1523 hadi eseményei

A tavasz-nyár folyamán a törökök a dunai fronton három nagyobb támadást hajtottak végre: Márciusban Báli bég Pétervárad ellen támadt, majd csaknem két hónapig nyugot maradt, hogy május végén elpusztítsa Valkó megye nagy részét, végül újabb szünet után, a Ferhát-féle csapatokkal megerősödve, augusztusban újra meginduljon. Ekkor Tomori mintegy 3-4000 harcost tudott velük szemben kiállítani. A két sereg közt két nap alatt, augusztus 6-7. több ütközet is zajlott, adatok vannak a Száva mentére, Szávaszentdemeterre, a nagyolaszi mezőre és Rednek (Vrdnik) várára.

Várak a Szerémségben

A teljes cikk itt olvasható.

1522

Ebben az esztendőben sem honolt nyugalom a török-magyar határvidéken, legalább két ostromról van tudomásunk, melyek során az oszmánok magyar (horvát) várakat próbáltak meg bevenni. Az egyik Knin volt, mely elesett, a másik pedig Klissza, melyet sikerült megtartani.
A fő hadászati események azonban máshol történtek, ezért a Végvári Krónikák ezen cikkében a magyar határtól távol kalandozunk. Elmegyünk a napfényes mediterráneumba, a Földközi-tenger egyik keleti szigetére, Rodoszra.


1521 szeptemberében a győzelemittas Szulejmán szultán díszes sátra bejáratán kitekintve még láthatta Nándorfehérvár erődítményének füstölgő falait, amikor a következő kiszemelt célpontjának az alábbi levelet fogalmazta:

Én, Szulejmán szultán, Allah kegyelméből a királyok királya, a fejedelmek fejedelme, Bizánc és Trapezunt dicsőséges császára, Perzsia, Arábia, Szíria és Egyiptom nagy hatalmú királya, Európa és Ázsia legfőbb ura, Mekka és Aleppó fejedelme, Jeruzsálem ura, a nagy tenger bírája üdvözletemet küldöm Ródosz nagymesterének, Philippe de L’Isle-Adamnak.
Fogadd szerencsekívánataimat abból az alkalomból, hogy elnyerted új méltóságodat, s birtokba vetted területeidet. Kívánom, hogy sikerrel s elődeidnél is nagyobb dicsőséggel kormányozz hivatalodban. Nagy becsben tartom barátságodat. Örülj ekként velem, drága barátom, hogy atyáim nyomdokába lépve, kik Perzsiát, Jeruzsálemet, Arábiát és Egyiptomot meghódoltatták, az elmúlt őszön elfoglaltam Nándorfehérvárt, eme roppant nagy erődítmányt. habár csatára hívtam a hitetleneket, nem volt elegendő bátorságuk, hogy a kihívásnak megfeleljenek, így azután sok más szépséges és erődített várost is elfoglaltam, kard vagy tűz által elpusztítottam lakóinak nagy részét, a többit pedig rabszolgává tettem. Miután tekintélyes és győztes seregemet téli szállására küldtem, most magam is diadallal térek meg konstantinápolyi udvaromba.

Ez a hivalkodó levél természetesen nem baráti üdvözletnek, hanem hadüzenetnek volt szánva. A johannita nagymester pedig megértette ezt.

A teljes cikk itt olvasható.

1521

Milyen hadi események történtek 1521-ben a Magyar-Királyság határvidékén?

Ahhoz, hogy az 1521-ben történtek érthetővé váljanak, vissza kell mennünk egy évvel korábbra.

1520-ban ugyanis meghalt Szelim szultán, aki a rettenetes előnevet kapta. Helyébe a 26 éves Szulejmán lépett, és ezt a váltást szerte Európában nagy megkönnyebbüléssel vették. Ugyanis Szulejmánról azt tartották, hogy ő egy nyugodt, békeszerető ember. Ez miatt az európaiaknak hamarosan nagyot csalódhattak. Mert míg rettenetes Szelimnek az érdeklődése leginkább keletnek és délnek mutatott (Egyiptom, Szíria, Perzsia, sőt India!), addig vele ellentétben Szulejmánnak a nyugati irány volt a fontos. Azt tartották róla, hogy küldetéstudata van, Rómát akarja meghódítani, mert római császár akar lenni.

Ugyanakkor vele egy időben nyugaton is új csillag támad, ugyanis V. Károly kerül a Habsburg család élére és ezzel néhány trónra is. Spanyol király és később német-római császár is lett.

