4. Marót
1527.
Magyarország
Másnap jött a hír, hogy a törökök a Dráván innen járnak. Egy lovasfutár érkezett, aki nem csak a várak kapitányait akarta értesíteni, hanem egyenesen Habardaneczet kereste. Intézkedni kellett. Habardanecz ugyan szívesebben ment volna Fehérvárra, a koronázásra, de más parancsai voltak. A déli végvidék védelmét kellett szerveznie, és erről a szlavóniai bán is tudott, aki érte küldött. Ráadásul nem lehetett véletlen, hogyha a határ menti bégek pont akkor mérnek csapást a Dunántúlra, amikor Ferdinánd is oda készülődött. A hír szerint a török portyázók Pécs felé haladtak.
– Nem lehetnek sokan – vélte Habardanecz, holott a küldönc az ellenség létszámáról mit sem tudott. – Télvíz idején a török nem tud nagyobb erőt összeszedni.
– Még a kisebb török erők is meghaladhatják a mieinket – jegyezte meg epésen Bosko.
Habardanecz megrovó pillantást vetett írnokára. Bosko az utóbbi időben egyre cinikusabb lett, éles megjegyzései keserű gondolatokra utaltak.
– Mozgósítunk – mondta Habardanecz.
A szigetiektől lovasokat kért, akik a környező várakba nyargalnak és elhívják az őrségüket. A szigeti várnagy, akit Török Bálint hátrahagyott, öreg ember volt, de akadt egy hadnagy, aki alkalmasnak tűnt. Őt Habardanecz egy szakasz lovassal felderítésre küldte. Helyi legények voltak, ismerték a járást, méghozzá jobban, mint a török, biztosra vehették, hogy megtalálják az ellenséget.
Kendi Balázs figyelmét sem kerülhette el a katonai készülődés, és természetesen úgy döntött, hogy velük tart, nem akart kimaradni a hadműveletből. Ehhez azonban az kellett, hogy vagy a vár urára, Török Bálintra, vagy Habardaneczre, illetve rajta keresztül Ferdinándra felesküdjön. Volt udvari huszárként azonban ezt nem kívánta megtenni, ő azelőtt Lajos királyt szolgálta, és bár esküje a király halála óta már nem kötötte, de ő még sem akart mást, mint koronás főt szolgálni. Ferdinándot pedig – bár Habardanecz szerint már közel járt hozzá – még nem koronázták meg. Bosko akkor azt javasolta, Kendi adja a szavát, hogy felesküszik Ferdinándra, ha annak fejére kerül a magyar korona. Ebbe Balázs beleegyezett, és a megoldás Habardanecz számára is elfogadható volt.
Később, mikorra már két közeli vár lovassága is beérkezett erősítésként, Habardanecz úgy döntött, hogy nem vár tovább a Pécs felé küldött felderítők visszaérkezésére, hanem megindul Siklós irányába. Siklós ura Perényi Péter koronaőr volt. Valószínűnek tűnt azonban, hogy Perényi, hivatalánál fogva maga is Fehérvárra ment kíséretével, és nem a siklósi várából lesi a törököket.
Habardanecz főkapitány kiadta hát indulási parancsát a zászlója alá összegyűlt nem egészen háromszáz lovas katonának. November volt már, a paták alatt fagyott sárrögök ropogtak, az állatok orrából fehér pára gomolygott, és a hideg szél apró hókristályokat fújt az emberek arcába. Kendi a bőrkantárt markoló bőrkesztyűs kezét nézte, és egy három esztendővel korábbi emlék jutott az eszébe. Messze délen, a Száva mellett, Barka váránál járt, és idegen vitézek között indult élete első ütközetébe. Persze akkor meleg volt, izzadtak és szúnyogok csípték őket, az az esemény mégis valamiért hasonlatosnak tűnt a mostanihoz.
Három évvel azelőtti lelkes önmaga ártatlannak tűnt mai énjével összehasonlítva. Három év alatt ezer halált látott, tucatnyi halált adott és kétszer maga is az élet és a halál mezsgyéjén táncolt.
A szélbe fordította arcát, és kurjantott egyet. A többiek ezt vidámsága jelének vélték, átvették képzelt jókedvét, és rázendítettek egy katonanótára. /*esetleg egy nóta*/
Fél napi lovaglás után egy vaskos tölgyfák által kerített, szélvédett mélyedésben pihenőt tartottak. Tábortüzet raktak, mely mellett átmelegedhetnek, és talán valami harapnivalót is készíthetnek. Két legény gyalogosan kajtatni kezdett a környéken, mert bíztak benne, hogy nyulat vagy mókust foghatnak. Egy katona mogyoróágakból állványt ácsolt, amelyre bográcsot akasztott, mondván, bort melegít benne.
