8. A tenger királynője
1528.
Velence
Zajos városi reggel köszöntött Taldira, aki kitárta az ablakot fedő spalettákat. Egyszerűen imádta, hogy milyen hatalmas térre nyílik rálátása! Az ablakból ugyanis a tengerre nézhetett, igaz, nem a végtelen vízre, csak a szemközti szigetig, a San Zorzi Mazorig, és az azon emelkedő bencés monostor tornyáig. Tekintete azonban így is sok látványt befoghatott: A nagy lagúnát, rajta az embereket és árukat szállító hajókkal, a ház előtt kiépített rakpartot, a kikötőbakok körül szorgoskodó és hangoskodó embereket, akik a hajók rakteréből kiemelt árukat kordékra rakták, és úgy szállították tovább.
Egy csapat munkás haladt el éppen odalent, akik feltehetően az Arzenálba, a világ legnagyobb hajóépítő műhelyébe igyekeztek. Velence volt a tenger királynője, szépségét gazdagságából építette, gazdagodását pedig a hajózás tette lehetővé. Kikötője még mindig a legforgalmasabb, kereskedelmi flottája pedig a legnagyobb. Hadiflottáját azonban a hírek szerint már túlnőtte a spanyol riválisé.
A száztizenhét szigetre épült város hivalkodott gazdagságával, mely a fényűző palazzók, templomok és a dózse palotájának köveiben öltött testet. A birodalom az Alpok déli vonulatától a messzi földközi tengeri nagy szigetig, Krétáig terjedt, a velenceiek befolyása pedig az észak-német városoktól az Arab-félszigetig, de azon belül is a Földközi-tenger keleti medencéjének szigetvilágában volt a legerősebb.
Rafael dolgozott már korábban is Velencének, de csak a Terra Firmán* járt, magába a lagúnák városába akkor még nem jutott el. Alberto Vettini jóvoltából azonban meghívást kapott ide is, igaz, nem a patrícius palazzojában, hanem egy bérlakásban kapott szállást. De ezt cseppet sem bánta, jobb szállása elég ritkán akadt. Felvette előző napi ingét, és kinyitotta a szobája ajtaját, és kilépett. Az ajtó egy lépcsőházra nyílt, Taldi lement a nyikorgó falépcsőkön a szűk falak között, és így a szállásához tartozó lenti helyiséghez jutott.
– Adjon Isten jó reggelt, Rafael úr! – mondta neki a szolgálója, aki ott ténykedett.
Az asztalon előkészített reggeli várta.
– Tojást nehéz volt szerezni, de akadt mindenféle tengeri herkentyű, meg százféle fűszer, a rosseb se tudja, micsodák, mert az árusoknak szavát sem értettem – magyarázta Tamás. – Az a kis ember, a Dario nevezetű járt itt és levelet hozott az úrnak.
– A törpe? – kérdezte Taldi, miközben a mosdótálhoz lépett, és vizet fröcskölt az arcára.
– Ühüm, kedves fickó.
– Az – hagyta helyben Rafael a megállapítást, még ha az nem is feltétlenül tükrözte a saját véleményét.
Miután megtörölközött, kézbe vette az asztalra helyezett, összehajtogatott írást. Viasszal volt lezárva, de pecsétet nem nyomtak rá.
– Mi a terved mára jó uram?
– Ha Vettini nem jelentkezik, bejárjuk a várost. Azt mondják, Velencét érdemes megnézni.
– Érdekes egy hely, az biztos – helyeselt Tamás.
Rafael kibontotta a levelét, és elolvasta. Nem Vettini írta, hanem Mondi kisasszony. Ez valamiért örömmel töltötte el, amely öröm csak fokozódott, mikor végigolvasta. A bájos hölgy ugyanis esti találkozóra hívta. Vigyorogva felöltözött, és asztalhoz ült.
– Sok hajó, tarkaság, százféle beszéd, cicoma és gazdagság – összegezte Fehér a városban látottakat.
– Néhány száz éve még csak mocsár volt itt – morogta Taldi és vágott magának a kenyérből.
– Valóban? Tyűha, jól megváltozott.
– Az első telepesek még rettegtek a pápától és azért költöztek a lagúnákba, mert az jól védhető, rejtett, és kellően távoli helynek számított. Az elkülönülésből aztán idővel erő lett, és maguk alá gyűrték a környéküket, meg kirajzottak távoli partokra. Aztán idehordták Levante minden kincsét.
