3. Ifjú vitéz
1527.
Magyarország
Kendi Balázs felemelte a markában tartott fakardot, miközben a vele szemben álló asszonyt nézte. Bólintott neki, mire Ágnes nekiveselkedett, és szokása szerint oldalra kiemelte a botot, hogy minél nagyobb lendülettel csaphasson le. Balázs – Taldi tanítványa és az udvari huszárok egykori katonája – minden ütést könnyedén hárított.
– A vállad és az arcod minden szándékod elárulja – kiabálta túl a botok csattogását.
Ágnes hátrahúzta a karját, és egy döfést indított el. Balázs ezt nem védte ki, hanem oldalra lépett, és ha akarta volna, ráüthetett volna az asszony karjára, vagy a térdére, de nem ezt tette, hanem csak bedugta a botot a lábai közé. Ágnes megbotlott ugyan, de nem esett el, hanem egy táncosnő ügyességével szökkent egyet, és egyensúlyát megtartva körbefordult.
– Ha! – kiáltott fel, és botját függőlegesen tartva védekező állásba helyezkedett.
Balázs könnyűszerrel elbánhatott volna vele, és nem az udvariasság volt, ami ettől visszatartotta, hanem az, hogy az efféle játékos gyakorlás volt az egyetlen időtöltés, amelyben még örömét lelte. Apja halála után névleg ő lett a Kendi-udvarház gazdája, de a ház és a birtok ügyes-bajos dolgait mégsem Balázs, hanem anyja, Kendi János özvegye intézte. Kendi János elesett a mohácsi csatában, ahogy Kendi Balázs is kis híján arra a sorsra jutott. Élet és halál között lebegett, és a halálhoz járt már közelebb, mikor Sebastian rátalált a csatatéren, és elhozta onnan.
Nagybátyja házában lábadozott, ahova a Kendi-ház asszonyai is menekültek a törökök elől. Már azt hitte felkelhet és hamarosan ismét szolgálatba állhat, mikor a láz megint leverte, és a betegség elhatalmasodott rajta. Anyja, nővére és Ágnes hónapokig ápolták, mire ismét lábra állhatott. Akkor a család visszatért falujukba, ahol a házat – csodával határos módon – épségben találták. Csak a jószágok tűntek el mind és a pajta ürült ki, de az épületek nem pusztultak el.
Az özvegyasszony, Anna, Ágnes és Balázs, valamint két kicsike gyermek a régi házban folytatták életüket. Ám Balázsnak nem volt való a vidéki nemesség, a nagygazda-lét. Számára csak a vitézi hivatás létezett, ő csak karddal és lóháton élhetett.
Akkorra a szablyát már kézbe tudta venni, és nem is múlt el úgy nap, hogy ne gyakorolt volna vele. Aztán ha éppen Ágnesnek is volt hozzá kedve, akkor fakarddal vívtak. Nyeregbe szállni azonban egyedül még nem tudott. Feltette magában, hogyha ez is elkövetkezik, akkor majd megint huszárnak áll.
Ágnes, akinek szerelme, Péter, Balázs testvére volt, szintén özvegységre jutott. Kendi Péter ugyanis Péterváradon vesztette életét. Ő volt anyjának második fia, aki a Sezerémségben esett el a törökkel harcolva. Ágnes, akit régen még Anisának hívtak és fogolyként került Magyarországra, bár nem házasodott össze Péterrel, és a fia sem tőle volt, mégis otthonra talált a Kendi-házban. Azonban régi élete továbbra is kísértette, az az élet, amikor harcosok kényének-kedvének volt kiszolgáltatva. Ezért aztán úgy gondolta, hogy egyetlen védelme az életben az lehet, ha megtanul bánni a fegyverekkel.
Váratlanul felugattak a házőrzők, idegent jeleztek. Balázs letette a fakardot, és helyette a tokjában pihenő szablyáját vette kézbe. Ágnes a fejét forgatta, azt leste, merre lehet a fia. Két évvel korábban még senki sem aggódott volna, de azóta megszűnt az országban a biztonság.
Balázs elsántikált a kapuig, és megállt az ugató kutyák mellett.
