7. Itália
1528.
az Adria partján
Rafael Taldi
Egy Itáliában született, magyarországi felmenőkkel is rendelkező kalandor katona volt. Családnevét egyenesen Toldi Miklóstól, a háromszáz évvel korábban élt zsoldoskapitánytól eredeztette. Huszonévesen megismerkedett Kendi Péterrel, akivel együtt szolgáltak velencei zsoldban az Itáliát dúló Habsburg-Francia háborúban, melyből a Pápa és a városállamok is kivették részüket. Barátja unszolására aztán 1523-ban Magyarországba ment, hogy ott három éven keresztül harcoljon a török ellen Tomori Pál vezérlő kardja alatt. Részese volt a szávaszentdemeteri diadalnak, a végsőkig védelmezte Péterváradot és ott volt a szerencsétlen kimenetelű mohácsi csatában is. Akkor, 1526-ban mind Tomori Pál, mind pedig barátja, Péter halálukat lelték az oszmánok elleni harcokban, ő pedig annak a borzalmas esztendőnek a végén visszatért rég nem látott Itáliájába.
———
A hóesés nem gyakori ezen a vidéken, még tél közepén sem. Most azonban kövér pelyhekben, lassan, tollpihe módjára hullott alá az amúgy sötét éjszakában. A talajon viszont nem maradt meg sokáig, nem képezett összefüggő fehér leplet. A pihék Taldit valamiért a templomokban ábrázolt pufók angyalkákra emlékeztették. Ő persze nem volt megrögzött templomba járó, sőt a pápa vezette egyházat majdnem annyira megvetette, mint az itáliai városokat dúló lutheránus német katonák.
Társai azonban, akikkel közösen lapult a fagyos sziklák takarásában, zömében olaszok, és többé-kevésbé vallásos katolikusok voltak.
Az egyik közülük, Riccardo, így szólt:
– Asszem látom őket.
A hóesés nem volt olyan sűrű, hogy a látást különösebben akadályozta volna, de a hófelhők miatt se csillagok, se a Hold nem világítottak az égen. Kelet felé, a mélysötét tengeren azonban tényleg pislákolt valami.
Taldi feljebb emelkedett és szemügyre vette az alattuk összegyűlt embercsoportot, akik egy kicsiny tűz körül várakoztak. Láthatóan mozgolódtak.
– Az alantiak is észrevették, akkor ők lesznek azok – mondta, és visszahúzódott a szikla takarásába. Megmozgatta hidegtől elgémberedett ujjait: – Még van időnk, de azért készüljetek!
– Jeleznek nekik – suttogta Riccardo, aki még mindig kukucskált, és egyaránt szemmel tartotta az alantiakat és a tengeren pislákoló fényforrást.
A sötétben gubbasztó férfiak mozgolódni kezdtek. Fegyverek zörgése, szuszogás, szíjak igazgatásának hangjai hallatszottak. Többen a tenyerükbe leheltek vagy keresztet vetettek.
Taldi önkéntelenül az övéhez nyúlt, hogy megsimogassa amulettjét, egy általa megölt vadkan agyarát, de az persze nem volt ott. Csata előtt ez már szokásává vált, de az amulettet odaadta Péter testvérének, Kendi Balázsnak, mielőtt elhagyta Magyarországot. Azóta nem harcolt, a berögzült mozdulat után hát inkább a fegyverei markolatát tapogatta meg. Egy tőr és egy magyar szablya volt nála, na meg egy kés a csizmája szárában. A szablyát az övére kötve hordta, ahogy a magyarok, nem pedig vállszíjon, ahogy a spádét szokás viselni.
Páncél, ahogy a többieken sem, rajta sem volt. Akciójukat a gyorsaságra építették, nem az erőre. Meglepetésszerűen akartak rajta ütni az alanti gazembereken, akik elrabolt gyermekeket próbáltak eladni annak a kalózhajónak, amely a parthoz közeledett. Török vagy arab hajó lehetett, a parton várakozók azonban feltehetően keresztények voltak. Mégis emberekkel, ráadásul gyermekekkel üzleteltek, akiket Isztambulban, vagy más muszlim piacon jó áron lehetett értékesíteni. Taldi megvetett őket, a törököket pedig, dacára saját hitetlenségének, gyűlölte. Ez utóbbi érzelem a magyar végvári küzdelmek hatására alakulhatott ki benne.
Rafael végignézett a tizenöt fős csapaton, majd kurtán ennyit mondott:
– Indulás!
Harminc lábnyival a sziklák alatt felálltak a tűz körül melegedő haramiák. Ketten közülük a hátrébb kuporgó, egymáshoz kötözött gyermekekhez léptek, és talpra rángatták őket. A rablóvezér nagyot húzott a kulacsából, majd a kiürült edényt ledobta a tűz mellé.
– Jönnek már? – szólt oda a víz szélén fáklyával álló emberének.
– Nem látom semmit – felelte amaz rossz olaszsággal.
A rablóvezér előrébb botorkált a tenger irányába. A tűz fényköréből kilépve meresztenie kellett a szemeit, hogy valamit is láthasson a sötétben. Pár lépésnyire előtte az Adria partra kigördülő hullámai morajlottak. Vagy egy percig mozdulatlanul állt, közben szeme lassan hozzászokott az éjszakához, de még mindig nem látott semmit, a sötétségből csak a képzelete formált alakokat.
