24. Leszámolás
1530. március
Itália
Terra firma, így nevezték Velence szárazföldi itáliai területeit, melyekért szinte folyamatos harcban állt Milánóval. A Terra firma városai elismerték a Serenissima fennhatóságát, de nem mindenben érvényesültek bennük a Velencében bevezetett törvények. Például ami a patríciusok hivalkodását tiltotta, hogy fényűzésükkel ne irritálják a közembereket a köztársaságban, ahol névleg minden polgár egyenlőnek számított. A Terra firma városaiban és Velence tengerentúli külbirtokain a gazdag kereskedők az átlagpolgároktól távol előszeretettel élvezték vagyonukat. Vettininek is volt néhány villája, melyeket ebből a célból tartott fenn.
A Vettini-villa elé három lovas érkezett, egyikük vörös köpenyt hordott, amelyen jól látható volt a Szent János szuverén ispotályos rend fehér keresztje. A kapuban fegyveres őrök állították meg őket.
– Del Carretto lovag vagyok, Signor Vettini vár engem – közölte velük a vörös köpenyes.
Az őrök beengedték őket, egy belső szolga pedig bejelentette a lovag érkezését a ház urának. Del Carretto-t bevezették a házba, míg két kísérője a belső udvarban várakozott visszatértére.
A lovag egy fogadószobába léphetett be, ahol egy írnok -féle alak, Vettini egyik megbízottja fogadta. A termet egy óriási festmény uralta, amelyen mezítelen férfiak és nők valamelyik bibliai eseményt jelenítették meg. A kor itáliai ízlésének megfelelően azonban a kép inkább a testek anatómiáját, semmint a cselekményt kívánta megmutatni. A titkár köszöntötte a lovagot, majd hellyel és borral kínálta.
– Én azért jöttem, hogy Signor Vettinivel tárgyaljak – mondta del Carretto némi elutasító éllel a hangjában.
– Vettini úr hamarosan csatlakozik hozzánk. Addig is megmutatnám az előkészített ajánlatokat a lovag úrnak.
– Rendben – egyezett bele a lovag.
A titkár sok papírt tett elé, és del Carretto nekilátott az átnézésüknek. Mielőtt belépett a rendbe, nem sokat foglalkozott vagyoni ügyletekkel, arisztokrata ifjúként inkább a lovaglás és a fegyverforgatás foglalkoztatta. Azonban a johanniták a harc és az ájtatosság mellett a birtok- és pénzügyekben is jeleskedtek, így aztán egy idő után ezekbe is beletanult.
Hamarosan megérkezett a házigazda. Az öregember talpig feketében, lebarnult arccal és energikusan lépett be. Egy magas, vállas férfi is kísérte, akiről del Carretto egy pillantással megállapíthatta, hogy gyakorlott fegyverforgató. Ő nyilván a patrícius testőre volt.
– Egy ispotályos lovag az én villámban, hát ezt is megérhettem – jegyezte meg Vettini köszönés helyet.
Del Carretto biccentett feléje.
– De hát különös időket élünk, ugyebár – folytatta a velencei kereskedő. – Kegyelmed is ott volt Bolognában a nagy eseményen*?
Del Carretto ismét csak bólintott.
– Felemelő lehetett – mondta Vettini, alighanem gunyorosan, de ezt a lovag nem tudta volna pontosan megállapítani.
– A szultán elment Bécsig – folytatta Vettini a monológját, – ahonnan bizony nem Károly serege űzte haza, de nem ám, hanem csak az időjárás. Ha lett volna még néhány hete a töröknek, Bécset ugyanúgy bekebelezte volna mint Nándorfehérvárt és Rodoszt. De persze nem volt, és ez mentette meg a várost Ferdinándnak, és nem a fennséges bátyja, aki… aki nem merészkedett a török közelébe. De aztán néhány hónappal később, mit ad Isten, a fejére helyezik a császári koronát. Ő a római császár, kereszténység védelmezője, hah!
Rodoszt nyilván azért emlegette fel, hogy felcukkolja vele a lovagot, de ő nem reagált rá. Vettini hunyorgott, aztán folytatta:
– A kereszténység védelmezője azt azért helyesen ismerte fel, hogy ha Ausztriával nem boldogult, egyelőre, akkor a török majd Itáliában próbálkozik. Ez hát az oka annak, hogy Máltát Szent János rendjének felkínálta.
– Így van – szólalt meg végre del Carretto. – Mi pedig Isten segedelmével legjobb tudásunk szerint mindent megteszünk azért, hogy a szigetet erőddé, a keresztény világ bástyájává változtassuk. Ezért jöttem el ma hozzád is, Signor Vettini, hogy a szállításokhoz szükséges hajóbérletről megalkudjunk.