– Csiha! – szólt rájuk, és a komondorok elhallgattak.
A kapuhoz két lovas érkezett, az egyikük nő, a másik egy férfi volt. Kendi, miután a nőt felismerte, kinyitotta a kaput.
– Maradsz! – szólt oda a kutyáknak, nehogy a lovakhoz kapjanak.
– Adjon Isten szép napot, Balázs! – köszönt rá a nő mosolyogva.
Húszas évei elején járhatott és igen szemrevaló volt. Fekete utazó ruhát és köpenyt viselt. Benignának hívták, két faluval odébb lakott és egy Báta Mihály nevű neves özvegye volt. Társa pedig egy harminc körüli férfi, valami cselédféle lehetett. Balázs is köszönt nekik, majd kérdőn nézett fel a nőre.
– Látom, már jobb színben vagy – mondta neki ő.
– Hát igen – felelte Balázs sután.
– Ennek igazán örülök, ahogy Lidérc is.
Benigna a másik ló felé nézett, amely a sajátja mögött állt. A cseléd leszállt róla, és vezetékre fogta az állatot. Balázs odalépett hozzá, és megszemlélte a hóka foltos agyagsárga színű fiatal mént.
– Gondoltuk, ha már jobban vagy lefuttathatnád Lidércet. Katonaló, huszár alá való, unja már magát nálunk a legelőn.
Balázs megfogta a kantárszárat, és fejét a lóéhoz dugta.
– Lidérc, mi? Örvendek, Balázs vagyok.
Meglapogatta az oldalát, és hagyta, hogy a ló megszaglássza őt. Korábban két harci lova is volt egy időben, de egyiket kilőtték alóla a mohácsi csatában, a másikról meg semmit sem tudott, talán a törökök zsákmánya lett.
– Fürge és eszes, de makacs jószág – mondta a cseléd, és átadta a kantárszárat.
– Mit hallok, makacs vagy? Akárcsak én – duruzsolta a lónak Kendi.
– Na mi lesz Balázs? Társalogsz vele, vagy a hátára ülsz? – évődött Benigna.
– Aztán miért ülnék más lovára?
– Mondtam már, Lidérc csak arra várt, hogy valaki rátermettel találkozzon. Olyannal pedig megboldogult Mihály uram óta nem akadt dolga.
Kendi még egyszer megszemlélte az állatot, tényleg látszott rajta, hogy nem munkára és nem is paraszt alá való, hanem vitézi nyargalásra termett.
– No nem bánom – morogta, és egyik kezével megragadta az állat sörényét, a másikkal meg a nyeregkápát. Nekirugaszkodott, de aztán rögtön visszadobbant a földre. Lidérc idegesen horkantott az ügyetlen kísérlet miatt.
– Hadd segéljek – lépett oda a cseléd.
– Segítesz ám a jó édes… – sziszegte Balázs és elutasítóan eltaszította a paraszt kezét.
Beletette a lábát a kengyelbe, hogy úgy szálljon fel, mint valami pap vagy öregember. Felküzdötte magát a nyeregbe, miközben iszonyú fájdalom járta át a vállát és a csípőjét. De mikor fent volt, csak grimaszolt egyet, és máris térdei közé kapta a lovat, jelezve neki, hogy mostantól ő a főnök, makacsság ide vagy oda.
– Add a szablyám! – szólt oda a cselédnek.
A fegyvert korábban letámasztotta a kapu mellé, mielőtt lóra szállt. A cseléd nyúlt is érte, de a kutyák rámorogtak.
– Csiha! – szólt oda ismét Balázs, aztán végre megkapta a tokban pihenő kardot.
– Lovagolunk, Balázs? – kérdezte a nő.
– Hát.
Elfordultak a kaputól, és ügetésbe fogtak, Ágnes az udvarról nézte őket. Látásból ismerte már a fiatal özvegyet, és az sem volt titok előtte, hogy nagyon érdeklődik Kendi Balázs iránt. Ám egy ilyen merész lépés, hogy idejön, és lovagolni hívja az ifjút, meglepő volt tőle. A Kendi családnak még nem voltak lovai, mióta hazaköltöztek csak két tehenet és egy tucat apróbb állatot szereztek be. Kendiné szerint még nem volt szükségük lóra. A fiatalok ezt nyilván másként látták.