Türelmetlenül felmordult, mikor egészen váratlanul, szinte az orra előtt jelent meg valami. A vízben evezők csobbantak, majd egy csónak alja súrlódott a kavicsokon. Férfiak beszéde és vízbe érő lábak loccsanása hallatszott.
– Itt vannak – szólt hátra.
A csónakból alakok emelkedtek ki, egyikük kezében lámpás fénye lobbant, ami eleddig a csónak fenekén takarva várakozhatott.
A parton álló rablóvezér ekkor surrogó hangot hallott és az egyik csónakos fájdalmasan felnyögött. A suhanó madártollak keltette zaj megismétlődött, és a bandavezér ezúttal a szelét is érezte. A tollazott nyílvessző a füle mellett zúgott el, és fejen találta a lámpást tartó kalózt. Nyíllal a szemében hátrahanyatlott, teste tehetetlenül dübbent a csónakban.
Megtámadták őket! – kapott észbe a rablóvezér, miközben a parton fáklyával álló embere előrebukott és a fáklya lángja kialudt a vízben. A rablóvezér kardot rántva megpördült, hogy szembenézzen a szárazföld felől érkező támadókkal. Akkor azonban lecsapott rá Taldi öklének csontos buzogánya, amitől ő a hullámokba zuhant. Orrából ömlött a vér, sebét a sós víz marta, miközben levegőért kapkodva megpróbált felállni. Egy csizmás láb azonban megint csak visszanyomta a habok közé.
– Elég! Elég, megadom magam – hörögte fuldokolva, mikor ismét a víz fölé került a feje.
Taldi megragadta, felemelte, és a kavicsos partra dobta.
Egy perc múlva a csónak már orral a nyílt víz felé mutatott és indult vissza a kalózhajóhoz. Az orrban két lámpás égett, jelezve, hogy minden rendben ment, a hajón lévőknek nem kell aggódniuk, tárt karokkal fogadhatják őket. A lámpások mögött ült Hadzsi, beszédessége jutalmául Taldi tőrének hegyével a nyakán, aki mögötte, a kalóz testét fedezékként használva, foglalt helyet. A többiek az evezőket markolták és a menetiránynak háttal ülve hajtották a lélekvesztőt keresztül a tenger hullámain.
– Milyen mély lehet a víz alattunk? – kérdezte az egyik evezős, egy Tamás nevű férfi.
– Pofa be – mordult rá Taldi.
Az evezősökön, Taldin és Hadzsin kívül még két fegyveres ült a csónakban, a rab gyerekeknek fenntartott helyeken. Ők fejenként két, felajzott, lövésre kész számszeríjat tartottak a kezük ügyében. A nyílpuskát az európai katonák nagy része már elavult alkalmatosságnak vélte, és jobban hitt a muskétában, de éjszakai rajtaütéseknél a számszeríj hasznosabbnak bizonyult: a puska elsütése túl nagy zajjal járt, az izzó kanóc pedig a rejtőzködő katona árulójává válhatott. Ezzel szemben a számszeríj egy tökéletes, csendes gyilok volt.
Némán, a csónak orrához csapódó hullámok locsogását és az evezővillákban dolgozó rudak nyikorgását hallgatva közeledtek a hajóhoz. Életveszélyben voltak. Ha a kalózok gyanút fogtak volna, egyetlen jól irányzott lövéssel végezhettek volna velük. A legjobb esetben persze csak a horgonyt húzzák fel, és elvitorláznak előlük…
Őrjítően lassan haladtak, a feszültség, amelyet még beszéddel sem oldhattak fel, egyre nőtt a csónakban. Végül ott volt előttük a hajó, két evezőhossznyira tőlük.
Nem volt magas építésű, inkább part menti utakra, nem hosszú távú tengerjárásra tervezték. A csónakban felállva elérhették volna a mellvéd peremét. Ez bizakodásra adott okot. Egy erőteljes, a tengeri szél túlkiabálásához szokott, parancsoló hang szólt hozzájuk. Nem értették, mit mond. Rafael megbökte Hadzsit, hogy feleljen valamit.
A fogoly kalóz visszakiáltott, erre a hajón valaki felröhögött. Aztán megérkeztek, a csónak a hajópalánkhoz koccant, akárcsak Hadzsi feje. Taldi ugyanis megragadta a tarkóját és a kalóz kobakját a deszkákba verte, mert bár ezidáig készségesnek mutatkozott, nem akarta, hogy a továbbiakban gondot okozzon nekik.
– Támadás! – adta ki a parancsot Rafael.
A hajópalánk fölött áthajoló alak az álla alá kapta Taldi kardjának döfését. A második kalóz felé egy nyíl süvített, de elhibázta, ártalmatlanul zúgott át az árbocmerevítő kötelek között. A kalóz visszahőkölt, de ezzel nem menekült meg, mert a támadók már buzgón másztak át a mellvéden és harcra készen, fenyegető pengékkel ugrottak a fedélzetre.