– Bámulatos, mi épült itt, talán még Budánál is nagyobb.
– Sokkal. Vagy tízszer annyian lakhatják a várost.
– Annyi ember nem is lehet… Vagy legalábbis ezidáig nem hittem volna.
Taldi végignézett inasán és fegyverhordozóján, Tamáson. A fiatal férfi egy dél-magyarországi faluban látta meg a napvilágot huszon-valahány esztendővel korábban. Jó messzire elkerült hazulról, a falujából azelőtt talán még senki nem járt olyan távol, mint ő.
Taldi ükapja is magyar földről származott, a neves Miklós vitéz Lajos király itáliai hadjáratával jutott el Nápolyig. A király hazatért, de ő olasz földön maradt és zsoldoshadat vezetett. Toldi-nak hívták, a család neve az iratokban valahogy aztán később módosult. Rafael mindig is számon tartotta magyar származását, bár ő Rómában született, és huszonkét éves koráig nem is járt Magyarországon. Viszont maga is pénzért katonáskodott, a zsoldosmesterség hagyományosan jó megélhetést biztosító elfoglaltság volt Itáliában. Katonaként ismerkedett meg későbbi jó barátjával, Kendi Péterrel, aki aztán rábeszélte, hogy menjenek Magyarországra a török ellen harcolni. Miután Nándorfehérvár elesett, az újabb Lajos király, e néven immár a második magyar honban, Tomori Pál érseket bízta meg a déli határ védelmével, akinek pont olyan zsoldosok kellettek, mint Taldi.
Elfogyasztották a reggelit, utána pedig Rafael olyan öltözetet vett magára, amelyben kiléphetett az utcára. Ez pedig harisnya, buggyos térdnadrág, mellény, zeke, és vállra boruló köpeny volt. Mivel azonban viseletével nem volt teljesen elégedett, ezért elhatározta, hogy helyben fogja még a szükséges holmikat beszerezni.
Mikor készen állt, kilépett az ajtón. A lakóházakat errefelé helytakarékosságból szűk utcákkal, szorosan egymás közelébe építették, és akár három-négy emeletet is felhúztak a tető alá. A köznép efféle kaptárakban élt, a gazdagok pedig szintén több emeletes palotácskákat, úgynevezett palazzokat építtettek közvetlenül a lagúnák mentén.
A házak nagy része a víz alatt levert égerfa cölöpökön állt, melyekre Ravenna romjaiból elhordott és Isztriából vásárolt márványtáblákat raktak, arra gerendákat fektettek, és a mesterek az így készült alapra emelték a téglaépületeket. Taldi végigsétált a kiépített, kövezett rakparton, ahol a déli- és keleti tengerekről érkező hajók raktereinek tartalmát rakodták ki. Velence legnagyobb üzlete a fűszer kereskedelem volt, de azon kívül is szinte mindenféle áru áthaladt a városon.
Rafael kiment a Bacino di San Marco, a főkikötő mólójára, és útja elvezetett a legfőbb méltóság, a dózse reprezentatív palotája előtt, és eljutott a Szent-Márk térre, amelyet monumentális építmények vettek körbe, köztük is a legimpozánsabb az aranykupolás székesegyház volt, oromzatán a Konstantinápolyból hozott bronzlovakkal.
A téren megtudakolta, merre található a Rialto-híd. Miután útbaigazítást kapott, átvágott a vegyesen helybeliekből és idegenekből álló kavalkádon, a soknyelvű embertömegen, és ismét szűk utcákon át kellett tovább haladnia. Tudta, hogy a német kereskedőház a Rialto közelében található, ahogy azt is, hogy az az ember, akivel szót akart váltani, német földre hozta-vitte a portékáit.
A Rialto negyed pénzverdéjéhez vezető híd, az „érme hídja” a Canal Grande fölött ívelt volna át, Taldi azonban csak a pár évvel korábban leomlott építmény maradványait, és az az helyére szerkesztett fahidat láthatta. A német kereskedőházat viszont meglelte, de oda nem tért be, hanem megszólította az egyik, közelben őgyelgő velenceit:
– Jóember, Falacci üzletét merre találom?
A helybeli útba igazította, és a keresett bolt valóban onnan nem messze volt.