Ügetésben hagyták el a falut, átvágtak egy közeli legelőn, és a vörös-sárgán tarkálló erdős lanka felé vették útjukat. A fájdalom még jelen volt, de a ló ütemes mozgása, az arcába csapó menetszél és az, hogy öllel a föld fölött járt, örömmel töltötte el Balázst.
– Hej, hej! – kiáltozott, és vágtára sarkallta lovát.
Benigna hangosan kacagott, és ő is megsürgette a maga hátasát, nem maradt el az ifjútól. A lovak patái egy erdei földúton dobogtak, ahogy átrobogtak a sárga levelek között átszitáló fénycsíkokon.
Először egy patak partján álltak meg. Bizonyára nevet is kapott már az a víz az erre járóktól, de a fiataloknak erről nem volt tudomása. Nem messze onnan, ahol a lovak remegő izmokkal, fújtatva álltak, egy fából készült, két ember magas kereszt is állt, rajta kopott, olvashatatlan tábla, a fában meg rovások.
Leszálltak, hogy az állatok megkönnyebbülhessenek. Balázs felszisszent, mikor lába a talajt érte. Átemelte a kantárszárat a ló fején és lazára hagyva tartotta, miközben értő szemmel nézett végig rajta.
– Remek ló – mondta.
– Szeretnéd, Balázs?
– Ugyan, hogyan… – hebegte a megdöbbent ifjú.
– A tied, ahogy én is – mondta a kipirult arcú Benigna, és saját lovát magára hagyva közelebb lépett Balázshoz. Egészen közel.
Ott állt előtte, mellei majdnem hozzáértek, arca alig arasznyira volt az övétől. Illata elöntötte Balázst, akinek keze önkéntelenül mozdult, kinyúlt, megfogta a vállát és még közelebb húzta magához.
Az erdő közepén, a csobogó patak mellett egyesültek.
Szeretkezés után Benigna nem kezdett azonnal öltözködni, hanem csupaszon bújt oda a meleg férfitesthez, teljesen át akarta adni magát neki, ahogy ő maga is bőre teljes felületével érezni akarta a régóta hiányolt és vágyott érzést.
– Gyere át hozzám éjszakára – súgta Benigna.
– Nem lehet – ellenkezett Kendi.
– Dehogynem. Bőven letelt már férjem után a gyászév, senki meg nem szólhat.
– Nem erről van szó. Rosszul teszed, ha engem választasz.
– Ugyan kit válasszak, mondd? A kopasz Hartait, vagy egy parasztot?
– Benigna, értsd meg, nem maradok itt.
– De visszajössz, Balázs. Megvárlak.
Balázs erre csak hallgatott, nem tudott mit felelni.
– Milyen volt a csata? – kérdezte hirtelen az asszony.
– Miféle csata?
– Hát a nagy csata, ahol a király is, meg az uram is meghaltak.
– Miért kérded?
– Sokat gondolok rá, hallottam is már róla, de nem tudom elképzelni. Azt a sok tarkaságot, azt a sok vitézt, a díszes zászlókat, a rengeteg lovat, tudod…
A nő úgy beszélt róla, mint valami vásárról vagy mulatságról, ahol valami sokadalom verődött össze. Ráadásul előkelő vendégekkel, hiszen hallotta, hogy nagy urak is ott voltak, de még a király is.
– A vitézség ünnepe volt, annyi ember gyűlt táborba, amennyiről el sem hihető, hogy létezik.
– Az a sok ember ugye nem egy nyelvet beszélt?
– Nem, magyar, cseh, tót meg Isten tudja, miféle szókat lehetett ott hallani.
– A pogányok, akik meghaltak, biztosan mind a pokolba kerültek – mondta a nő. – A keresztények meg, akik mártírrá váltak, a mennybe. De vajon hogy van ez a mennyekben? Ott is vannak országok, vagy a lelkek mind diákul értenek?
– Vagy tán mindenki a maga nyelvén beszél és mindenkit egyszerre meg is értenek.