A hajón lévőkben elég hamar tudatosult, hogy támadás érte őket, fegyvereikhez kaptak és igyekeztek elállni a csónakból érkezők útját. Taldi testével feldöntötte egyiküket, majd kardjával is lecsapott rá. Miután véletlenül kiválasztott ellenfele elhanyatlott, igyekezett megtalálni a sötétből érkező legerősebb, parancsoló hangot, mert csak is az lehetett a kapitányé.
Egy perc töredékéig állt és fülelt, ami nem volt egyszerű, mert a küzdelem origóját foglalta el. Mögüle a sajátjai nyomultak előre, míg szemből a muszlim kalózok igyekeztek ellenállni. Végül kiválasztotta a legerősebb orgánumot a kaotikus egyvelegből, és nekilendült. Egy vágás érte a vállát, de ez nem állította meg, áttört a hajósok hevenyészett sorfalán, és pengéjével a kapitány feje felé döfött.
– A harc ezek után már nem tartott sokáig, a legénységet legyűrtük és ezzel a hajót elfoglaltuk – emlékezett vissza néhány nappal később Tamás.
Hallgatóságának szűk, mindössze két főt kitevő táborának egyik tagja bólogatott. A másik rezzenéstelen arccal, de inkább ellenséges, semmint baráti kifejezéssel figyelte a kalandjaikat elbeszélő hadfit. Közönsége különös párost alkotott, a magasabbik egy előkelően öltöző fiatalasszony volt, a nála jóval alacsonyabb pedig egy középkorú férfi. Vélhetően közülük csak a nő értett magyarul, kísérője, a bandita képű, mélynövésű férfi talán csak azért nézett rá olyan furán, mert egy szavát sem értette.
Fehér Tamás egyébiránt igen gyakorlott mesélő volt, legalábbis ami a Taldi mellett átélt történések elbeszélését illette. Másfél esztendővel azelőtt valódi nagyuraknak adhatta elő, hogy miként védelmezték Rafael Taldi vezénylete alatt Pétervárad utolsó tornyát még akkor is, amikor a fellegvár már a törökök kezére került. Gondolta, ezt az emlékezetes eseményt is felidézi, ezért így szólt:
– A Rafael úr igen vitéz katona, ez a csetepaté, amelynek végére a tengeri rablók hajóját kézre kerítettük, igazán eltörpül amellett… – megakadt és az alacsony férfire nézett, aki a törpe szó említésén talán nem bántódott meg. Vajon biztos lehetett benne, hogy nem tud magyarul?
A hölgy kihasználta Tamás szavának elakadását és közbevágott:
– Találkozhatom uraddal?
– Igen, mára már felkelhetett.
– Akkor kérlek, szólj neki, hogy felkeresném.
– Igen, azonnal.
– Signorina Mondi keresi.
Taldit jól tartotta a város vezetősége. Az után, hogy parancsnoksága alatt kiszabadították a gyermekeiket, és a tengeri győzelemmel még a kalózok hajójához is hozzájuthattak, ez volt tőlük a legkevesebb. Taldi a harcban ugyanis megsebesült, és a következő napon leverte lábáról a láz. Lábadozása idejére egy jó fogadóban vettek ki neki szobát, ahol még egy orvos is naponta felkereste.
Fehér felsietett a szobába, és közölte gazdájával, hogy egy kisasszony keresi, aki magyarul is beszél.
– Segíts öltöznöm – mondta Taldi és felkelt derékaljáról.
Fehér nyújtotta feléje a zekéjét.
– Először egy tiszta inget, hiszen hölggyel kell találkoznom – mondta Taldi, és már ki is bújt vászoningéből és a földre dobta.
Szolgálója két cifra inget és egy sima hétköznapit talált a ládában, kis habozás után az egyik hímeset vette ki.
Taldi még harminc éves sem volt, de testét már megannyi heg – ütközetek és párviadalok bőrbe vésett mementója – borította. A legemlékezetesebbek a janicsárok elleni bajvívásoknál és Pétervárad védelmében keletkeztek.
Alsóinget nem vett – ezt a szokását Tamás már ismerte – egyből csupasz bőrére húzta fel a tiszta inget. Aztán nyúlt a nadrágjáért, melynek buggyos szabását ugyan nemigen kedvelte, de ha nem akarta, hogy barbár idegennek nézzék, akkor ilyet kellett viselnie. Harisnya már volt rajta, azzal hát nem vesződött, következhetett a csizma. Igen jóféle, strapabíró bőrcsizmát vett fel, mely talán nem számított divatosnak, de katonaemberként a tartós és jól használható lábbeliket sokra értékelte.
Jöhetett a kabát. Fehér szerencséjére a feketét, az eleganciát sugárzót nyújtotta feléje. Rafael felszisszent, mikor belebújt. Tamásnak a zsinórokkal is segítenie kellett neki.
Már csak a kalap volt hátra, nemesember fejfedő nélkül ugyanis nem ment társaságba. Taldi haját még mindig magyarosan, varkocsra nyírva hordta, ahogy azt a végváriak között Magyarhonban megszokta. A varkocst azonban most süveg helyett tollas barettel takarta el.
– Hogy festek? – Taldi a szolgálójára mosolygott.