A lovakat nem engedték messzire, a völgyben kellett maradniuk. Az állatok a csenevész fűért az egyre vastagodó hóréteget turkálták.
Balázs levette Lidércről a nyerget, hogy kímélje a hátát, aztán rárakta fejére a zabostarisznyát, az állatot ugyanis jó erőben kellett tartania. Miután lovát elrendezte, odaállt az éledező tűz mellé melegedni. Markába fogott két diót, és összeroppantotta őket egymáson. Miközben a belüket ette, a többiek beszélgetését hallgatta.
A Mecsek nyugati felén jártak, ismerte a vidéket, de pont azon a helyen még nem járt azelőtt. A hegységen több út is keresztülvezetett, főleg észak-déli irányban. Némelyik sűrű erdőn haladt át, ahol akár egy kisebb, pár száz fős sereg is észrevétlen maradhatott.
A főkapitány is pont ezen gondolkodott. Az első hírek szerint a török Pécsnek tartott, de nem lehetett pontosan tudni, merre járt valójában, és hogy mi is volt a tulajdonképpeni célja. A Mecsek és a Villány közötti síkságon könnyűszerrel megtalálhatták volna az ellenséget, de ugyanez a rengetegben már nagyobb kihívást jelentett. Habardanecz magához rendelt egy helyi tisztet, kikérte és meghallgatta a véleményét a helyzetről, majd egy szakasszal felderítésre küldte.
Addig megérkezett az ebéd is, a vadászni indulók valóban leleményesek voltak, elejtettek néhány nyulat. Elkészítettéknés megették őket. Mikor a kiküldött felderítők is visszatértek, egy helybeli szénégetőt hoztak magukkal, aki elmondta Habardanecznek, hogy több nappal azelőtt látott arra törököket, de azok csak egy kisebb lovascsapatot alkottak, azóta viszont idegen nem járt arra.
Továbbmentek Siklós felé. Útközben találkoztak a pécsváradi apát száz lovasával, akiknek a hadnagya, Kutasi Pál szerint ők is török portyázókat kerestek.
– A beste török több falut is feldúlt, égetett és gyilkolt, de rabot nem szedött – mondta Kutasi. Bajusza dértől volt fehér, nem a kortól. – Az apátúr az egész bandériumot, kétszáz lovast küldött ellenük, mert az a hír járja, hogy amazok, a pogány fajzatjai sincsenek többen.
– Nekem ez a csapat nem tűnik kétszáz fősnek – jegyezte meg Habardanecz.
– Kétfelé válva keressük üket.
Habardanecz elgondolkodva fordult az írnokához:
– Mit gondolsz, Bosko?
– Ugyanazt, amit magad is, uram. A belgrádi bég, Báli megint ravaszkodik.
– Ördögadta pogány. Alighanem azt akarja, hogy mi itt a Mecsekben fogócskázzunk, amíg ő valahol egészen máshol a pecsenyéjét sütögeti.
– Logikusan hangzik, Bálitól kitelik az efféle cselvetés.
Kutasi nézte a két tisztet, akik horvátul beszélgettek előtte, csak a Mecseket és Bálit értette a szavaikból.
– Mi a parancsod, uram? – kérdezte végül.
– Kegyelmed meg a százada velünk tart Siklósra.
– Igenis – vetette alá magát a pécsváradi hadnagy, mivel Bosko már írást is mutatott róla, hogy Habardanecz királyi kinevezéssel bír.
A csapat ezek után egyenesen Siklósnak tartott. A főkapitány felhagyott a maroknyi török portyázó keresésével, a helyett inkább a Dráván túlról, Báli bég hollétéről igyekezett híreket szerezni. A siklósi várban bevárták a még beérkező dunántúli erőket, a Dráván túliakat pedig arra utasította, hogy Valpónál gyülekezzenek. A Mecsekben bujkáló ellenséges csapatot pedig a pécsváradi apát kint lévő századára bízta, Kutasi századát maga mellett tartotta.
Közben egyre hidegebb lett és egyre több hó esett. Habardanecz bármit is tervezett, serege mozgását a szálláshelyekhez kellett igazítania. A végvári katonák ugyan elviselték a fagyos éjszakákat és szilaj lovaik is hozzá voltak szokva az időjárás okozta megpróbáltatásokhoz, a zord körülmények mégis annyira kimeríthettek volna embert és lovat, ami egy összecsapás során akár már végezetesnek is bizonyulhatott volna.
A felderítők szerint a Dráva is befagyott, egy embert a folyó szélén már elbírt a jég. Várható volt, ha így folytatódik, hamarosan lóval is rá lehetett volna menni. Ez esetben pedig már bárhol átkelhettek volna, nem csak Eszéknél vagy Valpó fölött. Habardanecz tovább várakozott Siklóson, és néhány nap múlva arról értesült, hogy egy török sereg Marót várát vívja.