„Eddig jól ment, most már csak az van vissza, hogy Falacci is emlékezzen rám” – gondolta Taldi. A velencei kalmárral jó néhány évvel az előtt, az Alpok lábainál találkozott. Akkor Kendivel és Stupniczkyvel egyetemben megmentették őkelmét és szállítmányát a fosztogatóktól. Ilyesmit az ember nehezen felejt el, de ha mégis, akkor emlékeztetni kell rá.
Rafael betért a mondott utcába, ahol már könnyen megtalálta Falacci boltjának ajtaját. Benyitott, és alig hogy belépett, a boltos ráköszönt. Fiatal ember volt, egyáltalán nem emlékeztetett a hét évvel korábbi kereskedőre.
– Signor Falaccit keresem – mondta neki.
Egy másik helyiségből előlépett egy férfi, aki szintén ifjú, még Taldinál is fiatalabb volt.
– Azt hiszem, az idősebbik Falaccit, ha van itt ilyen.
– Atyám hátul van. Ki keresi és milyen ügyben? – kérdezte a fiú.
– Rafael Taldi vagyok, egy régi német útjáról ismerjük egymást.
– Értem – bólintott az ifjú. – Erre jöjjön!
Taldi követte a fiút egy hátsó helyiségbe. Ott végre megtalálta a keresett személyt, az ősz hajú, feketébe öltözött Falaccit, aki majdnem ugyanúgy nézett ki, mint akkor régen, talán csak pocakot eresztett azóta.
Falacci végigmérte a jövevényt, majd hirtelen felcsillant a szeme, ahogy megismerte. Bár öreg ember volt már, de élete azzal telt, hogy utazgatott és üzleteket kötött, rengeteg emberrel kapcsolatban állt, és boldogulása azon múlott, kit hogy ismert meg, illetve fel.
– Üdvözlöm házamban, Signor… – mondta örömmel, bár a neve nem ugrott be neki.
– Taldi.
– Signor Taldi, igen! Nagyszerű, remekül néz ki, uram! Vitto, ez az úr a bajtársaival egyszer megmentett engem, mikor kapzsi és gonosz rablók erővel akartak kifosztani.
Vitto Falacci, a fiatalabbik kereskedő meghajolt Taldi előtt.
– Hozass bort, Vitto! Signor Taldi, mi szél hozott a házamba?
– Velencébe vetett az utam, és gondoltam, mivel itt senki mást nem ismerek, beugrom kegyelmedhez egy baráti beszélgetésre. Remélem, jó egészségben találtalak, és talán néhány kérdésre is feleletet kaphatok kegyelmedtől.
– Persze, persze. Foglalj helyet, barátom!
Taldi leült az öreggel szemben. Meghozták a bort, töltöttek, koccintottak, aztán Falacci megkérdezte:
– Miről lenne szó?
– Alberto Vettiniről.
– Ühüm. Milyen vonatkozásban?
– Neki dolgozom. Megbízhatok-e benne, meg egyébként is, van-e valami, amit nem ártana megtudnom róla, mielőtt az érdekeiért vásárra viszem a bőrömet.
– Egyenesen beszélsz, barátom. Pont, ahogy illik egy magadfajta bátor és vitéz férfihoz. Sokkal tartozom neked, talán az életemmel is, viszont velencei vagyok, és a hűségem elsősorban a városhoz köt. Így aztán sok mindent elmondhatok ugyan neked Vettiniről, de talán mégsem mindent. Talán éppen azt nem, amire igazából kíváncsi lennél. Érted, ugye?
Taldi bólintott. Azzal, hogy Falacci valamiről nem akart beszélni, többet elárult Vettiniről, mintha órákig mesélt volna róla. Néhány másodpercig csendben nézték egymást, majd Falacci törte meg a hallgatást:
– A bajtársaiddal, kik egykor veled voltak, mi történt? Rendben vannak?
– Egyikük biztosan halott. Két évvel ezelőtt Magyarországon megölték a törökök.
– Ah… Sajnálom. Magyarország, he?
– Az.
– Vettininek is vannak ott érdekeltségei. Ez miatt vagy a városban?
– Azt hittem, én tudhatok meg valamit, nem pedig én leszek kifaggatva.
