6. A mélység útjai
1527
Pétervárad
Báli bég Pétervárad fellegvárának egyik helyiségében, egy selyempárnán üldögélt, és egyik szolgájának felolvasását hallgatta, mikor belépett az ajtónálló, és jelentette:
– Nagyuram, a kádi meghozta a kéretett rabot.
Báli intett a szolgának, hogy hagyja abba az olvasást, az ajtónállónak pedig azt mondta:
– Ereszd be őket!
Az őr kihátrált, majd helyette négyen érkeztek a szobába: a kádi és a katona, akik egy láncra vert, szakadt öltözetű, megtört alakot fogtak közre.
– Nagyuram, Allah nyújtsa hosszúra életed! Elhoztam hozzád a gyaur papot, akit kértél – szólt a kádi kenetteljes hangon, mintha legalábbis a szerájba lépett volna be.
Jahjapasaoglu Báli élete azonban katonáskodással telt, nem az etikett tanulásával, ezért durvábban válaszolt:
– Hozd közelebb!
A katonák előrébb tuszkolták a rabot, és három méternyire a bégtől letérdeltették.
– Hogy hívnak, kutya? – kérdezte Báli magyarul.
A rab nem felelt, tekintetét lesütötte, és konokul hallgatott. A kádi azonban vagy megértette, vagy kitalálta a kérdést, és válaszolt helyette:
– Antal a neve, nagyúr. Az egykori Tomori titoknoka, a bizalmasa volt.
– Jól tudom, ki ez a hitetlen – dörrent rá Báli, aztán ismét a fogolyhoz szólt: – Tudsz sakkozni?
A sakktáblára mutatott, Antal pedig akaratlanul is a jelzett irányba fordult. A látvány elborzasztotta. Egy sakktábla állt ott, melyen a figurákat csontok alkották.
– Én már csak csigolyákkal játszom – vigyorgott Báli. – A nagyobbak keresztényeké, a kisebbek kutyáké voltak. Mert ti hitetlenek kutyák vagytok, hát jól megfértek velük a táblán.
Intett a szolgálójának, hogy segítse fel.
– Sétáljunk egyet! – utasította a hallgatóságát.
A szolgáló prémes köpönyeget terített ura kaftánja fölé. A csoport elhagyta az épületet, és kilépett a vár belső udvarára. Körben a falakat és a tornyok tetejét hó födte, de a hideg ellenére is munkások ténykedésének zaja hallatszott. Pétervárad fellegvára egy, a város és a Duna fölé emelkedő sziklára, kisebb hegyre épült. A komplexum magját egy templom adta, mivel eredetileg nem várnak, hanem monostornak szánták.
– A szentségtelen katedrális – mondta Báli, ahogy a romos templomhoz közeledtek.
A másfél évvel azelőtti ostrom nem hagyta érintetlenül, tornyai leomlottak, csonkán, leégett gyertyákként meredtek az ég felé. A főhajó teteje beszakadt, a falak repedezettek voltak, az ablakok körül korom feketéllett. A falfreskón, a piszok alatt a festett Mária könnyezett, mintha a bukást és az épület romlását siratta volna.
Beléptek a szárnyait vesztett ajtónyíláson, és fertelmes bűz csapta meg az orrukat. A törökök nem használták semmire az épületet, de Báli oda hordatta a szemetet és az elhullott állatok tetemeit is. Antalt szinte sokkolta a látvány, falfehérré vált, és a hideg miatti remegése az iszonyattól még inkább felerősödött.
– A legjobban akkor jársz, ha meg sem próbálsz az oltár felé nézni – közölte vele Báli.
Antal nem értette ennek az embernek a gonosz indulatát. Hogy gyűlölhette ennyire és ilyen perverz módon Jézus vallását és annak követőit? Sok mindent tudott Báliról, mint a legfőbb ellenségről, a legrettenetesebb határvidéki bégről. A kalocsai érsek szolgálatában az volt a dolga, hogy mindenféle tudást begyűjtsön, összegezzen és rendszerezzen. Viszont úgy tűnt, Báli némileg megváltozott, az öregség szószátyárrá és utálkozóvá tette.