– Mindjárt gondoltam, hogy valami ilyesmi jár annak a kutya pogánynak a fejében! – kiáltott fel a hír hallatán.
Marót messze lent volt délen, a török által megszállt szerémi területek nyugati szélén. Ha ők Pécs körül várták volna Báli portyázóit, akkor a török zavartalanul elfoglalhatta volna a maróti várat. De így sem késlekedhettek, hiszen nem lehetett tudni, hogy az apró vár meddig állhatja a belgrádi had ostromát.
Habardanecz négyszázötven huszárral indult el Siklós alól. Valpó felé tartottak, a főkapitány abban bízott, hogy ott még további csapatok csatlakoznak hozzá. Nem tudta, mekkora erővel tört a török Marótra, de gyanította, hogy Báli nem kezdett volna bele egy várostromba, ha nem lett volna meg hozzá a kellő számú katonája.
A Dráva mentén terjedelmes mocsár húzódott, melyen átlábalni embernek, lónak lehetetlenség. Az erdő vadjai is csak ritkán vágtak neki, az ingovány erős és fürge szarvasokat, ravasz rókákat és más próbálkozókat is foglyul ejtett már. Gázló vagy töltés nem sok vezetett át rajta, ha pedig éppen áradt a víz, akkor azokon is megszűnt a járás. A téli fagy azonban merőben más helyzetet teremtett.
A lovashad egy vadcsapást követve hatolt be a nádasba. A huszárok leszálltak a nyeregből, és kantárszáron vezették tovább négylábú társaikat. Az elöl haladók csizmái és patái még porhavat túrtak, a hátrébb lévők pedig már keményre taposott ösvényen haladtak. A csontkeményre fagyott talajt összefüggő jégsík váltotta fel, melyből, mint hajszálak a fejbőrön, meredtek égnek a nádszálak, miknek lándzsaszerű leveleit jég és hó borította.
A táj halotti csendbe dermedt, mintha a hangok is befagytak volna a jég alá. Zajt csak a vonuló csapat keltett: léptek dobogtak, lovak horkantottak, fegyverszíjak nyikorogtak és lószerszámok csörögtek. Ám hirtelen feltámadt a szél, és a csendbe belehasított a levegő süvítése. A szél felkapta a havat a folyó jegéről és a növények leveleiről, és az állatok pofájába meg az emberek arcába vágta. Beterítette mindüket, mintha bele akarta volna vonni őket a tél egyöntetűen fehér világába, mintha csak zavarta volna, hogy színeikkel kiütköznek belőle. Haladtak tovább, fehérre válva, mint a lisztes molnárok.
Nemsokára megszűnt körülöttük a nádas, az elöl haladók már a folyómeder fölött jártak. A vezér aggodalmasan pillantott oldalra és hátra, nézte, ahogy a katonák óvatoskodva lépkednek lovaik mellett. Tekintetüket a földre szegezték, az emberek azt lesték, megreped-e a jég a paták alatt.
– Palkovics! – szólt Habardanecz az egyik huszárnak. – Menj előre!
A nevezett kilépett a sorból, és hosszúra nyújtott léptekkel megindult előre. Lova engedelmesen lépkedett mellette a kantárszáron, egészen addig, míg meg nem csúszott. Akkor megtorpant, és nem akart tovább menni. Palkovics nógatta a nyakas jószágot, majd megrángatta kantárt, ekkor azonban maga is megcsúszott, és az ülepére huppant.
Habardanecz összeszorított szájjal figyelte. A jelenet akár komikus is lehetett volna, ha nem az életükről lett volna szó. Így azonban senkinek sem volt kedve nevetni. Palkovics felállt, megint próbálta rábírni lovát a továbbhaladásra, de az állat megmakacsolta magát.
Habardanecz nézte, és bosszankodott. Nem a késedelem aggasztotta, hanem hogy a folyó jegén mennyire kiszolgáltatottak. Ha az átkelés ilyen nehézkes, akkor azt jobban meg kellene szerveznie. Kijelölt egy előőrsöt, és parancsba adta nekik, hogy ló nélkül, gyalogosan keljenek át a folyón, és a túlparton foglaljanak el őrállást.
Kendi is a kijelölt csapatba került. Lidérc kantárszárát egyik bajtársa kezébe adta, majd kilenc másik legénnyel megindult előre a jég hátán. A folyó közepére érve másra sem tudott gondolni, mint az alatta zúgó dermesztő áradatra. Olyan bizonytalan érzés volt, mint egy magas várfal peremén egyensúlyozni. Mióta Barkán egy Uszref nevű török a mélybe rántotta volt, folyton rátört a félelem, ha a magasban járt.