– Bocsáss meg, kalmár szokás – mentegetőzött Falacci. – Viszont valamit elmondhatok neked, amit Velencében amúgy is megtudnál előbb vagy utóbb. A szultán alighanem megint Magyarországra megy, méghozzá a német király, Ferdinánd ellen.
Taldi ez után lement az arra folyó csatorna legközelebbi mólójához, és az ott várakozó gondolástól megkérdezte, hogy el tudja-e vinni egy címre, amit Mondi leveléből olvasott ki.
– El tudlak oda vinni – felelte a csónakos.
– Remek, egy órával napnyugta előtt idejövök, legyél itt!
Visszalépett a partra, majd a csodálkozó gondolást faképnél hagyva felszaladt a Rialtora felvezető utcán. Kétoldalt ékszerészek boltjai sorakoztak. Taldi úgy gondolta, mégsem illik üres kézzel látogatóba menni, ezért keresett egy megfelelő ajándékot. Egy gyöngyből – az eladó szerint igazgyöngyből – készült fülönfüggő, amelyet finom szövésű aranyháló vett körül, megfelelőnek tűnt. Megvette, zsebre vágta és hazament a szállására. Tamást kérdezte, járt-e náluk Vettini küldötte, de nemleges választ kapott.
– Ebédeljünk! – javasolta aztán.
Egy közeli étkezőben elköltötték az ebédjüket, aztán Taldi még beült egy borbélyhoz, és megborotváltatta magát. Mire végzett, az idő már jócskán elszaladt, és úgy ítélte meg, ideje indulnia a találkozóra. Felkereste a hátrahagyott csónakos fickót, akit ugyanott, ahol beszélt vele, meg is talált.
– Most mehetünk – mondta neki, és beszállt a gondolába.
A csónakban egy kényelmes, támlás ülőhelyen helyezkedett el, a gondolás mögötte állt, és evezőjével megindította a ladikot. A velencei a gondola végében állt, térdein, mint rugókon mozgott fel és alá, miközben ügyesen kormányozta és hajtotta a járművet a várost behálózó csatornák vizén. Kerülgette a többi a csónakot és bárkát, és mindegyiknek odakiáltott valamit. Végül aztán a parthoz sodródtak, és megálltak.
– Megérkeztünk?
– Igen, signor.
Taldi kiszállt, és kifizette a viteldíjat. Felnézett a háromszintes épületre, amely előtt állt. Az egyik erkélyen mintha látott volna valakit, de az alak hamar visszahúzódott. Rafael felment a bejárathoz vezető két lépcsőfokon, és megragadta az ajtóra szögelt kopogtató rézkarikáját. Döngetése nyomán hamarosan az ajtó kissé kinyílt, és egy középkorú nő arca jelent meg előtte.
– Jó napot, asszonyom, Rafael Taldi vagyok, signorita Mondihoz jöttem.
Az ajtó kitárult, és az asszony beengedte.
– Itthon van, ugye?
– Odafönt, fürdik – felelte az asszony, és becsukta mögöttük az ajtót.
– Akkor hát vár.
– Jöjj utánam!
Taldi elindult az asszony mögött, aki felvezette egy lépcsőn, és kinyitott előtte egy ajtót. Taldi belépett, és mikor odabent volt, megdöbbent.
– Dehát… – mondta volna az asszonynak, de az már el is tűnt, az ajtó becsukódott mögötte.
Taldi egy világos szobában állt, a nap fényét beengedték az ablakok széttárt spalettái. A szoba közepén egy jókora dézsa állt, feltöltve vízzel.
– Rafael! – szólalt meg Mondi kisasszony, aki benne ült. – Örülök, hogy eljöttél.
– Szívesen jöttem, signorita.
– Ezt jó hallani – mondta Mondi, ragyogóan elmosolyodott, és öröme jeléül kezét a szívére tette a melle fölött.
Rafael meglepetten nézte, és tekintete önkéntelenül is követte a mozdulatot, a hölgy apró kezét, ahogy megérintette magát a keble fölött, amelyen végigcsorgott a habos víz, le a domborulat ívén a mellbimbóik, amely a víz színével volt egy vonalban. Rafael nagyot nyelt, majd így szólt:
– Bocsásd meg, hogy korán érkeztem.
– Nem, szerintem nem vagy túl korai, azt hiszem, én ejtőztem túl sokáig a fürdővízben. Nekem kell bocsánatot kérnem.
