Beküldve:

Az utolsó haditanács

Az Úr 1526-ik esztendejében, kisasszony havában, Keresztelő Szent János feje vételének napja előtt egy héttel a magyar haderő Budától kilenc mérőföldre délre, a Duna mellett gyülekezett Lajos király hívására azzal a céllal, hogy az országra törő veszedelemnek, az oszmánok félelmetes seregének útját állja.

A sok ezer katona, nemesi felkelő és hadba hívott jobbágy két táborban oszlott el. Az egyikben a déli országrészek által kiállított csapatok voltak a temesi ispán és a kalocsai érsek parancsnoksága alatt, a másikban meg mind a többiek, akik szerte Magyarországból, meg azon túlról is, oda érkeztek.

Az érsek, Tomori Pál, éjszakába nyúló megbeszélést folytatott a lengyel tábormesterrel, Gvnoienszkyval arról, hogyan is lehetne a táborokat úgy átszervezni és megerősíteni, hogy azok a legvédhetőbbek legyenek. Gvnoienszky az udvari szokásoknak megfelelően nyugatias öltözetet viselt, amihez illő fekete fejfedője, egy tollas barett is volt rajta. Ezzel szemben Tomori – magas méltóságához egyáltalán nem mérhetően – csak egyszerű szerzetesi csuháját hordta. Az érsek valaha katona volt, várnagyi rangot viselt, aztán beállt a legszegényesebb életet élő rendbe, a ferencesek közé. Onnan csak a pápa határozott utasítására volt hajlandó visszatérni a világba és ismét kardot kötni az oldalára a kereszténység védelmében. A királyi udvar ugyanis három esztendővel azelőtt úgy találta, hogy ő az egyetlen vezér, aki képes lehet rendet tenni a déli határon elhatalmasodó fejetlenségben, amely Nándorfehérvár elvesztése után alakult ki.

A sátorba, ahol éppen gyertyafénynél tanácskoztak, váratlanul berontott Perényi Péter, a temesi ispán, aki ugyancsak feldúltnak tűnt. Tomori és Gvnoienszky feléje fordították szakállas arcukat, és kérdő tekintettel néztek rá.

– Teringettét! – dohogta az ispán köszönés helyett.

Perényi lihegve az asztalon álló boroskancsó után nyúlt. Töltött magának, kiitta, majd így szólt:

– A kancellár őfelsége megbízásából járja a másik tábort, és igyekszik meggyőzni az urakat, hogy… – nem fejezte be, hanem lecsapta a kupáját, és levetette magát egy üres karszékbe.

– Gondolom arról, hogy a sereg vonuljon hátrébb – egészítette ki az elhangzottakat Tomori.

– Úgy van, teringettét!

Tomori sóhajtott, és a fejét rázta.

– Egyetlen esélyünk, ha itt mérkőzünk a törökkel.

A másik két katonaember egyetértően bólogatott. Tapasztalt hadfiak voltak, ismerték a török erejét és a saját embereik képességeit is. A szultán hada a nyár folyamán elfoglalta már a Nándorfehérvár után következő végvárakat: Péterváradot, Újlakot, és mind a kisebb erősségeket a Száva és a Duna-Dráva vonal között. Azon az estén pedig Podmaniczky Mihály hozta a hírt a királynak, hogy a törökök Eszéknél átkeltek a Dráván, tehát már az ország belső vidékein jártak.

Eszéktől a magyar táborig csupán öt napi menet volt a távolság. Rendezetten hátrébb vonulni egy nagy létszámú, gyakorlatlan hadsereggel, mikor a török száguldó lovassága bármikor a nyakukon lehetett, istenkísértés lett volna. Szétzilálták volna őket, miközben az ellenség felprédálta volna a fél országot. Ezt a három katona azonnal belátta. Reményüket csak abba vethették, ha ők választhatják ki a helyet, ahol csatát vállalnak. Bár ők ezt így látták, mindenki mást még meg kellett róla győzniük.

Másnap ült össze a haditanács Mohács közelében, abban a házban, amelyet a pécsi püspök bocsátott a király rendelkezésére. Sokan jelen voltak a főurak és a hivatalt vagy méltóságot viselő emberek közül. Legalább hárman azonban, akiknek a szava nagyon is számított volna, még nem érkeztek meg a táborba: Szapolyai, az erdélyi vajda, Batthyány, a horvát bán, és a neves zsoldosvezér, Frangepán. Őfelsége, a húsz éves Lajos király viszont ott volt, és felkérte az esztergomi érseket, hogy imájával nyissa meg a tanácskozást.

Az urak felálltak, kivéve a nádor Báthori Istvánt, akinek köszvényes lába és hajlott kora miatt elnézték, hogy ülve maradt. Majd’ minden résztvevő mögött ott állt egy-egy apród, lesve ura kívánságait. A nádort viszont kettő is elkísérte mindenhova, akik nem csak bort töltöttek neki, hanem a mozgásban is segítségére voltak.

A felettébb testes Szalkai, az esztergomi prímás rövid imát mondott, melynek végeztével a szót visszaadta a királynak. Őfelsége pedig rögtön Tomorihoz fordult, és így szólt:

– Pál főkapitány mekkorára teszi hadseregünk létszámát?

Tomori, akinek aszketikus megjelenése szöges ellentéte volt a másik érseknek, felállt, és válaszolt:

– Úgy számítom felség, hogy a táborokban összesen mintegy húszezer fegyverese van felségednek.

A nádor köhintett, majd rekedtesen, de jól hallhatóan Tomorihoz intézett egy kérdést:

– Nagyságod miért nem egyesíti a délről hozott katonák táborát a király hadával? Miért vagynak két külön helyen? Talán ragály ütötte-e fel fejét a kegyelmed emberei között?

– Nincs tudomásom fertőző megbetegedésekről – felelte Tomori. – A két tábor egyesítését magam is szükségesnek látom, azonban éppen fordított módon. A királyi tábort vinném a déli megyék és végváriak közös seregéhez, azt a helyet ugyanis alkalmasabbnak találom, mivel az a Karasica átkelőihez közelebb helyezkedik el.

– Mohácsnál viszont könnyebben csatlakozhatnak hozzánk a még érkező csapataink – ellenkezett a másik fővezér, Szapolyai György. – Szlavóniából, Horvátországból és a csehektől még legalább tízezer harcos van ide úton, az erdélyi vajda pedig még ennél is számosabb és igen jó katonaságot hoz őfelsége megsegítésére.

– Pál főkapitány – szólalt meg ismét a király, – egy jelentésedben azt tudattad velünk, hogy több százezer fős az a török sereg, amellyel a mi húszezrünknek csatát kellene vállalnia.

Lajos király szavai tőrként hatoltak Tomori lelkébe. Őfelsége ugyanis láthatóan a létszámok felemlegetésével kívánta őt kellemetlen helyzetbe hozni, és színvallásra kényszeríteni. A puszta számok ugyanis egyértelműen ellenük szóltak, viszont azok nyilvánosságra hozatalával pont egyetlen erősségüket, a katonák lobogó harci kedvét olthatták volna el. Az érsek elsápadt, nyelt egyet, majd válaszolt:

– A török császár talán háromszázezer emberrel igyekszik erre, felség.

Erre aztán nagy hangzavar támadt az urak között. Voltak, akik sokallták a számot, mások meg helyben hagyták, mindenesetre szinte mindenkinek volt valami megjegyzése hozzá. Végül a nádor tett csendet, és így a király ismét szólhatott:

– Nagyságod tehát olyan nagyra tartja katonáink vitézségét, és oly biztosnak gondolod az Úr segedelmét, hogy úgy véled, ilyen arányok mellett is mérkőzhetünk Szolimánnal? Vagy talán valami más az, ami ekkora merészségre alapot adhat?

– Némelyek azt állítják, hogy a janicsárok legvitézebb része már elhullott az utóbbi évek háborúiban, és így ez a testület, mely a török császár erejének gerincét adja, elvérzett. De a Péterváradnál tapasztaltak eme következtetésre nem adnak okot, felség. Viszont számítok a török hadsereg egy másik fontos részére, a tüzérségre, amelyben leginkább keresztény pattantyúsok szolgálnak, és feltételezem, hogy a részben pápai támogatásból felállított seregünkre, és felségedre, ki jó keresztény király hírében áll, nem fognak a csatatéren tüzet nyitni.

Az egyik jelenlévő, a váradi püspök, aki igen ifjún nyerte el címét, tiszteletlenül és cinikusan felnevetett. Néhányan rosszallóan fordultak felé.

– Ferenc püspök úr talán más véleményen van? – kérdezte erre a koros Drágffy János, az ország bírája.

– Megbocsássatok nekem, amiért Pál érsek uram e feltételezésében kételkedem, de én úgy vélem, hogy a Szolimánnál szolgáló pattantyúsokat, bármilyen hitűek is legyenek, leginkább csak az arany motiválja. Ha ez nem így lenne, akkor bizonnyal sem Nándorfehérvárt, sem Rodoszt, sem most Péterváradot nem lőtték volna olyan buzgalommal rommá, mint ahogy azt a török vezírek parancsára nyilvánvalóan megtették.

– Várvívásnál sokat nyomhatnak latba a tarackok, de nyílt mezőn már kevésbé számítanak. Ott a lovasság dönti el az ütközet kimenetelét – osztotta meg véleményét hallgatóságával a nádor.

– Mégis hány ágyúval tart erre a török? – kérdezett közbe Brodarics kancellár.

– Csak a nagyobb és közepes fajtákból háromszáznál is többet hoznak – felelte a jól értesült Tomori.