A teljes cikk itt olvasható.

Magyar végvárrendszer a Hódoltság peremén

VARGA J. János

Magyar végvárrendszer a Hódoltság peremén

15–16. század

A végvárrendszer hosszú folyamat eredményeként jött létre, elsősorban Luxemburgi Zsigmond (1387–1437) és I. (Corvin) Mátyás (1458–1490) védelmi politikájának köszönhetően. Az első vonal Orsovától Nándorfehérváron, Szabácson, Jajcán és Kninen át húzódva érte el az Adriai-tenger partját. A második ettől északra, Karánsebesnél kezdődött, Péterváraddal, Krupával folytatódott és Zengg-gel zárta a sort, ismét az Adriánál. Összeomlása tragikus gyorsasággal, a 16. század első harmadában bekövetkezett: 1518-ban Jazero és Travnik, 1520-ban Tesany és Szrebenik esett el. A Zsigmond király által 1437-ben megszerzett Nándorfehérvár (a későbbi Belgrád) a déli védelmi vonal tengelyében connection.Query($”SELECT * FROM [dbo].[NewsRaw] WHERE IsNew=1″, transaction: transaction).ToList();majd egy évszázadig ellátta feladatát, s már bevehetetlennek hitték, amikor 1521-ben két hónapi ostrom után áldozatul esett a „Nagy Hódító”-nak, miközben a felmentésével késlekedő magyar urak, ekként vélekedtek: „Eb higgye, hogy a török elfoglalja Nándorfehérvárat.” Orsova bukása (1522) és Szörény eleste (1524) teljessé tette az első védelmi övezet széthullását; az utóbbi elvesztése azért is érzékeny csapás volt, mert a török Duna-balparti hídfőállásaként egyszerre veszélyeztette Erdélyt és az Alföld bejáratát őrző Temesvárt.

A másodikból elsővé előrelépett végvári vonal sorsa – amely 50-60 kilométerrel az országhatáron belül húzódott – 1526-ban pecsételődött meg. A kulcserősségnek tartott, de Belgrád ellenálló képességével távolról sem vetekedő Pétervárad kétheti ostrom után elesett, s azután Nagy Szulejmán (1494–1566) hadai nem ütköztek számottevő mesterséges akadályba a Dráváig, azon túljutva pedig nyitva állott az út a Duna mentén az ország belsejébe.

Országon belüli végvárvonal

A húszesztendős II. (Jagelló) Lajos (1516–1526) ugyan útjába állt a szultáni seregnek 1526. augusztus 29-én a Mohács mezőváros és a földvári–majsai dombok által bezárt síkságon, de két óra leforgása alatt megsemmisült a királyi haderő, maga az uralkodó is odaveszett. Az évekig elhúzódó belső viszályok közben nem fordítottak kellő figyelmet a török elleni védelem kiépítésére: nem erősítették meg az ország belsejében álló várakat, és nem tagolták be egységes védelmi rendszerbe.

Csak az 1540-es évek elején eszméltek rá, hogy nyitottan, védtelenül állnak a megújuló támadásokkal szemben. Sietve láttak hát hozzá, a Habsburg-uralkodóval karöltve, az új, immár az ország belsejében húzódó végvárvonal kiépítéséhez. Alapját azok a királyi és földesúri várak, kastélyok, monostorok és templomok képezték, amelyek középkori jellegű magas tornyaikkal és vékony, átlag 1,6 méter vastagságú, kőből rakott falaikkal jórészt elavultak; szinte valamennyit korszerűsíteni kellett, hogy a rohamosan fejlődő tűzfegyvereknek is ellenálljanak, és megfelelő számú őrséget fogadhassanak be.

Egy részük belsőtornyos vár volt, amelyeket a falsíkon belül emeletes tornyokkal erősítettek meg. Általában magas helyre építették őket, ahol a meredek hegyoldal megnehezítette az ostromlók dolgát. Építésüket a terep lehetőségei határozták meg: vagy egyszerűen körülvették a hegy peremét falgyűrűvel – ahogyan Buda és Esztergom esetében történt –, vagy csigavonalban haladtak felfelé, miként Nógrád váránál. Ez utóbbi kedvezőbb védelmi lehetőséget biztosított, mert a várba vezető út egyre szűkülő körökben közelítette meg az erősség magját, az ún. öregtornyot, s ezzel számos, egymástól független, kapuközökkel tagolt szakaszt teremtettek, ahol a támadókat újra és újra megállíthatták.