Mondi ezzel felállt, és a törölközője után nyúlt. Karcsú volt, a bőre fehér, és csillogott rajta a víz. Taldi érdeklődése pedig most már épp olyan leplezetlen volt, mint a nő mezítelen teste. Közelebb is ment, és segítőkészen adta át neki a textíliát.
– Köszönöm!
A nő megfogta a törölközőt, de nem fedte el magát vele, hanem lassan, érzékien elkezdte felszárítani vele a vizet a válláról, majd megtörölgette az egyik keblét, miközben hol magát, hol a férfit figyelte. Rafael tekintete követte a nő mozdulatait, elidőzött a kihegyesedett mellbimbón, majd összefonódott Genevra tekintetével. Aztán odalépett elé, még mindig a szemébe nézve és kezét lágyan a csípőjére tette. Genevra felnézett rá és lehunyta a szemeit, ajkait pedig szétnyitotta. Taldi odahajolt hozzá és száját a felkínált ajkakra tapasztotta.
A vizek városában a közlekedésben jellemzően nem használtak lovakat és kocsikat. Az utak a csatornák voltak, a fő közlekedési eszköz a csónak. Ha pedig valaki a város egy, a Canale Grande-tól távolabb eső szigetére akart eljutni, az utazáshoz már egy kisebb hajót kellett igénybe vennie.
Genevra Mondi is ezt tette. Hajóját dobálták a hullámok, ahogy az Murano szigeteihez közeledett. A hajósok biztos kézzel irányították bárkájukat, mint azt egész életükben is tették, Mondi hát nem aggódott. A lagúna korántsem volt mindenütt hajózható. A velencei építésű gályák általában kisebb merülésűek voltak, mint más államok tengerjáró hajói, de még így sem lehetett velük akárhol hajózni a szigetek közt. A hajózható útvonalakat cölöpök jelölték, minden hajónak érdemes volt azok mentén közlekedni, különben könnyen megfeneklettek. A város hosszú történetében kétszer is előfordult már, hogy a cölöpöket fölszedték, és így a támadóknak esélyük sem volt a biztonságos hajózásra.
Mikor a velencei kereskedők rájöttek, hogy az európai előkelőségeknek és a tehetősebb polgároknak milyen nagy haszonnal adhatnak el luxus cikkeket, megpróbálkoztak azzal, hogy egyes termékeket ne távoli földekről szállítsanak haza, hanem maguk állítsák elő őket. Ilyen termék volt az üveg, melynek iparát azokon a Velencéhez tartozó, de a központtól némileg távolabb eső szigeteken alakították ki. Genevra Murano felé tartott, de célja nem az üvegfúvók szigete, hanem egy az melletti, egészen apró földdarab volt.
A szigeten, melynél végül partot értek, csupán egyetlen épület állt, egy kápolna. Már több hajó is horgonyzott ott, ami azt jelentette, hogy nem elsőként érkezett, de ez nem is állt szándékában. Hajója kikötött, és a kisasszony egyedül lépett partra, még testőre, Dario sem követte a szárazföldre. Mikor rátért a kápolnához vezető kövezett útra, a parti sziklák mögül két őr lépett elé, és elállták az útját.
– Szent-Márkért és Velencéért – mondta egyikük.
– Keresztény és velencei – szólt Mondi.
Az őr bólintott, majd kezével kérőn intett. Genevra szemérmetlenül felemelte szoknyáját és betekintést engedve mutatta meg, hogy nincs nála elrejtett fegyver. A másik őr a biztonság kedvéért felül is megtapogatta, tőrt vagy kést keresve. Műveletét faarccal végezte, lerítt róla, hogy kötelességtudatból és nem kéjvágyból cselekedett.
Végül tovább engedték, és ő folytathatta útját a kápolna felé. Fekete ruhát viselt, és fekete maszk takarta az arcát. Afféle álarc volt rajta, mint amilyeneket a karneválokon hordanak, ám egyszínű, tolldísz nélküli. Az épület, ahova tartott, velencei mércével nem számított nagynak, a tenger királynőjének építészeinek megbízói ugyanis szerették a monumentális építményeket. A kápolna azonban kívül esett a mecénások és a lenyűgözendő nézőközönség látóterén. Kicsi volt és díszítetlen, alaprajza szabályos kört formázott.