A jég nagyot reccsent, és ők megtorpantak. Egy pillanatra mozdulatlanok maradtak, majd, mivel egyikük alatt sem szakadt be a Dráva fagyott burka, tovább mentek. Egy perc múlva már ismét nád között törtek utat maguknak. Majd a nádason túl felhágtak a meder szélén, és immár jég helyett csak fagyott föld és hó volt a csizmájuk alatt. Hídfőállást foglaltak, majd jeleztek a főseregnek, hogy követhetik őket.
Az aga összébb húzta magán a láncinge fölé vett farkasbőr köpönyeget, és közelebb lépett a tűzhöz. Szakálla a kortól és a hidegtől deresedett, a fagy a csontjaiig hatolt. Régóta járta már a hadak útját, és harcos éveinek nagy részét a Balkánon és a Szerém-szigeten töltötte. A váratlanul rájuk köszöntő tél hevessége mégis meglepte.
Talán egy-két napot még várhatnak, de ha nem enyhül meg az idő, vagy legalább a havazás nem szűnik, akkor fel kell hagyniuk az ostrommal. Fagyos ujjakkal ágyút tölteni, íjat feszíteni, falra hágni nagy megpróbáltatás, amit nem várhat el az embereitől, főleg akkor, ha csak csekély esély mutatkozik a sikerre.
Kurt aga már harmadszor állt Marót várának bosszantóan konok falai előtt. Először a dicsőséges nagy magyarországi hadjáratot követően jutott el oda. Akkor Ibrahim nagyvezér vezetése alatt bevették Péterváradot, Újlakot és Eszéket, majd a fényességes padisah Mohácsnál megverte és a pokolba taszította a hitetlen Lajos királyt, és az iszlám serege bevonult Budára. Abban az évben, az Iszlám szerint 932-ben, a keresztények számításában pedig 1526-ban, a nagy hadjárat után a szerencsés és ravasz Báli béget kísérte el Maróthoz. Báli akkor végül, 1526 novemberében dolga végezetlenül vonult el onnan. Másodszorra Báli második fia, Jahjaoglu Mehmed alatt vívták azokat a falakat. Az ostrom azonban nem volt jól előkészítve, és a sereg célja amúgy is csak a dúlás volt, hát az átkozott Kunovics kapitány megvédte a várat Mehmeddel szemben. Sőt a veszett kutya Kunovics még a nyomukba is eredt, mikor elvonultak, és a sarkukba mart.
Jahjaoglu Mehmed ezt nem hagyta annyiban, és miután csapata megpihent a portya után, Kurt agát visszaküldte a vár bevételére.
– Az álnok Kunovics nem számít a visszatértedre – mondta akkor neki. – A vár készletei kimerültek, segítségre nem számíthatnak, így nem tarthatja magát sokáig ellened.
Persze, Mehmednek abban igaza volt, hogy a ferengi kapitányok, Batthány és Katzianer nem siethettek a vár felmentésére, mert valahol messze északon Zápolya magyarjaival hadakoztak. A hírek szerint más kapitány sem volt a közelben, így Kunovics meglehetősen kilátástalan helyzetbe került. Kurt azért persze ügyelt rá, hogy ha mégis lennének bevethető keresztény erők a vidéken, azokat máshol kösse le, portyázóit azért a Dráván túlra, Pécsnek küldte.
Kunovicsot azonban megsegítette a tél. Kurt magától egyébiránt nem vállalkozott volna ostromra a tél derekán, de a fiatal Jahjaoglu Mehmed nála hevesebben gondolkodott. Az aga seregének sem volt elegendő ellátmánya, sem az emberek, sem a lovak számára. A vár körülzárása és az ágyúk felállítása után lovasainak egy részét ezért nem tartotta maga mellett, hanem szétküldte a vidéken, hogy beszerezzenek, amit csak tudnak: Élelmet, takarmányt, tűzifát és munkaerőt. Parasztok is kellettek, akik munkás kezeikkel a vár körül sáncot emelnek.
– Uram, jó uram! – egy katona sietett oda hozzá. – Északkelet felől ellenség közeleg. Fél órányira sincseenek.
– Biztosan? Mifélék?
– Magyarok vagy horvátok. Lovasság és gyalogság is.
– Riadót fúvatunk – mondta Kurt aga, majd hirtelen meggondolta magát. – Nem, mégsem. A várbeliek nem szerezhetnek róluk tudomást, mert akkor két tűz közé kerülnénk.
Kurt parancsba adta a lovasságnak, hogy kapjanak fegyvert, és lovaikat száron vezessék a gyülekezőhelyre. A többi tábori népnek meg hogy pakoljanak, de ne feltűnően. Ha valódi és számottevő felmentő had közelgett, akkor távozniuk kellett. De az értékes ostromszereket, főként az ágyúkat, nem hagyhatta hátra az ellenség martalékául. Ha Kunovics ezúttal még az ágyúikat is megszerezné, Mehmed dühében alighanem megbotoztatná miatta.