Egyszerűbb építészeti megoldással készültek a síkvidéki belsőtornyos várak, többnyire négyzet alakú elrendezésben, mindegyik sarkában egy-egy toronnyal. Így emelték valószínűleg I. (Nagy) Lajos király (1342–1382) idején a tatai belső várat, és az Újlaki Miklós által a 15. században alapított Palotát. Valamennyinek fő fogyatékossága a tornyok belső elhelyezésében rejlett, ugyanis onnan nem lehetett a falakat oldalazó tűzzel pásztázni. A várépítők hamarosan alkalmazkodtak eme követelményhez, és a védőfalon kívül, de ahhoz csatlakozóan állították fel a tornyokat, amelyekben lőkamrákat és oldalirányú lőréseket alakítottak ki, ahonnan már oldalba kaphatták a támadókat.

külsőtornyos erősségek építésének virágkora a 15. század elejétől a következő évszázad közepéig tartott, s egyaránt jellemezte a várakat és a fallal övezett városokat. Zsigmond király uralkodása idején készültek el a budai Várhegy csúcsán álló külsőtornyok (Buzogány- és Csonka-torony), valamint Kassa hasonló jellegű védművei. A 15. század közepe táján emelték Pest tornyokkal tűzdelt városfalát, és kibővítették Székesfehérvár középkori eredetű, kis alapterületű, külső tornyokkal tagolt védőövét is.

A tüzérség fejlődése már a külsőtornyos várak virágkorában új megoldásokra ösztönözte a fundátorokat, mert a karcsú és magas tornyok hamar összeomlottak az ostromlók tüzében. Ugyanakkor alkalmassá kellett tenni őket a korábbinál hatásosabb védőtűz kibocsátására, vagyis nagyobb számú löveg elhelyezésére; ahhoz viszont növelni kellett alapterületüket. Évtizedek tapasztalatai alapján tértek át a vastag falú, alacsony, kör alaprajzú védművek, a rondellák építésére. Belsejüket üresen hagyták, vagy feltöltötték földdel az ágyúállások számára. Alapkövetelmény volt – miként a külső tornyok esetében is –, hogy a falból előreugró és a vár sarkain álló erődítések zárótüze fedezze a rondellák között húzódó falszakaszt (kötőgátat, kortinát) és a szomszédos védmű homlokoldalát. A 15–16. század fordulóján általánosan ismert ez az új erődítési mód, s Magyarországon még a 17. században is alkalmazzák.

1471 előtt az elsők között építették fel Pest új rondelláit, majd 1484-ben Kassa város már meglévő külsőtornyos védőöve elé az új típusú falgyűrűt. A századfordulón elkészült Gyula várának nagyméretű, kétszintes védőműve, néhány évtizeddel később pedig további három, földből épült rondellája. A Dunántúlon Palota várkapuját egy, a kapuszoros előtt álló, 50 méter átmérőjű, kör alaprajzú erődítés biztosította, a falakét további kettő, és Tatán is megörökített egyet a császári-királyi hadmérnök 1569- ben készített vázlata. Ez idő tájt építették a budai vár déli Nagyrondelláját és Esztergom kerek védőműveit is. A rondellával megerősített váraknak árokkal, sáncokkal és fedett úttal tökéletesített típusa hatásos védelmet nyújtott, s jó ideig használható elrendezés maradt akkor is, amikor Itáliából új építészeti módszerek terjedtek el Európában.

Az itáliai hadi építészet fénykora

A várépítés fellendüléséhez jelentősen hozzájárult Konstantinápoly eleste (1453), amely komoly figyelmeztetést jelentett a török növekvő hatalmáról. Először a leginkább veszélyeztetett városok mozdultak meg az Adriai-tenger partján: tekintélyes méretű rondellákkal erősítették meg Raguza (ma Dubrovnik), Curzola (ma Korcula) és Hvar falait. Otranto erős várának török kézre kerülése (1480) után pedig olyannyira megélénkült a hadi építészeti tevékenység Itáliában, hogy a 16. századra a félsziget tört az élre a vár- és városépítés tudományában. Bologna, Padova egyetemeinek erődítési stúdiumait távoli országok ifjai látogatták. A hadmérnök-dinasztiák gyakoriak voltak akkoriban Itáliában: a Sangallo családból nyolc fundátor került ki, a Savorgnanok és Martinengók közül kilenc-kilenc, a Baldigarak öt, a Spaziók 14 építészt adtak Európának.