– Értem, főkapitány. Na és mekkora lehet az a hadra fogható lovasság, amellyel a nádor szerint igazán számolnunk kellene?

– Úgy hatvanezer lehet a harcolni képes lovas, és mintegy tízezer a gyalogos janicsár.

Az érsek ismét nagy számokat mondott, az arányok nyilvánvalóan nem a magyaroknak kedveztek. Mielőtt azonban mindenki számokkal kezdett volna el dobálózni, a nagy tekintélyű temesi ispán, Perényi Péter vette magához a szót:

– A Drávától idáig Pál érsek mellett lovagoltam, és folyamatosan harcoltunk a törökkel. Katonáink vitézek, lelkesek, és bizton állíthatom, meg tudják verni a törököt.

Ekkor váratlan esemény zavarta meg a tanácskozást, odakintről zajongás hallatszott. Egy küldöttség érkezett a végvári katonáktól, akik követelték, hogy a királlyal beszélhessenek. Tomori már azon volt, hogy kimegy hozzájuk, és megfegyelmezi őket, de Perényi ispán cinkosan a szemébe nézett, és egy fejmozdulattal eltérítette ebbéli szándékától.

Lajos félrevonult a katonák követeivel, és külön, titokban beszélt velük, aztán ismét megjelent a tanácsteremben a végváriak kíséretében. Miután a király helyet foglalt, az egyik újonnan érkezett vitéz szólt:

– A katonák testvériségének üzenetét hoztam: Urak! Jól gondoljátok meg, mit tanácsoltok őfelségének, mert ha nem akartok a törökkel harcolni, akkor velünk fogtok!

A döbbenetes bejelentés mindenkit meghökkentett, talán csak az elégedetten mosolygó Perényit nem. A döntés az ütközet megvívásáról hamarosan megszületett, és a tanácskozás befejezettnek nyilváníttatott. A merészséget, hogy a szultán hadával szembe akarnak szállni, a váradi püspök így kommentálta Lajosnak:

– Felséged jól tenné, ha a kancellár urat már most Rómába küldené, és általa őszentségét fölkérné, hogy a csata napját húszezer magyar vértanú ünnepévé nyilvánítsa.

 

Beküldve:

Naszádosok

Egy részlet a készülő regényből:
…

1526. augusztus 29.
Magyarország

Balkai Demeter naszádos vajda aggodalmasan nézett végig a flotta maradványain. Nyolc jól megépített, gyors járású folyami naszád állt bevont vitorlákkal és evezőkkel a part mellett kikötve. Az utolsó nyolc naszád a magyar király dunai hajóhadából. Nyár eleje óta sokat harcoltak és egyre csak fogyatkoztak, hajóban, emberben egyaránt.
Szalánkemén, Pétervárad és Mohács. Ahogy a török szárazföldi hadsereg nyomult előre, előtte ott járt a Dunán az Oszmánok vízi hada – több száz gálya és sajka – melyek arányaiban még jobban felülmúlták a magyar erőket, mint ahogy az a gyalogság és a lovasság viszonylatában volt.
A legutóbbi összeütközés után a magyarok Dunaföldvárig húzódtak vissza, és ott kötöttek ki. A legénység tagjai nagyrészt a parton voltak, komoran hallgattak, csak néha vetettek sötét pillantásokat egymásra, vagy éppen dél felé, ahol a mezei csata dúlhatott. A hajóhad főparancsnoka, Bosics fővajda nem volt velük. Miután kikötöttek, ő lóra kapott, és kíséretével a szárazföldön Mohácsnak indult azért, hogy a király mellett lehessen, a flotta maradékának parancsnokságát pedig Balkai vajdára bízta.
Az első menekülők késő délután érkeztek. Csatakos lovakon, szemükben rémülettel, és arról beszéltek, hogy a török elfoglalta a tábort.
– A király is ott volt? – kérdezte tőlük Balkai.
– Nem, Lajos király és a hadsereg a tábortól egy mérföldre délre állt fel, és csatarendben nézett farkasszemet a nagyvezír csapataival.
A menekülők tovább mentek a budai úton, közülük egynek sem állt szándékában maradni. De nem is katonák, hanem csak egyházi és udvari emberek voltak. Az égen, valahol Mohács fölött fekete felhők gyülekeztek, vihar készülődött. Rájuk azonban még sütött a nyugati felhők közé alábukni készülő nyári nap.
– Ma estig eldől a sorsunk – jegyezte meg az egyik hajó parancsnoka.
Ezt a többiek is így gondolhatták, ahogy nyilván a vajda is ekképpen vélekedett. De ő nem hagyta tovább aggodalmaskodni a legénységet, mindenkinek feladatokat osztott:
– Egy hajónak vízre kell szállni, és lejjebb ereszkedni a folyón.
A tisztek nem szóltak, figyelmesen hallgattak. Balkai folytatta:
– A létszámunk hiányos, de egy naszádot feltöltött állománnyal teljes harckészültségbe helyezhetünk. Amennyiben így teszünk, további három hajót tudunk még mozgatni. Az egyikkel a mi sebesültjeinket fogjuk szállítani, a másik kettő készen kell álljon arra, hogy menekülőket vagy más sebesülteket vegyen a fedélzetére. A harcra kész naszádnak kell számukra a fedezetet biztosítania, ezt magam fogom irányítani.
– Igenis – felelték a parancsnokok.
Balkai azután még utasított egy tizedest, hogy vegyen maga mellé két embert, és váltsa le a parti őröket. Lejjebb a folyam mellett ugyanis egy figyelőpontot állítottak fel, ahol három naszádos kürttel őrködött, készen arra, hogy jelezzenek, ha a vízen török hajók bukkannának fel.
– Mi lesz a maradék négy naszáddal, vajda uram? – kérdezte Csolnoki, az egyik vicevajda.
– Nem juthatnak török kézre.
– Tűzzel?
Balkai bólintott.
– A használható felszerelést és minden vasat át kell rakni a tovább induló naszádokra.
Megvizsgálták a hajókat, és kiválasztották a négy legjobb állapotban lévőt, a többit pedig elkezdték leszerelni. Már alkonyodott, amikor a településen áthaladt a menekülők egy újabb csoportja.
– A csata elveszett! – kiáltozták.
– Itt a vég!
A helyiek kétségbeestek, de a naszádosok nem pánikoltak. Két hónap alatt háromszor is szembeszálltak már a törökkel. Ha a pogányok győztek, és feléjük tartottak volna, akkor legfeljebb még egyszer megütköztek volna velük. Bár létszámban a magyarok szinte mindig hátrányban voltak a támadó kontyosokkal szemben, a folyami ütközetekben azonban általában előnyösebb pozícióból vehették fel velük a harcot, mégpedig azon okból kifolyólag, hogy a törököknek árral szemben kellett haladniuk.
Már egészen besötétedett, mikoron újabb lovasok érkeztek, ezúttal a naszádos fővajda hírnökei. Serényi vajda és Ivancsics vicevajda voltak azok.
– A fővajda úr parancsa, hogy ahány naszáddal csak lehet, menjünk fel Budára – közölte vele Serényi.
– Ott vesszük fel a harcot? – kérdezte Balkai.
– Ahogy azt magad is tudod, vajda uram, Budáig nincs más erősség a Duna mentén. Csakis így lehet – felelte Serényi Tamás.
– Akkor hát Buda – bólintott Balkai.
Négy hajóval a tervek szerint útnak indultak, négyet pedig hátrahagytak. A lángoló naszádok jó ideig bevilágították a Dunát Földvárnál.