– Bah, egy Habsburg nem ad semmit sem csak úgy, közérdekből. Ha jól sejtem, valamit felkínáltatok neki azokért a kopár szigetekért.
– Az alku szerint a Rend évente egy sólyommal tartozik fizetni érte.
Vettini felröhögött. Mintha egy kőfalon késpengét köszörültek volna.
– De nem azért vagyok itt, hogy a nagymester és a császár közötti megállapodásról csevegjünk, hanem a hajók bérlete végett – mondta del Carretto határozottan.
– Akkor akár távozhatsz is, lovag uram. A hajóim ugyanis mind árukkal terheltek, az üzlet jól megy, a levantei kereskedelem ismét virágzik azóta, hogy Rodosz immár nem kalózok fészke többé. Hacsak nem fizeti a lovagrend a felkínált összeg kétszeresét, a hajóim nem fognak Máltára semmit sem szállítani.
– Tehát hiába fáradtam – mondta del Carretto, és felállt.
– Úgy tűnik, igen.
A johannita biccentett Vettini felé, megfordult, és kiment. A villa udvarán intett várakozó embereinek, akik azonmód odavezették hozzá a lovát. Del Carretto nyeregbe szállt, ahogy kísérői is, és kilovagoltak a Vettini-villából. Ügetve távoztak, porzott utánuk az út. Azonban nem mentek messzire, alighogy kikerültek a villából esetlegesen figyelők látóteréből, megálltak.
Melegen tűzött rájuk a mediterrán nap, és a tenger felől fújó szél cibálta köpenyeiket, felhevült testű lovaik toporzékoltak. Del Carretto odafordult az egyik emberéhez és magyarul szólt hozzá:
– Nos Kendi, most már ismered a járást.
– Igen – válaszolt a közkatona öltözetet és útiköpenyt viselő Kendi Balázs.
– Vettinit egy testőr kísérte, ahogy elnéztem, balkezes lehetett – tette még hozzá a lovag.
– Rendben.
– Ég áldjon!
– Téged is, lovag – mondta Kendi, azzal visszafordította lova fejét a villa irányába.
Kendi ügetve indult visszafelé, a johannita lovag és a harmadik lovas pedig állva maradtak.
– Te nem tartasz vele? – kérdezte del Carretto a harmadik lovast.
Az csak bólintott, majd megsarkantyúzta a lovát, és megindult Kendi után. Del Carretto valahogy megkönnyebbült, hogy magára hagyták. Istenes ügyben jártak ugyan, de mégis a hideg rázta mindkét férfitól. Kendi nem csupán harcos volt, hanem gyilkos, az a másik pedig talán még veszedelmesebb. Egyházi rend tagja volt ő is, a lovaghoz hasonlóan, és Rómát szolgálta, talán közvetlenül a szentatyát, azonban ennek ellenére semmi ájtatosság, semmi szentség, és a kegyelem nyoma sem látszott rajta. Csak az elszántság és a kérlelhetetlenség kőkemény aurája vette körbe. Semmit nem tudott a titkos római rendről, csupán annyit, hogy jelük egy koponyás római kereszt volt.
Alberto Vettini nagyon jól tudta, mit adtak cserébe a johanniták Károlynak Máltáért, az új székhelyükért. Legalábbis kellően biztos volt benne.
„A kardot!” dünnyögte az öregember fortyogó dühében. De aztán lecsillapította felindultságát. Hosszú pályafutása során nem egy üzlete sikerült balul, volt ideje megtanulni a kudarc elviselését. Persze ezúttal más volt, ez egyben Velence nagyságát és az ő szellemi örökségét is érintette. Azt remélte, bevégezheti a küldetést, amelyet nagyapja, a Konstantinápolyba a város végnapjaiban behajózó, és onnan ereklyéket kimenekítő Vettini kezdett el. Azt remélte, így lesz. Mindent megtett érte. Felkutata a hódítók kardját, Hadúr kardját, és kemelte a hullámsírból, a roncsok közül, mielőtt ellepte volna az iszap és a feledés. Megszerezte azt a Bizáncot romba döntő szultán útján járó Szulejmán elől, és nagyon közel jutott hozzá, hogy a saját kezébe foghassa… Hogy Velencében átadhassa a Tízek Tanácsának. Erőfeszítéseit sajnos nem koronázta a siker.
Habsburg Károly minden bizonnyal nagy hódítónak képzeli majd magát a kard birtokában. Propagandistái máris a kereszténység bajnokának hirdették.
„Hát csak próbáljon bajnok lenni, tartsa oda felséges ülepét a törökök nyilai elé céltáblának az a beképzelt koronás barom!”