Buda eleste után, a növekvő veszély elhárítására egymás után érkeztek az itáliai mesterek az országba a bécsi kormányzat hívására. A Spazio család tagjai közül négyen jöttek: Francesco Győr, Komárom és Várad állapotát mérte fel 1547-ben, 1554-ben Székesfehérvárott bukkant fel. Pietro Nagyszombatban, Martino Pozsonyban és Temesvárott működött, Paolo pedig Eger várát erősítette a század közepén. I. Ferdinánd után I. (Habsburg) Miksa (1564–1576) is a leghíresebb építészeket bízta meg.

A magyarországi török uralom végéig alkalmazott leghatásosabb védőmű, az itáliai tervezők és várépítők által kidolgozott ún. olaszbástya, amely a falak együttesével alkotta a bástyás rendszert. Egyszerűbb változata az ötszög alaprajzú, ék alakban kifelé álló óolasz bástya. Előnye a rondellával szemben, hogy falai – többnyire a homokfalak – vastagabbak, és több ágyú elhelyezését tették lehetővé. Az ötszögű bástyák belső tere ugyanis legtöbbször nem üres, nem is teljesen földdel teli, hanem boltozott volt, ahol lőkamrákat vagy kazamatákat építettek ki az oldalazó lövegek számára. Tetejük általában sík, ahol újabb sánckosarak közé felállított ágyúk sorakoztak. Egy-egy többszintes bástya jelentős tűzerőt képviselt a csatlakozó falak, a szomszédos védművek és az előttük húzódó árok védelmére. Továbbfejlesztett változata az újolasz vagy a fülesbástya, amelynél a lövegeket a bástyák homlokfala mögé, a kortinával párhuzamosan kiképzett mélyedésbe (fülbe) helyezték el, fokozott biztonságot nyújtva az ágyúknak és a kezelő személyzetnek.

Várak, udvarházak a török ellen

A törökök magyarországi berendezkedése kezdetén végváraink nem rendelkeztek korszerű védművekkel. Az uralkodó és a várak zömét birtokló főurak egyaránt pénzügyi nehézségekkel küzdöttek és tulajdonjogi ügyekkel bajlódtak. A rendek azt kérték az 1543. évi országgyűlésen, hogy a király gondoskodjék azokról a várakról, amelyeket birtokosaik képtelenek fenntartani.

A következő évben visszatérő kívánság, hogy az uralkodó javíttassa ki a végvárakat, helyeztessen beléjük elegendő őrséget, a haszontalan földesúri erősségeket romboltassa le, a fontos véghelyeket pedig erősíttesse meg.

A főurak egy része ellenszolgáltatás nélkül átadta várát a királynak, mások ragaszkodtak birtoklásához, de befogadták a királyi őrséget, esetleg magukra vállalták a katonák zsoldját, ellentételként hadifelszerelést igényeltek.

Szerényebb nemesi kastélyokat és udvarházakat is megtoldottak akkoriban gyorsan elkészíthető védművekkel: saroktornyokkal, palánkkal és vizesárokkal, hogy menedékül szolgáljanak a portyázó török lovassággal szemben.

A szilárdan megépített templomok és kolostorok is alkalmasnak bizonyultak védelmi feladatok ellátására. Így került sor a nagy befogadóképességű, magas, erős falú szentegyházak megerősítésére, miként Szikszón, ahol lőrésekkel és figyelőtornyocskákkal látták el a helyi templomot, majd palánkkal és vizesárokkal kerítették. Ugyanígy vált a végvári rendszer tagjává a keszthelyi ferences kolostor, a sági klastrom (Alsó-Magyarország, Hont vm.) és a Szent Márton-hegyi apátság (ma Pannonhalma).

A majdnem pápa tragikus sorsú keresztes hadjárata

1514. április 9-én hirdette ki Bakócz Tamás esztergomi érsek X. Leó pápa bulláját, melyben az egyházfő a török elleni keresztes hadjáratra hívta fel a magyarokat. A következő hetekben meg is kezdődött a sereg toborzása, a szervezkedés azonban tragédiába, a Dózsa György vezette parasztháborúba torkollott.