Benigna elgondolkodott, láthatólag megpróbálta a dolgot maga elé képzelni. Aztán, mikor ezen túljutott, témát váltva így szólt:
– Nagyon jó veled, Balázs.
A legény fejében azonban még az előző gondolatok keveredtek:
– A mennynek kapujában magam is jártam már. Azt hiszem akkor, mikor félig holtan hevertem a csatamezőn. Akkor beléptem egy templomba, vagy inkább katedrálisba, mert olyan nagy volt és díszes. Magas gyertyák égtek benne, amelyek olyan vastagok voltak, mint egy ember combja. Végigmentem a széksorok között, de nem volt a végén oltár, hanem csak a feszület. A feszületen pedig az úr Jézus, de az arca Péter bátyám arca volt.
Benigna hallgatott, nem merte megzavarni a férfi szinte révült visszaemlékezését. Balázs pedig folytatta:
– Oldalt, a falon a szentképeken meg felismertem másik bátyámat, és hasonló nevű nagyatyámat egy másik faliképen. Mindketten, akárcsak Péter, a török ellen harcolva estek el. A többi képről is harcos őseim néztek rám, tudom, bár az ő neveiket nem ismerem. Úgy hittem, közéjük tartozhatom, de ekkor Péter bátyám megszólalt a feszületen. Azt mondta, nem mehetek tovább, és hogy álljak félre. Félreléptem és megfordultam. Mögöttem ott jött Lajos királyunk fehér paripán. Lépésben ment végig a katedrálisban, mögötte pedig ott vonultak gyalogosan az elesett vitézek. Tízezer katona páncélban, de fegyvertelenül. Őfelségét követték és mind elmentek előttem, de én nem tarthattam velük.
Benignát megdöbbentette Balázs őszinte emlékezése. Álmot látott-e vagy tényleg a túlvilágon járt? Akárhogy is volt, érződött a hangján, hogy bánja, hogy nem halt meg a testvéreivel és a bajtársaival együtt. Amit más a szerencséjének vélt volna, ennél az ifjúnál úgy tűnt, ő azt inkább csapásnak tartja.
Kendi Balázs néhány nap múlva útra kelt. Éjszaka elbúcsúzott anyjától, nővérétől, unokahúgától, Ágnestől és a kis Bencétől is, majd másnap korán megetette Lidércet, felkészítette az útra, és nem sokkal pirkadat után átlovagolt rajta a Kendi udvarház kapuján.
Eszébe ötlött, hogy Benigna felé veszi az útját, de aztán letett róla. Nem tudta, hogyan is búcsúzhatna el. A családja más volt, ők ismerték, megértették, hogy nem tehet mást. Mennie kell, ez az ő útja. Már majdnem egy éve erre várt, tudták, hogy amint nyeregbe tud szállni, el is fog menni. De Benigna más volt, ő ezt az oldalát nem ismerhette meg. Még akkor sem, ha szavakban talán elfogadta ilyennek. Balázs írt neki levelet, két napig dolgozott rajta, és odaadta Ágnesnek, hogy juttassa el Benignához.
Visszanézett a kapura, bizonytalan volt, hogy látja-e még valaha. Egy katona mindig úgy ment el, hogy tisztában volt ezen eshetőséggel.
Nyugat felé vette az útját, mert az egyik végvári őrséghez kívánt csatlakozni. A Márévár volt a legközelebbi erősség, de oda nem akart menni, mert csak nemesi tanya volt az, még ha kőfalú is, nem pedig vitézi végház. Azt hát elkerülte, de a pécsi útra sem tért rá, mert a püspökkel sem volt dolga. Azt hallotta, Varasdnál Frangepán Kristóf a várat vívja János király nevében. A nagy hírű grófot jól ismerte már a boszniai hadjáratról, melyben ő is alatta szolgált, így aztán látott esélyt rá, hogy akár hozzá is beállhat.