A lovasság gyorsabb, mint az evezve, árral szemben haladó hajók a Dunán. A törökök mégsem előzték meg őket, mivel a győztes Szulejmán Mohácsnál az első éjszaka még abban sem volt biztos, hogy hadai egyáltalán győzelmet arattak-e. A törökök lovaik mellett, harckészültségben, átázva, dideregve várták a csata utáni reggelt. Egy sereg ilyen állapotban aznap persze már nem volt hadra fogható. A szultán az azt követő napon is csak portyázókat küldött ki, fő erejét a táborban tartotta.
Budán erről azonban nem tudhattak, oda az ütközet rémült túlélői vitték meg a csata hírét, és azt koránt sem tárgyilagosan adták a városlakók tudtára, így nem csoda, hogy a polgárság berkeiben a pánik lett az úr.
A négy naszád is csak jóval később érkezhetett meg. Balkai egyenesen a vár alá kormányozta őket.
A pesti és budai oldal között, a vár tövében kiépített zárólánc nem volt zárva, áthaladhattak fölötte. Ami még hanyagabb és bosszantóbb volt, hogy a csörlőház tornyában még őrség sem posztolt.
– Olyan, mintha már Buda is elesett volna – jegyezte meg Csolnoki.
A hajók kikötöttek, és Balkai a legrövidebb úton, a várba vezető vízhordó lépcsőn felrohant a várba, névleg azért, hogy a prefektusnál jelentkezzen, valójában inkább a kíváncsisága okán. A vár egy mészkőhegyre épült, remek kilátással a folyamra, a városra és az átellenben fekvő pesti oldalra is. Odafent, a falak között aggasztóan kevés embert talált, katonát pedig még elvétve sem. Megtudta, hogy a vészhírre Mária királyné Szalaházy Tamás veszprémi püspökkel, kancellárjával, Thurzó Elek tárnokmesterrel és Bornemisza János budai várnaggyal és pozsonyi főispánnal elmenekült Budáról. A vár védelmére láthatóan senki még csak nem is gondolt. Ilyen formán pedig a városéra sem igen. A lakosság nagy részét adó német polgárok részint már elmentek, részint még értékeiket pakolták. A magyarok zavarodottak voltak, némelyek fosztogattak, mások örvendtek a németek távozásának, megint mások a királyt gyászolták. A zsidók állítólag reménykedve várták a szultánt, szerintük a török őket, mivel nem keresztények, nem akarta bántani.
Balkai izzadtan, kimerülten, lázas tekintettel, zavarodott fejjel érkezett vissza a naszádokhoz. Amit megtudott, közölte a legénységgel.
– Ottan még elég nagy mozgolódás van – mutatott Csolnoki a távolabbi rakpart felé.
Amott több hajó is állt kikötve, az embereinek, amíg Balkaira várakoztak, volt idejük megszemlélni őket, és látták, hogy ide-oda járnak az emberek a hajók és a város között. Balkai elrendelte, hogy menjenek oda hozzájuk.
Sok bárkát találtak ott, melyek induláshoz készülődtek. A rakpartról szorgalmas emberek mindenféle bálákat, ládákat és hordókat rakodtak be rájuk.
– Kegyelmetek meg kinek a megbízásából ügyködnek itten? – kérdezte Balkai a vezetőjüknek látszó alaktól.
A férfi fekete köpenyt és fácántollal ékes kalpagot viselt. Végignézett a naszádos vajdán és közölte vele, hogy a kincstartó bízta meg őket a várbeli értékek elszállításával. Gyorsan pecsétes iratot is mutatott, nehogy még holmi rablónak tartsa őt a vitéz úr. Azután pedig Bornemisza várnagy írott parancsát is elővette, mely szerint minden hajónak el kell hagynia a várost, a beérkező királyi katonáknak pedig Pozsonyba kell menniük a királynő védelmére.
– Ez kegyelmeteknek is szól – tette hozzá a rakodás felügyelője. – Ami számunkra igen kedvező hír, hiszen így kegyelmetek hadihajói kíséretet biztosítanak a kincstári szállítmánynak.
Balkai végignézett a kikötött hajókon. Tucatnyit látott félig vagy egészen megpakolva már.
– Nem is gondoltam volna, hogy ilyen gazdag kincstár van Budán.
– Nem csak a király és királynő, de Thurzó uram vagyona is itt van – mondta a felügyelő, majd lehalkított hangon hozzátette: – Ha nem tévedek, az nagyobb is, mint az udvaré. A tárnokmester úr pedig nem lesz szűkmarkú azokkal, akik segítenek mindezt a török és a fosztogató pórnép elől biztonságba helyezni.
Mintegy szavai megerősítéseként fegyveres csapat tűnt fel a rakpartra vezető úton, akik egy társzekeret kísértek. Nem tűntek várkatonáknak, inkább felbérelt kardforgatók lehettek.
– Mindent értek – mondta Balkai. – Még beszélünk.
Otthagyta a rakodókat és visszatért naszádjaihoz. Összehívta a tiszteket, hogy megtanácskozzák a lehetőségeiket. Közben az a hír is elért hozzájuk, hogy a Morvaországból érkező zsoldoshad, melyet a török ellen gyűjtöttek, akkor valahol Győr környékén járhatott. Mohácsra, de még Budára sem érhettek el időben a csatáig, de azóta a nádor, vagy valamelyik főúr Felső-Magyarországból még az élükre állhatott volna. Annak a hadnak pedig, ha a Duna mentén akart volna Budára vonulni, naszádosokra is szüksége lehetett volna. Az, hogy velük egyesítse kicsiny csapatát, még mindig jobb elképzelésnek tűnt Balkai előtt, mint hogy tétlenül várakozzanak a parancsnok nélkül maradt budai vár alatt.
Végül a tanács arra jutott, hogy Serényi egy hajóval Budán marad, hogy bevárja a még beérkező magyar katonákat, köztük akár Bosics fővajdát is, Balkai meg három naszáddal a Pozsony felé tartó karaván kíséretéül szegődik.
A konvoj parancsnoka nem akart késlekedni, és bár a naszádok evezősei csak néhány órát pihenhettek, Balkai még is beleegyezett az elindulásba. Úgy gondolta, alkonyatra elérhetik Visegrádot, másnap Esztergomot is, és ott a törökök vagy a fosztogatók jelentette fenyegetéstől már nem kell tartaniuk, nyugodtan megpihenhetnek. Volt néhány ellátásra szoruló sebesültjük is, akik Mohács óta a fedélzeten hevertek. Őket is mielőbb egy ispotályban kellett volna elhelyezni, és erre Esztergomban jó lehetőség kínálkozhatott.
A tárnokmester felügyelőjének hajója haladt elöl, öt bárka – melyből kettőt az evezőkkel rendelkezők vontattak – sorjázott mögötte, a konvojt pedig a három naszád zárta.
A flotta jól felszerelt hajói voltak az övéik, mind Balkaién, mind Csolnokién és Ivancsicsén is voltak lövegek. Csolnoki megsimogatta a cerbottanának hívott, kis űrméretű ágyúcskát, mely a naszád orrából meredt előre. Merengve szemlélte az előttük úszó, mélyre merülő bárkákat. Dugig lehettek rakva, vélhetően igen nehéz és felettébb értékes holmikkal.
– Vajon mi lehet rajtuk? – dünnyögte a vajda félhangosan.
Elhaladtak a Szent-Margit sziget mellett, majd betértek a Szent-Endrei-szigetnél két ágra szakadó folyam szélesebbik ágába. Vácnál a Duna jókora kanyart vett és nyugatról déli irányra váltott, és ha az ember folyással szemben haladt, mint akkor ők, hát érdemes volt a jobb part közelében hajóznia, a túloldalon ugyanis erősebb volt a sodrás, ráadásul megannyi homokzátonyt épített ott a természet. Mikorra odáig értek, már rájuk esteledett.
Balkai naszádján két felépítmény is magasodott, a hátsó a kormányállást, az első a két falkonettát védte az időjárás viszontagságaitól. A vajda felmászott az elülső tetejére, és egy égő lámpással jelzett az élen haladó hajók felé, hogy kössenek ki. A bárkák megálltak, de nem indultak a part felé. Az elöl haladó „vezérhajóról” visszajeleztek, hogy beszélni akarnak velük.
Balkai naszádja leelőzte a teherhajókat, és az élen álló mellé úszott. A tárnokmester felügyelője ott állt a kormányállásnál, a sötétben már csak a lámpája fénye látszott, és onnan kiabált át Balkainak:
– Lehorgonyzunk, de nem megyünk a parthoz.
– Miért nem? – kérdezte a vajda.
– A vízen éjszakázunk. Itt biztonságosabb.
– De be vannak ezek rezelve – morogta az egyik naszádos a vajda mögött.
– Na hallod, több mázsa arany lehet alattuk – szólt vissza egy másik.
Balkai maga nem hitte, hogy temérdek kincs lenne azokon a bárkákon, hiszen nyílt titok volt, hogy a kincstár kongott az ürességtől, a király volt talán a legszegényebb birtokos az egész országban. Ha valami értékes lehetett ott, azok inkább iratok és kódexek, semmint aranyhalmok formájában léteztek.
– Rendben – felelte vissza a vajda. – Mink kikötünk és hajnalban majd megint vízre szállunk.
A naszádosoknak kellett a pihenés, hiszen hetek óta minden nap hajóztak már. A part felé fordultak, ott kikötöttek, és a Szent-Endrei-szigeten tábort vertek.
Másnap, ahogy a vajda ígérte, ismét fedélzetre szálltak, és a karaván mehetett tovább. Azon a napon elhajóztak Visegrád mellett, ahol már hegyek között jártak, egyik oldalon a Börzsöny, másikon a Visegrádi-hegység magasodott föléjük. Azon hegy tetején látszott a büszke fellegvár, ahol jó ideig a koronát is őrizték volt. Lentebb, közel a vízhez állt Mátyás király csodálatos palotakomplexuma, templomával, reneszánsz kertjeivel és… és sehol egy lelket sem láttak. Az emberekhez eljuthatott már a veszedelem híre és vagy a Pilisbe, vagy a Duna másik oldalára menekültek, remélvén, hogy ott nem találják elő őket a törökök.