– Igazán kitűnően, olyan rendben van Rafael uram külcsíne, mintha a ravatalon feküdne.
– Akkor jó.
A ruhához persze fegyverek is jártak, Fehér pedig jó érzékkel a vállszíjas tőrkardot, és nem az övre köthető szablyát adta át. Ezzel is segédkeznie kellett, Taldi jobb karja ugyanis még nehézkesen mozgott. Miután a kardszíj is a helyén volt, még egy tőrt is dugott a csizmája szárába – e nélkül sosem hagyta el a szállását – majd intett az ajtó felé.
Fehér kitárta előtte, Taldi pedig kopogó léptekkel indult a találkozóra.
– Kegyelmeddel tartsak én is? – kérdezte még tőle Fehér, mikor Taldi kilépett az ajtón.
– Ne úgy, hogy meglássanak. Zárd be jól az ajtómat, aztán jöjj magad is, és ügyelj rá, hogy nem-e akar valaki kést vágni a tarkómba.
– Igenis – felelte Fehér katonásan, mert Kendi Péter kiképzése hagyott némi nyomot rajta.
Taldi lesétált az ivóba, mégpedig úgy, hogy meg se kérdezte Fehértől, kivel kell találkoznia, vagy hogy néz ki, mert biztos volt benne, hogy fel fogja ismerni.
– Signor Taldi?
– Személyesen, signora. És kegyed?
– Signorina Mondi.
– Miben lehetek a szolgálatára, signorina?
Olaszul társalogtak, immár a fogadó ivójában, a nemrég érkezett kisasszony asztalánál voltak. Hármasban voltak, de a kis ember nem szólalt meg. A nagyra nőtt Taldinak csak a hasáig ért, és ő úgy tett, mintha nem is figyelne rá, de azért hamar felmérte, hogy nagy hibát követne el azzal, ha valóban nem foglalkozna vele. A szótlan emberke meglehetősen vállas volt, mozdulatai pedig kimértek és magabiztosak. Borotvált arca szögletes vonásokkal bírt, szürke szemeinek acélkemény pillantása szinte átdöfte az embert. Ahogy alighanem a tőre is megtehette ezt már egynéhányszor, amit Taldi le is mert volna fogadni. Az az ember nem komédiás, hanem egy gyilkos volt.
– Kegyelmed – válaszolt Signorina Mondi – Signor Taldi, hírneve és megbízhatóságának híre eljutott Velencébe is, és a Serenissima egyik befolyásos nobilijének figyelmét is felkeltette, aki egy fontos és kegyelmed számára igen jövedelmező feladattal kívánja kegyelmedet megbízni, amennyiben azt elvállalod.
– Egy fontos megbízás teljesítésére, főleg ha az még jövedelmező is, elérhető vagyok, kiváltképp pedig akkor, ha ezt olyan vonzó és elbűvölő követ közli velem, mint kegyed.
Signorina Mondi próbált elpirulni, de nem sok sikerrel. A bókokat megszokhatta már, hiszen külseje alapján igencsak kijártak neki, de továbbra is igyekezett egy szende kisasszony benyomását kelteni. Taldi azonban nem lepődött volna meg, ha kiderül róla, hogy az álcája alatt egy kém vagy hivatásos kurtizán lapul. Fontos üzeneteket amúgy sem szoktak szende szüzekre bízni.
– Annak a bizonyos nobilinek neve is van?
– Természetesen, de azt egyelőre nem kívánom felfedni.
– Hanem mit kíván előttem kegyed felfedni? – kérdezte Taldi mosolyogva.
Signorina Mondi felvonta egyik szemöldökét, és ő a maga mosolyát a pohara mögé rejtette.
– Esetleg annyit, hogy hol és mikor találkozhat vele.
– Velencébe kell hát ezért mennem?
– Nem, arra még nem lesz szükség – a kisasszony ezután egy erszényt tett az asztalra. – A költségekre, amennyiben vállalja kegyelmed az utazást.
Taldi megkapta az időpontot, mikorra kell Ravennában lennie, ahol majd ismét felveszik vele a kapcsolatot. A signorina azt is megígérte neki, hogy akkor majd elárulja, hol tanult meg magyarul.
Az Adria partvidékével párhuzamosan haladtak Észak felé. A valaha gazdag és Európa szerte irigyelt Itália mára már siralmasan festett. A Habsburg-Valois, vagy másként mondva spanyol-francia háború szomorú nyomokat hagyott maga után. Az átvonuló hadak kifosztották és felélték a vidéket, a falvak teljesen kiszolgáltatottak voltak nekik, a városok pedig rákényszerültek, hogy aranydukátokért vásárolják meg maguknak a békét. A dúlást még az örök város sem kerülhette el. VII. Kelemen pápa a Habsburg ház ellen szövetkezett, ezzel okot adott a német zsoldosoknak, hogy Róma ellen vonuljanak. A nem kis részben lutheránus landsknechtek kapva kaptak az alkalmon, hogy csapást mérjenek az őket eretneknek minősítő katolikus egyházra. Rómát megtámadták, feldúlták, kifosztották és felégették.
Ravennába való megérkezésükkor felkeresték a fogadót, amelyet Mondi kisasszony említett nekik. Egy minden kényelemmel felszerelt szoba már le volt foglalva signor Taldi részére.