A bejárat vasalt ajtaja megnyílt előtte, ő pedig belépett. Odabent sötét volt, csupán néhány gyertya világított és a körtemplom szűk ablakain is kevés fény áradt be. Térdet hajtott és keresztet vetett, majd elfoglalta helyét a fal mellett. Többen is voltak már odabent, mindenki fekete ruhát és dísztelen, fekete maszkot viselt. A padlón egy fehér kövekből kirakott kör, benne egy egyenlő szárú kereszt volt látható, és az ábra az egész alapzatot felölelte. A kereszt közepe az épület mértani középpontjára esett. A falon körben, fejmagasság fölött kőfaragványok voltak, melyek legtöbbször körbe foglalt kereszteket, néha pedig halat ábrázoltak.
Mondi várt, és magában imádkozott, miközben érkezett még néhány sötét ruhás, álarcos látogató, hogy részt vehessenek a rituálén, ami hamarosan el is kezdődött. A szertartást a középre belépő mester vezette. Részleteket olvasott a szentírásból, különösen Márk evangéliumából. Az evangélium után egy máshol ismeretlen könyvet vett maga elé, és így szólt:
– Az Úr1453-ik évében június 29-én Konstantinápoly elestének híre eljutott Velencébe, majd szétáradt a keresztény világban. Konstantin nemes városát a keresztény emberek elveszítették, és elnyerte a törökök fejedelme, Mohamed, az apokalipszis tengerből kiemelkedő fenevada.
Mély, zengő hangja uralta a kápolna belső terét. Belenézett a könyvbe és idézett belőle:
– A keresztény fejedelmek és a pápa hagyták, hogy Konstantinápolyt, a Kelet fővárosát meghódítsák a törökök. Csak Velence és Genova nyújtott Bizáncnak segítséget. A Kelet fővárosában kardélre hányták Konstantin utódját a népével együtt, megszentségtelenítették az Úr templomait, beszennyezték Justinianus csodálatos építményét Mohamed förtelmes kultuszával, tönkretették a Szűzanya és más szentek képeit, ledöntötték az oltárokat, disznók elé vetették a mártírok ereklyéit, megölték a papokat, megbecstelenítettek asszonyokat és hajadonokat, még az Úrnak felszentelt szüzeket is, lemészárolták a város nemeseit a szultán lakomáján. Gúnyos kiáltások közepette, megvetéssel hordozták körül táborukban a mi keresztre feszített Megváltónk képmását, leköpték és sárral mocskolták. A török császár sohasem fogja letenni a fegyvert, amíg nem teljes a győzelem vagy a vereség. Számára minden győzelem lépcsőfok a következőhöz mindaddig, amíg a Nyugat összes fejedelmének leigázása után el nem pusztítja Krisztus evangéliumát, és rá nem kényszeríti hamis prófétájának törvényét az egész világra.
Miután hangja elhalt és szavai már csak a hallgatósága lelkében visszhangoztak, becsukta a könyvet.
Az összegyűltek ezek után közösen imádkoztak, majd egy kupa járt körbe a jelenlévők között, melyből bort ittak. A kupa nyele aranyozott volt, kelyhe azonban csontból, egy emberi koponya felső részéből, a fej kúpjából készült.
A szertartás végeztével került sor a megbeszélésre. Először olyan témáról szóltak, melyet minden tag hallhatott, majd a mester felszólította őket, hogy aki nem tartozott a belső körhöz, az hagyja el a templomot. Mondinak is távoznia kellett. Alig lépett ki az ajtón, amikor egy férfi simult melléje.
– Taldi rendben van? – kérdezte halkan a maszkos férfi.
– Igen – felelte Mondi, szintén csendesen.
– A Tanács számít rád. Ezúttal nem tűrnek hibát.
– Nem lesz gond.
A férfi ellépett tőle, Mondi pedig visszament a hajójához.
A városba visszaérve Genevra ismét partra szállt, Dario pedig árnyékként követte. Nem a Vettini palota közelében jártak, hanem egy másik palazzohoz akart eljutni, amikor az egyik sarkon hirtelen előtte termett egy lány. Törpe testőre először nem is reagált rá, hiszen annyian voltak az utcán, hogy minden közeledőt nem tarthatott távol, ráadásul nem is az volt a dolga, hiszen nem a Tízek Tanácsának valamelyik tagját – előkelőt az egyenlők között – őrizte, hanem csak egy névtelen kisasszonyt.