Miután II. Gyula pápa 1513 februárjában elhunyt, Bakócz Tamás révén először nyílt arra lehetőség, hogy egy magyar bíboros vegye át az egyház irányítását. Az esztergomi érsek befolyását mutatja, hogy a pápaválasztás idején ő volt az Egyházi Állam egyik kormányzója, a tiara elnyerésében azonban éppen származása gátolta meg: a konklávéban túlnyomó többséggel rendelkező olasz bíborosok ugyanis idegenkedtek egy Itálián kívül született pápa megválasztásától, és – X. Leó néven – inkább Giovanni Medicit emelték trónra. Az új egyházfő természetesen igyekezett megszabadulni korábbi riválisától, ezért Magyarországra küldte Bakóczot, hogy szervezzen egy keresztes hadjáratot az oszmánok ellen.

A bejegyzés teljes terjedelmében itt olvasható.

Palánkvárak


A filmen jól látszik a török-kori erődítések egyik jellemző technológiája, a palánk, valamint az ágyúdomb.
“A palánk fából és földből készült. Legerősebb volt a tőtött vagy bélelt palánk. Ennél két párhuzamos sorban vastag fatörzsszerű oszlopokat ástak a földbe. Az oszlopok vagy sűrűn egymás mellett álltak, vagy hézagosan. Az utóbbi esetben a hézagokat fonással töltötték ki. Tulajdonképpen két kerítést készítettek, amelyek közé földet döngöltek. Az így kialakított vastag fal mindkét oldalát betapasztották.”(Magyar néprajzi lexikon, Takáts Sándor nyomán)
Az ilyen módon felépített falak a 16. szd. folyamán egyre hatásosabbá váló ágyúzásnak is többnyire tovább ellenállhattak, mint a középkorból megmaradt kőfalak.
Gyakori volt az is, hogy a kővár, mint mag köré készítettek még palánkvárat külső vár gyanánt, ezzel megnövelve az erőd területét és az ostromlók elé plusz akadályt állítva, illetve előfordult az is, hogy csupán egyszeres cölöpkerítést készítettek, amit latorkertnek hívtak, és a vár körül így kialakított részt nevezték huszárvárnak is.

Pétervárad ostroma

Részlet Gondos László: „Erődítmények és jelentőségük a Duna mentén 1526-ban” című írásából

…1521 után a Magyar Királyság vezetői Nándorfehérvár kulcsszerepét a déli határvédelemben Péterváradra ruházták át. Azonban a vár megfelelő szintre való kiépítése az idő rövidsége és az anyagiak szűkössége miatt nem volt lehetséges. Arról nem is beszélve, hogy a kalocsai érsekséghez tartozó egykori ciszterci kolostorból erősséggé fejlesztett épületegyüttes stratégiai fekvése nem ért fel Nándorfehérváréval. Bár átépítése a 15. század második felében, leginkább Várdai István idején, az érsekség anyagi forrásainak megfelelően folyamatosan zajlott, a 16. század hadászati színvonalát sajnos nem sikerült elérni. 1523-ban Pétervárad élére, mint az alsó részek főkapitányát (supremus capitaneus partium regni Hungariae inferiorum) Tomori Pált nevezték ki. Az új kapitány július elején érkezett meg állomáshelyére. Az országgyűlési határozatok szerint 1000 gyalogosnak, 1400 lovasnak és 2000 naszádosnak kellett volna a rendelkezésére állni, de az előirányzott létszámnak csak alig a fele került felállításra. Így vette fel augusztusban a harcot Ferhád boszniai pasával, aki Rednek várát vette ostrom alá 12 000 katonájával. Az augusztus 6-7-én, a Nagyolaszi- Rednek-Szávaszentdemeter térségében lezajlott ütközetben Tomorinak sikerült szétvernie a támadókat. A következő másfél évben minden lehetséges jövedelmét a szerémségi várak erősítésére fordította. Mégis, 1526-ban Pétervárad – több forrás egyező véleménye szerint is – gyenge és alacsony falakkal várta az elkerülhetetlen ostromot.
Bár a középkori erősség a későbbi jelentős átépítések miatt mára szinte nyomtalanul eltűnt, annyi azért bizonyos, hogy a vár külső és belső erődítménnyel rendelkezett, melyeket lekerekedő formában fal kötött össze. A belsővár a hajdani kolostorépület és a templom szabályos négyszögéből alakult ki, melyet a falak hosszában négyzetes tornyok erősítettek, kaputornya a déli oldalon nyílott és itt két sokszögletes saroktorony is emelkedett. A külső erődítések a meredek löszkiemelkedés platójának vonalát követték, szilárd szerkezetű kapuja a nyugati oldalon nyílott.
Az ottomán hadsereg Ibrahim nagyvezér által vezetett előhada, a ruméliai hadtest (megerősítve 2000 janicsárral, 150 löveggel és a hajóhaddal) július 13-án kezdte meg Pétervárad körülzárását. A felderítést végző Bali bég jelentésében 1000 fő körülre tette az őrség létszámát, mely élelmiszerekkel és tűzfegyverrel viszonylag jól fel volt szerelve. Ugyanezt támasztják alá a pápai követ, Burgio beszámolói is. A vár kapitánya Alapi György volt, aki elszántan vetette magát a küzdelembe. Tomori nagyjából 2000 fős seregével a vár közelében táborozott, hogy alkalomadtán segítséget nyújthasson az ostromlottaknak, ám erre sajnos nem volt lehetősége.
„A külső erődítmények – melyeknek falai ámbár fából valának, de azért olyan erősek és szilárdak voltak, mintha kőből épültek volna – még azon nap elfoglaltattak…” – írja Kemálpasazáde 13-ról. Az őrség feltehetően komolyabb harc nélkül vonult vissza a kőfalak közé. A következő két hétben az 1520-ban Rodoszt, 1521-ben Nándorfehérvárt bevevő, a várostromok eszköztárát kiválóan ismerő oszmán katonai vezetésnek tudása teljes kelléktárára szüksége volt, hogy a keményen védekező őrséget le tudja győzni. Bevezetésként „A füstöt okádó ágyúk kezdték megrombolni a vár falát…”, s miközben a falak pusztítása megindult a szárazföldről és Duna vizéről, „Az aknászok aknákat nyitván, a vár alá hatoltak s ennek szilárd alapjait acélkalapácsaikkal lerombolván, erejében megrendítették. Miután a bástyák alját kivájták s alájok erős gerendákat fektettek, akkor a gerendák közét lőporral töltötték meg, hogy annak meggyújtásával a bástyákat fölrobbantsák s a hegyhez hasonló szilárdságú várat a levegőbe röpítsék, mint a könnyű szalmát.”…