Taldi nem hagyta, hogy Tamás szolgája a szalmában aludjon, számára is rendelt egy derékaljat.
– Ki fizetett a szobáért? – kérdezte még Taldi a fogadóstól.
Az persze furán nézett rá amiatt, hogy éppen az tudakozódik ez után, aki a szolgáltatást igénybe veszi. De azért megfelelt neki:
– Signor Gatto, aki gyakran intéz efféle ügyeket a városon kívüli kereskedők és bankárok megbízásából.
– Na és ez úttal ki adott megbízást erre signor Gattonak?
A fogadós a fejét rázta, erre nem tudott felelni.
Rafael megvacsorázott, majd visszavonult a rejtélyesen megrendelt szállására. Elaludni viszont nem volt képes. Nem azért, mert a szomszéd helyiségből áthallatszott Fehér hortyogása, hanem mert a fejében zsongó gondolatok ébren tartották.
Felöltözött, kardot kötött, tőréről sem feledkezett el, és elhagyta a fogadót. Ravennának volt kikötője, igaz ugyan, hogy a városfalon kívül, de ő úgy okoskodott, hogy kikötői kocsmának is lennie kell, jó esetben még a falon belül is, és azt keresve nekiindult az éjszakának.
Elég jól öltözött volt ahhoz, hogy az utcákat járó éjjeli őrség ne tartóztassa fel, és elég jól felfegyverzett ahhoz, hogy kétes alakok ne tekintsék prédának. Amúgy pont kétes alakokkal kívánt találkozni, azokkal lehet legjobban eltölteni egy álmatlan éjszakát.
Hamarosan meg is találta, amit keresett, egy tengerészkocsmát, ahol talpukra állított hordókon kockáztak a férfiak. Bort rendelt, beszállt a játékba és közben megpróbált tudakozódni is: Jött-e velencei hajó a városba, és ha igen, kié.
– Éppen nincs egy velencei sem a kikötőben, de napokon belül várható a Scutari érkezése – tudta meg egy jól értesült alaktól.
– Az kinek a hajója?
– Alberto Vettinié.
– Sosem hallottam róla.
Beszélgetőpartnere összeráncolt homlokkal grimaszolt. Rafael nem tudta pontosan megállapítani, hogy mit is akar kifejezni a mimikájával. Szikár, nagyrészt fekete, de foltokban fehér szakállú férfi volt, szürke szemei körül és homlokán mély ráncokkal, mintha össze lett volna drótozva az arca. Lehelete borszagú volt, de még nem rúgott be.
– Mit hallottál felőle? – kérdezett rá Taldi.
– Mondanak ezt-azt, talán fele sem igaz, szóbeszéd csupán – vonakodott felelni a fickó.
– Akkor hagyd el! – engedett Rafael.
De a drótos képű mégsem hagyta:
– Miért érdekel? Üzleted van tán vele?
– Hogy lenne? Mondtam, sosem hallottam hírét.
– Üzletel az pedig sok mindennel, leginkább olyan dolgokkal, amikkel a velenceiek szoktak, keleti fűszerekkel, üveggel, ilyesmivel. Meg vadakkal is, a legkülönfélébb bestiákat szállítja Afrikából hercegi és fejedelmi udvarokba. Oroszlánt, leopárdot, még zsiráfot is.
– Ez a pletyka róla?
A drótozott fejű ráncai összeszaladtak, száját csücsörítette és megrázta a fejét.
– Nem, ez a valóság. De azt tartják róla, hogy a vadállatokon kívül más dolgokat is be tud szerezni, sötét dolgokat.
– Sötét dolgokat?
– Tudod, fekete mágiához.
– Hah! Azt minden második piaci kofa is csinálja.
– Nem, nem! Vettini nagyban utazik, nem holmi fekete kakasokat árul, hanem igazán komoly és értékes dolgokat, mint az egyiptomi múmiák, vagy alexandriai tekercsek.
– Valóban? Érdekes, kár, hogy tőlem viszont távol állnak az efféle dolgok.
– Igaz keresztény ember nem is foglalkozik ilyesmikkel – értett egyet a ráncos képű és keresztet vetett.
– Ámen – mondta Taldi és vette a köpenyét. – Jót diskuráltunk, további jó éjszakát! Vigyázz magadra, barátom!
– Óvakodj Vettinitől – mondta amaz.
Taldit nem érte meglepetésként, hogy az érkezése utáni második napon látogatót kapott a fogadóban. Alighogy elfogyasztotta borjúhúsból és tésztából álló ebédjét, megjelent Signorina Mondi. A kölcsönös üdvözlés után a kisasszony közölte vele, hogy ma találkozhat jövendőbeli megbízójával.
– Signor Vettinivel? – kérdezett rá Taldi.
Mondi kisasszony elmosolyodott.
– Látom, nem töltötte hiábavalóan az idejét, signore.
Rafael vállat vont.
– Igyekszem, amennyire az tőlem telik.
– Biztos vagyok benne, hogy Signor Vettini nem lesz csalódott. Akár indulhatunk is.
– Most azonnal?
– Hogyne. Signor Vettini már várja.
– Mégis hol?