A velencei lány megtorpanásra késztette Genevrat, de a nélkül, hogy az arcába nézett volna, valamit a kezébe nyomott, aztán szó nélkül megfordult, és elsietett. Genevrának rá sem kellett néznie, hiszen érezte, mi került a tenyerébe. Összeszorította, hogy ne is látszódjon, aztán odafordult Dariohoz:
– El kell mennem, egyedül, estére megint a palotában leszek.
A törpe bólintott.
– Ne kövess! – mondta még neki búcsúzóul, és faképnél hagyta.
A torkában dobogó szívvel sietett végig az utcákon, át a csatornák fölött átvezető fa és kőhidakon. Markát szinte égette a szimbólum, amit az idegen lánytól kapott. Egy apró rézkereszt volt csupán, közepébe foglalva egy emberi koponya stilizált képével.
Elérte a házat, ahova igyekezett. Még egyszer körülnézett, majd benyitott a gyalulatlan deszkákból készült, jelöletlen ajtón. Belépett és becsukta maga mögött, és hirtelen teljes sötétség vette körül. A helyiségben talán nem is volt ablak, talán csak a zsaluk voltak csukva, mindenesetre a kinti fények után ott semmit sem látott. Szólni akart, de elcsuklott a hangja. Nyelt egyet, majd megpróbálkozott vele még egyszer:
– Eljöttem.
Előtte alakot öltött valami, egy emberformájú árny, és halk, rekedtes hangon szólt hozzá:
– Azt jól tetted.
– Mit akartok tőlem? – kérdezte a nő remegő hangon.
– Nem tudod?
– Pontosan akarom tudni.
A sötétben formálódott alak hirtelen ott volt egészen közel hozzá, a hangja az arca előtt szólt, bár a leheletét nem érzékelte:
– Akarod?
Genevra nyelt egyet és önkéntelenül hátrált néhány lépést, míg beleütközött az ajtóba. A rekedt hangú árny újabb kérdést intézett hozzá:
– Mit akar az az eltévelyedett eretnek gyülekezet Magyarországon?
– Elhozni valamit a Vettini-ház részére.
– Ezt te is így gondolod?
Genevra elbizonytalanodott, hogy igennel feleljen-e. Úgy érezte, nincs elég akaratereje ahhoz, hogy valami valótlant közöljön kihallgatójával. Az, mintha a fejében kutakodott volna, mintha képes lett volna áthatolni a koponyáján és bejárni gondolatai szövevényét. Rövid habozás után csak ennyire tellett tőle:
– Nem tudom.
– Hát tudd meg, mindenki érdekében.
– Igenis – felelte engedelmesen a kisasszony.
– Távozhatsz – hangzott az elbocsájtás, mint valami gyóntatás után, azzal a kötelezettséggel, hogy a feloldozáshoz el kell még végezni a penitenciát.
Taldi nem találkozott többet Vettinivel. Amíg Velencében tartózkodott, csak signorina Mondi érintkezett vele. Rafael ezen érintkezéseket egyáltalán nem bánta, még akkor sem, ha olyan együttlétre, mint első velencei éjszakáján, többé már nem került sor. Őt mégis örömmel töltötte el a nő közelsége, még akkor is, ha az általában együtt járt mélynövésű testőrének jelenlétével, és fürkész pillantásainak elviselésével. A szerződést, melyben az állt, hogy Vettini őt felfogadta egy feladatra, is ő hozta el neki. A velenceiek mindenről írást készítettek, feljegyezték az árakat, a szállítmányokat, az útvonalakat és mindent, ami velük és körülöttük történt. Természetesen a megállapodásokat is. A summa, amely Taldi markát ütötte, hatalmas volt, akkora, mint egy bailo, egy magas rangú, gyarmati tisztviselő egyévi juttatása. Az aranydukátok pedig híresen tiszták és értékállóak voltak, mindenütt szívesen látták az egyik oldalon oroszlánnal, a másikon pedig a Szent Márk előtt térdeplő dózse képével díszített csillogó érméket.
Bár a velenceiek csatakiáltása a harctéren úgy hangzott, hogy „Aki Szent Márkot szereti, kövessen!”, a valódi jelmondatuk köztudottan a proficium et honorem, a hasznot és dicsőséget volt.