Tovább mentek egy oldalsó helyiségbe, amely valaha sekrestyeként működött, majd onnan egy másik, ajtó nélküli ajtónyíláson át haladtak tovább. A szolgáló lámpást, a kádi gyertyát fogott a kezébe, és azzal világították meg az utat. Báli egy botra támaszkodva lépkedett, és továbbra is folyt belőle a szó:
– Ti, gyaur papok vagytok a legrosszabbak minden halandó között. Ti nyíltan a sátánt szolgáljátok, mert a hamis Róma igéjét hirdetitek és a népet tudatlan tévelygésben tartjátok. Ti vagytok a legnagyobb akadálya annak, hogy a dicső padisah, Allah földi helytartója a világ lakóit felszabadítsa és az igaz iszlám alatt egyesítse.
Lépcső vezetett lefelé, és ott már valamivel melegebb volt, mint odakint. Antal szakadt rongyai akkor semennyire sem óvták elgyötört testét a hidegtől, de a benti meleg mégsem esett jól neki, mert baljós előérzet nyomasztotta. Újabb ajtón haladtak át, az alagút félig természetes, félig mesterséges kialakítású volt, a néhai építők egy szűk barlangjáratot tágítottak ki annyira, hogy az emberek által is járható legyen.
Egy raktárszintre értek, Antal tudta, hogy valamikor a szerzetesek oda menekítették a monostor értékeit, ha veszély közeledett. Összedöntögetett polcokat láthattak, alattuk széttépett és összetaposott könyvek és pergamenek hevertek. A titoknok járt már ott egyszer, mikor Péterváradon még Tomori Pál parancsnokolt.
– Te voltál Tomori kémfőnöke, minden titkok tudója – mondta Báli Antalnak. – Azért hozattalak ide, hogy egy rejtély megoldásában felhasználjam a tudásodat.
Antal konokul nézett a bégre, és azt felelte:
– Akkor hiába fáradtál.
Báli horkantott egyet, majd intett, a szolgálónak, hogy vegyen fel valamit földről. Az a törmelékek közül egy batyut emelt ki.
– A mohácsi csata után a padisah, áldassék a neve, úgy határozott, hogy nem viszi magával Sztambulba – mondta Báli. – Lehozattam hát ide a sok értéktelen, ártalmas, istentelen limlom közé. Felismered, ugye?
Antal hunyorogva meredt a csomagra, majd jégcsapként döfött mellébe a kegyetlen felismerés:
– Érsek úr…
A szolga visszatette a szakállas fejet oda, ahonnan elővette, majd Báli utasítást adott, hogy menjenek tovább. A járat ismét lejtett és még szűkebb lett, már csak egyesével, egymás mögött fértek el. A boltíves folyosó oldalát néhol a csupasz szikla, máshol meg téglafal alkotta. A mohos téglákat összefogó habarcsot már porrá morzsolta az idő. A hosszú alagút visszhangzott a lépteiktől és a kíséretet adó katonák fegyvereinek csörgésétől.
A kis csoport rég elhagyott helyiségek és befalazott nyílások mellett haladt el, melyek mögött időtlen időkkel ezelőtt vájt folyosók rejtőzhettek. Egy széttört zárú, korhadt faajtón is áthaladtak, majd egy valamivel tágasabb helyiségbe, kisebb terembe jutottak. Bár csapatban voltak, a magány, amely itt az emberre telepedett, akár a sötétség, szinte tapinthatóvá vált. A lámpás és a gyertya szánalmasan imbolygó, gyér fénye veszíteni látszott a feketeséggel szemben, melynek súlya olyan nyomasztó volt, akár a szikla tömege a fejük fölött.