Megcsodálták a vízről a palotát és tovább hajóztak a sodrással szemben. A Duna újabb jókora kanyart vett, és következett a Dömösi rév, ahol több másik bárkával is találkoztak. A bárkákkal és a komppal egész családok, talán egész falvak igyekeztek átjutni az északi oldalra, ahol a biztonságot remélték. Balkai jelzett a tárnokmester felügyelőjének, hogy haladjanak tovább, ő maga egyetlen naszádját a révhez kormányozta. Ha valaki jól értesült lehet, hát az a révész, úgyhogy onnan igyekezett híreket szerezni.
A török állítólag már Budánál járt, úgy tűnt, ők még éppen jókor hagyták el a fővárost. A pogány portyázók megjelentek a Pilisben és feldúltak egy monostort. A nép menekült előlük, némelyek a túlpartra igyekeztek, mások meg nyugatnak. Állítólag Maróton tábort építettek és védekezésre készültek.
– A cseh-morva seregről van hír? – kérdezte reménykedve a vajda.
A révész semmilyen nyugati seregről nem tudott.
– Na és mi a helyzet Esztergomban?
– Onnan még senki nem jött erre. Akinek van esze, az inkább megy el innen. De úgy hallottam, ott a katonaság tartani akarja a várat, még akkor is, ha az érsek Mohácson maradt. Mert azt beszélik, hogy Szalkai érsek úr mártírrá lett a csatatéren – a révész keresztet vetett. – Nyugodjék békében.
– Sebesültjeink is vannak, Esztergomban az ispotályba visszük őket. Azt tudja-e kegyelmed, ki parancsnokol most az esztergomi várban?
– Orbánczi András, úgy hírlik.
– Nem ismerem.
– Addig van az jól, amíg nem ösmeri az ember – mondta a révész.
– Miért?
A révész sóhajtott egyet, láthatóan nem akarta elmondani, amit gondolt. Balkai meg nem erőltette, inkább bort, szalonnát meg kenyeret vásárolt még a legénység számára a szekeres parasztoktól, aztán visszatért a naszádjára.
– Gyerünk tovább, fiúk! Érjük utol a többieket!
Evezőseinek könnyen tartható ütemet diktált, bár egy órás lemaradásba kerültek, mégis úgy ítélte meg, hogy hamar utolérhetik a lomha bárkákból álló, lassan haladó konvojt. Emberei komoran ültek a padokon és hallgatagon maguk elé meredve markolták az evezőlapátokat. A hír, hogy a törökök már a Pilisben jártak, elkeserítette őket. „Ilyen gyenge lenne az ország és ennyire erős a pogányság?” – gondolták. Balkai is nehezen hitte volna, hogy egyetlen csatában összeomolhatott a magyar véderő. Főleg, hogy olyan csapatok is voltak még, melyek nem is vettek részt a mohácsi összecsapásban. Frangepán Kristóf seregteste, az erdélyi vajda hadai, a cseh segélyhad… Vajon hol lehettek mindazok? Vajon hol lehetett akkor éppen a naszádosok maradéka, élükön Bosics fővajdával?
Erős reményeket fűzött hozzá, hogy nem kell elmenniük Győrig vagy Pozsonyig, talán már Esztergomban is talál olyan katonaságot, amely képes és hajlandó ellenállni az ellenségnek.
A méltósággal hömpölygő nagy folyam újabb kanyart vett, és ők az áramlat legkisebb ellenállását keresve utaztak tovább a hátán. Elérték az Ipoly torkolatát, majd több kisebb sziget esett útjukba. Többségük fákkal dúsan benőtt, vad és rejtelmes liget, némelyiken azonban emberi tevékenység nyomai, épületek vagy partra húzott csónakok látszottak. Közeledtek a Garam torkolatához, és onnan, az utolsó sziget mögül kiérve már látszottak az esztergomi várban álló székesegyház tornyai. A vízen pedig megpillantották Csolnoki és Ivancsics naszádjait, előttük pedig a tárnokmester teherhajóit.
Balkai ismét az orrfelépítményhez ment, hogy onnan jelezzen nekik, forduljanak a parthoz. Már éppen le akarta adni a zászlójelet, mikor dörrenést hallott. Nem égdörgés, hanem ágyúdörej volt, ezt egy magafajta katonaember minden kétséget kizáróan meg tudta állapítani. Onnan, ahol voltak, már a vár falai is látszottak a tornyok tövében, és ahogy meg tudta ítélni, onnan szállt fel egy fehér füstfelhő, lőporfüst. A várból köszönthették őket.
Újabb lövés dördült és kiáltozások foszlányai jutottak el hozzá.
– Mi ez? – hökkent meg a vajda. Ennyi üdvözlés már nem járja, vajon mi történhetett?
A két naszád ott elöl gyorsabb ütemre váltott, igyekeztek leelőzni a bárkákat, mintha védeni akarnák őket.
– Gyorsabban, legények! Harckészültség!
Az evezősök megkétszerezték tempójukat, akik pedig éppen nem eveztek, azok elővették viaszos vászonnal fedett helyükről puskáikat és lőporos szaruikat.
Balkai maga is lőporos hordót vett elő a falkonetta otthonául szolgáló kabinból és a mérőkanálba töltötte a port. Beleszórta a csőbe, vasgolyót tett rá, majd kócból fojtást készített és azt is beletömködte a csőbe. Azután levette a gyújtónyílást védő bőrdarabot és port szórt a gyújtónyílásba is. Felnézett, és attól amit látott, görcsbe rándult a gyomra. Az egyik naszád árboca lassan oldalra dőlt, majd, alig néhány másodperc alatt az egész hajó megbillent, és a vízbe borult.
– Átkozott… – szűrte fogai között, de elakadt a szitkozódása, mert hirtelen nem is tudta, kit is szidjon. Ki támadt rájuk? Úgy tűnt, a várfalról ágyúzták őket, de mégis miért? Talán már elfoglalták a törökök a várat? Sok kérdés, és a válaszok még odébb voltak, kétszáz ölnél is távolabb.
A vár és a hajók egyre nagyobbak lettek. A hajósok kiáltásait már teljesen jól lehetett érteni, Balkai látta az embereket a bárkákon és a naszádosait a vízben. Csolnoki naszádja volt az, amelyik felborult. De Ivancsics naszádja nem sietett a segítségére, mert más gondjai akadtak. Az mellett is becsapódott egy lövedék – egy újabb ágyúgolyó a várfalról – a vízsugár jelezte, hogy éppen csak elkerülte a hajótestet. Ráadásul a vár tövéből is csónakok indultak el feléjük, tömve fegyveresekkel, akik semmiképpen sem segíteni akartak, hanem épphogy az elveszejtésükre törtek.
– Kutyafattya haramiák, kalózok – szitkozódott Balkai, most már megtalálva a szavakat.
Célzott a falkonettával és az izzó végű kanócbotot az ágyú gyújtónyílásához érintette. A löveg eldördült és a visszahatásába az egész naszád beleremegett. A golyóbis szemmel követhetetlen gyorsasággal szelte át a levegőt a víz fölött, és becsapódott az ismeretlen támadók legelöl haladó csónakjába. Két embert is elsodort, az egyiknek lyukat ütött a mellkasába, a másiknak a vállát szakította le, a közelükben tartózkodókat pedig beterítette a vérükkel. A csónakban levők rémülten kapták fejüket az újonnan érkező ellenség irányába.
Közben a várfalon ismét eldördült egy ágyú. Piszok jó helyzetben voltak odafönt a pattantyúsok. A Duna egy jókora szakaszát teljes széllességében belőhették és a naszádok ágyúi nem nagyon tudtak nekik megfelelni. A hajóknak ugyanis az orrban elhelyezett lövegekkel merőlegesen kellett volna a sodrásnak fordulniuk és a csöveket olyan magasra irányozniuk, amire képtelenek lettek volna. Viszont a csónakos támadók aggódhattak, mert vízi harcban a naszádosok felettébb kemény ellenfelek voltak.
A vajda hét csónakot számolt, amiken összesen vagy ötven ember lehetett. Nem jelentettek volna nagy gondot, ha nem támogatták volna őket a várágyúk. Így viszont a konvojnak esélye sem lehetett.
– A közelükbe kell férkőznünk, húzzátok gyorsabban!
Az egyetlen reményük az volt, ha a csónakok közé vegyülnek, ott talán nem lövik őket a várból, ráadásul még az is lehet, hogy lebeszélheti a támadókat szándékukról. Ez utóbbiban azért bizakodott, mert meglátása szerint nem törökök voltak. Ahogy elnézte, magyarok, talán éppen a várkatonák támadtak rájuk.
Legényei keményen nekifeszültek az evezőknek, ő maga pedig nekilátott a falkonetta újratöltésének. Az egyik csónakon torkolattüzek lobbantak, majd a ladik fölött lőporfüst emelkedett fel. A vajda feje mellett egy ólomgolyó csapódott a deszkába. A naszádosok sem várattak magukra a válasszal. Ketten is puskát emeltek a vállukhoz, és a naszád tizedesének vezényszavára elsütötték fegyvereiket. A lövések közel durrantak, Balkai füle csengett, de ő folytatta az ágyútöltés műveletét.
Elhaladtak a felborult naszád mellett, melyet sodort visszafelé az áramlat arra, ahonnan jöttek. Balkai látta az embereiket a vízben, de nem fordulhattak oda, hogy segítsenek nekik. Ha így tettek volna, az ő naszádjukat is minden bizonnyal elsüllyesztette volna az ágyútűz. A vajda összeszorította ajkát, és nem adott parancsot a mentésre.
Azalatt Ivancsics naszádja is bajba került, legalább kétszer eltalálták már. A csónakos támadók nem is törődtek a sérült naszáddal, azt a várágyúkra bízták, az ő céljuk a bárkák elérése volt. Rablótámadás… ez egyre nyilvánvalóbbá vált.
A vezérhajón közben elvágták a vontatókötelet, a tárnokmester felügyelője menekülni akart a maga bárkáján, a lassabbat, mely csak hátráltatta, hátra akarta hagyni.
– Tizedes! – szólt hátra Balkai. – Zászlókkal jelezz a várnak, hogy hagyják abba a tüzelést!
– Igenis!
– Elvégre mégis csak a király katonái vagyunk.
A tizedes integetett a zászlóval, a várfalon azonban ismét eldördült az egyik ágyú. A kilőtt golyó süvített a magasban, majd az egyik bárkát találta. Úgy tűnt, amazok lőttek már mindenkire, aki a vízen volt.
– Istenem, segíts meg minket! – fohászkodott Balkai, majd ismét elsütötte a hajóágyút.
…
(Folytatása a regényben lesz olvasható)