– A hajóján.
– A Scutarin?
Signorina Mondi elismerően bólintott Taldi jólértesültsége láttán. Rafael szólította a szolgáját, és elindultak kifelé a fogadóból. Odakint egy kocsi állt, láthatóan rájuk várva. Taldi felismerte a bakon ülő alakot, a törpe volt az, az előző találkozásukról.
– Már majdnem hiányoltam a kísérőjét – szólt oda Mondi kisasszonynak. – A testőre vagy az őrzője?
– Dario nagyon hűséges.
– Ühüm – hümmögött felelet helyett Taldi és nem is kételkedett Dario mondott lojalitásában, csak az volt kérdéses, hogy vajon kihez hűséges?
A kocsival a kikötőbe mentek, ahol a mólón egy csónakba szálltak át. Ide már csak ketten, kísérőik a parton maradtak. Fehéren látszott, hogy nem örvend különösebben kényszerű társaságának.
Taldi elhelyezkedett a csónakpadon és maga mellé segítette a signoritát is, aki kissé nehezebben mozgott szoknyájában a billegő lélekvesztőben. Rajtuk kívül négy piros mellényes tengerész volt még a csónakban, akik ellökték magukat a parttól, majd nekiláttak az evezésnek.
A Scutari vagy száz ölre a mólótól vetett horgonyt. Egy velencei gálya volt, amelyet békében kereskedésre, háborúban hadihajóként használhattak a kalmárbirodalom gyakorlatias lakosai.
A mólón ácsorgó Tamás aggodalmasan nézett a hullámokon bukdácsoló csónak után, ahogy az a kétárbócos nagy hajó felé tartott. Sosem látott még akkora járművet, mint az ott.
– Hány ágyú lehet azon az istencsudáján? – tette fel a kérdést, leginkább csak önmagának, mert a Mondi kisasszony társaságába tartozó Dario vélhetően nem értett magyarul. Odafordult hozzá, és a gályára mutatva így szólt: – Molti cannone, he?
A kis ember bólintott busa fejével.
– Itt várjunk rájuk? – beszélgetett vele tovább Fehér. – Vajon meddig maradnak el?
Dario szipogott egyet, majd kabátja alá nyúlt, és előhúzott egy flaskát. Kivette belőle a dugót, aztán odanyújtotta Tamásnak. Fehér átvette és beleszagolt. Erős illata volt.
– Grazie! Isten-isten! – mondta, majd húzott egyet a flaskából. Aztán visszaadta, majd elővette a kulacsát és megkínálta belőle Dariot. – Valahogy csak megleszünk, nem?
A csónak lassan megközelítette a Scutarit, Taldi alulról vehette szemügyre a hajó orrát, a messze előre kinyúló sarkantyúval, és a mögötte magasló orrfelépítménnyel, amelyet hadihajókon csataemelvénynek is neveztek, ugyanis támadáskor itt gyűlt össze a tengerészgyalogosok csapata. A felépítményből több ágyúcső is előkandikált, amelyek közül a legnagyobb igen mívesen díszítettnek tűnt. Elúsztak az oldalra kinyúló horgonydaru, és a bevont evezőlapátok oldalra kilógó tollai alatt. A hajó közepénél a konyhából fövő étel kiáradó illata csapta meg orrukat.
Végül a tatfedélzet kezdeténél koccantak csónakjukkal a hajó oldalához. Odafentről a tengerészek lépcsőt eresztettek le hozzájuk. Mennyivel kényelmesebb megoldás annál, mint ahogy legutóbb hajóra szállt! – futott át Taldi agyán a gondolat.
A fedélzeten nagyon sok embert láttak, úgy tűnt, a tengerészek nem kaptak ravennai eltávozást a kapitánytól.
„A drótozott képű fickó nem fog első kézből származó híreket kapni a Scutariról” – vélekedett Taldi.
Rafael azzal tisztában volt, hogy egy gályára rengeteg ember kell, több mint egy vitorlásra, hiszen haladásában nem csak a szél dagasztotta vitorláira hagyatkozik, hanem az evezőire is, amelyek forgatásához – az evezők méretétől függően – három-négy ember is szükséges lehet. Arról is hallott már, hogy a velencei gályákon – eltérően a legtöbb földközi-tengeri birodalom gályáitól – többnyire nem láncra vert gályarabokat alkalmaztak erre a feladatra, hanem szabad embereket. Legalábbis többé-kevésbé azokat. A hadi gályákon az evezősök és a matrózok mellett ráadásul még tengerészgyalogosok és tüzérek is növelték a létszámot, így aztán tényleg nagy sokaság fogadhatta azt, aki a fedélzetükre lépett.
A hajó végén, a büszkén lobogó oroszlános karmazsinvörös zászló alatt láthatták a tatfedélzetet a kormányállással. A Scutari egyébként sem volt híján a cirádáknak, de alighanem ez a része volt a legdíszesebb, és itt fogadta őket Alberto Vettini.
A városok királynőjének dúsgazdag kereskedője egy brokáttal terített asztal mögött ült, melyen aranyból készült kancsó, ahhoz illő serlegek álltak, és papírlapok hevertek, amiket aranynehezékek óvtak a szél szeszélyétől.