A terem közepén, a padlóban egy lyuk volt, amelybe – mivel korlát nem kerítette – bármikor beleeshettek volna. Olyan volt, akár egy kút, kerek és a pereme téglával volt kirakva. Egy a sziklába rögzített kampóra vaslánc volt erősítve, mely a kútba lógott. Végén akár vödör is lehetett volna, de akár mászásra alkalmatos kapaszkodónak is szánhatták, akik odaerősítették.
– Ez az, amiért ezt az utat megtettem ide veled, hitetlen kígyó – szólt Báli, miután Antalt a kút pereméhez állították. – Tudod-e, mi van odalent?
Antal a fejét rázta.
– Jobb lenne, ha elmondanád, ha tudsz róla valamit – ösztökélte Báli.
A titoknok utálattal fordult a bég felé. Gyűlölte azt az embert, de úgy döntött, mégis megszólal:
– A barátok egyszer említették ezt az üreget Tomorinak, de mi sosem szemrevételeztük. A várkapitány biztosított róla, hogy innen nem vezet út az erődön kívülre. Régi, használaton kívüli víztározónak véltük.
– Nem hiszek neked, te féreg. A kivallatott péterváradiak azt mondták, hogy a papok rejtegetnek itt valamit.
– Hát nézd meg magad – mondta Antal, és elfordult a bégtől.
– Volt már rá eset, hogy megpróbáltuk. Különös módon, ha fáklyát dob le az ember, az hamar kialszik, még esés közben. Mikor leér, csobbanást hallani, de a víz nem látszik odalent. Volt, aki vállalkozott, hogy maga nézi meg. Tíz aranyat kapott volna érte, de odaveszett. Többen persze már nem próbálkoztak. A hittudósom azt mondja, valamiféle sátáni ereklye rejtőzik odalent, amit a gyaur papok rejtettek oda az igaz hit serege elől. Hajlamos vagyok igazat adni neki. Azt is javasolta, hogy zárjuk le örökre ezt a járatot kövekkel és földdel. Nos, így is fogok tenni, de előtte még akartam tenni egy próbát veled, te megátalkodott pap.
Antal hallotta amit Báli mondott, de nem felelt neki semmit.
– Egy napot kapsz, addig gondolkozz el rajta, mit tudsz nekem az itt lappangó titokról elmondani. Ha nem jutunk semmire, akkor te magad is, gonosz mestered fejével együtt, örökös lakójává válsz majd a betemetett alagútnak.
Egy halászcsónak úszott lefelé a Dunán, aminek habjai a Drávával ellentétben nem dermedtek meg, legalábbis középen, ahol az irdatlan víztömeg folyton mozgásban volt, a téli fagy még nem tudott béklyót verni rá. A parti öblökben, ahol a víz sekély és szinte mozdulatlan volt, ott persze merev jégpáncél képződött már.
Négy férfi ült a csónakban behúzott nyakkal, posztóba és prémekbe burkolózva. Egyikük Kendi Balázs volt, egy másik Bosko, Habardanecz írnoka, a harmadikat Palkovics Dragannak, a negyediket pedig Horkai Mihálynak hívták. Utóbbi helybeli, a folyót és a vidéket jól ismerő vitéz volt. Egy merész tervnek volt köszönhető az, hogy a négy ember együtt szállt csónakba, és indult el Pétervárad felé.
Kunovics Miklós, maróti várnagy bizonygatta, hogy Jahjaoglu Mehmet seregével Boszniába ment, értesülései szerint Báli bég pedig Péterváradon időzött. Habardanecz és Kunovics azt főzték ki, hogy úgy vehetik elejét egy következő Marót elleni támadásnak, ha lecsapnak Bálira, amíg az gyanútlanul viszonylagos közelségben tartózkodik. Katonai erejüket ehhez kevésnek ítélték, viszont Habardanecz azt találta mondani, hogy ő más módot is tudna Báli félreállítására, meg van hozzá az arra alkalmas embere, csak olyan segítő kell mellé, aki kiismeri magát Péterváradon.