Beküldve:

Jakob Fugger – A Jagelló-kor Soros Györgye

“a magyarok országa meglátja, hová jut így”

A tizenötödik században Európában véget ért a középkor és kezdetét vette az újkor. A pénz kora. A lovagság eszméje hanyatlásnak indult és katedrálisok helyett inkább kastélyok épültek. A reneszánsz a külsőségek és nem a szakralitás dominált. A pápai széket a pénzen vásárolt szavazatokért adták, csakúgy, mint a birodalmi császári címet.
Velence, egy városállam a kereskedelem révén befolyásosabb lett, mint sok más nagy területű királyság. Portugália, majd Spanyolország pedig távoli földrészek kifosztásába kezdett.
Európában a királyi címek és az egyházi méltóságok ugyan megmaradtak, de a döntő szó sokszor már a bankároké és a pénzembereké lett. Az egyik leggazdagabb és ezáltal leghatalmasabb pénzembert Jakob Fuggernek hívták.
Idézet Perjés Gézától:
“Az esemény, ami szorosan hozzátartozik Mohács előzményeihez, tulajdonképpen belpolitikai és gazdasági volt, de jóval túlnőve ezen, végül is európai üggyé vált. A szóban forgó esemény előzményei még 1495-re nyúlnak vissza.
Ekkor kötött ugyanis szerződést Thurzó János a Fuggerekkel Besztercebánya és környékének, az ország leggazdagabb rézlelőhelyeinek kiaknázására. Ebben a közös vállalkozásban azonban hallgatólagosan benne foglaltatott az ezüst kitermelésében és a pénzverésben való részvétel is. Nos ennek a “közös üzletnek” vetett véget – egy időre – az 1525 nyarán megtartott Rákosi országgyűlés, mely egyrészt kimondta az 1521-ben bevezetett, név értékénél csekélyebb bel értékű „nova moneta” verésének megszüntetését, amellett vádat emelt – egyébként teljesen alaptalanul – a kikeresztelkedett zsidó Szerencsés Imre ellen állítólagos csalásai miatt. a Fuggerekkel, vagy ahogyan Magyarországon hívták őket a Fukarokkal pedig felmondták a bányák művelésére vonatkozó szerződést, sőt kártérítésre kötelezték őket. De még ennél is tovább mentek, mert a vélhetően mesterségesen felizgatott tömeg, a korabeli jelentés szerint a magyar urak és párthíveik, miután kifosztotta Szerencsés házát, a Budai raktárak ellen is támadást intézett, lefoglalva az ott talált pénzeket, köztük a Burgio által letétbe helyezett pápai segély pénzeket is. Néhány hét múlva azonban a köznemesség hatvani országgyűlésén az eddig vádlott Szerencsés Imre már vádlóként lépett fel, és teljesen légből kapott összegeket említve felsorolta, hogy milyen károkat is okoztak a Fuggerek az országnak. Szerencsés mögött maga a királyi udvar és valószínűleg a Fuggerekkel konkurens külföldi vállalkozók álltak. Így történt azután, hogy a Fuggerek fogságban tartott Budai megbízottjával kötelezvény írattak alá arról, hogy a gazdája okozta kárt a magyar kormánynak meg fogják téríteni. A Fugger ház, közelebbről Jakob fugger, persze nem hagyta annyiban a dolgot. Először megcáfolta Szerencsés állításait, majd így írt krakkói megbízottjának: „Követelni fogom, hogy mindazt amit elvettek tőlem, adják nekem vissza, térítsék meg a király tartozását, és azt is amit a szerződés alapján fizettem a magyaroknak, és hogy helyezzenek vissza az üzletbe.” Majd így folytatta: „Azt már elértem, hogy az ausztriai országokon át nem engednek magyar rezet, és azon leszek, és remélhetőleg sikerülni is fog, hogy német földön sehol semmi réz ne juthasson át… Amennyire képes vagy rá, akadályozd meg, hogy ólmot szállítsanak Magyarországba… Az aranybányákban nemsokára felhagynak a termeléssel, mi már elrendeltük, hogy a mieink művelését hagyják abba. Az ezüst bányák szemmel láthatóan a korábbi felénél nem sokkal többet termelnek, így aztán napról napra jobban fog a mi üzletünk hiányozni, és a magyarok országa meglátja, hová jut így.”
De a politikai nyomást is igénybe vette Jakob Fugger. Úgyszólván nem volt európai udvar, melytől ne kért volna erkölcsi támogatást, amit meg is kapott. A német fejedelmektől a pápáig mindenki porondra lépett, V. Károly pedig azzal fenyegetőzött, hogy egész birodalmát mozgósítja a magyarok ellen. A pápa így intette Lajost: “Erősen szorgalmazza és követelje, hogy a Fuggereknek igazságot szolgáltassanak.”
Még Habsburg Ferdinánd is felelősségre vonta sógorát, Lajost. Végül is a magyar kormány hátrálni kényszerült. A Fuggerek jogait visszaállították, és kártalanították őket, viszont a kormány 50000 forint kölcsönt kapott.”
Idézzük Hermann Zsuzsa erről az 50000 Ft os kölcsönről be számolva jegyzi meg Dernschwamm (ti. a fuggerek embere):”Ilyen kevés pénzzel kellett Lajos királynak a török elleni védelemre felkészülnie.” A szerződés megkötésének másnapján indult útnak Isztambulból Szulejmán serege.”

„A Fuggerek megérdemlik, hogy a kurtizánok fejedelmének nevezzék őket. […] Felállították piaci standjukat, és amit megvásárolnak a pápától, azt később jóval drágábban adják tovább, nem csak egyházi javadalmakat, hanem tartós kegyeket is; bullákat árulnak, diszpenziumok mennek át bankjukon, és ha a Fuggerek barátaid, mi sem könnyebb annál, mint hogy papi hivatalhoz juss.”
(Ulrich von Hutten)

Beküldve:

Pétervárad ostroma

Részlet Gondos László: „Erődítmények és jelentőségük a Duna mentén 1526-ban” című írásából

…1521 után a Magyar Királyság vezetői Nándorfehérvár kulcsszerepét a déli határvédelemben Péterváradra ruházták át. Azonban a vár megfelelő szintre való kiépítése az idő rövidsége és az anyagiak szűkössége miatt nem volt lehetséges. Arról nem is beszélve, hogy a kalocsai érsekséghez tartozó egykori ciszterci kolostorból erősséggé fejlesztett épületegyüttes stratégiai fekvése nem ért fel Nándorfehérváréval. Bár átépítése a 15. század második felében, leginkább Várdai István idején, az érsekség anyagi forrásainak megfelelően folyamatosan zajlott, a 16. század hadászati színvonalát sajnos nem sikerült elérni. 1523-ban Pétervárad élére, mint az alsó részek főkapitányát (supremus capitaneus partium regni Hungariae inferiorum) Tomori Pált nevezték ki. Az új kapitány július elején érkezett meg állomáshelyére. Az országgyűlési határozatok szerint 1000 gyalogosnak, 1400 lovasnak és 2000 naszádosnak kellett volna a rendelkezésére állni, de az előirányzott létszámnak csak alig a fele került felállításra. Így vette fel augusztusban a harcot Ferhád boszniai pasával, aki Rednek várát vette ostrom alá 12 000 katonájával. Az augusztus 6-7-én, a Nagyolaszi- Rednek-Szávaszentdemeter térségében lezajlott ütközetben Tomorinak sikerült szétvernie a támadókat. A következő másfél évben minden lehetséges jövedelmét a szerémségi várak erősítésére fordította. Mégis, 1526-ban Pétervárad – több forrás egyező véleménye szerint is – gyenge és alacsony falakkal várta az elkerülhetetlen ostromot.
Bár a középkori erősség a későbbi jelentős átépítések miatt mára szinte nyomtalanul eltűnt, annyi azért bizonyos, hogy a vár külső és belső erődítménnyel rendelkezett, melyeket lekerekedő formában fal kötött össze. A belsővár a hajdani kolostorépület és a templom szabályos négyszögéből alakult ki, melyet a falak hosszában négyzetes tornyok erősítettek, kaputornya a déli oldalon nyílott és itt két sokszögletes saroktorony is emelkedett. A külső erődítések a meredek löszkiemelkedés platójának vonalát követték, szilárd szerkezetű kapuja a nyugati oldalon nyílott.
Az ottomán hadsereg Ibrahim nagyvezér által vezetett előhada, a ruméliai hadtest (megerősítve 2000 janicsárral, 150 löveggel és a hajóhaddal) július 13-án kezdte meg Pétervárad körülzárását. A felderítést végző Bali bég jelentésében 1000 fő körülre tette az őrség létszámát, mely élelmiszerekkel és tűzfegyverrel viszonylag jól fel volt szerelve. Ugyanezt támasztják alá a pápai követ, Burgio beszámolói is. A vár kapitánya Alapi György volt, aki elszántan vetette magát a küzdelembe. Tomori nagyjából 2000 fős seregével a vár közelében táborozott, hogy alkalomadtán segítséget nyújthasson az ostromlottaknak, ám erre sajnos nem volt lehetősége.
„A külső erődítmények – melyeknek falai ámbár fából valának, de azért olyan erősek és szilárdak voltak, mintha kőből épültek volna – még azon nap elfoglaltattak…” – írja Kemálpasazáde 13-ról. Az őrség feltehetően komolyabb harc nélkül vonult vissza a kőfalak közé. A következő két hétben az 1520-ban Rodoszt, 1521-ben Nándorfehérvárt bevevő, a várostromok eszköztárát kiválóan ismerő oszmán katonai vezetésnek tudása teljes kelléktárára szüksége volt, hogy a keményen védekező őrséget le tudja győzni. Bevezetésként „A füstöt okádó ágyúk kezdték megrombolni a vár falát…”, s miközben a falak pusztítása megindult a szárazföldről és Duna vizéről, „Az aknászok aknákat nyitván, a vár alá hatoltak s ennek szilárd alapjait acélkalapácsaikkal lerombolván, erejében megrendítették. Miután a bástyák alját kivájták s alájok erős gerendákat fektettek, akkor a gerendák közét lőporral töltötték meg, hogy annak meggyújtásával a bástyákat fölrobbantsák s a hegyhez hasonló szilárdságú várat a levegőbe röpítsék, mint a könnyű szalmát.”…