Taldi magának már előre elképzelte, milyen is Vettini: elhízott, tohonya, mint általában azok, akik mással végeztetik a munkát, és a bőre alatt is pénz van. Súlyos aranyláncot, ékköves gyűrűket és rikító színekben pompázó drága kelméket visel. Csalódnia kellett, mert Vettini nem ilyen volt, hanem inkább az idő, mintsem a gazdagság hagyta rajta nyomait: haja már nem sok maradt, és borotvált arcán öregesen gyűrődött a bőr. Fekete ruhát viselt, ahogy a velencei patríciusoktól azt városukban elvárják. Odahaza mind minőségi, de nem feltűnő fekete öltözetet hordanak, hogy viseletükkel ne hivalkodhassanak a köznép előtt. Eme szokásukat azonban máshol jártukban nem mindig tartották meg, Rafael ezért is képzelte Vettini megjelenését hivalkodóbbnak.
– Signor Taldi! – örvendett Vettini, és felállt karosszékéből. – Signorina Mondi, üdvözlöm e szép napon! Köszönöm, hogy elvezette hozzám Taldi urat – szólt a kisasszonynak, és intett is neki, hogy távozzon.
A signorina tudta, mikor kell félrehúzódnia, hát meg is tette. Vettini közben helyet mutatott Rafaelnek, egy inas pedig kihúzta számára az asztal mellől az odakészített széket. Taldi üdvözölte vendéglátóját, kibújt kardszíjából, és helyet foglalt a faragott oroszlánfejjel díszített karosszékben.
Az inas a kardjáért nyúlt, mellyel amúgy sem tudott volna ülni, hát átadta neki. Egy másik szolgáló ezüst serleget tett elé, amibe rögtön bort is töltött az asztalon álló kancsóból. Taldi megállapította, hogy figyelmesebb cseléd, mint az ő Tamása.
– Signor Taldi, kellemes utad volt? – kérdezte tőle mosolyogva Vettini. – Ravenna igen szép város.
– Az. Velence sajnálhatja, hogy már nem uralja.
– Egyszer nyerünk, máskor veszítünk, ilyen az élet. Az uralomnak meg sok formája lehet.
– Az igaz – bólogatott Taldi.
– Sok felé jártál már, signor Taldi? Sok országban megfordultál?
– Nem éppen. De Itáliát Nápolytól az Alpokig bejártam, csakúgy, mint Magyarországot.
– A tengeren nem keltél át?
Rafael a fejét ingatta, közben kézbe vette a serlegét, és beleivott a borába.
– Sose vágytál távoli partokra, signor Taldi?
– Jobb szeretem a szilárd talajt a lábam alatt. Meg ahhoz se fűlik a fogam, hogy hetekig több tucat férfival legyek összezárva egy hullámokon hánykolódó faládában.
– Igen szemléletes kép – vigyorgott Vettini, és maga is megemelte a serlegét. – Magam, la serenissimai születésemből kifolyólag nem igen választhattam más sorsot, mint a tengerjárást.
Taldi a gazdagság kézzelfogható és szemmel látható bizonyítékain végignézve nem gondolta, hogy Vettini nagyon megbánta volna, hogy ez a sors jutott neki.
– Igazán megtisztelő, hogy meghívott e ragyogó hajóra, signor Vettini, de gondolom ez nem azért történt, hogy a sorsunkról csevegjünk. Rátérhetnénk a tárgyra?
– Máris, kedves barátom. De előbb a titoktartásod kell kérnem. Akkor is, ha ajánlatom elutasítanád, mindannak, ami ezen a hajón elhangzik, köztünk kell maradnia.
– Szavamat adom.
Vettini bólintott, majd előrébb hajolt. Taldi viszont elengedte serlegét, és kezeit karszékének faragott oroszlánfejein pihentette.
– Nem kertelek – kezdett bele Vettini, – pontosan rád van szükségem, signor Taldi. A tapasztalatodra, az ismeretségeidre, a jellemedre, a kalandvágyadra, nekem szőröstül-bőröstül Rafael Taldi kell!
– Ez úgy hangzik, mintha én is egy lennék az egzotikus bestiák közül.
– Annál több vagy, kedves barátom! Remélem, sikerült felcsigázni az érdeklődésedet.
– Egyelőre nem mondok nemet, de még nem is tudok semmit, és a jutalmazásomról sem esett szó.
Vettini nagy levegőt vett és csillogó szemmel így szólt:
– Magyarországra kellene elmenned, signor Taldi. Neked kellene vezetned egy küldöttséget.
Rafael sejtette, hogy ilyesmiről lehet szó. Ezért volt Vettininek annyira fontos a múltja és egész személye.
– Nem vagyok jártas a diplomáciában.
– Nem is diplomáciai küldetés lenne.
– Sem az üzletben.
– De a magyar viszonyokat és a nyelvet kitűnően ismered és nem rettensz a veszedelemtől.
Taldi gyanakodni kezdett, vajon miért kertel annyit Vettini? De csak ennyit felelt:
– Zsoldos vagyok.
– A fizetségre nem lesz panaszod, signor Taldi, erről biztosíthatlak.
– Mégis mire szegődnék el? Mi a konkrét feladat?