A lelki szemei előtt megjelenő képet a titkára hangja oszlatta szét:
– Uram, a lovag szolgái visszatérnek.
– Ugyan mi a fészkes fenének?
– Talán valamit itt felejtettek… – találgatott a titkár.
– Rossebet! Dobasd ki őket! Sőt be se ereszd!
– Igenis!
A titkár elsietett, hogy eleget tegyen az utasításnak.
„Arcátlan keresztes, visszaküldte a szolgáit alkudozni, vagy mit akar?”
Az őrök megnyitották a villa kapuját a két ismerős lovas előtt, és ez számukra végzetes hibának bizonyult. Kendi és a római harcosszerzetes lóháton rontottak be rajta, pengéik megvillantak és vért fakasztottak. A két őr pedig elhanyatlott, testüket vörös eső lepte be.
A szerzetes balra, Balázs meg jobbra indult el, körbe ügettek az udvaron, és levágták, aki útjukba került. Kendi ért előbb az ajtóhoz, ahol korábban del Carrettot bevezették. Leugrott a nyeregből, fejével intett a szerzetesnek, hogy fedezze, majd kardját előre tartva belépett.
A titkár éppen sietett az udvarra, hogy átadja a kapuőröknek Vettini parancsát. Nem maradt rá ideje, ahogy arra sem, hogy elátkozza balsorsát, amiért szembe került Kendivel a folyosón. Balázs egy szempillantás alatt megölte. Nem kérdezte tőle, hol találja Vettinit, alighanem nem is értették volna egymást. Kendi terve egyszerű volt: addig megy előre az épületben, amíg össze nem találkozik az öreg kalmárral. Addig is mindenkit meg fog ölni.
Szerencsére senki nem került a kardja elé amíg elért a fogadószobáig. Ott azonban a balkezes óriás várt rá, aki olaszul kiáltott valamit és kardjával feléje vágott. Kendi hátrált egy lépést, majd még egyet a következő vágás elől. A jókora penge úgy suhogott előtte ide-oda, hogy a szelét is érezte az arcán. A következő vágást megakasztotta, majd riposztolt, de az óriás nem csak erősnek, de gyorsnak is bizonyult, kivédte az ellentámadást. Biztosan drágán mérte a szolgálatait, mert jól értett a víváshoz. Megint ő támadott, csapása majdnem kiütötte a kardot Balázs kezéből. A magyarnak ismét hátrálnia kellett.
– A kurva anyádat! – tört ki Kendiből.
A testőr csak vigyorgott és tovább vagdalkozott, mígnem a pengéje egyszer csak nagyot csörrenve a padlóra hullt. Az óriás a szeméhez kapott és üvöltött. Egy tőr nyele állt ki belőle.
Kendi tudta, hogy a harcostársa sietett a segítségére. Éppen időben. Kegyelemből torkon szúrta a vergődő óriást, majd amikor a nagy test elhanyatlott, felkiáltott:
– Vettini!
Nem tudott olaszul, ezért magyarul még hozzátette:
– Gyere elő vén kurafi, ne kelljen miattad még több embernek meghalnia!
A szerzetes melléje ért, dobótőrével nem törődve átlépett a testőrön és benyitott az egyik ajtón. Kendi egy másikhoz lépett, és ráfogott a kilincsre. Zárva volt. Hátrébb lépett, lendületet vett, és berúgta az ajtót. Az ajtó beszakadt, és mögötte a szobában, íróasztala mögött ott volt a velencei patrícius. Falfehérre sápadt, arcbőre világított fekete öltözete fölött. Karjai mozdultak, de nem fegyvert, hanem egy kis ládát emelt maga elé. Az asztalra helyezte és felnyitotta.
Kendi látta, hogy a tartalma csillog, arany, talán ékkövek lehettek benne, de nem azt nézte, hanem Vettini szemeit. Annak az embernek a hatalmat sóvárgó szemeit, aki számító terveivel romlást hoz másokra, pestist terjeszt a világban. Férfiakat és nőket küld a halálba, távolból mozgatja őket és vagyont halmoz magának a ládikájába. Meglendítette a kardját és félreütötte a ládát, az aranyak csilingelve gurultak a padlón.
Vettini mondott valamit, szürke szemeibe rémület költözött. Kendi a mellének szegezte kardja hegyét, és közelebb hajolt hozzá. Nem értette az öreg szavait, de nem is volt kíváncsi rá, itt és most ugyanis neki volt valami elmondani valója. Miközben szívébe döfte a pengét, közölte vele:
– Rafael Taldi.
Vége
*1530. február 24-én a pápa Habsburg Károly fejére helyezte a császári koronát