Beküldve:

1526 július 12-én a ruméliai hadtest megérkezik Péterváradhoz

1526 július 12-én a ruméliai hadtest megérkezik Péterváradhoz

Pétervárad ostroma
Az 1526-os esztendő török-magyar háborújának legjelentősebb harci cselekménye kétségtelenül a mohácsi csata volt, amelynek tragikus következményei a
király halála és az azt követő polgárháború lettek. Ám Nagy Szulejmán ezen hadjárata alatt korántsem ez volt az egyetlen hadi esemény. A kortársak szemében 
a mohácsi csatához hasonló jelentőséggel bírt Pétervárad ostroma is. Fraknói Vilmos ezt így fogalmazta meg: „Az egész ország, sőt mondhatni a kereszténység
szemei e helyre voltak irányozva. Általános volt az a meggyőződés, hogyPétervárad eleste Magyarország elvesztét fogja maga után vonni.”
A Végvári krónikák harmadik kötetének cselekményében ezen ostrom története is szerepet kap.
Bár Pétervárad fontos helyen áll a 16-ik századi magyar történelemben, a vár 1526-os képének és az ostrom menetének rekonstruálásához mégis igen kevés
forrás áll csak rendelkezésünkre. A forráshiány a regényíráskor egyrészt előnyt is jelenthet azért, mert sok teret hagy a fantázia számára, másrészt azonban
megnehezíti a történetben a történelmi valószínűség megőrzését. (Szándékosan nem írtam történelmi hitelességet, egyrészt mert a hitelesség kritériuma néha
még a forrásmunkák esetében sem feltétlenül teljesül, másrészt pedig, mert egy íróbarátom megfogalmazása szerint az irodalomban olyan kategória, hogy hiteles
történelmi regény, nem létezik.)
Az egyik képen az látható, hogyan próbálom meg a vár (egyébként több formában is fennmaradt) alaprajzai, a térképek, és az ostrom leírása alapján a helyszínt a
regény számára megrajzolni.

Beküldve:

Az oszmánok útja Mohács felé – a török had 1526. augusztus 19-én átkel a Dráván

”
Báli béget először a ruméliai had a nagyvezír vezetésével, majd egy nappal később a szultán és a sereg többi része is követték. Egészen Újlakig nyomultak
előre, és körbefogták várost, nekiálltak az ágyúk felállításának és az ostromsáncok építésének. Közben kiküldött csapataik sorra hódoltatták meg a Duna és
Száva között található kisebb várakat.
Újlak védelme nem sokáig állt ellen, néhány napi lövetés után tűzszünetet kértek, majd átadták a várost Szulejmánnak.
Báli bég ekkor már északabbra járt, meghódoltatott néhány kisebb erősséget, és bevonult Eszékre, a Dráva parti városba. Innen küldte a hírt a szultánnak, hogy a
folyó hídját a magyarok lerombolták, és az átkozott pap, Tomori hada odaát van, és őrzi az átkelőt.
Napokig tartott, míg a török fősereg Újlak elfoglalt városától Eszékig felvonult. Itt aztán csapatokat hajóztak át a Dráva túlsó partjára, és máris nyilvánvalóvá vált
előttük, hogy a gyaur főpap milyen csekély erőkkel is áll velük szemben. Képtelen volt tartani a mocsaras átkelőt, így az elfoglalt hídfő birtokában az oszmánok
megkezdték a hídverést. Csónakokat és dereglyéket, vízbe döntött farönköket kötöttek össze, amikre pallókat fektettek, és úgy-ahogy megerősítették. A folyó
száz lépés széles ha volt, de túlfelén hatalmas, megbízhatatlan ingovány terült el, így a hidat kétszáznyolvan lépésnél is hosszabbra kellett építeni, hogy a végén
szárazulatot érhessenek. A gyors munka eredménye egy igen keskeny építmény lett, amelyen két gyalogosnak, vagy egyetlen lovasnak jutott csak hely.
Kétszázezer embernek és állataiknak kellett itt átkelnie. A málhák, főleg az ágyúk szállításához a flottát is igénybe kellett venniük.
Augusztus 19-e volt, mikor az első lovascsapat, a Kurd aga vezette néhány száz csarkadzsi átvonult, és a harcedzett parancsnok máris megütközött az
időközben elvonult Tomori hátvédeivel. Még foglyokat is sikerült közülük ejtenie. Átadta őket Báli bégnek, aki a hét rabot büszkén vezette Ibrahim nagyvezír elé…”
“A következő napon Ibrahim nagyvezír és Rumélia aranybetűs fekete zászlaja átkeltek a hídon. Egy nappal később a sereg többi része és maga a szultán is
követték őket. Szulejmán előtt hétlófarkas hadijelvényét és a próféta zöld selyemlobogóját vitték. A szultán előtt és mögött a testőrségét adó janicsárok, a
szolakok vonultak. Azon testőrök pedig, akiknek őt az oldalról jövő fenyegetéstől kellett óvniuk, a híd mellett, csónakokon és úszva keltek át, viszonylagos
helyzetüket az uralkodótól mindig következetesen megtartva, haladásukat annak sebességéhez igazították. Az udvari lovasság és a maradék janicsárság után az
anatóliai hadtest, a Boszporuszon túli területekről érkezett harcosok következtek.
Az átkelés így több napot vett igénybe, és mire az anatóliaiak után vonuló kisegítő népek is a hídra léphettek, a sereg eleje már messze előre kanyargott azon az
úton, amely a Kurd aga vezette felderítők szerint átvezetett a Dráva és a megáradt Karasica patak által vízzel bőségesen táplált mocsár- és tóvilágon.
Mögöttük feketén füstölt Eszék városa a folyó déli oldalán, és nagy lánggal égett a hajóhíd is, melyet a szultán parancsára ilyen látványos módon pusztítottak el.
Szulejmán ezzel adta tudtára hadseregének, hogy immár nincs visszaút.”
Részletek a “Véres kard” című regényből

Beküldve:

1526 július, augusztus – Lajos király Mohács felé menetel

A Száva vonalán húzódó első magyar végvári vonalat (Szabács, Nándorfehérvár, Zimony) az oszmán haderő még 1521-ben semlegesítette, így az az 1526-os nagy szultáni hadjárat során már sem megállítani, sem lassítani nem volt képes a támadó Szulejmán seregét.
Az első komolyabb ellenállást Pétervárad fejtette ki. A végvárvonal elsődleges szerepe az ellenség feltartása lett volna, addig, amíg a hátországban összegyűlő hadsereg a várak felmentésére indulhat, ahogy az 1456-ban történt.
A magyar király vezette keresztény haderőnek Tolnát jelölték ki gyülekezőhelyként, időpontnak pedig Sarlós Boldogasszony napja, vagyis július 2-a volt megadva. Ezt persze nem tudták betartani: “az egyházi és világi uraknak dandáraikkal, a nemességnek fejenként és jobbágyaik ötödrészével, nemkülönben a városok zsoldos gyalogságának és tűzérségének Tolnán már együtt kellett volna lenniök, holott a valóságban itt ekkor csapatnak se híre, se hamva nem volt”.
A király is csak július 20-án indult el Budáról a maga és a királynő hiányos létszámú bandériumaival, valamint az esztergomi érsek bandériumának egy részével. Összesen mintegy 3000 fegyveressel.
Nagyon lassan haladtak déli irányba a Duna mentén, hogy időt adjanak mindazoknak, akik az út során csatlakozni kívántak hozzájuk. Először Érden vertek tábort, mad onnan tovább mentek Dunaföldvárra.
A magyar nemzet hadtörténelme című munkában ez olvasható a továbbiakról:
“Dunaföldváron kapta a király a lesujtó hírt Pétervárad elestéről és hogy a török sereg onnan Ujlak (Ilok) elfoglalására indult, minek folytán sürgető leveleket küldött Szapolyay György szepesi grófnak, akiről úgy hirlett, hogy 5000 emberrel Székesfehérvár közelében van, továbbá Batthyány Ferenc horvát bánnak, valamint a Horvátországban tartózkodó gróf Frangepán Kristófnak, hogy ott katonákat, fegyvereket, lovakat gyüjtve, mielőbb a királyhoz siessenek. Ugyanekkor Macedóniai László pécsi prépost Budára küldetett a királynéhoz, sürgetné meg a Ferdinánd főhercegnél már előbb kért segélyt s legkivált az igényelt tábori ágyúkat, továbbá, hogy siettesse a többi keresztény fejedelmek, valamint a csehek és morvák által elindítandó segélycsapatokat. Dunaföldvárról a király augusztus 4-én Paksra, 6-án pedig Tolnára menetelt időközben 4000-re, vagy még ennél is valamivel többre szaporodott lovas hadával. Itteni többnapi tartózkodása alatt Szapolyay György temesi gróf 600 lovassal és 1200 gyalogossal, Ciprusi Kathagói Hannibál a pápa pénzén Morvaországban toborzott 1300 lovassal, azonkívül ugyancsak a pápa pénzén szerzett még további 4000 jól felszerelt gyalogos, ezek között a kiváló lengyel táborerődítő Gnojenszki Lénárd 1500 jó gyalogossal vonult be. Ideérkezett végül Várday Pál egri, Perényi Ferenc váradi püspök és több más egyházi és világi főúr kisebb-nagyobb bandériális hadával, ellenben a vármegyék még most is feltűnő közömbösséget tanusítottak, a városok pedig nagyrészt pénzzel váltották meg hadiszolgálatra való kötelezettségüket.”