Varasd persze messze volt, egy nap alatt nem érhetett oda, így az úton szállást is kellett keresnie. Attól ugyan nem tartott, hogy a csillagos ég alatt töltse az éjszakát, hiszen azt már nem egy hadjárat során megtette, hanem hát a szállással étkezés – magának és a lovának – valamint társaság és a társasághoz hírek is jártak. Az első éjszakát egy birtokos nemes házánál töltötte, a második estén pedig Szigetvár várának kapuján kopogtatott be.
Itt kellett aztán szembesülnie azzal, hogy terve, miszerint csatlakozik Frangepán gróf seregéhez, dugába dőlt. A várnagy ugyanis elújságolta neki, hogy a hadvezér Varasd váránál halálos sebet kapott, amit Szigetvárott egyébként egy cseppet sem bántak, mivel uruk, Török Bálint Ferdinánd-párti volt, ami azt jelentette, hog a másik táborba tartozó Frangepán valamikor akár még ellenük is hadat vezethetett volna. Erre most már nem fog sor kerülni.
– Na és merre jár a vár ura? – kérdezte ezek után Balázs a várnagyot.
– Bálint úr csatlakozott Salm hadához, és űzőbe vették Zápolyát, aki elmenekült Budáról – felelte a várnagy.
Arról, hogy Tokajnál már meg is verték János király seregét, még nem tudhatott. A hír, bár szárnyakon járt, messze Délre, Szigetvárig még nem jutott el.
A várnagy ezek után róla érdeklődött:
– Aztán öcsém, azelőtt hol szolgáltál?
– Az udvari huszárságnál, a király testőrségében.
Az öreg katona meghökkenten nézett rá, majd jóval tiszteletteljesebben tovább kérdezősködött:
– Kegyelmed részt vett a csatában a mohácsi síkon?
– Ott voltam, igen. Éppenséggel Török Bálint közelében.
A várnagy ezek után már egészen szívélyessé vált, és még egy ajánlattal is előállt:
– Ha kegyelmed vitézként akar szolgálni, maradjon itt! Bálint úrnál jó dolguk van a huszároknak.
Hát Kendi most mit csináljon? Mindenki, akit csak ismert a hadvezérek közül, János-párti volt. De Frangepán Kristóf meghalt, Bodó Ferenc meg Szapolyaival elhagyta Budát és ki tudja, merre járhat. Benne meg éppen ekkor tudatosult, hogy jelenleg egy Ferdinánd-párti nagyúr várában van.
Egyelőre elfogadta a marasztalást, és miután Lidércről gondoskodott és holmijait lepakolta, felkereste a vár fegyverkovácsát.
A kovács egy ősz hajú, szikár ember volt, kivel meglehetősen hangosan kellett beszélni, bár még nem viselte meg a kor, hallása már nem volt éppen tökéletes. Balázs két kardot is átadott neki, az egyik egy sok harcot látott lovassági szablya, a másik pedig egy vékonyabb és íveltebb török fegyver volt. Az előbbi viseltes volt, pengéjén csorbák és rozsdapettyek éktelenkedtek, markolatvasán felfogott vágás nyoma látszott, markolatán a bőrözés használattól kopott. A kovács sok ilyet látott már, át is vette javításra. A török szablyán azonban megakadt a szeme, mivel az úri holminak tűnt, amire ritkán tehette rá a kezét.
– Gondod legyen mindkettőre – mondta neki Kendi.
– Jól fogok velük bánni, holnapra készen is lesznek – felelte a mesterember.
Kendi Balázs végül Szigetváron maradt. Bár egy hónapra szolgálatot vállalt, azt kikötötte, hogy végleg csak Török Bálint jelenlétében hajlandó elkötelezni magát. Ki kellett várnia, hogy alakul az ország sorsa, melyik király marad a trónon. Ő nem akart magyarok ellen harcolni, neki bizony a török volt az ellensége.
Amíg a várban időzött, addig is igyekezett fejleszteni magát. Minden nap lovagolt és különféle fegyverekkel gyakorolt. A várbeliek hamar elismerték ügyességét, kopjavetésben és szablyavívásban mindegyiküknél különbnek bizonyult. Ez egyébként nem is volt csoda, hiszen a katonaság színét Török Bálint magával vitte a hadjáratra.
