A helyzet
Nándorfehérvár 1521-es elvesztése (1521. augusztus 29.) sokkolta a korabeli magyar közvéleményt, ami alatt az országgyűlésben szavazati joggal rendelkező nemességet és a királyi udvarból, a báróknak nevezett nagybirtokosokból, illetve a főpapságból álló elitet kell érteni.
Az 1521 novemberében tartott országgyűlés kísérletet tett az adórendszer és a királyság katonai erejét összefogó hadszervezeti rendszer átalakítására. A töröktől elszenvedett vereségek hatására valamiféle modernizációt akartak végrehajtani a hadszervezetben (a zsoldosállomány növelése), aminek a finanszírozásához az adóbevételek növelésére volt szükség.
“A szervezés és irányítás feladatát két főkapitányra, Bátori István nádorra és Szapolyai János erdélyi vajdára bízták. A két főkapitány feladata főleg a végvárak katonákkal való feltöltése volt. Feladatuknak igyekeztek is eleget tenni, de a szolgálatba fogadott zsoldosok folyamatos fizetésére a kincstárnak nem volt elég pénze. Így az egyébként indokolt változtatások (bandériumok helyett központilag fizetett zsoldosok, nagyobb létszámú gyalogság) sem tudták akívánt mértékben növelni a Magyar Királyság védelmi képességét.”
A királyi udvar bízott a külföldi segítségben is, elsősorban a pápától, utána pedig a német rendektől, valamint a király és a királynő rokonságától, tehát a lengyel királytól és a Habsburgoktól várta ezt. Némi segítség, leginkább római pénz érkezett, de egyébként inkább csak ígéreteket kaptak.
1523 folyamán egymás után érkeztek (a főkapitányokon keresztül) a magyar udvarba a törökök várható támadásával kapcsolatos kémjelentések. Ezek a jelentések néha ellentmondtak egymásnak és nehéz volt őket helyesen értékelni. Egy török támadás lehetősége azonban ott volt a levegőben; noha a török fősereg a rodoszi ostromban súlyos veszteségeket szenvedett, a határmenti bégek erői önmagukban is elengedő fenyegetést jelentettek. Belgrádba is új parancsnok, a szultán egyik rokona, Ferhád pasa érkezett.
A fenyegetések hírére a magyar király új főkapitányt nevezett ki az Alsó Részek élére. Tomori Pál harcedzett katona volt, aki magánéleti krízise nyomán visszavonult szerzetesként szeretett volna élni. Azonban a király kérésére a pápa kinevezte őt kalocsai érsekké, ami egyben katonai megbízást is jelentett. Tomori Pál irányítása alá kerültek az érsekség és a főkapitányság erőforrásai és katonasága. Az érsek vára volt Bács és Pétervárad is, ezekből kiindulva látta el a Tiszától nyugatra fekvő határvidék védelmét. Tomori nem rendelkezett ugyan komolyabb hadvezéri tapasztalatokkal, de egyszerű életmódja és bátorsága miatt nagy népszerűségnek örvendett a katonák körében. Az érsek igyekezett őrséggel ellátni a várakat, és újjászervezte az 1521-ben feloszlott folyami naszádos csapatokat. Tomori ugynolyan kevés pénzből gazdálkodott, mint elődei, de azt a keveset az utolsó dénárig az ország védelmére költötte. 1523 nyarán a rendelkezésére álló pénzből 500 lovas, 500 gyalogos és 2000 naszádos zsoldját fedezte Péterváradon.
Hadműveletek
A tavasz-nyár folyamán a törökök a dunai fronton három nagyobb támadást hajtottak végre: Márciusban Báli bég Pétervárad ellen támadt, majd csaknem két hónapig nyugot maradt, hogy május végén elpusztítsa Valkó megye nagy részét, végül újabb szünet után, a Ferhát-féle csapatokkal megerősödve, augusztusban újra meginduljon. Ekkor Tomori mintegy 3-4000 harcost tudott velük szemben kiállítani. A két sereg közt két nap alatt, augusztus 6-7. több ütközet is zajlott, adatok vannak a Száva mentére, Szávaszentdemeterre, a nagyolaszi mezőre és Rednek (Vrdnik) várára.