Horkait ajánlotta Kunovics, Habardanecz pedig Boskot bízta meg a feladattal, és rajtuk kívül két önkéntest is keresett. Azok lettek Kendi és Palkovics. Bosko nem volt egy szokványos írnok, amolyan tintanyaló, hanem inkább tanult, írástudó gazembernek lehetett volna nevezni, vagyis Kendi úgy jellemezte volna. Bosko ugyanis az út nagy részén kalandjai elbeszélésével szórakoztatta őket, melyek többnyire úgy végződtek, hogy elvágta valakinek a torkát. Az, hogy történeteiből mennyi volt igaz, nehéz lett volna eldönteni.
Marótról öten indultak el lóháton. Péterváradtól egy mérföldre álltak meg, és szálltak csónakba, lovaikat ötödik társukra bízva a négy vállalkozó sötétben, a víz felől akarta megközelíteni a fellegvárat. Horkai szerint két módon juthattak be: Az ostrom során megsérült fal még ki nem javított résein keresztül, amit viszont a török minden bizonnyal éberen őriztet, illetve a föld alatt. Alagútról senki sem tudott, ezért rögtön arra gondoltak, hogy Horkai valamelyik, a török által ásott robbantó aknán át kíván menni.
– Szó sincs róla – mondta akkor Horkai. – Nincs tudomásom arról, hogy lenne ilyesféle járat.
A ravasz hírszerző, aki valaha Alapy Györgynek, a péterváradi várnagynak szállított híreket és leveleket, azt állította, hogy még nagyon régről, a monostortemplom idejéből van egy járat a sziklában, amelyet nagyon kevesen ismernek, és amelyet szerinte a törökök még nem fedeztek fel.
– Ha volt ilyen járat, akkor annak bejáratát az ostromló sereg, mikor a várat körülzárta, meg kellett, hogy találja. Ha pedig így volt, akkor azt Alapy bizonyára le is záratta – ellenkezett Habardanecz a felvetett ötletre.
– A bejáratot nem találhatták meg, mert az a víz alól nyílik – felelte Horkai ravaszul.
A csónakban Horkai megmutatta a többieknek, hogyan kössék be a holmijukat viasszal bevont zsákokba, amely valameddig a víz alatt is szárazon tartja azokat. Balázs a ladik peremén át belenyúlt a hideg vízbe, amitől ujjai megdermedtek, és a fagy szinte felkúszott a karján. Valóban ebbe akarnak ők belemerülni? – az elképzelés hirtelen őrültségnek tűnt fel előtte.
– Meddig leszünk a vízben? – kérdezte csendesen.
– Úgy fél percig – felelte Horkai. – Ha minden jól megy és azonnal megleljük a bejáratot.
– Biztos, hogy ott van? – kérdezte Bosko.
– Ott – erősítette meg Horkai. – Egy nyáron, mikor rendkívül alacsony volt a vízállás, fedezték fel a nyílást.
– De te hogy fogod most megtalálni?
– Tudom, hogy hol keressem, aztán meg van ott egy lánc, amely az üregbe vezet. A víz alatt azt kell követni. Fogjátok meg a láncot, és csak húzzátok magatokat, úszni sem kell.
– Na és a barlangban?
– Jártam már ott, néhány lépést kell a víz alatt haladni, aztán fel lehet emelkedni. Igyatok ebből, de ne túl sokat, csak annyit, hogy átmelegítsen! – mondta Horkai, és körbeadott egy pálinkás flaskát. – Aztán mostantól egy pisszenést se, itten már fülelhet a török!
Néma csendben úsztak a csónakkal, fölöttük az éjszakában alig érzékelhetően ott magasodott már a várhegy sötét tömege. Perceken belül elérték azt a helyet, ahol Horkai szerint a bejáratnak kellett lennie. Egészen a sziklákhoz sodródtak, ahova Horkai kormányozta őket. A csónak hangtalanul nekiütődött valaminek, és helyben maradt.
– Vetkőzni! – suttogta Horkai.