Sziget vára dombtetőre épült, ám mivel a településnek otthont adó hármas dombot mocsár kerítette, a három sziget mintha csak síkság lett volna. Az Almás-patak, amely háromnegyed körben folyta körül, a töltések alatt tóvá szélesedett. A töltések kötötték csak össze a várat az Óvárossal és az Újvárossal.
A külső és belső várat öt bástya védte, egy őrtorony pedig a belső vár közepén magasodott csúcsos tetővel. A Hegybástyától nem messze is állt egy őrtorony, e két torony készült csupán kőből, a többi védművet, a falakat is, jórészt földből emelték. A falak külső és belső burka jókora vaskapcsokkal összekötött gerendákból állt, ezek közé tömtek földet az építők. Gyorsan épülhettek ilyen falak azokon a vidékeken, ahol föld volt elég, de építésre alkalmas köveket sziklák híján már nehezebb lett volna beszerezni. Az efféle fal amúgy igen ellenálló volt az ágyútűzzel szemben, ezt Kendi már jól tudta.
Közeledett a tél, és a vár urát már haza várták, de egy napon nem ő, hanem egészen más valaki állított be Szigetvárra. Jól felszerelt huszárok, magyarok és horvátok vegyesen, akik valamilyen hivatalos ügyben jártak, és a baráti várban szállást kértek. Kendi megcsodálta lovaikat, hímes nyeregtakaróikat, szerszámaikat és fegyverzetüket, de leginkább akkor lelkesedett fel, mikor megtudta ki a vezetőjük. Mert az nem más volt, mint Habardanecz János, egykori jajcai kapitány, igazi végvári bajnok. Balázs Jajcán maga is látta, mikor ott járt. Azóta azt hallotta róla, hogy bajt vívott egy Kászim nevű törökkel, mely viadalban súlyosan megsebesült. Gyógyulása után a déli végvárba nem tért vissza, hanem Ferdinánd udvarában vállalt szolgálatot. Megeshet, hogy jelenleg is éppen a Habsburg király ügyében járt el.
Kendi elhatározta, hogy ha alkalma lesz rá, köszönteni fogja a neves vitézt. Először azonban megelégedett azzal, hogy a kíséretet alkotó közvitézekkel elegyedett szóba.
– Követségben járunk – tudta meg egyiküktől.
Kelet felé tartottak, által akartak menni a Dunán is. Az Alföldön sem voltak éppen egyszerűek az állapotok, ott is dúlt a polgárháború, egy Fekete Jován nevű rác lovaskatonát kiáltottak ki ott cárnak a követői, és tűzzel és vérrel kiszakítottak neki egy darabot az országból. Azt, hogy Jován cár kihez pártol, Jánoshoz-e, vagy Ferdinándhoz, nem lehetett biztosan tudni, a nyugati országrészbe legalábbis ellentmondásos hírek jutottak el minderről. Végül, állítólag Török Bálint kezétől, Jován halálát lelte, de az általa elfoglalt országrész birtoklása kérdéses maradt.
– Na és te bajtárs, itt szolgálsz Szigeten? – kérdezte tőle a jövevény huszár.
– Azt még nem tudom. Éppenséggel a végekre tartottam, hogy valahol szolgálatba álljak. Akár Jajcára is elmennék, több régi bajtársam is lehet ott.
– Hol szolgáltál azelőtt?
Balázs felszegte állát, és úgy felelte:
– Bánffy János és Bodó Ferenc alatt nevelkedtem, azután pedig Kállay úr alatt az udvari huszárságnál voltam.
Összenéztek erre Habardanecz katonái, mert a Ferdinánd pártnak Bodó az ellensége volt, az udvari huszároknak viszont igen jó hírük járta. Zavaros egy világ volt az, tanácstalanságuk a tekintetükben tükröződött. Aztán az egyik döntött, és barátságosan így szólt Kendihez:
– Törnél-e egy fát, bajtárs?
– De még mennyire – felelte Balázs gondolkodás nélkül.
– Ez a beszéd!