A Szerémség északkeleti felét egészen Szalánkeménig, azaz a Duna déli folyásáig, a Fruskagora hegység borítja, ezen keresztül észak felé a közlekedés bajos. Így tehát a töröknek vagy Duna völgyében kellett észak felé haladnia – itt azonban számos vár, köztük az új védelmi központ, Pétervárad akadályozta az utat – vagy pedig a hegység déli lejtője mellett, a Duna-kanyar okozta kanyarodást levágva, északnyugati irányban elérni a Dunát. Erre az út Szávaszentdemeter és Nagyolaszi táján húzódott. A terület várai és kastélyai A Duna vonalán, a Fruskagora déli lejtőjének középső szakaszán és nyugati lábánál, valamint a Bosszut mellett sűrűsödtek. Ennek a szerémségi útnak a biztosítása feltétlenül szükséges volt a törökök számára, ezért most az itteni kisebb várak 1521-ben elmulasztott megsemmisítése vagy megszállása lehetett Ferhát pasa célja, hogy utána, a Dunához érve, elvághassa a Duna menti magyar végvárak legfontosabb utánpótlási vanlát, a folyami utat.
Ferhát pasa és Báli szendrői bég mintey 10-12 ezer főből (jórészt lovasság) álló serege augusztus elején, 4-én vagy 5-én indult meg Száván túli táborából.
A jelek szerint a törökök nem gázlón, hanem hajókkal keltek át a Száván. A pasa egy csapatot hagyott hátra a hajók őrizetére, majd a fősereg tovább vonult. Kisebb ágyúkat is magukkal vittek, felkészültek a várak ostromára. A had három részre tagozódva vonult fel, támadási irányuk északnyugati volt, de nem hagyhatták hátukban a redneki és iregi várat a magyarok kezén.
Tomori valószínűleg Péterváradról koordinálta a védelmet, így a csatában közvetlenül nem vett részt, a csapatokat a harctéren Bárdi István, az udvari huszárok kapitánya vezényelte.
“Bárdiék, akik elég jól voltak értesülve a török hadmozdulatokról, először a Szávaszentdemeter közelében horgonyzó török flottára törtek, azt sikerült meglepniük és az őrséget megsemmisíteniük. Ez a hír nyilván elérte a három török csapatot, amelyek ezek után visszafordultak.” Ekkor felfegyverzett parasztok támadtak rájuk. A leghitelesebbnek tűnő adatban a magyarok hajcsárairól és szolgáiról van említés, akik zajukkal megijesztették a törököket. Az oszmánok szétverték őket, de közben megérkezett a reguláris magyar had, és lecsapott rájuk. A magyar vezetés az ellenség részekre tagolt megsemmisítését tartotta céljának (más esélyük a három-négyszeres túlerővel szemben nem is nagyon lehetett). Ezután a második török sereg ellen támadtak, és azt szintén legyőzték. Közben a harmadik oszmán sereg értesült a magyarok sikereiről, felkészült, és sikeresen rajtaütött a győzelem miatt örvendező és csatarendjüket felbontó magyarokon. Bár a magyarok ezúttal is győzelmet arattak, nagyon súlyos veszteségeket szenvedtek.
A törökök visszavonulási útját elvágták, így nem csak sokat elfogtak vagy lekaszaboltak közülük, hanem egy részük menekülés közben a Szávába fulladt. A csata tehát nem egy, hanem – nem számítva a hajók elleni támadást – három különálló ütközetből állt, és így talán elképzelhető, hogy nem egy nap alatt zajlott le.
A veszteség mindkét részről nagy volt. A hivatalos jelentésekben 700 magyar katona elestéről, 8000 török halottról, ezrek vízbe fulladásáról és 300 fogolyról számolnak be. Számos hadijelvény és ágyú került magyar kézre.
Értékelés
“A magyar hadvezetés kétségkívül a helyzet magaslatán állott. A terep ismeretében, a föld népének aktív támogatásával, olyan ütközetet kényszerített rá a részekre tagozódott ellenségre, hogy annak számbeli és tüzérségi fölénye nem érvényesülhetett.”
Ezzel rövid időre megenyhült a török nyomás a szerémségi határszakaszon. A győzelem után Tomorinak sikerült összeráznia aszéthullott szerémségi vár- és védelmi rendszert. Azonban a törökök is levonták a következtetéseket: Az ország közepén 1526-ig nem kíséreltek meg frontális támadást, és 1526-ban Szulejmán nem a Fruskagora nyugati lábánál húzódó rövidebb utat választotta, hanem a Duna mentit.
Sajnálatos módon az erők aránytalansága miatt a veszteségek a magyaroknak fájdalmasabbak voltak, a továbbiakban az a 700 harcos jobban hiányzott a magyar haderőből, mint az oszmánokéból 12 ezer…