A légyottokon kívül Genevra egy találkozóra is elvitte, ahol Taldi megszemlélhette azokat az embereket, akiket útitársaiul kijelöltek. Mivel Mondi úgy fogalmazott, hogy az az ő csapata, Taldi jónak látta, hogy katonaként mutatkozzon előttük, ezért aztán Magyarországon megszerzett tiszti rangját használta.
– Signor Taldi vicehadnagy – mutatta be őt Fehér a felsorakozott férfiaknak.
Taldi végignézett rajtuk, és nem lepődött meg. Marcona megjelenésű, harcedzett férfiakat várt, és kapott is. Nyolcan voltak, mind szikárak és kemény tekintetűek. Taldi úgy vélte, egy ember pillantásából meg tudja mondani, hogy gyilkolt-e már valaha. Azokon az embereken – szinte mindegyikük szemében – látta azt a dacot, amely képes szembenézni a halandó léttel járó elmúlással, akkor is, ha az az övé, és akkor is, ha azt éppen neki kell másnak megmutatnia.
– Tudjátok, hova megyünk? – kérdezte őket.
Nem feleltek, ezért közelebb lépett az egyikhez, és közvetlenül előtte állva megismételte a kérdést.
– Ungheria – felelte az előtte álló.
Taldi elfordult tőle, majd hirtelen visszafordult, és ököllel gyomorba vágta a válaszadó mellett álló fickót. Az hátratántorodott, összegörnyedt és sziszegett, miközben nyál csöpögött a szájából.
– A vicehadnagy nem komálja, ha meg kell ismételnie a kérdését – magyarázta nekik Fehér rossz olaszsággal, de vélhetően megértették.
– Úgy van, Magyarországba megyünk – folytatta Taldi a közjáték után. – Járt már valamelyikőtök ott?
– No, signor – felelték mind a nyolcan.
– Ki a rangidős?
– Én – szólt egy busa fejű alak, aki korban is, nem csak rangban, a legelöl járhatott a bandában. – Fedélzetmesterként szolgáltam.
– Mindenki tengerész volt?
Ketten szóltak, hogy ők nem, a többiek igen.
– Hogy hívnak? – kérdezte Taldi a busa fejűt.
– Rocco, signor.
– Jól van. Ez most nem a flotta, Tamás az egyik tizedesem, te pedig leszel a másik. Mától te felelsz mindenkiért, ha valakiért nem akarsz, most tedd ki a csapatból.
Rocco végignézett az embereken, akik mind nála, a harminc éves veteránnál fiatalabbak voltak. Miután sötét szemeivel megmustrálta őket, így szólt:
– Mindenki maradhat.
– Legyen. Három hét múlva indulunk. Azt ígérték, addigra itt lesz az ellátmányunk – itt Taldi Mondi kisasszonyra vetett egy pillantást, mivel Vettini rajta keresztül tette az ígéretet. – Ezt én előtte még ellenőrizni fogom, akkor majd téged is ide várlak, Rocco.
– Igen, uram.
A sor legvégén álló fickó azonban váratlanul mormogott valamit:
– Mocskos déli patkány.
A vicehadnagy szúrós tekintettel fordult feléje. A többiek mintha hátráltak volna egy-egy lépést és talán össze is húzták magukat, az az alak a végén azonban meg mintha megnőtt volna. Arasznyival magasodott társai fölé, vállai szélesek voltak, köztük szögletes arccsontozatú, erőteljes állkapoccsal bíró fej ült. Rafaelt egy harci kutyára emlékeztette.
– Rocco, úgy tűnik, annak az embernek gondja van velem.
– Nem, signor – hebegte Rocco. – Caesar félrebeszél.
– Ha te mondod…
Taldi sarkon fordult, és távozott. Fehér és Mondi, no meg az elmaradhatatlan Dario követték, ahogy elhagyta azt a raktárépületet, ahol a találkozót tartották.
– Én milyen rangban leszek a csapatban, vicehadnagy? – kérdezte odakint Genevra.
– Ezek szerint te is velünk tartasz – állapította meg Rafael. – Vettini ezt eddig még nem említette.
– Most már tudod – mondta a kisasszony, és belekarolt. – Örülsz neki?
– Nem repesek.
*Velence itáliai szárazföldi területe