Balázs a többiekkel együtt levetette ruháit és csizmáit, majd remegő testtel magához szorította vízhatlan zsákját. Horkai a kezükbe nyomott egy kötelet, amit mindhárman megragadtak. Bólintott nekik, majd beleereszkedett a jeges vízbe, derekán a kötél végével, kezében a maga zsákjával. Vett egy mély lélegzetet, és lemerült. Bosko követte, aztán Palkovics mászott át a csónak peremén. Balázs maradt utoljára, alatta a csónak minden távozó társa után megbillent, és egyre magasabbra emelkedett.
– Krisztus segíts! – mondta hang nélkül, vacogó fogakkal, és átlépett a csónak oldalán.
A dermesztően hideg víz körülölelte, magához húzta, és minden levegőt kipréselt belőle. Nyakig merült, egyik kezével, melyben a kötelet is fogta, még a csónak peremébe kapaszkodott, a másikkal a csomagját szorította. A kötél megfeszült, nem tarthatta vissza, azzal csak ez előtte haladókat hátráltatta volna. Harapott egy nagyot a levegőből, és feje a víz alá bukott.
Bár odafent sem volt szinte semmi világosság, a felszín alatt a sötétség tömörnek és végtelennek tetszett. Kirúgott, és a megfeszülő kötél után lökte magát. A hideg jegesen ölelte körül, miközben vakon úszott a kötél után. Válla valami keményet súrolt, úgy érezte, egy alagútba került, de nem igazán tudta behatárolni a környezetét. Az idegen környezet, a hideg és a látás hiánya teljesen összezavarta, és mikor feszülni kezdett a tüdeje, már majdnem pánikba esett. Felfelé akart menni, de fölötte tető volt, abba beleütközött. Nem volt más választása, csak tovább haladni előre, a láthatatlan kötél mentén.
Végül is nem tudta, milyen sokáig volt a víz alatt, de egyszer csak felbukkant onnan.
– Erre! – hallatszott egy hang, és Kendi arra igyekezett.
– Add a kezed! – arra nyújtotta a kezét, valaki megragadta, és kiemelte.
Nem látott semmit, a sötétség jelentése új mélységgel bővült ki. Az már mélyfekete volt, akár a korom. De hirtelen fény villant, Horkai szikrát csiholt és lámpást gyújtott. Balázs látta a társait, akik kapkodva öltözködtek. A barlangban, ahova jutottak, sem volt sokkal melegebb, mint a vízben, így hát ő is a padlóra dobta a csomagját és remegő kezekkel nekilátott a kibontásának. Érezte, hogy a fogai gyors ütemben koccannak össze, ahogy vacogott.
– A magyarok, akárcsak a nemes törökök, Atilla utódjai, vérük értékes, és csak a hazug római pápa és a hazug német királyok miatt tévelyegnek. Szövetségre kell velük lépni, és ha a fényességes padisah birtokba veszi a második Róma trónját is, akkor majd ők is megtérnek az igaz hitre.
Báli bég szolgája olvasta a levelet, amely a ruméliai beglerbégtől, Báli közvetlen felettesétől érkezett, aki fölött rangban már csak a nagyvezír és a szultán álltak. A pasa soraiból kitűnt, hogy a szerájban immár más szelek fújtak, legalábbis ami a budai irányú légmozgásokat illette. Magyarország már nem fenyegetést jelentett, királyával már nem leszámolni kellett, hanem a budai udvart szövetségbe vonni. Báli persze tudta, hogy ez nem jelenthette a harcok véget értét, hiszen ellenség továbbra is akadt bőven, csak azt már valamivel nyugatabbra kellett keresni.
– Ami pedig a Petrovaradin vára alatti járatot illeti, azt még nem zárathatod le, hanem azt elébb a portáról kiküldött nagy bölcsességű és tudós vizsgálónak kell szemrevételeznie, aki a gyaur katakombák, templomok és imahelyek jó ismerője.
Báli csak magában morgott a hallottak miatt. Az imámok tanácsában talán azt feltételezték, hogy valamiféle ereklyét rejtettek el a Jézus imádó szerzetesek a templom alatt.
