sebastian csapata – bár lóhalálában tette meg az utat – mégis későn érkezett Budára. A merénylet, melyre a királyt Kendi Balázs jóvoltából figyelmeztetni akarta, már megtörtént. János király sértetlenül megúszta, az orgyilkost pedig a Dunába fojtották. Előtte persze kivallatták, de hogy mondott-e valamit, arról Sebastian nem szerzett tudomást. De nem is számított, mert az, hogy a merénylet megakadályozójával mi történt, sokkal jobban érdekelte.
Erről Fehér Tamás tudott beszámolni neki. A hűséges szolgálóval a vár ispotályának előterében beszélhetett.
– Élet és halál között lebeg, a bencés barátok naponta cserélik a kötést mellén.
– Magánál van?
– Nem beszél. Néha kinyitja a szemit, de kétlem, hogy olyankor tudna magáról. Emészti a forróság.
– Bemennék hozzá.
– Jól van.
Tamás bekísérte őt urához, régi barátjához. Taldi egy a terem többi részétől függönnyel leválasztott nyoszolyán hevert. Körüllengte a láz szaga. Mikor is találkoztak legutóbb? Három éve is lehet már annak. Sebastian melléje lépett:
– Rafael, barátom!
A beteg nem reagált rá. Sose látta még ilyen rossz bőrben a barátját, régi harcostársát. Régen mindig napbarnított volt, most falfehér. Akkoriban ő volt a legerősebb, most mozdulni sem tudott, sőt még beszélni sem. A nyíl a kulcscsontja alatt hatolt a mellkasába, a seborvos szerint épp hogy elkerülte a tüdőt és a verőeret, ezért lehetett még életben. De hogy életben marad-e? Csak az Úristen a megmondhatója.
Sebastian levette nyakából az amulettjét, és Taldi mellére, a kötésre helyezte. Elővett egy aranykeresztet és azt is odatette mellé.
– Mikor eljöttünk Itáliából, azt mondta, hogy Magyarországon éri majd a vég – jegyezte meg Tamás a háta mögött.
– Azt mondta?
– Egy kísértettel beszélt.
Sebastian letérdelt az ágy mellé, és kezét barátja kezére tette.
– Rafael – szólította ismét a nevén.
A beteg továbbra sem válaszolt. Fehér volt, mintha már maga is kísértet lett volna. Sebastian belátta, hogy ő itt fizikailag semmit sem tehet. De imája talán még segíthet. Imádkozott hát.