II. Lajos magyar király a Jagelló-házból (Buda, 1506. július 1. – Mohács, 1526. augusztus 29.) Magyarország és Csehország királya 1516 és 1526 között.


Nehézvértezetű lovas a 16 szd-ból. A nehézlovasságot alkotó, lemezvértet viselő katonát a magyarok “fegyveres”-nek nevezték. A csatadöntő nehézlovasságot profi katonák és előkelő urak alkották, akik meg tudták maguknak fizetni a rendkívül drága vértezetet és az azt a csatamezőn elbíró erős csatalovat is.

Beküldve:

1526 politikusai

Az 1521-1526-os török-magyar háború során a honvédelemben a katonákon kívül nagy feladat hárult a politikusokra is, akik nem a várfalakon és a csatatereken, hanem a diplomáciai hadszíntereken küzdöttek. Álljon itt közülük néhány, a magyar politika alakulásában meghatározó szerepet vivő személy:

Antonio Giovanni Burgio
Születésének helye és ideje ismeretlen. Mivel a családi birtok összezsugorodott, a Szicíliát birtokló spanyolok szolgálatába lépett, és ezzel annyira magára haragította honfitársait, hogy az 1522-es felkeléskor birtokát feldúlták. Családját hátrahagyva Rómába menekült, és a pápai diplomácia szolgálatába állt. Rövid római tartózkodás után VI. Adorján pápa 1523-ban, de Vio bíboros, pápai legátus kíséretében Magyarországra küldte. Sikerült elnyernie úgy a vendéglátó magyarok, mint a Szentszék bizalmát. Habár világi személy volt, az új pápa, VII. Kelemen kinevezte pápai nunciusnak a magyar királyi udvar mellé. Az általános felbomlás közepette, amely a mohácsi vészt közvetlenül megelőzte, foglalta el rendkívül fontos állását, és nagy buzgalommal karolta fel az ország érdekeit. Sokat tett Magyarország megerősítéséért, és a külföldi követek közül ő és Laurentio de Campeggio voltak azok akik az országban dúló anarchia súlyosságát és a török veszélyt felmérték. Tanáccsal, tettel támogatta II. Lajost, tevékenységre buzdította a főurakat és egyesíteni igyekezett a nemzetet. Köztiszteletet vívott ki magának lelkiismeretes erőfeszítései miatt és 1526-ig jelentős szerepet vállalt az ország megerősítésében és a pápától kapott ötvenezer aranyból több ezer zsoldost toborzott. Baráti viszonyba került Tomori Pál kalocsai érsekkel és Brodarics Istvánnal, akik a legaktívabban szervezték a török-elleni védelmi rendszert.
A mohácsi csatavesztés után Pozsonyba menekült. 1527-ben visszatért még Magyarországra, de már nem játszott komolyabb szerepet az ország politikai életében.
1529-től hazatért Szicíliába, mint szentszéki nuncius.
1530 és 1532 között a világtörténelemre nagy hatást gyakorló tárgyalásokat vezetett Angliában VIII. Henrik udvarával. A tárgyalások kudarcba fulladtak, a siker nem de Burgion múlott. Ezután visszatért Szicíliába, ahol 1538-ban bekövetkezett haláláig pápai nunciusként tevékenykedett.

Báthory István


A család ecsedi ágából származó Báthory István születése óta sánta volt, innen kapta a „Sánta” melléknevet. Apja Báthory András királyi lovászmester, anyja pedig Rátóti Julianna volt. Születési ideje ismeretlen, valamikor az 1480-as évek közepén született. 1490-től kezdve jelenik meg neve a forrásokban. Felesége, akit 1521-ben vett el, Zsófia hercegnő, a mazóviai herceg lánya volt. Egy fia született tőle.
1506-ban Szatmár és Zala vármegye főispánjának nevezte ki a király. Bornemissza Jánossal együtt a kis Lajos herceg, a későbbi II. Lajos király nevelője volt. 1508 és 1511 között budai várnagy lett, ebben a minőségében kísérte el Lajos herceget cseh királlyá koronázására 1509-ben. 1511-ben kinevezték temesi ispánná és az Alsó-részek főkapitányává (ez nagyjából a Maros és az Al-Duna közti megyéket, valamint Bodrog és Bács megyét foglalta magába).
1512. október 12-én az illádiai ütközetben megsemmisítette a portyázó török sereget. A Dózsa vezette parasztháború alatt elég szerencsétlen szerep jutott neki. Májusban az apátfalvi ütközetben Csáky Miklós csanádi püspökkel együtt szétverte a parasztok előhadát, de a győzelem mámorában mulatságot csapó nemeseket Dózsa Nagylaknál meglepte. Báthory alig tudott elmenekülni, Temesvárba húzódott, majd a paraszthadak ostrom alá fogták a várban. Az erdélyi vajdához, Szapolyai Jánoshoz fordult segítségért. Kettejükről sokáig azt tartották, hogy halálos ellenségei voltak egymásnak, azonban C. Tóth Norbert kutatásai bebizonyították (Egy legenda nyomában. Szapolyai János és ecsedi Bátori István viszonya 1526 előtt. Századok. 146. 2012.), hogy nagyon jó munkakapcsolatban álltak egymással.
Szapolyai 1514 nyarán szétverte a paraszthadat Temesvár alatt és kimentette Báthoryt szorult helyzetéből. A következő évben együtt vezettek hadat Zsarnó várának ostromára. A hadjárat sikertelenül végződött.
1518-ban királyi tanácsossá, a következő évben pedig nádorrá nevezte ki a király. Nándorfehérvár oszmán ostroma (1521) idején a déli határra vonult, de a seregben kitört járvány miatt semmi eredményt nem tudott elérni. Az 1523-as országgyűlésen leváltották, de a következő évben újra kinevezték nádorrá. 1525-ben ismét leváltották a köznemesség nyomására, de II. Lajos rá egy évre ismételten kinevezte. Nádorként vett részt a mohácsi csatában, ahonnan szolgája önfeláldozása révén menekült meg. A hálás főúr később a fogságba esett Kecskés Pált kiváltotta a rabságból.
Mohács után Habsburg Ferdinánd oldalára állt, aki megerősítette nádori tisztségében. Megkapta tőle Dévényt és Kőszeget is. Szapolyai, akit közben királlyá választottak, egészen Báthory haláláig reménykedett abban, hogy egykori munkatársát átcsábíthatja a maga oldalára. 1530-ig nem is nevezett ki nádort. Ferdinánd pedig, aki Báthory palatinussága alatt megtapasztalta, hogy a nádor mekkora rendi hatalom birtokosa, 1554-ig nem volt hajlandó Báthory utódját kinevezni.
A dévényi várban elhunyt Báthory nádort felesége a pozsonyi Szent Márton-templomban temettette el.

Brodarics István
Középnemesi családban született. A Padovai Egyetemen tanult, majd 1536-ban beiratkozott még a Bolognai Egyetemre is.
1522-től pécsi prépost. Ebben a tisztségében többször járt követségben I. Zsigmond lengyel királynál, 1525-ben pedig Rómában VII. Kelemen pápánál, akitől pénzbeli segedelmet kért a török ellen. Ezen utazásából 1525. szeptember 13-án Budára érkezett, 1526. március 11-én a király az ország kancellárjává nevezte ki. Ezen minőségben követte II. Lajost a mohácsi táborba.
Brodarics megmenekült a mohácsi vészből és egy ideig Ferdinánd király pártján állt. Miután Szapolyai János ellen megkezdődött a háború, nem akarván abban részt venni, Lengyelországba ment, és a krakkói püspöknél, Tomicky Péternél tartózkodott.
Hogy mikor került onnan vissza, az bizonytalan; de 1535-ben Frangepán Ferenccel és Werbőczy Istvánnal együtt ő alkudozott Bécsben János király (Szapolyai János) részére fegyverszünetért. 1536 márciusában pécsi, 1537-ben váci püspök lett. Részt vett a váradi béke megkötését megelőző tárgyalásokon. 1539-ben Werbőczyvel Lengyelországban járt, hogy megkérje János király számára Zsigmond király leányát, Izabellát, akit aztán Perényi Péter és homonnai Drugeth István társaságában Budára és Székesfehérvárra elkísért. 1539. november 7-én halt meg Vácott.
Egyik irodalmi alkotása, az “Igaz történet a magyarok és szulejmán török császár mohácsi ütközetéről (De conflictu hungarorum cum Solymano turcarum imperatore ad Mohach historia verissima)” a mohácsi csatát kutató történészek egyik legfontosabb forrásának számít.