A szolgáló tovább olvasott, mialatt odakint egy szélroham rázta meg a télre felrakott ablaktáblákat, melyek nyugtalan zörgéssel koccantak össze. Báli öreg testén végigfutott a hideg, megremegett, és úgy érezte, hogy a hideg fuvallat nem is a bőrét, hanem a lelkét borzolta végig. A bizonyosság, mint tőr döfött beléje, harcos ösztöne nem megsúgta, de üvöltötte a belsejében, hogy valami történni fog. A vén vezér pedig halálos bizonyossággal tudta, hogy mi lesz az.
– Elég! – szólt rá a szolgára, akinek legutóbbi mondatait már egyáltalán nem is hallotta.
A szolga elhallgatott, és urára nézett. Báli tekintete még a szokottnál is keményebbnek tűnt neki. Báli a szablyájáért nyúlt, és a nélkül, hogy a botjára támaszkodott volna, felállt. Szemei az ajtóra szegeződtek, miközben keze kemény elszántsággal szorította a fegyver markolatát. A szolga azt hitte, mesterét talán megszállta valami, nem igazán értette, mi történt vele, de nem mert megszólalni.
Akkor kinyílt az ajtó, és a padlón végiggurult egy fej, melynek tetején a borotva által meghagyott hajtincs libegett, alján pedig vér szennyezte be az útját. A fej nyomában csizmák lépdeltek, véres nyomot hagyva ugyanott.
Báli egy pillantást sem vetett az ajtónálló levágott fejére, csak a jövevényeket nézte, mert nem csak egy ember érkezett, hanem kettő. De odakint akár több is lehetett belőlük. Öltözetük alapján gyaurok, leginkább magyarok lehettek. A bég hát magyarul szólt hozzájuk:
– Ki küldött?
Kendi és Bosko voltak a belépők, mindkettejük kezében kard volt. Balázs válaszolni akart a bég kérdésére, de a megilletődöttségtől nem jutott szóhoz. Hiszen maga a rettegett vezér állt előttük, méghozzá majdhogynem védtelenül. Behatoltak a várába, kijátszották éberségét, leölték őreit és rajta ütöttek azon az emberen, aki személyében éppen a rajtaütéseiről, taktikusságáról és nem utolsó sorban minden könyörületet nélkülöző kegyetlenségéről volt ismert.
Bosko viszont nem volt meghatódva, és arra sem kívánta vesztegetni a szót, hogy kiszemelt áldozatával közölje, miért, vagy kinek a nevében jártak el. E helyett Balázshoz szólt:
– Balról kerítsd!
Ő maga jobbra lépett, és a jobb kezes Bálit balról igyekezett megközelíteni. A bég halkan felhorkant, érezte a végzetét és hirtelen el is fogadta. Száz csatatéren járt már, a halál mindig a közelében ólálkodott, és ha valaha is arra gondolt, hogy esetleg ágyban, otthona békéjében viszi majd magával, az csupán önáltatás lett volna a részéről. Nem, egy karddal élt életnek kard által is kell véget érnie, ez az isteni igazságosság. Báli pedig mindezt helyénvalónak találta, magát megadni mégsem szándékozott. Harcban élt, harcban is akart meghalni. Korát feledve lendült előre, és Bosko felé vágott.
Bosko védekezett, Kendi pedig nem habozott tovább, pengéje hegyét előre döfte, egyenesen Báli bordái közé. Az öreg lendülete megakadt, és térdre zuhant, oldalán feketére festette ruháját a vére.
– Végezz vele! – mondta Bosko.
Balázs lecsapott, és elmetszette Báli bég földi életének fonalát. A végek legrettenetesebb embere a kardja által múlt ki, ő pedig meredten nézte a holttestét. Bosko viszont nem volt olyan meredt, ellépett a halott mellett, és lesújtott a szolgára. Nem akarta, hogy az valamiféle kellemetlenséget okozzon nekik. – Most pedig minél előbb el kell tűnnünk innen – mondta Bosko, és karon ragadta Kendit, és kihúzta magával a szobából.