– Vannak, vagy leginkább voltak bizonyos érdekeltségeim Budán, melyek az ott bekövetkezett sajnálatos események miatt veszélybe kerültek.
Taldi nagyon is tisztában volt e sajnálatos eseményekkel. A török hadsereg a magyar királyi haderő szétverése és Lajos király halála után bemasírozott Budára. A szultán ott időzött egy keveset, majd katonái felgyújtották a várost, aztán Pestet is, és hazavonultak Isztambulba. Oda és visszaútjukon mellesleg feldúlták és kifosztották az országot.
Vettini folytatta a meséjét:
– Ezen érdekeltségeim értékeit akarom onnan kimenekíteni. Signor Taldi, te vezetnéd azt a csapatot, mely elmegy Budára, átveszi a tulajdonomat, és visszajön Velencébe. Lehetőleg sértetlenül visszatér mindenki, és a portékám is hiánytalanul megkapom.
– Ennyi?
– Igen. A részletekre a megegyezésünk után térhetünk rá – mosolygott Vettini, miközben Rafael szemébe nézett.
– A megbízás magán jellegű? Signor Vettini, vagy a La Serenissima* adja, és ezáltal Velencének dolgozom?
– A megbízást tőlem kapod, kedves barátom, és magam is foglak kifizetni. Azonban jól gondolod, közben a városnak is szolgálatot teszel – Vettini sóhajtott, kereste a szavakat: – Névlegesen mindenképpen.
– Mekkora csapatról van szó és mennyi árut kell visszahoznunk?
– Egy tucat főnél nem többet kell Budára elvezetned, és öt vagy hat utazóládát onnan elhoznod. Némelyik akár súlyos láda is lehet, de két szekérnyi tehernél többel semmiképpen sem kell számolnunk.
– A fizetség?
– A legjobb emberekkel dolgoztatok és a legjobb bért adom – közölte kissé nagyképűen a velencei kalmár. – A fizetség ezer dukát.
Taldinak a szeme sem rebbent a hatalmas összeg hallatán, bár ilyen szép summát még életében nem kapott. Kinyúlt a serlegéért, ajkához emelte, kiitta és visszatette az asztalra, aztán így szólt:
– Nem vállalom.
– Nem? – Vettini láthatóan meghökkent. Magabiztossága helyét egy pillanatra értetlenség vette át. Taldi megszánta, és úgy döntött, megmagyarázza válaszát:
– Signor Vettini, minden tiszteletem a tiéd, de nem vagy hozzám őszinte. Azt várod, hogy vásárra vigyem a bőrömet, de nem feded fel előttem, hogy miért. Az akció méretéhez képest rendkívül sokat ajánlasz, ezt magad is tudod. Ekkora summát csapatok kapitányainak sem szoktak egy hadjáratban kifizetni. Azon kívül sokat szervezkedtél, hogy rám találj és idehozass engem, ráadásul magad is eljöttél, amit nyilván nem tettél volna meg, ha csupán hat láda kelméről, muránói üvegpoharakról vagy éppen borsról lenne szó. Valami olyat akarsz elhozatni velem, amit János király nem szívesen engedne ki a markából, különben egyszerűen elkérnéd Budáról. Ha nem így teszel, akkor csakis arról lehet szó, hogy a magyarok tudta nélkül akarsz valamit velem elhozatni. De én nem tolvaj vagyok, hanem katona.
Vettini átmeneti zavara eltűnt, és helyét ismét átvette a jólértesültségből fakadó önbizalom.
– Kedves barátom, Budán immár nem első János király székel.
Most Taldin volt a sor, hogy megdöbbenjen.
– Hanem ki?
– A német Ferdinánd. Jánost és magyarjait kikergette onnan. Ezek után magad is kitalálhatod, hogy mi fog történni.
Taldi elkomorodott.
– Igen – helyeselt Vettini. – Ha egy Habsburg ül a magyar trónon, akkor a török vissza fog jönni, hogy eltakarítsa. Akkor pedig semmi jó nem vár a te szeretett Magyarországodra.
– Ferdinánd – emésztgette magában a hallottakat Rafael. Olyan erővel markolta az oroszlánfejeket, hogy bütykei kifehéredtek.
– A Habsburgok hatalma olyan mértékben növekszik, hogy az mindenki mást megrémít. Károly legyőzte a francia Ferencet, aztán a pápát is, mi is kénytelenek vagyunk egyezkedni vele. A testvére, Ferdinánd megszerezte a cseh koronát, majd megválasztatta magát magyar királynak is. Az isztambuli török ezt nem fogja szó nélkül hagyni. Nem azért foglalta el Belgrádot és küzdött meg Lajossal, az Isten nyugosztalja, hogy aztán Magyarországot átadja a Habsburgoknak.
Vettini megint csak közelebb hajolt, és halkabban folytatta:
– Igazad van, signor Taldi, őszintének kell lennem hozzád. Bocsánatod kérem. A kincseimet, egy egész vagyont akarok elhozatni Budáról, méghozzá titokban, és még azelőtt, hogy megint elszabadulna a pokol.
*La Serenissima Repubblica di San Marco vagyis Szent Márk legderűsebb köztársasága