Thurzó Elek
Elődei nyomán jártas volt a bányaművelésben (Thurzó János krakkói polgármester, körmöci kamarás – akinek bányavállalata és rézválasztó kohója volt – és Beck Magdolna – Szatmári György unokahúga – fia). 1521-ben már körmöci kamarai gróf és királyi főkomornokmester, majd királyi kincstárnok lett, 1525-ben pedig tárnokmester. Végül országbíró akkor lett, amikor a törökök elfoglalták Budát.
Noha utóbb a bányák csáktornyai Ernuszt Jánosnak, Mátyás király bizalmasának a kezébe kerültek adomány- és zálogjogon, mindazonáltal a Thurzó család a Fuggerekkel együtt azokat haszonbérben tartotta régi gazdálkodási rendszerében. Thurzó 1523-ban kapta meg Mária királynétól Vöröskő várát, melyet azonban a Fuggereknek eladott. Az 1526-os Mohácsi csata után még ő rendezte Mária menekülését az országból.
Szapolyai János királyt mellőzve határozottan I. Ferdinánd mellé állt, tőle kapta 1527-ben a Szapolyaiak birtokaiból a Szepesi várat több mással együtt. 1531 tavaszán szerzett egy fontos tovább örökíthető tisztséget, nevezetesen Szepes vármegye örökös ispánságát.
A humanista kapcsolatairól híres főúr a bécsi egyetemen tanító tudósokkal Rotterdami Erasmussal és Aldias Manutiusszal állt kapcsolatban. Az evangélikus vallás követője és Perényi Péter legbensőbb barátja, később apósa volt. Az első felesége Szatmári Anna volt. Második nejétől – a Mohácsnál elesett felsőlendvai Széchy Tamás főispán özvegyétől – ormosdi Székely Magdolnától két lánya született. Margit nevű leánya Perényi Péter koronaőr felesége lett.
1543. január 25-én halt meg, Lőcsén temették el.

Beküldve:

II. Lajos magyar és cseh király (1506-1526, uralkodott: 1516-1526) rejtélyes halála

Két mai magyar orvos arról publikált egy cikket, hogy II. Lajos 1526 októberében megtalált holtteste, annak leírása alapján nem lehet olyan emberé, aki az augusztus 29-i csata napján vesztette életét. Tehát a király vagy nem akkor halt meg, vagy nem az ő tetemét találták meg.
II. Lajos halálának körülményeiben kételkedni nem új dolog, ezt már a kortársai is megtették. Szerémi György, a király egyik káplánja a patakba fulladás helyett egy másik változatot írt le. E szerint Lajos királyt a csata után még sikeresen kimentették a megáradt patakból, majd egy közeli településre, Dunaszekcsőre vitték, és ott az egyik főúr, Szapolyai János testvére György, aki a csatában Tomori mellett a másik magyar fővezér volt, meggyilkolta:

„A királyt, midőn fáradtan üle, kis felújulás után késztették, hogy étkezzék. Tomory Pál ekképpen szólt: »Étkezzék királyi Felség! mert a törökök gyorsan sietnek utánunk!« Erre pedig Szapolyay igy szólt Tomoryhoz: »Nagyságod pedig menjen saját szállására, én hasonlóan a magaméra, ne késsünk, azonnal Buda felé kell lovagolnunk. «
»Én kész vagyok« — monda Tomory, mire ismét Szapolyay: »Egyedül menjen Tisztelendőséged szállására, én a király védelmére mégis itt maradok.«
Tomory Pál lámpavilágnál elment szállására cselédjeivel. Midőn Tomory eltávoza, Szapolyay György szóla Lajos királyhoz: >Te dorbézoló király! Te buja király! Te igazságtalan király, mert elvesztetted egész Magyarországot és minden ősi jogainkat, Lőrincz herczeg birtokait, ki magát kötelezte magvaszakadása esetére, mint atyánk is viszont a kölcsönös örökösödésre.> — Monda erre Lajos király : »Nem az én akaratom, hanem az országnagyoké!< Ekkor Szapolyay Görgy a királyt torkánál megragadva, mérges dühvel egy háromélű csehkarddal jobb oldalán három helyen átdöfte. Czettritz és más udvarosai a királyi felségnek megrémültek, és Tomory Pál érsek szállására futottak, erős hangon kiáltván: »Hamar, hamar. Nagyságos Úr, mert Lajos királyt Szapolyay Görgy megölte!« Mit Tomory érsek hallván, sietve felkelt s környezetével Szapolyay Györgyre rohant, és őt meggyilkolta. Ezt hallván Szapolyay György hadvezére és a György párt nagyrésze, megölték Pál érseket.”

 

Dorffmaister_The_death_of_Louis_II_of_Hungary_1795-1796

Louis2

Beküldve:

A magyar haderő az 1526-os mohácsi csatában

mohacsicsata01-kicsi

A Szablyák tánca történetében elérkeztem az 1526-os mohácsi csata előestéjéhez.
Ideje végignézni, hogy kik vannak ekkor a magyar táborban, és hogy létszámában mekkora is lehetett a magyar sereg.

Az elsődleges forrás ehhez a csatát túlélt Brodarics kancellár szemtanúi beszámolója.
“…Amikor a király Budáról kivonult, avval együtt, ami Mária királynéé és az esztergomi érseké volt, lovas és gyalogos katonája volt neki körülbelül háromezer…”
Szerencsére ezt nem nekem kell elemeznem, ezt számos történész megtette már. Közülük én Bánlaky József írását vettem alapul:

“E rendelkezések és egyéb intézkedések következményeként augusztus 29-ig bezárólag Budáról hajón a király podgyászán kívül kisebb-nagyobb ágyúk, nagyobb mennyiségű lőpor és egyéb hadiszükségletek, Bécsből 9 darab ágyú a szükséges lőszerrel érkeztek be Mohácsra. Thurzó Elek kincstartó 200 gyalogost és néhány ágyút hozott. Augusztus 26-án megérkezett Batthyány Ferenc horvát bán Tahy János vránai perjel, Bánfy János és egyéb horvát urak kíséretében 3000 lovassal és némi gyalogsággal. A következő napon Erdődy Simon zágrábi püspök jött meg fivérével, Erdődy Péterrel és több mint 700 lovassal. Bornemissza János várparancsnok Aczél István vezetése alatt 300 lovast és néhány ezer aranyat küldött. Szerecsen János kincstartó 2000 drávamelléki íjas puskás gyalogost hozott. Csehországból 600 gyalogos és 200 lovas érkezett. Ez összesen 7000 embert tett ki. Ehhez hozzászámítva a már a mohácsi táborban volt következő alakulatokat, még pedig a király és a királyné dandárát és Szalkay érsek csapatát, összesen 3000 embert, Báthory András dandárát és a tolnai nemességet, összesen 1000 embert, Szapolyay Györgynek 300 nehéz lovasból és 1200 gyalogosból álló dandárát, Cyprusi Hannibálnak a pápa pénzén toborzott és fenntartott 1300 morva, illetve Gnojenszki Lénárdnak 1500 lengyel zsoldosát, Várday Pál egri és Perényi Ferenc nagyváradi püspökök 900 főnyi hadát, a kevésbé tehetős zászlós urak és a megyék dandárjait, összesen 6–7000 főnyi létszámmal s végül Tomorynak 5000 főnyi seregcsoportját, mely alakulatok létszáma kereken 21.000 főnek felelt meg, úgy az egész sereg számára mintegy 28.000 főnyi létszámot kapunk.
Útban volt már, de a csata napjáig be nem érkezett: Szapolyay János erdélyi vajda 20.000 főnyi erdélyi serege Szeged környékén, Frangepán Kristóf gróf 3000 főnyi had élén Zágrábban, a Brandenburgi György őrgróf és Újházy Ádám által vezetett 7500 főnyi cseh és morva segélyhad Székesfehérvárnál, Veszprémnél és Győrnél. Azonkívül az északi megyékből is még számos főúr volt útban az általuk kiállított hadak élén Mohács felé, mely hadak összegét legalább mintegy 3500 főre tehetjük. A még útban levő hadak állományát eszerint legalább 33.000 főre tehetjük.”

Brodarics kancellár visszaemlékezésében 24-25 ezer fősre becsüli a magyar sereg összlétszámát (ehhez még 80 ágyút is számol). A Rómának rendszeresen jelentő Burgio pápai követ, aki általában elég tájékozott volt a magyar udvar ügyeiben, szintén hasonló létszámot említ. Tomori Pál állítólag 20 ezer emberről beszélt augusztus 24-én, de sokan még ezen dátum után érkeztek a táborba. Szulejmán szultán krónikása 50-60 ezer fősnek írta le az ellenséges magyar haderőt, de ez vélhetően túlzás, a nagy számmal inkább csak a győzelem nagyságát akarta érzékeltetni. A történészek általában 24-28 ezres létszámot szoktak megadni (fent látható, hogy Bánlaky József is 28 ezret valószínűsít), kivétel talán ez alól Perjés Géza, aki szerint a király zászlaja alatt ennél jóval nagyobb seregnek kellett összegyűlnie. Ő úgy tartja, hogy a nemesség nagyon buzgón igyekezett a táborba (erről több forrás is beszámol), és szerinte ezért nem valószínű, hogy az összmagyar katonai potenciálnak, amelyet 60 ezres létszám fölé szokás becsülni, csak a fele gyűlt volna össze, ráadásul az általános mozgósítás miatt a nemesség mellett a déli megyékből nagyon sok jobbágynak is jelen kellett lennie. Ezen parasztok és a nemesi felkelés harcértéke persze nem volt mérhető a Brodarics által tételesen felsorolt tiszti bandériumok tagjainak és a zsoldos katonáknak a képességeihez.

A fenti számokat érdemes annak fényében vizsgálnunk, hogy a korszakban keresztény királyságok tízezer főnél nagyobb létszámú hadakat nem túl gyakran, húszezret pedig csak kivételes esetekben tudtak egy-egy hadjáratra mozgósítani. Az 1525-ös évben vívták meg az Itáliai háború legnagyobb ütközetét, a nevezetes páviai csatát, amelyben a legerősebb európai hatalmak, a német-római császár és spanyol király V. Károly és I. Ferenc francia király 23 és 26 ezer katonát állítottak csatasorba.

És a másik oldal? Az oszmánok világhódító erejét már teljesen más dimenziók jellemezték. De azt majd egy másik cikkben részletezem smile hangulatjel