Rögtön meg is szervezték, hogy lovakat és vasalatlan gyakorló kopjákat kerítenek, hogy egy baráti összecsapásban mérjék fel egymás képességeit. Az egyik vitéz máris lova után indult, amit még le se nyergelt megérkezése óta, Balázs meg épphogy nekiállt, hogy felszerszámozza a magáét. A várbeliek készségesen kopját, pajzsot kerítettek, mert ők is örültek a várható látványosságnak.
Hamarosan szép számban csődültek össze a gyakorlótér mellett, ahova perceken belül belovagolt Kendi és a kihívója. Balázs láncingben, sisakban, kezében pajzzsal és kopjával ült a nyeregben. Kihúzta magát és a mozdulattól szúró fájdalom járta át a csípőjét. Tudta, nem bölcs dolog kopjatörésre vállalkozni az ő állapotában, de nem érdekelték a veszélyek, csak azzal törődött, hogy a fájdalom ne terelje el a figyelmét.
Ideje volt, hogy a másik huszár is bemutatkozzon:
– Ördögh Jónás – kiáltotta, hogy mindenki hallja a nevét.
– Kendi Balázs!
Az emberek többsége Balázst biztatta, noha ő sem volt közülük való, mégiscsak inkább számított helybelinek, mint az aznap messziről érkező másik vitéz.
Mindketten körbelovagolták a gyakorlóteret, ezzel bemelegítették a lovakat, gondos szemmel felmérték egymást és a terepet, valamint lehetőséget adtak rajongóiknak, hogy jól megnézhessék őket. Aztán megálltak egymással szemközt a pálya két végében, és mikor meghallották a „Rája!” kiáltást a szélről, akkor sarkantyúba kapták lovaikat.
Mikor Balázs megpróbálta a kopját az ügető ló hátán célra tartani, döbbent rá, hogy ezt a típusú harcot már rég nem volt módjában gyakorolni. Nem is találta el ellenfelét, a fegyver imitált hegye csak a levegőt hasította, míg a másiké a pajzsát érte el. Azonban elcsúszott a tárcsán, és Kendi nyeregben maradt. Elvágtattak egymás mellett, és a tér széléhez érve magasba emelt kopjával megfordították hátasaikat. Ekkor aztán meggyőződhettek róla, hogy mindketten továbbra is harcra készek. Ismét vízszintesbe fordították a kopjákat, majd újfent egymásnak rohantak.
Ezúttal mindkét kopja nagyot csattanva pajzsot ért. Ördögh Jónás kifordult a nyeregből, és a földre zuhant. Kendi is megingott, felsőteste elfordult, törött kopjáját elengedte és sikerült megkapaszkodnia, és lova hátán maradnia. Visszanézett, és látta, hogy ellenfele lábra állt, vélhetően nem esett baja.
Balázs vágtatott még egy kört, képén önfeledt vigyorral, miközben a nézők hujjogva éljenezték győzelmét.
A szigeti vár fegyvertermében hárman ültek, egy pedig hajolgatott. Az, aki hajolgatott, a tűzre rakott éppen, a másik három meg karosszékeiben a meleget élvezte.
– Hozassak még bort kegyelmednek, Johannes uram? – kérdezte az idős várnagy.
Johannes Habardanecz, aki egy gyertya fényénél valami dokumentumot tanulmányozott, fel se nézett az olvasásból, csak megrázta a fejét.
– Nekem viszont jöhet még – mondta a harmadik ülő férfi.
– Hozz még bort az uraknak! – szólt oda a várnagy a legénynek, aki éppen végzett a tűzifával.
– Felséges urunk hamarosan, mindenszentek vagy zimankó havában Fehérvárra érkezik, a Koronázásra – szólalt meg Habardanecz.
– Az Istennek legyen hála, hogy karácsonyra már megint jogos királya lesz országunknak – helyeselt a várnagy.
– Akkor a trónbitorló Zápolya már Erdélyben sem találhat többé menedéket – vélte Habardanecz.
– Helyreáll a rend.
– A nemesség akaratával szemben – röhögött fel cinikusan a harmadik férfi.