1526 július 12-én a ruméliai hadtest megérkezik Péterváradhoz

1526 július 12-én a ruméliai hadtest megérkezik Péterváradhoz

Pétervárad ostroma
Az 1526-os esztendő török-magyar háborújának legjelentősebb harci cselekménye kétségtelenül a mohácsi csata volt, amelynek tragikus következményei a
király halála és az azt követő polgárháború lettek. Ám Nagy Szulejmán ezen hadjárata alatt korántsem ez volt az egyetlen hadi esemény. A kortársak szemében 
a mohácsi csatához hasonló jelentőséggel bírt Pétervárad ostroma is. Fraknói Vilmos ezt így fogalmazta meg: „Az egész ország, sőt mondhatni a kereszténység
szemei e helyre voltak irányozva. Általános volt az a meggyőződés, hogyPétervárad eleste Magyarország elvesztét fogja maga után vonni.”
A Végvári krónikák harmadik kötetének cselekményében ezen ostrom története is szerepet kap.
Bár Pétervárad fontos helyen áll a 16-ik századi magyar történelemben, a vár 1526-os képének és az ostrom menetének rekonstruálásához mégis igen kevés
forrás áll csak rendelkezésünkre. A forráshiány a regényíráskor egyrészt előnyt is jelenthet azért, mert sok teret hagy a fantázia számára, másrészt azonban
megnehezíti a történetben a történelmi valószínűség megőrzését. (Szándékosan nem írtam történelmi hitelességet, egyrészt mert a hitelesség kritériuma néha
még a forrásmunkák esetében sem feltétlenül teljesül, másrészt pedig, mert egy íróbarátom megfogalmazása szerint az irodalomban olyan kategória, hogy hiteles
történelmi regény, nem létezik.)
Az egyik képen az látható, hogyan próbálom meg a vár (egyébként több formában is fennmaradt) alaprajzai, a térképek, és az ostrom leírása alapján a helyszínt a
regény számára megrajzolni.

Buda a török-korban

“E vár az egész keresztény nemzetnek szemében van.”

