Ferdinánd volt az az uralkodó, aki annyira vágyott a magyar trónra, hogy azért képes volt mindent bevetni és a jogra hivatkozván minden erkölcsi normán túllépni.
Apja I. Fülöp kasztíliai király, anyja II. Johanna kasztíliai királynő.
Ferdinánd akkor született a Habsburg-családba, mikor az a 16. században a hatalmának csúcspontján állt. Testvérei között volt V. Károly német-római császár, Habsburg Eleonóra francia királyné, Habsburg Izabella dán királyné, Habsburg Mária magyar és cseh királyné valamint Habsburg Katalin portugál királyné.
Talán a pedigréje tette, hogy azt képzelte, neki pedig minden jár. Az 1506-os bécsújhelyi szerződés, melyet Ulászló király kötött Habsburg Miksa császárral, többek között arról szólt, hogy a magyar király halála esetén, ha annak nincs törvényes fiú gyermeke, a magyar rendek a “szabad” királyválasztáson csakis a Habsburg házból választhatnak maguk fölé uralkodót. Ulászló fia, Lajos király pedig úgy halt meg a mohácsi csatában, hogy nem hagyott hátra örököst.
A magyar rendek ugyan inkább Szapolyai Jánost látták volna szívesebben Magyarország trónján, a nádor Pozsonyban mégis Ferdinándnak adta azt oda. Úgy esett hát, hogy egyszerre két királya is lett az országnak.
Szapolyai pozíciói tűntek jobbnak, ő és hívei hatalmas területeket birtokoltak az országból (amely ekkor még nem volt teljesen megcsonkítva, három részre szakadásról és török hódoltságról ekkoriban még nem beszélhettünk. A török csak a Dráva-Száva közötti területen ült benn).
Ferdinánd azonban bízott bátyjában és a kiterjedt Habsburg összefogásban, és fogcsikorgatva készült Buda elfoglalására.
A nemzetközi helyzet ekkoriban úgy alakult, hogy a Habsburgok először legyőzték Itáliában a franciákat, még a királyt (I. Ferenc) is fogságba ejtették, aztán meg a pápát is befenyítették, mert katonáik még Rómát is feldúlták (igen, azt a várost, amelyet a hunok békén hagytak, a Habsburgok főként német zsoldosai kifosztották). A török letakarította a színről a magyar királyt és visszahúzódott a Dráva mögé, Velence meg éppen azon dolgozott, hogy se a törököt, se a Habsburgokat ne bosszantsa fel.
Ferdinánd tehát úgy ítélte meg, hogy léphet. Serege átlépte a Lajtát, végigvonult a Duna jobb partján Esztergomig, majd bement Budára is, ahonnan (Szapolyai) János király sietve eltávozott. A Habsburg had nem állt meg Budán, követte őt keletre, Eger irányába. Ferdinánd ugyanis azt a feladatot adta hadvezérének, Salm Miklósnak, hogy fogja el Jánost. Igen, a Habsburgok látszólag azt a szokást követték, hogy nem feltétlenül tárgyalnak, hanem inkább kézre kerítik a velük szemben álló koronás főket.
Ferdinánd ezzel a lépéssel Szulejmán szultánt is sikeresen felbosszantotta. A török császár ugyanis úgy vélekedett, hogy mivel ő győzte le a magyar királyt és utána még Budát is elfoglalta, így ő az, aki meghatározhatja, ki viselheti fején a magyar koronát. A török annyira berágott, hogy nekikészült egy Bécs elleni hadjáratnak.
Azt Ferdinánd diplomáciája is látta, hogy a török beleegyezése nélkül nehéz lesz Magyarországot uralni, ezért gyorsan követséget menesztett Isztambulba, hogy foglalásaihoz megszerezze a porta jóváhagyását. A követség elutasító választ kapott. Ferdinándnak el is ment a kedve a diplomaták szokásos játszadozásától, és az egyik követét, Habardaneczet azzal bízta meg, hogy diplomata menetlevele mellé vegyen egy tőrt is magához, és tegye el lába alól a francia követet, aki akkoriban (illegitim) János magyar királlyal folytatott tárgyalásokat egy esetleges szövetségről. A francia követ szerencséjére nem találkozott Habardanecz-cel.
Aztán 1529-ben Szulejmán ismét Magyarországra érkezett, seregével felvonult Budáig, ahol a Ferdinánd által nem megfelelően motivált német zsoldosok átadták neki a várat. A törökök, mivel Budát már látták és nem találtak ott Habsburgot, tovább indultak Bécs irányába. A menetgyorsaság fokozása miatt azonban a távoli Isztambulból nem hozták magukkal a nehézkes ostromágyúkat, így aztán az alatt a nem egészen három hét alatt, amit Bécs falai előtt tölthettek, nem sikerült bevenniük a várost.
Ezek után váltakozó eredményekkel folytak harcok Magyarország területén, amit Ferdinánd nem akart feladni, János nem bírt birtokba venni, a törökök meg némi kelletlenséggel jártak ide. Végül odáig fajult a helyzet, hogy 1541-ben Szulejmán, hogy a Habsburg fennhatóságot kiiktassa, megszállta Budát, és a török katonai jelenlétet állandósította.
Mivel ekkorra már János király elhalálozott, az addig János-párti magyar politikusok is belátták, hogy az országegyesítésre most már csak Habsburg fennhatóság alatt van esély, Fráter György igyekezett is azt megvalósítani. Ferdinánd azonban nem díjazta György barát hintapolitikáját, és a bevett Habsburg diplomáciai gyakorlathoz, az orgyilkossághoz folyamodott. Az Erdélyben tartózkodó Castaldo tábornokot utasította a politikus megölésére.
Ferdinánd ezzel megint merészet és nem túl bölcset húzott, mert Fráter György ekkor már bíboros is volt, és így pápai átkot is magára vont. Ez még nem is fájna nekünk, de az a különös helyzet állt elő, hogy a katolikus egyházfő mellett a muszlim világ fejét, Szulejmánt is sikerült (ismételten) magára haragítania, és ezért 1552-ben török bosszúhadjárat zúdult a Habsburg kézen lévő magyar vidékekre.
Ferdinánd egyébként nem csak Magyarországra, de a német területekre is kiterjesztette áldásos tevékenységét. Csapatai részt vettek a protestánsok elleni háborúban (igen, talán azok is, akik korábban Rómát dúlták, meg a végvárakból elvont magyarok is), és bátyja, V. Károly lemondása után a császári címet is elnyerhette.
Mikor Ferdinánd 1564-ben elhalálozott, Szulejmán állítólag méltatta uralkodását, de a szultán mindig is jó politikus volt, tehát az ő általa adott utólagos dícséret inkább lehetett polkorrekt nyilatkozat, mintsem szívből jövő véleménynyilvánítás.
”