Habardanecz helytelenítően nézett rá. A rendek ugyan előző évben, Lajos király balszerencsés csatavesztése és tragikus halála után közfelkiáltással a rákosi végzés értelmében Szapolyai Jánost választották királyukká, de a nádor és a királyné a Habsburg-Jagelló házassági szerződésre hivatkozva Ferdinándot, az ausztriai főherceget látta volna szívesebben a magyar trónon. Ferdinánd híveinek gyarapodó pártjában János megválasztását nem illett szóba hozni, szerintük az egy tévedés volt.
– A jog felséges urunkat igazolja, Bosko – vetette oda feddően Habardanecz.
A legény visszatért a borral, és letette a kancsót Bosko elé, aztán így szólt:
– A Kendi úr odakünn várakozik, jó uram!
– A legény, aki ma kopját tört a kegyelmed egyik emberével – magyarázta a várnagy Habardanecznek.
– Igen, tudom. Lássuk hát! – szólt amaz.
– Küldd be azt a Kendit!
A szolgáló kiment, Kendi Balázs pedig bejött. Megállt az ajtó előtt, és tisztelgett.
Habardanecz üdvözölte, és tetőtől talpig megnézte magának. Szakértő szemmel mérte fel Balázs kiállását, testtartását, alkatát, öltözetét, de mindenekelőtt a tekintetét. Az ifjú határozottan nézett rá, vizslatójának olyan érzése lehetett tőle, hogy rendíthetetlen akarat irányítja azt a tekintetet, sütött belőle a harcos büszkeség.
Kendi ugyanakkor egy tekintélyes, harcokban edzett, de akkor már hivatalt viselő, érett férfiút látott. Habardanecz magas volt, ez még ültében is látszott, szakálla két oldalt fehér, középütt dús fekete, akárcsak hajzata. Sűrű, koromszín szemöldöke alól szúrós szemekkel meredt az emberre, felmérte, átdöfte és megítélte, akár egy inkvizítor. Parázsló pillantásának tüze az érdemteleneket elégette.
– Jó öklelés volt, azt hallottam.
Balázs szerényen bólintott.
– Igyál egyet velünk, Kendi Balázs! – invitálta a várnagy.
– Köszönöm – Kendi közelebb lépett az asztalhoz, miközben Bosko töltött neki egy üres cseréppohárba.
– Hol szolgáltál és milyen rangban? – kérdezte Habardanecz.
Kendi röviden felvázolta neki a pályafutását. Habardanecznek tetszett is, nem is, amit hallott. Mert ugyan neves katonák alatt nevelkedett és harcolt, de azok akkortájt mind János-pártiak voltak.
– Na és az elmúlt esztendőben?
– Jórészt az ágyat nyomtam – vallotta be kissé szégyenlősen. – Sebeimből, melyeket Mohácsnál kaptam, lassan épültem fel.
– Virtus vulnere viret – jegyezte meg Bosko.
– Magam is sokáig lábadoztam, de Kászim-aga, ki megsebzett, már az ítéletnapig nem kel fel.
– Hallottam kegyelemed vitézségéről – felelte Balázs.
Habardanecz legyintett.
– Az is megvolt, de a szablya nem minden, nem csak azzal szolgál az ember. Hanem te innen merre indulsz tovább?
– A végekre tartok, uram.
– Helyes. A török határ nyugati felén nem nyugszik a pogány, elkel oda a jó vitéz kar. Persze arra, hogy az országot megvédelmezi, hogy a határokért harcolni fog, Ferdinánd urunk tett ígéretet. A gaz Zápolya inkább egy követ fúj a törökkel. Ahogy azt már Mohács előtt is tette, és Lajos urunkat ezért elveszejtette. Remélem, te magad sem vagy János-párti!
– Apám és két fivérem halt török kard által, miközben Magyarországot védelmezték. Majdnem magam is így jártam. Otthonom a török feldúlta, anyámat gyászba kergette. Én nem pártoskodom, hanem oda állok, azon úr pálcája alá, aki a török ellen hadakozik.
– Derék beszéd! – szólt a várnagy, és poharát emelte.
– Ferdinánd urunkra! – szólt Habardanecz, és maga is kézbe fogta boros poharát.
Balázs ajkához emelte a magáét és azt mondta:
– A háborúra!