Buda város és Budavár birtoklása kiemelt jelentőséggel bírt az ország szempontjából. Aki Budát bírja, névleg az uralkodik Magyarországon. Ezért aztán nem meglepő, hogy a török-korban is sokszor megharcoltak érte. Azt, hogy a török-magyar, illetve török-Habsburg háborúk idején hányszor is vették Budát ostrom alá, igyekeztem összefoglalni:

1526: támadó: török védő: magyar eredmény: a török simán bevonul (de nem tartja meg)
1529: támadó: török védő: német eredmény: a németek feladják a védelmet
1530: támadó: német-magyar védő: török-magyar eredmény: sikertelen ostrom
1540: támadó: német-(magyar sedédcsapatokkal) védő: magyar eredmény: sikertelen ostrom
1541: támadó: német védő: magyar eredmény: sikertelen ostrom
1541: támadó: török védő: magyar eredmény: a török bevonul (csellel)
1542: támadó: német védő: török eredmény: sikertelen ostrom
1598: támadó: német-magyar védő: török eredmény: sikertelen ostrom
1602: támadó: német-magyar védő: török eredmény: sikertelen ostrom
1603: támadó: német-magyar védő: török eredmény: sikertelen ostrom
1684: támadó: német-magyar védő: török eredmény: sikertelen ostrom
1686: támadó: német-magyar védő: török eredmény: sikeres ostrom, Buda felszabadul

Hogyan is látták a török-kori Budát a kortársak? Igen eltérően. Összehasonlításként egy török és egy magyar krónikás leírása ugyanarról a városról:
1605 Bocatius János:
“Bemegyek Budára, mindenfelé belek, dögök, piszok, ganéj, mocsok.
– Üdvözlégy Buda! Te, ki valamikor a magyarok királyi városa voltál, most fájdalmuk és betegségük oka vagy, s már bejáratodnál is látszik, hogy mocsokkal és sárral kell barátkoznod.”
Bocatius végigjárja a várost és mindenütt pusztulást és leépülést talál, az egykori királyi székhely becstelen tönkretételéről tudósít.
“Ballagok felfelé az úton a hegyre, felemelem a fejemet, megnézem a házakat: vagy csak szegényesen fedettek, vagy éppen fedél sincs rajtuk, az ablakok sárral betapasztva, téglával, szalmával berakva. Mintha Trója Pergamosát látnám magam előtt, úgy nézem a legkeserűbb érzéssel ezeket a formájukból kivetkőztetett, penésszel, füsttel szennyel megbecstelenített épületeket.”

1663 Evlia Cselebi török utazó:
“Belül tekintélyes házak és paloták vannak, és pedig 1060 öt-hatemeletes, erős építésű, festett, bámulatot keltő frenk ízlés szerint készült szép ház. Néhányszor az ostrom és nagy tűzvészek következtében megromlottak, de újra kijavították őket.”
A török utazó egy keletiesen pompázó, mesés iszlám várost látott dzsámikkal, minaretekkel, fürdőkkel és pezsgő élettel. Az utcák, kapuk, bástyák török neveket viselnek, a lakosság többségét bosnyáknak tartja, és a helyiek török nyelven beszélnek, magyarok, németek, horvátok inkább csak a szolgák között találhatóak.
Arról, hogy a keresztények Buda török uralmába nem hajlandóak beletörődni, így vélekedik:
“E vár az egész keresztény nemzetnek szemében van. Sőt, úgy tesznek, mintha Buda az övék volna” “De a harcok hazájában az iszlám erős védőgátja.”

A magyar haderő az 1526-os mohácsi csatában

mohacsicsata01-kicsi

A Szablyák tánca történetében elérkeztem az 1526-os mohácsi csata előestéjéhez.
Ideje végignézni, hogy kik vannak ekkor a magyar táborban, és hogy létszámában mekkora is lehetett a magyar sereg.

Az elsődleges forrás ehhez a csatát túlélt Brodarics kancellár szemtanúi beszámolója.
“…Amikor a király Budáról kivonult, avval együtt, ami Mária királynéé és az esztergomi érseké volt, lovas és gyalogos katonája volt neki körülbelül háromezer…”
Szerencsére ezt nem nekem kell elemeznem, ezt számos történész megtette már. Közülük én Bánlaky József írását vettem alapul:

“E rendelkezések és egyéb intézkedések következményeként augusztus 29-ig bezárólag Budáról hajón a király podgyászán kívül kisebb-nagyobb ágyúk, nagyobb mennyiségű lőpor és egyéb hadiszükségletek, Bécsből 9 darab ágyú a szükséges lőszerrel érkeztek be Mohácsra. Thurzó Elek kincstartó 200 gyalogost és néhány ágyút hozott. Augusztus 26-án megérkezett Batthyány Ferenc horvát bán Tahy János vránai perjel, Bánfy János és egyéb horvát urak kíséretében 3000 lovassal és némi gyalogsággal. A következő napon Erdődy Simon zágrábi püspök jött meg fivérével, Erdődy Péterrel és több mint 700 lovassal. Bornemissza János várparancsnok Aczél István vezetése alatt 300 lovast és néhány ezer aranyat küldött. Szerecsen János kincstartó 2000 drávamelléki íjas puskás gyalogost hozott. Csehországból 600 gyalogos és 200 lovas érkezett. Ez összesen 7000 embert tett ki. Ehhez hozzászámítva a már a mohácsi táborban volt következő alakulatokat, még pedig a király és a királyné dandárát és Szalkay érsek csapatát, összesen 3000 embert, Báthory András dandárát és a tolnai nemességet, összesen 1000 embert, Szapolyay Györgynek 300 nehéz lovasból és 1200 gyalogosból álló dandárát, Cyprusi Hannibálnak a pápa pénzén toborzott és fenntartott 1300 morva, illetve Gnojenszki Lénárdnak 1500 lengyel zsoldosát, Várday Pál egri és Perényi Ferenc nagyváradi püspökök 900 főnyi hadát, a kevésbé tehetős zászlós urak és a megyék dandárjait, összesen 6–7000 főnyi létszámmal s végül Tomorynak 5000 főnyi seregcsoportját, mely alakulatok létszáma kereken 21.000 főnek felelt meg, úgy az egész sereg számára mintegy 28.000 főnyi létszámot kapunk.
Útban volt már, de a csata napjáig be nem érkezett: Szapolyay János erdélyi vajda 20.000 főnyi erdélyi serege Szeged környékén, Frangepán Kristóf gróf 3000 főnyi had élén Zágrábban, a Brandenburgi György őrgróf és Újházy Ádám által vezetett 7500 főnyi cseh és morva segélyhad Székesfehérvárnál, Veszprémnél és Győrnél. Azonkívül az északi megyékből is még számos főúr volt útban az általuk kiállított hadak élén Mohács felé, mely hadak összegét legalább mintegy 3500 főre tehetjük. A még útban levő hadak állományát eszerint legalább 33.000 főre tehetjük.”

Brodarics kancellár visszaemlékezésében 24-25 ezer fősre becsüli a magyar sereg összlétszámát (ehhez még 80 ágyút is számol). A Rómának rendszeresen jelentő Burgio pápai követ, aki általában elég tájékozott volt a magyar udvar ügyeiben, szintén hasonló létszámot említ. Tomori Pál állítólag 20 ezer emberről beszélt augusztus 24-én, de sokan még ezen dátum után érkeztek a táborba. Szulejmán szultán krónikása 50-60 ezer fősnek írta le az ellenséges magyar haderőt, de ez vélhetően túlzás, a nagy számmal inkább csak a győzelem nagyságát akarta érzékeltetni. A történészek általában 24-28 ezres létszámot szoktak megadni (fent látható, hogy Bánlaky József is 28 ezret valószínűsít), kivétel talán ez alól Perjés Géza, aki szerint a király zászlaja alatt ennél jóval nagyobb seregnek kellett összegyűlnie. Ő úgy tartja, hogy a nemesség nagyon buzgón igyekezett a táborba (erről több forrás is beszámol), és szerinte ezért nem valószínű, hogy az összmagyar katonai potenciálnak, amelyet 60 ezres létszám fölé szokás becsülni, csak a fele gyűlt volna össze, ráadásul az általános mozgósítás miatt a nemesség mellett a déli megyékből nagyon sok jobbágynak is jelen kellett lennie. Ezen parasztok és a nemesi felkelés harcértéke persze nem volt mérhető a Brodarics által tételesen felsorolt tiszti bandériumok tagjainak és a zsoldos katonáknak a képességeihez.

A fenti számokat érdemes annak fényében vizsgálnunk, hogy a korszakban keresztény királyságok tízezer főnél nagyobb létszámú hadakat nem túl gyakran, húszezret pedig csak kivételes esetekben tudtak egy-egy hadjáratra mozgósítani. Az 1525-ös évben vívták meg az Itáliai háború legnagyobb ütközetét, a nevezetes páviai csatát, amelyben a legerősebb európai hatalmak, a német-római császár és spanyol király V. Károly és I. Ferenc francia király 23 és 26 ezer katonát állítottak csatasorba.

És a másik oldal? Az oszmánok világhódító erejét már teljesen más dimenziók jellemezték. De azt majd egy másik cikkben részletezem smile hangulatjel